MÁSODIK FEJEZET: KARTHAGO ÉS RÓMA

Tyros és Karthago – az „Új város” – Utica és Gades, a phoinikiai gyarmatosítás anyavárosai ezt a nevüket különleges értelemben is megérdemlik. Nemcsak kiinduló pontjai ennek a gyarmatosításnak, hanem épülési alakzatukkal mintaképei is a további alapításoknak. A tengerparttal szemben fekvő sziget, tengerbe kinyúló hegyfok, – félsziget, amelyet keskeny töltés köt össze a szárazfölddel – a fekvésnek ez a módja nemcsak kezdetben, hanem később is tipikus települési forma marad.

Sardinia szigetén Norát tartják a legrégibb phoinikiai alapításnak. Cagliaritól délnyugatra, a hasonló nevű öböl kijáratánál, egy kis síkság szélén fekszik; ott, hol a Capo di Pula kezdődik. A város maga nyilván a laposan elnyúló földnyelvet foglalta el; a szirten kell a várat gondolnunk, amely ennek végső pontja. Caralis (Cagliari) maga kissé máskép fekszik: két laguna között emelkedik a meredek magaslat, amely itt a mai napig minden település megerősítő hátvédje volt. Tőle nyugatra épült a régi város, itt voltak a pún temető-városok is függőlegesen a mészkősziklákba vágott kamráikkal. Viszont teljesen Norához hasonló fekvésűek Tharros és Sulci; mindketten földnyelven épültek, az utóbbi ezenfelül S. Antioco szigetén.

Sziciliában ugyanezt a képet látjuk. Thukydides tud arról, hogy a phoinikiaiak egykor köröskörül a hegyfokokon és a közeli szigeteken laktak. Hozzáteszi, hogy ez a sikelusokkal való kereskedelem kedvéért történt. Helyes megfigyelés; de hiba volna a városok különleges fekvésének okát egyedül ebben látni. Maga Thukydides alkalmat ad arra, hogy tovább menjünk ennél a felfogásnál.

Mert így folytatja: „Mikor azonban a hellének nagy számban hajóztak a tengeren, a phoinikiaiak a legtöbb helyet elhagyták; összébb költöztek és most már Motyében, Solusban és Panormosban laktak, közel az elymosokhoz, bízva azoknak szövetkezett erejében és mivel innen a legrövidebb az út Karthagóba”. Látjuk ebből, hogy görög nyomás alatt koncentráció következett be. Ez korlátozás, de egyúttal zártabb politikai és katonai helyzetet is jelent. És ebben az összefüggésben jelentőségteljes, hogy a Thukydidesnél megnevezett alapítások fekvése ugyanazokon az elveken alapult, mint az előbb említetteké.

Motyé S. Pantaleo szigetén fekszik, Szicilia nyugati kiszögellése előtt, Solus pedig a délkeleti nyúlványán a Monte Catalfanónak, amely a tengerbe mered és a palermói öblöt ezen az oldalon lezárja. Csak Papormos kivétel: itt azonban a kedvező kikötő volt a vonzóerő és a biztosított helyzet északról és délről egy-egy patak, nyugaton pedig a Papireto lapálya között. A hegyfok azonban itt sem hiányzik.

Mindez már mutatja, hogy ezeknek a városoknak a fekvését nem csak kereskedelmi szempontok határozták meg. Bizonyos, hogy a közlekedés úttörő pontjai is voltak, de e mellett és talán mindenekelőtt tengeri támaszpontok, biztosított védekezőpozíciók, egy jövendő terjeszkedés első állomásai, a tengeri közlekedés biztosításának és ellenőrzésének kiinduló pontjai. Hatalmi pozíciók, mint Gibraltar, Malta vagy Aden.

Elhibázott dolog volna tehát a hatalmi-politikai gondolkodás hiányáról beszélni. A régi phoinikiai gyarmatosítás indító oka talán csupán új kereskedelmi területek megnyitása volt, talán soha nem jutott ezen túl – nehéz volna eldönteni. Karthago föllépése azonban – attól a pillanattól fogva, amikor a vele versenyző szomszéd városokat leverte, a Nyugaton fekvő szétszórt phoinikiai gyarmatokat oltalma alá vette és a massiliaiak kereskedését visszaszorította – hatalmi politika, még pedig egészen sajátságos formában.

A tengeri kereskedelem politikai megfelelője a tengeri uralom. Ezek egyikét venni a másik okául, annyi volna, mint eldönteni: haszonvágy vagy hatalomvágy lakott-e előbb az ember lelkében. Karthagónak mindenesetre a tengeri uralom is célja volt, az uralom a földközitengeri medence nyugati fele fölött. Ezért őrzi a be- és kijáratokat, törekszik őket ellenőrzése alá venni. Tartessos és a dél-hispániai görög kereskedelmi állomások elpusztítása, Gades birtoka biztosítja a gibraltári utat. Ibiza és a Baleárok, Korzika és Sardinia, mint valami hatalmas tengeri sorompó fekszenek a délgalliai és itáliai partok előtt; innen ellenőrizhették Massaliát, Etruriát, valamint a campaniai görög városokat, sakkban tarthatták tengeri hatalmuk maradványait. Nehezebb volt a helyzet a messinai átjárónál, míg ez és Rhegion görög kézben voltak. Ezzel szemben a déli átjárót a keleti vizek felé nyugatsziciliai birtokukra és Karthagóra támaszkodva, szükségből elzárhatták.

