MÁSODIK FEJEZET: A HOMEROSI VILÁG

A homerosi költemények keletkezés-problémájának megoldása abban az értelemben, hogy egy vagy több költő művei-e, a görög történelem szempontjából nem elsőrangúan fontos. A Kr. e. 8. században a legnagyobb hatású, értékben is mindig elsőnek elismert görög eposz, az Ilias készen állott és a görög epikus előadóknak, a rhapsodosoknak osztálya e költeményben és még más azonos műfajú alkotásokban tartotta fenn egy nagy epikai termékenységű kor hagyományát. Ez a termékenység egy darab ideig még folytatódik, de az Iliason kívül csak a nála fiatalabb Odysseia maradt még reánk, mint a kezdődő görög történelem másik nagy eposza. Szorosan vett történeti forrásul egyik eposz sem szolgálhat: ez költészet-voltukból természetesen következik. De mint epikus költői művek mégis szolgálnak egy bizonyos fajtájú történeti tanúsággal, amelyet sajátos mivoltában kell megértenünk és értékelnünk.

Az eposz tárgya hősmonda. Ez pedig – a homerosi istenvilág már idézett méltatója szerint – „bármennyit alkottak is elbeszéléseiből költői személyiségek önállóan, mint egész jelenség egy heroikus lét megnyilatkozása és nem magyarázza meg költői alkotás, amint ezt mi érteni szoktuk. Ellenkezőleg: minden költői alkotótevékenység előföltétele áll itt előttünk”. Vagy ha az eposz lényegét egy másik irányból óhajtjuk megközelíteni, az eredeti epikai termékenység annak a heroikus lendületnek az áttétele a szellemi alkotás világába, amely felfokozottan harcias korokban hősi tettekben élte ki magát, s még mielőtt a hősmondát és ennek elsődleges formáját, az eposzt megteremtette volna, megteremtette magát a „hőskort”. Az eposz ilyen módon eseményben gazdag – tehát számunkra nem „történelem előtti” – korokat ment át a kisebb lendületű és önmagáról „történelmibb” forrásokat produkáló utókorokra. Lényege az, hogy áthidalás: középen áll egyfelől a „hőskor” és a történelmi utókor, másfelől a véghezvitt és pusztán elképzelt cselekedet között. Ez az utóbbi lesz a történelmi utókorok költészete: az eposz tartalma a művészi maradandóság színvonalára emelt hőskori világ. Így hangzik az az eposz-elmélet, amelyet újabban nálunk állítottak fel.

Mindkét – alapjában megegyező – magyarázata az eposz lényegének megengedi azt, hogy a homerosi eposzok tartalmát műveltségtörténeti forrásnak felhasználjuk. Csak azt nem könnyű megkülönböztetni, vajjon mi az eposz eseményeinek környezetrajzában hőskori emlék és mi az utókor, – a mi esetünkben a történelmi ión világ – átalakító hatása. A homerosi költemények hőskora, mint láttuk, még a mykenai kultúra körébe és idejébe tartozik. Itt is az a helyzet tehát, mint a későbbi „hőskoroknál”, t. i. hogy az eposzon kívül ugyanerről a korról más források is rendelkezésre állnak. Csakhogy míg például a germán hőskornak e más forrásai nem pusztán archeológiaiak, hanem történelmiek is, a mykenai korról való ismereteink, mint tudjuk, lényegükben nem történelmiek. Megmarad az az érzésünk a görög eposzt illetőleg, hogy – az előbb kifejtett elmélet értelmében – hídon állunk, két világ között lebegünk. De azért az újabb megismeréséhez sem nélkülözhetjük azt a műveltségtörténeti anyagot, amelyről nem tudjuk, milyen mélyen nyúlik vissza a régibe; mert e visszanyúló szálakban éppen ennek az újabb világnak a gyökereit ismerjük meg.

A homerosi világ gazdasági életéről, amelynek a görög egyenes folytatása, már hallottunk egyet-mást: vándor iparosokról, kalózkodó és cserekereskedő hajósokról. A pénz még nem okozott ekkor bajt. Kivételesen ércdarabokkal, de többnyire „marhába” átszámítva csereberéltek a gazdagok. A kisember sorsa ritkán kerül szóba a költeményekben. A bérmunkásnál (a thés-nél), bár szabadabb ember volt és kialkudott bérért dolgozott, szinte még biztosabb megélhetése volt a rabszolgának, eredetileg hadifogolynak (a dmós-nak). Ez a nagy háztartások körén belül a gazda patriarchális bánásmódjára számíthatott. A női rabszolgáknak sem volt különös panaszra okuk: mindenképpen osztoztak az úrnő házi gondjaiban és örömeiben.

