MÁSODIK FEJEZET: PERIKLES KORA

A perzsa háborúk után Athén és Spárta között a viszony nem alakult kedvezően. Utóbbinak növekvő féltékenységgel kellett kísérnie az athéni hatalom gyarapodását a delosi szövetség élén. Eleinte büntető expediciókkal igyekezett Spárta a görög szárazföldön a régi befolyást fenntartani. A perzsabarát thessaliaiak ellen indult (476) az utóbb megvesztegetettnek ítélt és száműzött Leotychidas vezérlete alatt. Azután a delphoi amphikhtyoniát szerette volna hasonló megtorlások céljaira felhasználni. De Themistokles ellenkezésén, aki ekkor a nemzetközi gyűlésnek athéni követe (phylagoras-a) volt, megtört ez a szándéka is. Később a peloponnesosi állapotok vették Spárta figyelmét teljes mértékben igénybe. Athén példája erős demokratikus mozgalmakat indított el a félszigeten. Argos, az ősi ellenség, demokratikus formát öltött és az eddig önálló Tirynst – később Mykenait is – elfoglalta. Egyesülésre való törekvések mutatkoztak az arkádiai törzsek között is. E veszedelmes mozgalmat fegyverrel kellett Spártának elnyomnia. Az egyesült arkádiaiakat a tengeri félgyőzelem után Dipaiá-nál döntő módon verte meg (472–71). Csak Mantineia tartotta magát távol az arkádiai egyesüléstől. Ezért a nagy mantineiai „összeköltözködést” (synoikismost) ez alkalommal nem bántották (Mantineiát a következő században telepítik szét).

Első alkalmat a két nagyhatalom összekülönbözésére a 464-es helóta-lázadás adott. Ez Lakoniában egy hatalmas földrengés jeladására következett be. A felkelők, kik között helótasorban élő messeniaiak is voltak, Ithomé hegyén sáncolták magukat körül s mert megostromolásuk eredménytelen maradt, a spártaiak a még akkor szövetséges athéniektől is kértek segítséget. Kimon tanácsára és vezérletével 4000 athéni hoplita sietett Spártába. Azonban a segélyt kérők bizalmatlanságból dolgukvégezetlenül küldték őket vissza. Erre a barátságtalan eljárásra Athén az isthmosi panhellén szövetségből kilépett és egyéb kapcsolatok után nézett. Az argosiakkal és thessaliaiakkal ekkor kötöttek az athéniek fegyverbarátságot. Ehhez a megaraiak is csatlakoztak, mert a peloponnesosi szövetségtől hiába vártak a velük szembenálló Korinthos ellen támogatást. Athén elkeseredését növelhette, hogy kevéssel a Spártának küldött segély előtt a pártütő thasosiakat (ezek a delosi szövetség tagjai voltak) egy attikai betöréssel akarta Spárta tehermentesíteni. Most viszont, Ithome nagysokára elkövetkezett bevétele után (459), a földjükről kiszorult messeniaiaknak az athéniek adtak ideiglenes lakást a korinthosi öböl mellett, a lokrisiaktól akkortájt elhódított Naupaktosban.

Kimon spártai távollétét Athénben a demokrata párt arra használta fel, hogy az Areiospagos tanácsának átszervezésével lényeges alkotmányváltozást vitt keresztül. Az az ősrégi tanács mindezideig mint a hagyomány őrtornya magaslott ki a népuralom intézményei közül. Egyedül képviselte élethossziglan megválasztott tagjaival a folytonosságot, hiszen az állam hivatalnokai évről-évre változtak. Azután a lelépő legmagasabb tisztviselők (az archonok) egészítették ki, ami e testület konzervatív jellegét már mintegy eleve meghatározta. A most behozott újítás, melynek Ephialtes és Perikles – a fiatal államférfiú – voltak a szószólói, nem a választási modusra és a tagok összetételére vonatkozott, hanem az egész tanács illetékességét szorította meg jelentős pontokban. Bírói és ellenőrző jogát vonta meg az államvezetés és közigazgatás területén s illetékességét csupán bizonyos súlyos vallási megítélés alá eső bűnügyekben – gyilkosságokban – hagyta meg. Tehát ezentúl az 500-as tanács – a Bule – és nem az Areiospagos tanácsa fogja a kisorsolt vagy megválasztott hivatalnokok arravalóságát felülvizsgálni (dokimasia); ő nála és nem az Areiospagosnál kell a hivatalos minőségben vagy az állam épsége ellen bárki részéről elkövetett vétségek esetében a bejelentést megtenni (eisangelia); többé nem az Areiospagos, hanem a Heliaia ad a tisztviselőknek belépésük alkalmával felmentést (euthynai); és végül törvényellenes javaslatoknál maga a népgyűlés, az ekklesia és nem az Areiospagos az illetékes fórum (graphé paranomon). Mint látjuk, ezek az újítások nem kis mértékben járultak hozzá az athéni köztársaság radikalizálásához, Bule, Heliaia és ekklesia között osztva szét a régi „tanács” eredeti funkcióit. Történeti analógiát keresve azt mondhatnók, hogy az athéni „senatus” megszünt. Egyéb politikai és alkotmányjogi intézkedések, amelyek hasonló irányba mutatnak, később kerülnek majd szóba.

