MÁSODIK RÉSZ: RÓMA ÉS AZ ITÁLIAI HATALMAK

ELSŐ FEJEZET: NAGYHATALMAK A KR. E. 6. ÉS 5. SZÁZADBAN

Az itáliai történelem és műveltség gyujtópontjai – mint előbbi vizsgálódásaink megmutatták – a görög Dél és az etruszk Észak voltak. Minden egyéb törzsi kultúrának (így a latin-rómainak is) a színvonala attól függött, hogy mennyire tudták ezeket a gyujtópontokat megközelíteni.

Etruszkok és görögök egyaránt hatalmasan kiterjesztették érdekkörüket ebben az időben. Az előbbiek a Po-síkság délkeleti részére terjeszkedtek ki és etruszk gyarmattá tették. De délfelé is előrehatoltak és valószínűleg a tenger felől megvetették a lábukat Campaniában. A másik oldalon a görög gyarmatosítás is hatalmas területeket szerzett. Az eredménye az volt, hogy Szicilia egész déli partján, azonkívül Syrakusaiban és Megara Hyblaiában dór bevándorlók, keleten és északon iónok telepedtek meg. Itáliában pedig Tarentum mellett ott áll már a többi hatalmas város az Ión-tenger partján: Metapontum, Sybaris és Kroton. Telepítéseik átnyúlnak a nyugati oldalra és messze északra előretolva épült Poseidonia, az összekötőkapocs Campania görögjei és Magna Graecia között. Ha a két hatalom elhelyezkedését – vázolt kiterjedésük szerint – összehasonlítjuk, figyelemreméltó egyezéseket találunk. Az első az, hogy súlypontjuk mindenkor a félsziget nyugati oldalára helyezkedik: arra az oldalra, amelyet joggal neveznek Itália „történelmi” oldalának.

Ezen a nyugati parton terülnek el tehát az etruszkok telepei az Arnotól a Tiberisig. Sőt tovább is nyúlnak – az etruszk befolyás alatt álló Latium inkább összeköti, mint szétválasztja őket – a Volturnustól le a Silarusig. Nemcsak Capua és Nola, hanem állítólag Pompeii és Herculanum is hozzájuk tartoztak. És tovább délen Marcina a salernoi öböl mellett, valamint a picentinusok földje az öböl és a Silarus között. Salernótól nem messze, egy archaikus nekropolisban művelődési behatásukat meg lehet állapítani nagyon valószínűen.

A görög települések elsősorban – mint már az előbb röviden utaltunk rá – Szicilia partvidékén terülnek el. A sziget nyugati csúcsát üresen hagyják, különben zárt egymásutánban sorakoznak. Ez a sor folytatódik azután a szemközti szárazföldön. Az alsóitáliai városok öve két irányban húzódik a part mentén. A kiindulópont Bruttium déli csúcsa. Onnan vonul az egyik sor a Bradanus folyóig és a tarentumi öbölig. A másik a nyugati parton először északnak megy Tempesta városáig. A part településre alkalmatlan meredeksége miatt a sor rövid megszakítása következik, azután északnyugati irányt vesz Laostól Poseidoniáig. És itt, a Silarus mentén, érintkezik először a görög és az etruszk terület. A görög foglalás végső határát azonban még ez sem jelenti. Ellenkezőleg, a nápolyi öböl partján ott találjuk a campaniai görög városokat: Nápolyt, Dikaiarchiát és az ősi és nagy tiszteletben álló Kymét. Ezeket már egészen körülveszi az etruszk terület.

Ez a Volturnus és Silarus közötti föld volt az, ahol az összeütközésnek be kellett következnie. Egyelőre csak a közvetlen szomszédok keveredtek harcba egymással. A távolabbi erők beavatkozását még akadályozta mindkét hatalmi csoport laza szervezete. De már 524-ben hallunk arról, hogy Kyme falait ostromolják, és ebben mások között az etruszkok is résztvettek. De ez a hullám megtört és a város tyrannosa, Aristodemos, a következő évtizedekben számos előnyhöz jutott az ellenfél rovására. A mondai Porsenna király fia ellen vívott harcban Aristodemos – tengeri hatalmára támaszkodva – állítólag egészen Latium szívéig hatolt előre.