A homerosi eposzok középpontjában azok állanak, akik mindenütt a „hőskor” lendületének igazi hordozói: a „legjobbak” (aristoi vagy aristées). A királyság intézménye fennáll és egy nagy mult emlékét elevenen őrzi. Homeros szerint a királyi méltóság Zeustól származik, a királyok Zeusnak szülöttei és neveltjei (diogeneis és diotrepheis). Agamemnon azt a botot hordja, amelyet Hephaistos készített és az istenek atyja maga adott ajándékba a család ősének. A basileus tényleges hatalma elég messzemenő: mint hadvezér életnek és halálnak ura. S békében akaratát csak határozatlan módon szorítja meg a „vénekből” alakult tanács és a népgyűlés. De az egyeduralom előnyét már nyomatékosan hangsúlyozni kell a „többfejűséggel” szemben és a királynak mint egyénnek királyságra való jogosultságában Homeros fokozatokat ismer: nála a „királyi” mellett „királyibb” és „legkirályibb” ember is van. Idővel azután az egyetlen királyt a „királyok” testülete szorítja ki. Ez az átmenet sok helyütt éppen Ióniában is az arisztokrácia uralmába és ez történt meg Boiotiában. A fejlődés másik típusát Athén mutatja be, ahol a lefokozott hatáskörű basileus fölé egy első, az évnek nevet adó „kormányzót” (archon eponymost-t) helyeztek.

Ez azonban a jövő változások útja. A homerosi világ még nem mutatja azt a rendi szervezettséget, amely a későbbi görög arisztokráciát jellemzi. A homerosi „vének tanácsa” még nem az elkövetkezendő idők központi hatalma, a kizárólagos illetékességgel intézkedő szenátus, a bulé. A harci szekerükön hadba vonuló, de azután gyalogosan is küzdő legkiválóbbak még nem azok a „lovagok” (hippeis), kik utóbb – a lótartás anyagi természetű privilégiuma alapján – zárt svadronokban sorakoznak a gyalogos elé. A népgyűlés intézménye, az agora is az arisztokrata uralom tökéletlen formájára utal a homerosi világban. A békétlen „hitvány” ember, Thersites, nem valamely újszerű mozgalomnak, talán egy feltörekvő demokráciának ad hangot, hanem a törzsi élet egyenlőségének ősi maradványát jelenti. A görög arisztokratáknak – azon a fejlődési vonalon, amely egyes helyeken őket segíti uralomra – be kell majd szüntetniök a népgyűléseket, hogy érvényesülésük teljes legyen.

Társadalmi tekintetben, életszokásokban és gondolkodásban nem nagy különbség választotta el a homerosi kor királyait a legelőkelőbbektől. Ezek is földbirtokaikon, gazdagon ellátott udvaraikon élték a hőskorokra mindenkor jellemző nemesi életet. A köznép, amely e férfias szabad életen kívül maradt, a költő szemében nem sokkal értékesebb lét részese, mint a megholtak árnyék-tömege az alvilágban. Ez utóbbiaknak a tehetetlen ájulásszerűségig lefokozott léte az a háttér, amelyből a homerosi világ életteljessége kidomborodik. Mintha csak céltudatosan választotta volna az emberiségnek a halottakra vonatkozó ősgondolataiból azt, amely ezeknek a legkisebb hatásosságot tulajdonítja. Alig-alig töri át néha a halott-kultusznak vagy a halottal szemben való primitív érzéseknek egy-egy maradványa azt a tudatot, hogy aki meghalt, a multé és éppen csak az az értéke és hatalma maradt meg neki az élők világában, amivel az el nem felejtett és visszaidézhető mult rendelkezik.

A másik oldalon azok az istenek egészítik ki a homerosi világ képét, akikről – s a homerosi ember velük szemben való magatartásáról is – a kezdet műveltségének jellemzésénél már beszéltünk. A homerosi istenalakok előtt is voltak barbárabb isten-elképzelések, amelyeket a görögség például Itáliába is átvitt magával. Majd ott fogunk megismerkedni néhány vonásukkal. A homerosi világkép, a halottaktól fel az olymposi istenekig, olyan teljes és egységes, mint amilyen csak egy nagy szellemi reveláció lehet. Amikor a középpontjában álló hőskori társadalom már régen megváltozott és a történelmi ión, aiol vagy bármely más görög társadalommá alakult át, e világfelfogás maga továbbra is az a lényegében nem változó vallásos világfelfogás marad, amelyről a görögök maguk mindig azt vallották, hogy Homeros ajándékozta meg vele nemzetüket.

Homeros mellett még a nála a legenda szerint is fiatalabb szárazföldi költőt, Hesiodost ismerték a görögök úgy, mint akinek „isteneiket köszönhették”. Boiotiának, ahol otthon volt, az arisztokrácia formájában kialakult politikai és társadalmi viszonyairól az imént már említést tettünk. Ez utóbbiak Erga (Munkák) című ión epikus formájú tanító költeményében tükröződnek, míg az istenek világáról Theogoniájában szólt. Őt szokták az „első európai embernek” nevezni, akinek személyes körülményei költeményeiből, főkép az Ergából, ismeretesek. Megtudjuk tőle, hogy fivére pörölte ki atyai jussából a megvesztegetett bírák – basilées (királyok) – segítségével s mint verseléshez értő rhapsodos, egy chalkisi versenyben is résztvett. Munkákról szóló költeménye, amelyhez egy „Napokról” (Hémerai) szóló talán későbbi rész is csatlakozik, földművelésre és hajózásra vonatkozó tanácsokkal látja el a szegény embereket. Sötét hangulatú és gyakran túl óvatos világnézet húzódik meg e tanácsok mögött. Hesiodos atyja a kisázsiai Kyméből vándorolt Boiotiába és költőnk időben is, térben is messze maga mögött hagyta már a görög „hőskor” atmoszféráját.