HARMADIK FEJEZET: A PELOPONNESOSI HÁBORÚ ELSŐ TÍZ ÉVE

A 446-ban 30 évre kötött békeszerződés nem olyan állapotot rögzített meg, melyet teljességgel lehetetlen lett volna fenntartani. Athén mint tengeri hatalom az egyik részen, a másikon meg Spárta mint a szárazföldi Görögország vezető állama: ezt az okos kompromisszumot talán hosszabb időre is biztosítani lehetett volna. De másrészt tagadhatatlan, hogy az így elgondolt egyensúlynak akadályai már kezdettől fogva elég jelentékenyek voltak.

A szerződés csak a tényleges birtokállományról rendelkezett, de nem vágta el a lehetőségét annak, hogy mindkét koalíció újabb csatlakozások útján gyarapodhassék. A helyzet – nyersen vázolva – ez volt: állig felfegyverkezve és újabb erőgyüjtésről gondoskodva őrizte a két táborba szakadt görögség – a békét.

Nem kis veszélyt rejtettek magukban a szövetségeket alkotó részállamok külön érdekei sem. Főleg Korinthos gazdasági érdekeltsége állott Athén hatalmi törekvéseivel éles ellentétben. Az északi Peloponnesost élelmezni csak nyugatról: Alsó-Itáliából és Sziciliából lehetett; éppen ezen nyugodott a korinthosi kereskedelemnek egyetemlegesebb jogosultsága. Viszont Athénnek terjeszkedése a korinthosi öbölben – Naupaktos birtoklása, a szövetség Akarnaniával – és a nyugatra vezető szigetvilágban (Zakynthoson, Kephallenián) létalapjában fenyegette meg ezt a kereskedelmet. Az 5. század folyamán – mint ezt a máig található cserépedények igazolják – az athénieknek egyébként is sikerült Korinthost Alsó-Itáliában és Sziciliában visszaszorítani.

Ahol pedig gazdasági okok nem adtak a féltékenykedésre és ellenségeskedésre alkalmat, ott a politikaiak tették meg ezt. A legkülönbözőbb államokban az oligarchák a spártaiakat, a demokraták meg az athénieket tekintették lényeg szerint való patrónusaiknak s az elvadult pártküzdelmek közt a külpolitikai kapcsolatot mindkét fél igen gyakran többre tartotta az önálló lét követelményeinél. A politikai ellentétek mögött az életmódnak és világfelfogásnak az a nagy különbsége vonta meg magát, amely utolsó magyarázatot a dór és ión faj elkülönülésében talált, mint ezt halotti beszédében már Perikles észrevette. Nem a másféle „vér” itt a döntő (hiszen a küzdő felek közeli fajrokonok), hanem a másféle „forma”, amelynek végzetszerűségét éppen a peloponnesosi háború teszi az egymással küzdő felekben teljesen öntudatossá.

„Ürügy” vagy – ha úgy tetszik – „alkalom” az ellenségeskedések megkezdésére hamarosan három is akadt: a körülbelül egy időre eső korkyrai, poteidaiai és megarai bonyodalom (433). Korkyra leányvárosa: Epidamnos miatt keveredett Korinthos-szal pörbe, amely viszont annakidején a hálátlan Korkyrát gyarmatosította. A sziget szorultságában Athéntől kért segélyt. Ez hosszú gondolkozás után egy védelmi szövetség (epimachia) folyományaképpen meg is adta. A Sybota-szigetcsoportnál azután tényleg az athéni segítség akadályozta meg azt, hogy a korinthosi flotta a korkyrai fölött győzedelmeskedjék. Mindez formailag nem volt kifogásolható, Athénnek csakugyan jogában állott a békeszerződés értelmében is, hogy a neutrális Korkyrát a maga érdekkörébe vonja. De a sziget támogatásával kényes helyzetbe kerültek az athéniek; a peloponnesosi szövetség egyik legtekintélyesebb tagjával, Korinthos-szal szemben.

Egészen más volt az eset a poteidaiai eseményeknél. Itt – Chalkidike félszigetén – egyenesen az athéni birodalmat támadta meg Korinthos, midőn gyarmatvárosát, mellyel fenntartotta a baráti kapcsolatokat, sőt a hivatalos érintkezést is, elszakadási szándékában segítette.

Mert az, hogy Aristeus csapata korinthosi „önkéntesek”-ből állott, nem módosított a dolog lényegén. A körülzárt Poteidaia csak évek multán (429 telén) kapitulál, miután a peloponnesosi háború már egész erejével fellobbant. Poteidaiával egyidőben a chalkidikei városok és a thrák Bottiaioi is nyugtalankodtak; de nagyobbmérvű elpártolásra csak a nagyháború folyamán, a spártai vezérnek: Brasidasnak jelenlétében kerül itt a sor. Azonban Olynthos összetelepítését (synoikismos-át) már a háborús események kezdetén létrehozták II. Perdikkasnak, a makedon fejedelemnek intrikái. Ennek a középponti városnak lesz még később is szerepe a görög történelemben.