A tengeri haderő szerepe új mozzanatot jelent. Etruszk kalózok már korábban megkísérelték, hogy megszállják a Lipari-szigeteket és így éket verjenek a sziciliai és a délitáliai görögök közé. Kísérletüket Lipara harcias polgárainak ellenállása meghiúsította ugyan, de előretörésük iránya és módja a küzdelem új korszakának az első jelei. A tengeren való küzdelem itt is – mint mindenütt az ókorban – annak a jele, hogy pusztán helyi jelentőségű viszályokon messze túlmenő célokról van szó. A kérdés valóban nem volt más, mint a Földközi-tenger nyugati részének hegemóniája. Hogy a dolgok idáig fejlődhessenek, ahhoz egy harmadik hatalom megjelenése volt szükséges. Az összes barbárok közül – mint már az ókorban megjegyezték – az etruszkok és a phoinikiaiak vetették magukat legkorábban a tengerre. Egyesülve keltek döntő küzdelemre most a görögség ellen.

Az északafrikai part, Szardinia és Dél-Hispánia a legrégibb időktől fogva a phoinikiai kereskedelem területei voltak. Hogy ennek a kereskedelemnek a kezdetei milyen korig nyúlnak vissza, nem kutatjuk. Elég az, hogy a 6. századdal gyengülés mutatkozik. Tyros politikai hanyatlása a Nyugaton is éreztette a hatását. A görögök kihasználták ezt a helyzetet és sikeresen terjeszkedtek nagyobb multú versenytársuk kereskedelmének területén. Előrenyomultak egészen Dél-Hispániáig, az ezüstben gazdag Tarsis vidékéig, vagy, amint most nevezték, Tartessosig.

Különösen a kisázsiai Phokaia polgárai húztak hasznot ezekből a kalandozásokból. Különben nem maradtak meg az Ibériai-félszigeten, Dél-Gallia is szemhatáruk körébe jutott. Itt alapították 600 körül Massaliát (Marseille), nem messze a Rhône torkolatától. Nemcsak a folyammenti, hanem az észak-hispániai és ligúriai parti kereskedelem gócpontja lett ez. A szomszéd szigetekre is kiterjeszkedtek a phokaiai gyarmatok. Korzika szigetén, az itáliai szárazfölddel szemben alapították 565-ben Alalia városát.

De épp itt volt készülőben az az összecsapás, amely aztán véget vetett a görög terjeszkedésnek. Tyros hatalmának hanyatlásával egyidőben a Nagy-Syrtistől nyugatra fekvő phoinikiai gyarmatok között Karthago hatalmi helyzetre kezd szert tenni. Csakhamar hozzálát, hogy nyugaton anyavárosának örökébe lépjen és a meggyöngült és elszigetelt phoinikiai telepeket vezetése alatt egyesítse. A phoinikiai hatalom hanyatlása azonnal megállott, majd kezdetét vette az új emelkedés. Szardiniában sikerült a gazdag déli vidék meghódítása. A mozgalom azonban elsősorban a görög ellenfelet érintette. Sziciliai terjeszkedésének most vet először gátat a harc Lilybaion birtokáért. A 6. század vége felé Hispániában is erősen éreztetik a hatalmukat a karthagoiak. Tartessos elpusztítása és a görögök kiszorítása a félsziget déli részéről egymással szorosan összefüggő jelenségek.

Hogy a dolgok idáig fejlődhettek, annak az a küzdelem az oka, amely Itália hatalmi köreiben folyt le. Alalia alapítása egyaránt érintette Etruriát és Karthagót. A karthagóiak új szardiniai birtokát épp úgy veszélyeztette ez a városalapítás, mint a szemközti, fontos ércekben gazdag etruriai partot. Mikor Phokaia, az anyaváros, 545-ben a perzsák kezére került és lakosságának nagy része a korzikai gyarmatra vándorolt ki, a feszültség elviselhetetlenné vált. Alig néhány évvel később a fenyegetett államok szövetségre léptek. Az etruszk és karthagoi egyesült hajóhadak a phokaiai gyarmatosokat Alalia feladására kényszerítették.

