HATODIK FEJEZET: A GÖRÖG VILÁG ITÁLIÁBAN

Épúgy mint az előbbiek, ez a szemlélődésünk is a görögökhöz vezetett el. Mindenütt úgy áll elénk ez a nép, mint amelynek megjelenése itáliai földön döntő választóvonalat, fordulatot jelent, egyben elfordulást az egész eddigi multtól. De amilyen jogosult az ilyen szemlélet annak a számára, aki a történelmet végső eredményétől, mint valami magas őrtoronyból tekinti át, olyan különböző ettől az a kép, amelyet a dolgok közelről nézve mutatnak. Le kell szögezni, hogy a görögség kész, mintegy klasszikus formájában az itáliai-római fejlődés folyamán csak lassanként tudott érvényesülni. Ennek kettős oka van. Egyrészt az a körülmény, hogy ezt a formát maguk a görögök is csak lassú, fáradhatatlan alakító folyamat során érték el. Ők sem tagadhatták meg műveltségüknek a régi földközitengeri körből való eredetét és ennek a jeleit még sokáig viselték magukon. Másrészt a görög kultúra nem mindig közvetlenül, eredeti formájában jutott el az „itáliai” népekhez, hanem gyakran idegen közvetítéstől módosítva.

Az utóbbira alább még számos bizonyítékot fogunk találni. Csak ideiglenes tájékoztatásul említjük meg, hogy a nyelv itt is csalhatatlan módon tudósít a kultúra folyamatáról. Etruszk közvetítéssel került a latinba thriambos mint triumphus, Ganymedes mint Catamitus, Acheron mint Acheruns. Másfelől Aias, Aiacis tőképzése a görög -nt-tővel szemben az oszkusok, rosa pedig rhodea helyett a szabinusok felé mutat.

Még egy másik eset. Az Odysseus-monda megjelenése itáliai talajon ősrégi időkbe nyúlik vissza. Bizonysága ennek Hesiodos Theogoniájának vége, amely Odysseust Kirke férjének ismeri és a latiumi partvidékek Kirkéről elnevezett hegyfokára helyezi. De Rómában is a messze multig kísérhető vissza Odysseus alakja. Annál figyelemreméltóbb dolog, hogy nem a homeroszi költemények közvetítésével jutott oda. Hanem, mint nevének Ulixes formája mutatja, talán a délitáliai messapiusok, de mindenesetre illír törzsek voltak a közvetítők. Hiszen ők laktak éppen Odysseus hazájának, Ithakának közvetlen közelében.

Hasonlóan áll a dolog Messapus vagy Metabusszal, aki a déli és középső Itáliában úgy jelenik meg, mint hérosz vagy isten. Poseidon körébe tartozik, sőt talán eredetileg azonos volt vele. De a nevének alakja ismét elárulja, hogy ez a görög isten nem közvetlenül jutott Itáliába, hanem az illírségen keresztül.

Itt az is észrevehető, hogy az idegen közegen való átszűrődés az isten alakjára nézve sem maradt hatás nélkül. Messapusban nem Poseidon klasszikus emberi formája tükröződik. Mitoszában – úgy látszik – még teljesen az egykori „földanya férje” ő, megfelelően a Poseidon név eredeti jelentésének. Mint mén párja a kancaalakban megjelenő földanyának. Az idegen körben tehát valami ősi, eredeti maradt fenn, amin a görögség maga már régesrégen túlhaladt.

Ezzel szemlélődésünk azonban már a másik sajátossághoz vezetett át, amely jellemző a görögség kezdeteire Itáliában. Eleinte teljesen a legrégibb, mintegy még nem kész formájában mutatkozik itt. Még teljesen benne van a keleti és az égéi korai műveltségek légkörében.