Kimon elkésve érkezett vissza Athénbe; a mélyreható közjogi újításokon már nem tudott változtatni. A városban különben is Spárta-ellenes hangulat kerekedett felül s a politika eddigi irányítóját, kit már a thasosiak leverése után a megvesztegetettség vádjával illetett Perikles, de akit akkor felmentettek, 461-ben osztrakizálták. Miután a demokrata pártnak idősebb vezetője ebben az időben politikai orgyilkosság áldozata lett, most Perikles veszi át az államügyekről gondoskodó prostates szerepét. Ezt azután – Kimonnak rövid időre szóló visszatérésétől eltekintve – állandóan meg is tartja.

A peloponnesosiakkal való ellenségeskedés – az első peloponnesosi háború – a Megara birtokáért vetélkedő Korinthos és Athén között tört ki. A Kekryphaleia szigeténél aratott athéni győzelemnek hatására a város régi ellensége, Aigina is belesodródott azután a küzdelembe. Az athéni flotta – Leokrates vezetése alatt – ismét győzelmeskedett s ennek eredményeképpen Aigina, a kereskedelmi vetélytárs, kénytelen volt magát megadni (456). Falait lerombolták, hajóit elkobozták és mindezen felül 30 talentumnyi pénzbírsággal kellett a delosi szövetségbe történt felvételét megváltania.

Az eddig tétlen Spártát a boiótiai események kapcsolták be a háborúba. Tulajdonképpen a kis Doris védelmére a phokisiak ellen szállott Közép-Hellasban síkra. De a thébai oligarchák uralmuk restaurálására szerették volna a spártai hadsereg jelenlétét felhasználni. Ez azután Tanagránál az athéniekkel állította szembe a spártaiakat. Itt, ahol a pártpolitikailag osztatlan spártai és athéni erők először mérték fegyvereiket össze, Athén maradt alul. De a csorbát hamarosan kiköszörülte, mert két hónapra rá a „szőllőhegyek”-nél, Oinophytánál (457) a boiotosok fölött döntő győzelmet aratott az athéni vezér Myronides s evvel együtt – Thebai kivételével – az egész boiótiai szövetség a város fennhatósága alá került.

Athén hatalma tetőpontján állott. Nemcsak hogy – mint a delosi szövetség feje – az Égéi-szigeteknek, Elő-Ázsia partvidékének, a Hellespontosnak és Thrákia görög telepeinek ő volt az ura, de ezenfelül Közép-Hellaszban is ő rendelkezett a boiótosokkal, phokisiakkal és lokrisiakkal, sőt a Peloponnesosba is átnyúlt a keze s Megarán kívül Troizent és a szintén idetartozó Aiginát is hatalmában tartotta. Vezére, Tolmides 455 tavaszán győzelmesen hajózza körül az ellenséges félszigetet, Gytheionban felégeti a spártai hajóállomást s megverekszik a sikyoniaiakkal a korinthosi öböl birtokáért. Két évre rá maga Perikles ismétli meg ezt az észak-peloponnesosi térhódítást. Achaiát – Zakynthos-szal és Kephalleniával együtt – Athénhez kapcsolja, sőt a szembenfekvő Akarnania elfoglalására is kísérletet tesz.