Ez az esemény jelzi a visszahatást nemcsak a phokaiaiak tengeri uralma, hanem általában a görögség előretörése ellen is. Ennek az eseménynek a következményei közé számíthatók minden bizonnyal Karthago támadásai a délhispániai görög hatalmi szféra és Massalia ellen, és Kyme előbb említett ostroma is. Az etruszk-karthagói szövetség közös törekvései is ebben nyilvánulnak meg. Másfelől természetes az is, hogy a görög hatalom új megerősödése kihatott mind a két ellenfélre.

Kyme eddig előörs volt és egyedül hordozta a küzdelem terhét. Az alsóitáliai görögöktől, akik a dolog természete szerint segítségre lettek volna kötelezve, semmit sem lehetett várni. Tarentum messze volt, a bruttiumi félszigeten Kroton Lokroi-val és a gazdag Sybarisszal állt háborúban. Amíg a nyugati görögséget mindenfelől veszély fenyegette, sikerült a krotoniaknak, hogy leggyűlöltebb ellenségüket, Sybarist elfoglalják és a földig lerombolják. A helyzet csak akkor változott, amikor Szicilia földjén nagyobb hatalmak alakultak ki. A syrakusai Gelon és az akragasi Theron, akiket rokoni kapcsolatok fűztek egymáshoz, az 5. század kezdetén Szicilia görög részén széleskörű hódításokat tettek. Karthago közbelépésével is eredményesen szálltak szembe. A himerai győzelem (480) az évszázad végéig távoltartotta a szicilai görögöktől az idegen beavatkozást.

A visszahatás az itáliai szárazföldön is azonnal jelentkezett. Nemcsak abban, hogy Gelon utóda, Hieron érdekkörébe kezdte vonni a görög városokat; a visszahatás mindenekelőtt a karthagoiak szövetségeseit, az etruszkokat sujtotta. Anaxilas, Zankle (Messina) és Rhegion ura már a himerai csata előtt elzárta a tengerszorost kalózhajóik elől. Most pedig Hieron és a kymeiek egyesült erejével szemben összeomlott a tengeri hatalmuk. Mutatja a vereség jelentőségét az is, hogy a campaniai etruszkok az anyaországból segítséget kaptak, és az is, hogy Karthago is hiába próbálkozott elhárítani a végzetet.

Ez a tengeri ütközet Kyme előtt zajlott le 474-ben. Pindaros szavai szerint az etruszkok „ifjúságának virágát gyors hajóikról a tengerbe döntötte és Hellast mélységes szolgaságtól mentette meg”. A költő habozás nélkül hasonlítja össze ezt a csatát Himera, Plataiai, Salamis ütközeteivel. Amint Keleten elhárították a perzsa hódítást, úgy vetették most jó időre vissza a punokat és úgy törték meg véglegesen az etruszkok támadó erejét is. Eddig etruszk kalózok tették a tengert bizonytalanná, most – Hieron alatt és utána – pusztító rablóhadjáratok indultak Etruria partja ellen. Most úgy látszott, hogy megvan minden feltétele az itáliai helyzet egyensúlyának és így megszilárdulásának is. És hogy ez mégsem következett be, annak egy folyamat volt az oka, amely magának Itáliának belseje felől éreztette hatását. Az eddigi ellenfeleket, görögöket és etruszkokat egyaránt sujtotta.

Ez a két hatalom úgy gyarmatosított Közép- és Dél-Itáliában, Campaniában, Magna Graeciában vagy Sziciliában – hogy a partvidéket szállotta meg és az ottlakó itáliaiakat részben leigázta, részben a belföldre szorították vissza. Mind a két mód az őslakúk kikapcsolását jelentette a művelődésből és a politikából. Az antik kultúra kifejezetten tengerparti, ezért a tengertől való elszakítás a belső vidék lakóit függő helyzetbe és alacsonyabb műveltségi fokon való veszteglésre szorította.