Egészen rendkívüli fontosságot nyert a peloponnesosi háború kitörésében a megaraiak ellen hozott néphatározat. Az athéniek rossz szomszédaikat valamiféle ok miatt kitiltották a piacukról. A dolog nem volt különösebb jelentőségű. De a szabad forgalomnak ezzel az erőszakos megkötésével jól lehetett az athéniek ellen agitálni. Végül mégis úgy tűnt fel, – athéni vígjátékíróktól halljuk – hogy a megarai hagymák és malacok hozták a háborús mozgalmakat fejükre.

A sok felgyülemlett keserűség elintézést követelt. A Peloponnesoson a közvetlenül érdekelt Korinthos szította a tüzet. Szövetséggyülést hívat össze Spártában és kilépéssel, argosi barátkozással fenyegetődzik. A spártai népgyűlés, melyet a szövetségesek – az alkotmány értelmében – nem majorizálhattak szavazataikkal, csak nehezen volt a háborús elhatározásra kapható; főleg Archidamos, az öreg király szeretett volna a béke mellett kitartani. De végül itt is a harci hangulat kerekedett felül s azon ultimátumszerű követelőzések, melyeket a fokozás sorrendjében juttatott Athénbe a szövetség (az Alkmaionidáknak, tehát elsősorban Periklesnek száműzése; Poteidaia ostromának abbahagyása; a megarai psephismának érvénytelenítése; a delosi szövetség felbontása) immár világosan mutatták, hogy tulajdonképpen mit akarnak elérni. Athénben Perikles volt a megszégyenítő feltételeket visszautasító, a háborús hangulat lelke. Pedig ekkor már megrendült valami abban a szilárd kölcsönös bizalomban, amely őt a közügyek élén tartotta. Szűkebb baráti környezetének csak kevéssel előbb kellett a legsúlyosabb vádak ellen bíróság előtt védekeznie. A halhatatlan Pheidiast még így is elmarasztalták „sikkasztásban”, Anaxagoras az „istentelenség” vádja elől kénytelen volt Lampsakosba menekülni és Aspasiát – a legelevenebb athéni szellemiséget tüzelő szép „miletosi asszonyt” – csak ép hogy el nem ítélték.

431 tavaszán kezdődtek meg az ellenségeskedések: a thebaiak Plataiait rohanták meg, Archidamos a peloponnesosiak élén Attikába vonult be. Az erőviszonyok a harci modort mindkét félnél úgyszólván már előre kijelölték. A spártaiak szárazföldi hadseregükkel voltak fölényben. Mintegy 35.000 hoplitát tudtak kiállítani az ellenfélnek legfeljebb 25.000 emberre rúgó összlétszámával szemben. Az athéniek viszont 300 trieresükkel, melyhez még a nagy szigetek kontingense járult, a tengeren voltak az erősebbek. Ez okból, hogy szárazon a nyílt összeütközést elkerüljék, a város területére szorították védekező ellenállásukat: a vidék lakosságát a falak mögé terelték. A termést és a falvakat az ellenség szabad prédájának engedték át. Rendkívül sok hátránnyal járt ez a később is gyakorolt passzív magatartás. A falusiakban a legnagyobb elkeresedést támasztották az évről-évre megismétlődő ellenséges betörések. (Ok a „békepártiak” – amint ezt Aristophanes vígjátékaiból jól tudjuk – hiszen joggal tekinthették magukat a háború eleven áldozatainak. A városban meg lehetetlen állapotot teremtett a túlzsúfoltság, főképpen egészségügyi szempontból. Mindjárt a második háborús év elején tört ki Athénben az a nagy epidémia, amely két esztendeig egyfolytában dühöngött s mely magát a felelős vezért is elragadta (429). Halála előtt a görög politikus örök sorsát Perikles sem kerülhette el; számadásai miatt pörbefogták és 50 talentum megfizetésére ítélték el. De a népharag nem tartott sokáig; a következő ciklusban megint strategosnak választották s ebben a minőségben fejezte be a nagy államférfiú hatvanegynéhány éves korában az életét.