Pedig ekkor már megtörtént az egyiptomi katasztrófa (454). Athén tulajdonképpen kettős fronton küzdött az egész idő alatt, melyben imént felsorolt foglalásait végezte. Már 459-ben engedett a perzsák ellen fellázadt libyai fejedelem, Inaros kérelmének s 200 hajóval támogatta ennek igényeit az egyiptomi trónra. A vállalkozást nem lehet egyszerűen „kalandos”-nak jellemezni; az athéni birodalomnak nagy érdeke fűződött ahhoz, hogy a Földközi-tengernek délkeleti öble: Kypros, a phoinikiai part és a Nílus deltája ne a perzsáknak, hanem valamely barátságos uralkodónak kezei között legyen. De az erőknek az a megoszlása, amely a kért segélynyujtással járt, mégis csapásszerűnek bizonyult. A hosszasan húzódó egyiptomi háború azzal végződött, hogy Megabyzos, a perzsa vezér, a görög segélycsapatokat Memphisből kiverte, a Nílus torkolatánál fekvő Prosopitis szigetén körülzárta. Innen a görögök csak hajóik felégetése után vonulhattak el. Természetesen nem sokan kerültek vissza hazájukba. A győztes perzsa flottának támadó előrenyomulásától is lehetett tartani s ebben a félelmükben helyezték át az athéniek a delosi szövetség pénztárát az Akropolisra, a Panthenon opisthodomosába. Amikor Psammetichos, Inaros fia, 445–44-ben gabonát küld Athénbe, ez 14.240 polgár között kerül elosztásra. Kicsiny kártérítés azért a vérveszteségért, melyet az egyiptomi vállalkozás az athénieknek és szövetségeseiknek okozott.

Athénnek most nyugalomra volt szüksége. A száműzetésből hazatért Kimon öt esztendőre szóló fegyverszünetet kötött Spártával (451). Csak két évvel utóbb vehette elő azt a régi tervét, hogy a perzsa befolyást az égei vizekről végleg kiszorítsa. A nagymultú vezér újonnan felszerelt flottával indult el Kyprosba. Itt azonban Kition ostroma közben váratlanul meghalt. Halálával a kyprosi, Salamis mellett aratott győzelem ellenére is abbamaradtak a további hadműveletek: a delosi szövetség eredeti célkitűzése megszünt. A perzsákkal megegyezést kötöttek az athéniek, amelynek értelmében perzsa hajók nem mutatkoznak görög vizeken a Boszporusz bejáratától délre és a lykiai partoktól nyugatra. Az ión városok formális szabadonbocsátásáról nem esett szó: a perzsa fejedelem csak arra kötelezte magát, hogy a tengerpartot legfeljebb egynapi lovastávolságra közelíti meg; Kypros a perzsáké maradt. A megegyezést Kallias írta alá az athéniek nevében (448). Az anyaországban az ellenségeskedések nem várták be az öt esztendőre kötött béke lejáratát. Delphoit 448-ban spártai és athéni csapatok is meglátogatták, előbbiek az autonómia, az utóbbiak a phokisiak érdekében s a jóslási elsőbbség tisztességét (a promanteiát) majd a spártaiaknak, majd az athénieknek adta meg a delphoi papság. Komolyabb következményekkel jártak a boiotiai események. Itt a thébai oligarchák igyekeztek újból a hatalmat maguknak megszerezni. Ez Athén beavatkozásához és végül a koroneiai csatához vezetett, ahol a Tolmides alatt küzdő athéniek teljes vereséget szenvedtek (447). Ezzel azután meg is szünt Közép-Hellasz fölött gyakorolt hegemóniájuk, a boiotiai szövetség ezentúl Thebait ismerte el fejének. Kevéssel utóbb Megara szakadt el Athéntől és Euboiában tört ki lázadás, melyet csak nehezen sikerült elfojtani. Ennyi csapás után Athén szívesen kereste az alkalmat, hogy legnagyobb ellenfelével, Spártával megegyezzék. Az Attikába betört peloponnesosi sereg elvonulása után 446-ban jött létre a 30 esztendőre szóló fegyverszünet, amelynek áraként peloponnesosi szövetségeseiről kellett Athénnek egyszersmindenkorra lemondani – Megaráról, Troizenról, Achaiáról – s Aiginának önkormányzatot engedélyeznie. A birodalmi terület némileg összébb szorult; de legalább a békés fejlődésnek lehetősége látszott hosszú időre biztosítottnak.