Az a folyamat, amelyre az előbb céloztunk, kívülről nézve a régi lakosság visszahatásának látszik az így ráerőszakolt szerep ellen. Meg lehetne itt említeni a sziciliai Duketios felkelését a görög önkényuralom ellen, vagy az iapyxok ellenállását Tarentumnak a sallentini (calabriai) félszigeten való előnyomulásával szemben. Csak ennek az utóbbi kísérletnek volt tartós eredménye. Tarentum 474-ben olyan súlyos vereséget szenvedett, hogy ez a hatalmas város belső ügyeire is hosszú időre kihatással volt. Az iapyxok győztek, a szicíliaiak vállalkozása pedig nem sikerült: mindez azt jelenti, hogy Calabriában többről volt szó, mint puszta visszahatásról, puszta védekezésről az idegenekkel szemben. Az iapyxokat magukat is szorongatták, lökés érte őket is. Mögöttük nagy népmozgalom hullámzása zajlott. Az umber-szabellus törzs vándorlása ez, amely csak az 5. században fejeződött be. Már előbb meg kellett emlékeznünk róla; most itt az ideje, hogy közelebbről figyeljük. Két egymástól teljesen különböző stádiumot lehet benne megkülönböztetni.

Az umber nyomás alatt küldték a szabinusok állítólag férfinemzedékük fölöslegét „szent tavasz” (ver sacrum) formájában idegenbe. Ez az eljárás megismétlődött és így keletkeztek volna a picentinusok, paelignusok, marsusok, hernicusok, valamint a samnisok mint külön törzsek. Dél felé előrehatolva a belföld egész hegytömbjét megszállták. A tengerig csak egészen szórványosan – úgy látszik, először keleten – jutottak el.

Ennek az első mozgalmuknak az szabta meg az irányát, hogy az umber-sabellus törzsek nyilván utolsóknak érkeztek a félszigetre. Mivel későn érkeztek, azzal kellett beérniök, ami még megmaradt, tehát a gyéren lakott és kevéssé termékeny belföldi hegyvidékkel. Az Appenninek természetes sáncai nemcsak megvédték, de el is különítették és távoltartották őket Itália többi részétől. Az 5. század végéig, úgy látszik, beletörődtek ebbe a helyzetbe. Ekkor azonban előretörésük sorozata, hatalmas terjeszkedésük kezdődött.

Az első jele annak, hogy a hegylakók mozgásba jöttek és a nyugati partszegély felé törekedtek, az aequusok és volscusok fellépése Latium határán. A legrégibb felfogás szerint ezek a határok Circei hegyfokáig nyúltak. Az ott uralkodó istennő fiaként jelenik meg a latinok mondai őse, Hesiodos Theogoniájának végén. Az 5. század végén ez a vidék, sőt az albai hegyektől délre elterülő egész síkság a volscusok kezére kerül. Megmozdulásuk nemcsak a latinokat, hanem a délfelől velük határos auruncusokat is érintette. Ez a régen hatalmas és kiterjedt nép az 5. század elején még tudott harcolni a pomptini vidékért. De az előrenyomuló volscusok, sidicinusok és samnisok elől kénytelenek voltak egy keskeny földsávra visszaszorulni a Liris és a Volturnus torkolata között.

A döntő lüktetésre azonban csak a távolabbi délen került a sor. Legelőször Campaniában, ahol görög és etruszk gyarmatok voltak egymás mellett. Az etruszkokat régebbi tengeri vereségük már meggyöngítette, most pedig teljesen eltűnnek innen, amikor a behatoló samnisok 430-ban meghódítják Capuát. De a görögöktől is elragadták Kymét már négy évvel előbb. Így legrégibb alapításuk, a tenger ura, minden görög kultúra székhelye és kiindulópontja Közép-Itáliában oszkus vidéki várossá lesz. Röviddel ezután a lucanusok népe – amely szintén egy samnis rajból eredt – jelenik meg a nagy-görögországi városokkal vívott küzdelemben. A görög községek virágzó koszorúját rövid idő alatt megsemmisítették vagy behódoltatták. Független maradt Campaniában Neapolis, Dél-Itáliában Tarentum. De helyzetét mindkettőnek folytonos küzdelemmel kellett védelmeznie.

Ezzel Itália képe alapjában megváltozott. Jellegét többé nem csupán a görög és etruszk gyarmatosítás szabta meg. Mindkettő nagy és éppen legfontosabb területeit elvesztette. A sabellus nemzet, bármennyire tagozódott és külön alakulatokra szakadozott is, odáig jutott, hogy magához ragadja a vezetőszerepet a félszigeten. Ettől a képtől a szemlélődés önkéntelenül affelé a másik alakulat felé fordul, amely ekkor szembeszáll a sabellusokkal és kicsavarja kezükből a biztosnak ígérkező győzelmet.