Hogy ebben a kérdésben tisztán láthassunk, egy lényeges körülményt kell szem előtt tartanunk. A görög hatás áramlását Itáliában egyáltalán nem egyedül a görög gyarmatok jelölik meg. Ezek a hatások némelyik esetben korábbiak, máskor ismét egészen más, önálló utakon jártak. Fontos ebben a tekintetben az etruszk ábécé eredetének a kérdése. Annál is inkább, mert megoldása az ebből eredt itáliai: a faliszkus és a kampániai-etruszk, talán még a római és az Appenninektől északra elterjedt ábécék eredetére is fényt deríthet. Régebben, mintha csak ez magától értetődő lett volna, az etruszk ábécét Kyméből akarták származtatni. Ma már egészen más lehetőségeket kell fontolóra vennünk. Kétségtelenül vannak érintkezési pontok a közép-görög (boiotiai stb.) ábécékkel. De más hatásokkal is kell számolnunk. Az etruszk f betű például a lydiai írásból való átvétel lehet. Ez és más kérdések még eldöntetlenek. Mindenesetre 700 körül már lényegében lezárva áll előttünk az etruszk írásjelek rendszere, mind a betűk alakját, mind jelentését tekintve.

Ezek után nem lesz meglepő egy második megállapítás sem. Artemis istennőt korán befogadták Itáliába. Hogy honnan jött, azt nevének alakja csalhatatlanul elárulja. Legrégibb itáliai formája az etruszk aritimi. Ez az általános görögtől eltérő magánhangzóival Kis-Ázsia felé mutat. Tehát nem a homerosi költemények tündöklő alakja lép fel kezdetben Nyugaton, hanem a régi, görögség-előtti istennő. Még nem emelkedett fel a vadászó szűzzé, az érintetlen és szabad természet úrnőjévé. Mint démoni hatalom lép elénk a legrégibb műemlékeken. Merev, kérlelhetetlen és kegyetlen, fenyegető és vészthozó: így nem áll messze a kisázsiai anyaistenségtől. És őt is, mint azt, az állatok úrnőjének és szelidítőjének ábrázolják.

Ennek az isten-alaknak a szemlélete a Homeros előtti vallás fokára vezetett el, ahol az istenség eszméje még nem haladta túl az égéi és keleti világ színvonalát és még nem találta meg jellegzetesen görög formáját. Hasonlót lehet a képzőművészetről is mondani. Vagy pontosabban az ú. n. Kleinkunstról és az iparművészetről is. Mert ezek egyedül képviselik a legrégibb korban a művészetet.

A 8. század végére, részben a 7. század elejére tartozik a középitáliai sírok egy csoportja, amely északon Vetulonia (Tomba del duce) és Marsiliana d’Albegná-tól Caeré-n (Tomba Regulini-Galissi) és Tarquinián (Bokchoris-sír) át le Praenestéig (Tomba Barberini, Tomba Bernardini) húzódik. Valamennyit jellemzi a mellékletek gazdagsága. Ezek három csoportra oszthatók. Először phoinikiai eredetű tárgyak, elefántcsontfaragások és ezüst csészék lapos, gyakran egyiptomi domborművekkel; azután belföldi munkák ugyanezekből az anyagokból, de aranyból és bronzból is; végül protokorinthosi (őskorinthosi) jellegű görög vázák.

Ezek a leletek elsősorban a phoinikiai kereskedelem hatalmas jelentőségét mutatják. Megerősítik ezt a tapasztalatot Kyme várának görögség-előtti sírjai. Itt is phoinikiai fém-tárgyakra bukkanunk. Hogyan illeszkedik ez bele abba a történelmi képbe, amelyet a Nyugat gyarmatosításáról alkotnunk kell, arról később. De az a tény, hogy a leletek ilyen csoportja mellett a görög váza is föllép, azt mutatja, hogy a phoinikiaiak kereskedelmi vezérszerepe megingott. Görög műtárgyak hozták be már a geometriai stílust is Itáliába. Utánzása itt egészen általános. A protokorinthosi stílusra való áttérésben pedig Kyme alapítása tükröződik: a gyarmatosok mint valami újat hozták magukkal a vázákat. Ezek még a stílus első, geometriai jellegű korszakából valók voltak. Ezeket kezdték a bevándorlók a félszigeten terjeszteni.