Annak a mintegy ötvenesztendős időszaknak (a pentekontaeteiának), amely a perzsa küzdelmektől a peloponnesosi háborúig terjedt, egyik részét „periklesi kornak” szoktuk nevezni; azt a 15 esztendőt, amely a fegyverszünet évével kezdődött és a harcok újólagos felvételével végződött. „Periklesi” a kor, mert az athéni kultúra virágkorát éli (akmé-ről szokott ilyenkor a görög beszélni), s ez a virágzás elválaszthatatlan a nagy államférfiú nevétől és személyétől. Nem mintha Periklesnek a művészet és irodalom, a tudás és filozófia remekeihez mint mesternek vagy szerzőnek lenne köze. De ez a műveltség – s ez legjellemzőbb általános vonása – az athéni élet egységéből merült fel és magát az athéni életet feltételeiben és alapjellegében, politikai és társadalmi szerkezetében Perikles intézkedései határozták meg.

451–50-ben mondja ki a törvény, hogy polgárnak csupán az számít, aki polgári atyától és anyától származik. Kettős ok magyarázza meg a szigorúbb eljárást: először a demos megnövekedett hatalma, másodszor a díjazás, melyben – Perikles újítására – a népbírói működést részesítették (misthos dikanikos). Természetesen nem a Kimon bőkezűségére féltékeny versengés diktálta ezt így. A napibér a demokratiának mintegy természetes folyománya volt, mert a joggal együtt a jog gyakorlásának lehetőségét is meg kellett adni; az az 1-2 obolos ugyan nem kártalanítja gazdasági érdekeinek elhanyagolásáért a polgárt; de módot nyujt a legszegényebbnek is, hogy jogával élve az államgépezet mozgatásában részt vegyen. A bírói napibér mintájára idővel a többi közszolgálatokat is honorálni fogják. A Dionysos-vallástól nyujtott nagy indulatfelszabadító és kielégítő alkalmaknak, a drámai előadásoknak látogatásáról is valószínűleg Perikles gondoskodott úgy, hogy a szegényebb polgárok külön „búcsú-pénzt” vagy „látványossági pénzt” kaptak. A fontossá vált polgári listák revideálására talán már a Psammetichos-féle ajándékkal kapcsolatban került először sor. Az időközi ellenőrzés annál szükségesebb most, mert mindinkább csak sorsolják és nem választják a tisztviselőket, és mert a legmagasabb hivatalt, az archonságot az alacsony cenzus-osztályoknak is megnyitották (457–56-ban az első archon a zeguiták közül). Nemcsak közjogi alapon, nemzetközi formában is emelte Perikles az athéni polgár öntudatát. Még 447-ben – tehát az ötéves béke tartalma alatt – panhellén gyűlésre hívta meg az összes görögöket, hogy most a perzsák visszanyomása, a Kallias-féle egyezmény után közösen gondoskodjanak a perzsáktól elpusztított templomokról. Hogyha Spárta részvétlensége miatt nem is lett semmi ebből a nagystílű tervezgetésből, a gondolat érdeme, a kezdeményezés dicsősége Athéné maradt. Panhellén jellege volt Thurioi alapításának is (444) Alsó-Itáliában, az elpusztított Sybaris romjai fölött. Abba a nyugati érdeklődésbe kapcsolódott be ez a Periklestől kieszelt vállalkozás, amely idővel a sziciliai városok egyikét-másikát – Segestát, Leontinoit – és az itáliai Rhegiont Athén szövetségesévé tette. Így jött létre az ión-attikai koalíció a dór Syrakusai-val szemben.