Utána a népvezetés – kisebb kaliberű demagógok háttérbeszorításával – hamarosan Kleon kezébe került. Ő – úgy látszik – mint az energikusabb hadvezetés barátja volt már a periklesi politikának ellenfele. De hogy miként kellene ezt az energiát kifejteni, azt maga sem tudta. Vele az államférfiaknak az az új típusa lépett fel a görög történelemben, amely többé nem mutat ösztönösen szilárd kapcsolatot azzal, ami az államéletben ősrégi nemesi feladat: a hadi tevékenységgel. De azért a csatatéren „póz nélkül tudott Athénért meghalni”. Mint bőrgyáros, a gazdag iparososztály tagja volt, erős gazdasági érzékkel és a nyilvános élet akkori viszonyainak megfelelően: az állami pénzügyek ismeretének teljes birtokában. A „birodalmi kincstárnok” (hellenotamias) tisztét töltötte be, mielőtt „hadvezérnek” választották: és ezt a tisztet minden látszat szerint – éppúgy, mint azután következő pénzügyi megbízatásait – becsületesen látta el. Erős akarata, kíméletlensége, egyenes és nyers modora a tömeg korlátlan urává tette. De a műveltebb athéniek annak a kultúrának hiányát érezték és kifogásolták benne, melyet abban az időben a gazdagabb és előkelőbb emberek a görög műveltség központjában már könnyedén megszerezhettek maguknak. Még a tárgyilagos Thukydides sem egészen „objektív”, midőn erre a kemény „demagóg”-ra fordul a beszéd.

Időközben a háború, melyet valósággal a nyílt összeütközések kerülésének lehetne jellemezni, rendes formái között folytatódott. A nyári hónapokban a peloponnesosi sereg tartotta Attikát megszállva; Archidamos halála után (427) Kleomenesnek, utóbb Agisnak vezérlete alatt; az athéniek meg – a hajózásra kedvező időszakban – a Peloponnesos ellenséges körülhajózását és partvidéki pusztítgatását végezték el. Ennek már Perikles volt a kezdeményezője és az utóbb pénzbírságra ítélt Phormion-nak sikereit kell itt külön kiemelni (429–28). A félszigetnek a közlekedéstől való teljes elzárásáról szó sem lehetett. Még a korinthosi öböl ellenőrzésére is csak jókésőn gondolhattak az athéniek naupaktosi bázisuk igénybevételével. A háború okozta bajok kezdtek mindkét félnél megszokottakká lenni. Pedig Athénben még egy évvel Perikles halála előtt olyan nagy volt az elkeseredés, hogy békeköveteket küldtek – oktalanul és természetesen minden eredmény nélkül – Spártába. Ennek meg korán kellett pénzügyei miatt – idegen segítségre gondolni. Már 430 nyarán követséget menesztettek a spártaiak a perzsa királyhoz. De a követek Thrákiában az athéniek kezére kerültek és ezek kivégezték őket.

Bizonyos változatosságot a következő fontosabb események hoztak a peloponnesosi háborúnak első tízesztendős szakaszába: a lesbosiak lázadása, Plataiai eleste, a sphaktériai esemény, az athéniek veresége Boiotiában és Brasidasnak, a spártai vezérnek thrák hadjárata. Ezzel szemben a korkyrai véres pártvillongásoknak demokraták és oligarchák között csupán helyi jelentőségük volt; az első sziciliai expedíció pedig, melyet az athéniek a szigetre indítottak, egészen eredménytelenül végződött s így bennünket csak a második hasonló vállalkozással kapcsolatban fog érdekelni.

Spárta a szabadság nevében kezdte meg vetélytársa ellen a peloponnesosi háborút: „az athéniek járma alatt nyögő szövetségesek felszabadítása” volt az a panhellén jelszó, melyet az oligarchák patrónusa zászlajára írt. És tényleg volt valami tragikus abban az állapotban, hogy a demokratia görög fővárosának – az adott viszonyok kényszerűségéből – erősebb eszközöket kellett szövetséges társainak megtartásával szemben alkalmaznia, mint a peloponnesosi symmachia fejének, Spártának, ahol a félsziget közös érdeke és Spártának kétségbe nem vonható fölénye mintegy magától tartotta össze a tömör szárazföldi koalíciót. Hajlam a delosi szövetségtől elszakadni csakugyan hamar jelentkezett a háború alatt. A lesbosiak – Methymna kivételével – már 428-tól kezdve keresték az utat a peloponnesosi csatlakozáshoz. A lázadás fészkének, Mytilenének, keservesen kellett bünhődnie, amikor a lanyha spártai támogatás miatt hamarosan megadta magát. A háborúban elvadult érzelmek szomorú bizonyítékául szolgált ez esetben Kleon indítványa: minden férfilakost kardélre hányni, az asszonyokat és gyermekeket rabszolgáknak eladni. Ettől a szégyentől Diotimos okos ellenvetései mentették meg ez alkalommal az athéni becsületet. Az elfogott és Athénbe szállított „bűnösöket” így is kivégezték. Az ellenfél a hatalmába kerülő plataiaiakon bosszulja meg ezt.