Egy pillanatra sem lehet kétséges, hogy honnan származnak ennek az új stílusnak a forma-elemei. A protokorinthosi vázák csaknem ugyanannyira tele vannak keleti motívumokkal, mint a phoinikiai műtárgyak. Lótuszvirágok, a papirusz és ciprus virágernyői jelennek meg. Mellettük pedig a Kelet állatvilága: oroszlán és párduc. Azonkívül griffek, szfinxek és egyéb kevert alakzatok: démoni lények, szárnyas állatok és mesebeli szörnyetegek. Az egész még a féktelen keleti fantázia termékeivel versenyez. A korai görög művészet ezeket igyekszik utolérni – bár ma erről itáliai földön csak az igénytelen vázafestés tanuskodik. De nagyértékű alkotásokban, amelyek felértek a keleti ötvösművészet remekeivel, bizonyára itt is époly kevéssé volt hiány, mint a görög keleten, ahol az ilyen gazdagságot leletek bizonyítják.

Alaposabb vizsgálat persze megmutatja, hogy a keleti motívumok bősége a protokorinthosi stílus belső formájáról még semmit sem mond. Ezek a motívumok csak motívumok maradtak, amelyeket tárgyi megjelenésükben kívülről vettek át. Az igazi elsajátításhoz még lényeges átalakító folyamaton kellett keresztülmenniök. A belső és szerves odatartozást a görög művészethez az biztosítja, hogy az új stílust csak mint a geometriai ellentétét lehet megérteni. Ez a szükségszerű visszahatás amannak a szegényességével és merev megkötöttségével szemben a görög formaérzék leglelkéből fakad. Igazi felszabadulás ez: a művész épúgy örül a tárgyainak, mint a megformálásnak magának. Görbékben, merész lendületekben, művészien összefonódott növényi formákban és addig szokatlan színpompában éli ki magát.

A keleti külsőségek között a görög forma körvonalai tűntek föl. Hasonló folyamat megfigyelésére ad alkalmat a leletek harmadik csoportja is. Erre is kell egy rövid pillantást vetnünk. A protokorinthosi edények mintáikat a keleti művészetből veszik ugyan át, de teljesen a saját formájuk szolgálatába állítják őket. Ugyanez a folyamat figyelhető meg a belföldi-itáliai ötvösművészet alkotásain is. Már érezhetők a kezdetei annak, ami később az itáliai-római művészet jellemző sajátságaként bontakozik ki. Az arányok lazább kezelése, a törvényszerűségek iránti érzék csökkenése valóban félreismerhetetlen. De e mellé járul a fogékonyság a festőiség iránt, különböző megnyilatkozásaiban: akár csiszolt és érdes síkok ellentétéről van szó, akár színes csíkokra való felbontásról, akár fénylő és árnyékolt felületek váltakozásáról. Feltételeznünk kell, hogy a görög minta itt már az itáliaiakat saját formaérzékük kibontására késztette.

Ennek az utolsó megjegyzésünknek szellemében az is jellemzőnek látszik, hogy a latin nyelv feliraton való használata ebben a környezetben mutatható ki először. Persze, ez is még csak kezdet, tapogatódzás, lassú kibontakozás egy idegen világból. És jellemző, hogy az a praenestei fibula, amely ezt az első latin feliratot viseli, egy phoinikiai-keletieskedő jellegű aranykincsből való; továbbá hogy a mindössze öt szó közül az egyik etruszk tulajdonnév; végül az, hogy leírásukra görögből továbbképzett ábécét használtak. Ilyen idegen környezetben próbálkozik először napfényre jutni a későbbi világnyelv a Kr. e. 7. század folyamán.