A delosi szövetség szervezésének és terjeszkedésének nem egy mozzanata bizonnyal szintén Perikles személyéhez fűződik. De azután – a birodalmi politika körén belül – egyenesen középpontja lett annak a népesedési mozgalomnak, melyet a kleruchia nevén ismertek az athéniek. A Peisistratostól és fiaitól megkezdett munkát folytatta itt Perikles: gyarmatosokat küldött ki az athéni birodalom különböző pontjaira, földrészeket (kleros-okat) utaltatott ki nekik, melyeket ezek bérbeadhattak, vagy maguk művelhettek. Ez úton a városi lakosság tehermentesítésével együtt egyszersmind biztos őrállomásokat is létesített, mert a telepesek a katonai szolgálatra voltak kötelesek. Athéni polgárjogukat szülőföldjüktől távol is megtartották, csak ép hogy nem gyakorolhatták. Így lett Euboia szigete a chalkisi hippobotai (lovat tartó birtokosok) rovására athéni kleruchosoktól népes; Naxos, Imbros, Lemnos és a Chersonnesos pedig athéniektől is lakott földdé. Ez részben azon expedíció eredménye volt, amelyet Perikles – mint utolsót – a Hellespontos biztosítására a Pontosba vezetett (447–46). Nem kis részben a nép észszerű, és az athéni formaösztönnek megfelelő foglalkoztatását szolgálták a híres periklesi építkezések is: a „hosszú falak”, a Hippodamos által átépített Peiraeius egyenes, egymást derékszögben metsző utcáival és költséges hajóházaival, az Odeion, a 447-ben megkezdett Parthenon és Mnesikles műve: a Propylaia. A kultusz emelésén és a város szépítésén kívül közmunkálatokat is jelentettek ezek az építkezések átlagosan 1 drachmás napibérükkel polgárnak, metoikosnak, sőt rabszolgának egyaránt. A magasztalás szavai után később kemény bírálatra is adtak alkalmat: nagyrészt a szövetségesek adózásából, phorosaiból épültek fel. A 443-ban osztrakizált Thukydides elsősorban az építkező Periklest támadta. Előttünk azonban nemcsak a bámulat tárgyai – romjaikban is – az Akropolis emlékei, hanem az athéni lényeg legvilágosabb kifejezései.

Perikles ellenfelének száműzetése után egyedüli vezetője maradt az athéni népnek. Évről-évre strategosnak választották. A történetíró már idézett megállapítása őróla szólt: „csak névleg volt Athénben demokratia, tényleg az első ember uralma volt az”. A politikai ellenzék a titkos társaságokba, az oligarchikus hetaireiákba menekült; de a nyilvános megszólás az időközönként megrendszabályozott komediákban bőségesen jelentkezhetett. (A személyeskedés első tilalma Morychides archonsága alatt 440–39-ben.) Mi magyarázza meg, kérdezhetjük joggal, ezt a periklesi monarchiát a népuralom legradikálisabbnak mondható formái között?

Részben ennek az államformának a lényege. De nagyrészben mégis csak Perikles vezéri képességén fordult meg a demos és az ő személye közötti viszony: vezetett és nem őt vezették. Telivér arisztokrata volt, ami származását illeti (anyai ágon az Alkmaionidai nemzetségéhez tartozott): de ez csak növelte a tömeg szemében tekintélyét. Nemessége már nem jelentette az egymással vetélkedő családok élet-halál harcát; egyszerűen vagyont és előkelő modort sem jelentett; hanem a veleszületett előkelőség legmagasabb fokát és azt a műveltséget fejezte ki, melyet az előző évtizedekben senki sem és most is csak a legmagasabban álló szerezhetett magának. A Muzsák megbecsülésére, zenére és költészetre Damon tanította, a filozófiát a nagy Anaxagoras-szal folytatott személyes érintkezésben kedvelte meg. És bár mindez nem távolította el a nyilvános élettől, ösztönös uralkodói érzékre vall, hogy ritkán mutatkozott a tömeg előtt s még javaslatainak egy részét is másokkal adatta elő az ekklésiában.

Ékesszólásának széles skálája volt; éppúgy értett a lelkesítéshez, mint a józan belátás érvényreemeléséhez. Saját maga a reális gondolkozásnak és a képzelettől támogatott ideálizmusnak harmónikus keveréke. Nyugodtan feladta azt, amit az állam erői többé nem bírtak; de a kevesebbet, amit kezében tartott, a többi népek fölé emelkedő panhellénizmus szempontjából tudta bemutatni. Művészet- és tudásszeretete, nemes gondolkozása, a finomult életszokások iránt való fogékonysága a Thukydidestől szájába adott beszédekből is kiérezhető. Az összes görög politikusok közül a legegyensúlyozottabb egyéniség a széthúzó élettörekvések kiegyenlítésében. Államérdekű szolgálatai, sikerei meg annyira nyilvánvalóak voltak, hogy a néphangulat „súlytalan” és ép ezért kiszámíthatatlan tényezői csak a háborús önkívület állapotában tudtak ellene fordulni.