A háború eleje óta ostromolt Plataiai ugyanis Mytilenével egy esztendőben, 427-ben esett el. Az athéniek most falaik közé fogadták és polgártársaikká tették a mindig hűséggel kitartó menekülteket. De akik nem érték el Athént és a spártaiak kezébe kerültek, hiába hivatkoztak Plataiai szolgálataira, amelyeket a perzsa háborúk alatt a spártaiakkal együttműködve tett a görögség ügyének. Megölték őket és városukat földig lerombolták.

Új stratégiai gondolatot valósított meg az athéniek kitűnő hadvezére, Demosthenes, akkor, amikor a messeniai partokon Pylos elhagyatott vidékét megszállta, erősséggé építette ki s innen nyugtalanította Spártának mindenkor kényes közbiztonságát (425). Mert a szárazon eddig csak defenzíven viselkedő Athén most támadó félként lépett fel 80 km távolságra magától Spártától. A veszélyt hamar átlátta az ellenség és szárazon és vizen iparkodott a pylosi megszállástól szabadulni. A mindkét részről megindult katonai műveletek eredményeképpen 427 lakedaimonit kerítettek körül az öblöt záró Sphakteria szigetén az athéniek s azok közül 180-an a legelőkelőbb spártai családokhoz tartoztak. Ha 120-ra apad is le a számuk, míg hadifoglyokként Athénbe kerülnek, a békekötés hangulatára így is jelentékeny befolyást gyakorolnak a létszámukban rohamosan apadó spártaiak között.

Demosthenes készítette elő azt a haditervet is, mellyel az athéniek ugyanoly módon igyekeztek szárazföldi ellenséges szomszédaikat, a boiótosokat megszállás alatt tartani, mint azt velük – évenkint megismétlődő betöréseikkel – a peloponnesosiak tették. De a kísérlet mindjárt kezdetében – balul ütött ki. Az egyesült szövetségesek az athéni Hippokratest döntő módon megverték Delionnál (424). Sokrates is ott volt a megvert hadseregben, mint ahogy már Poteidaia ostromlásánál is eleget tett polgári kötelességének. A kudarcért Athént Megara kikötőjének, Nisaiának kevéssel előbb történt elfoglalása csak nagyon csekély mértékben vigasztalhatta meg.

Ahogy az athénieknél Demosthenesnek, a spártaiaknál Brasidasnak fellépte hozott némi lendületet és változatosságot a hosszanhúzódó küzdelembe (424-től kezdődően). Ötlete merész és eredeti volt: az athéni birodalom legkényesebb pontjára helyezni át a háborúskodás főhelyét. A thrák part – a Chalkidikétől a Hellespontosig – a legkevésbbé biztosított területe volt az athéni uralomnak. Ennek egykori szövetségese, az odrysosok királya: Sitalkes most már nem keverhette a kártyákat; a makedon fejedelem, Perdikkas pedig ebben a pillanatban és legalább egy időre Spárta barátjának számított. Brasidasnak csakugyan sikerült is e vidék „kulcsát”, Amphipolist hatalmába keríteni. Ez alkalommal követte el Thukydides, a histórikus, aki itt hét hajónak parancsnoka volt, azt a mulasztását, amelyért – ámbár a stratégiailag fontos Eion-t biztonságba helyezte – hosszas számüzetéssel kellett lakolnia. Amphipolis elvesztése és a chalkidikei városok elpártolása következtében igen veszedelmes jelleget öltöttek Athénre nézve a thrák viszonyok. Ezért bár 423-ban egy esztendőre fegyverszünetet kötöttek egymással a háborúskodó felek, ennek elteltével újabb expedícióra határozták el magukat Athénben. A fővezér Kleon lett, kit a sphakteriai siker tett elbizakodottá. Pedig ezt nyilván Demosthenes ügyességének és nem az ő merész vállalkozásának köszönhették az athéniek. Az Amphipolis felmentésére indított akció Kleon életébe került: de ugyanakkor Brasidas is elesett (422), kinek nemes alakja előtt az ellenség személyesen érdekelt historikusa is készséggel hajtotta meg a zászlaját.

Kleon és Brasidas kikapcsolásával sokat nyert a béke ügye. A vágyat reá már mindenki érezte. Békéről tulajdonképpen már 425-től kezdve volt szó. Nyomatékosabban a sphakteriai esemény után indultak meg tárgyalások a spártaiak kezdeményezésére. De Kleon, aki a háborús pártnak elszánt vezére volt, lehetetlen követelményeivel mindannyiszor meghiusította a békés megegyezést. Ezt – mint láttuk – az egy esztendős fegyverszünet sem hozta meg s csak Kleon halála tette most lehetővé, hogy a hadakozó felek között tíz esztendei eredménytelen viaskodás után az úgynevezett Nikias-féle béke létrejöjjön (421 májusában).