Jellemző, mennyire azon voltak, hogy helyzetüket alkalomadtán javítsák. Főleg az 5. század vége felé látszott úgy, hogy eljött a pillanat az északi átjáró megszerzésére, a déli átjáró mentén levő helyzet kiépítésére. A terv nem sikerült, de céljai világosak. A karthagói támadás döntő csapásai a görögök északi és déli tengeri támaszpontjai ellen irányultak. Selinus, Akragas, Gela, a másik oldalon pedig Himera jutottak ekkor Karthago hatalmába; rövidesen ezután Messanát is sikerült elpusztítaniuk.

Nem nehéz észrevenni, mennyire összefüggő egészet alkot a hatalmi törekvésnek ez az iránya a telepek előbb tárgyalt fekvésénél. Ezek, megtámadhatatlan helyzetben, úgyszólván csak a tenger felől megközelíthetően, szükség esetén messzibbnyúló műveletek kisugárzó középpontjai, egy mindig indulásra kész hajóhaddal együtt Karthago tengeri uralmának oszlopai voltak.

Nem kevésbbé sajátságos és ennek az uralomnak legbenső lényegével szorosan összefügg a telepek viszonya a belföldekhez, amelyeknek a partján feküsznek. Tengerrel és hajóhaddal, tehát a fővárossal a legszorosabb összeköttetésben vannak, a szárazföldtől pedig, minthogy annak a végső nyúlványain terülnek el, inkább el akarnak zárkózni.

Csupán vonakodva és tökéletlenül kísérelte meg Karthago, hogy belföldi területeket egyenes hódítás formájában csatoljon magához. Egy afrikai tartománynak, valamint a szicíliai „Epikratia”-nak a megteremtése aránylag késői keletűek. És még akkor is, az északafrikai parton messze tájakon keresztül csak a partszegély volt a hatalmukban, gyakran csak egyes városok közvetlen környékükkel. Alig különbözött ettől a helyzet Szardíniában, eredetileg Hispaniában is; Korzikában pedig – úgy látszik – az egyetlen Aleriától eltekintve, már kezdettől fogva, megelégedtek az idegenek távoltartásával.

Ezzel már meg van jelölve az irány, amelyben ezeknek a sajátságoknak megértését keresnünk kell. A karthagói politika megelégszik a belföld fölött való közvetett uralommal. A partszegélynek, kikötőinek és stratégiai pontjainak birtoka magával hozta, hogy a külvilággal való minden közlekedés, mindenekelőtt a kereskedelem, csakis karthagói kezeken át történhetett. Egyébként a befolyásolás nagy művészetre emelkedett rendszere – szövetségesek, a törzsek közti meghasonlás szítása, gyakran pénzáldozatok által – gondoskodott arról, hogy a belföld törzsei soha nem egyesültek zárt akcióban. Így nemcsak az sikerült, hogy Karthago számára a kereskedelem monopóliumát biztosítsák és olykor-olykor a belföldön is, mint Dél-Hispániában és Szardiniában, fontos érctelepek kiaknázásához jussanak. Hanem erős katonai erőforrásokkal is számolhattak, amelyeket a veszély pillanatában a barbár törzsek között való toborzással vagy szövetséges segédcsapatok formájában fölhasználhattak.

Mindezt keresztül lehetett vinni közvetlen uralom nélkül is. Közvetlen uralomra Karthago szükség nélkül sohasem szánta el magát. Ilyesmi csak külpolitikai nyomás alatt történt nála. A görögök szomszédsága késztette őket a szicíliai tartomány megalapítására és bizonyára arra is, hogy Libyában szilárdabban megvessék a lábukat. Hasonlókép Hispánia megszerzését, a Barkas-család vezetése alatt, Róma fenyegető hatalma tette szükségessé.

Ez a megjegyzés átvezet bennünket nemcsak Karthago nagy ellenfeléhez, hanem egy lényeges különbséghez is a két hatalom között. Ez a különbség nem az egyetlen, sőt mások is következnek belőle. A politikának egész más stílusa az, mely a két félnél megnyilvánul.

A római uralom ebben a korszakban még teljesen a szárazföldön nyugodott; területe megszakítás nélkül terjed az egész félszigetre. Meg van az erőközpontja: Latium és Róma; de a félsziget többi részét is minden eszközzel magához kötötte és lendületének erősítésére használta. Ezek a kötelékek különböző fajták: szerződések, sőt önként megnyitott út a római állampolgársághoz; e mellett azonban erősségek és gyarmatok rendszere. Sűrű sorban elhelyezve, vasgyűrűként fogják körül a félszigetet.

Az uralom ilyen zárt, tömör módjának felel meg a hadvezetés is. Nehézfegyverzetű gyalogság, karddal vívott közelharc, szemközti támadással való szétrombolás, – ezek az eredeti római harcformák. A taktikai átütőerő rendkívüli kifejlesztését feltételezik: ez adja a római seregnek az önbizalmat, hogy a legnehezebb feladatot is megoldja; de ez az önbizalom az ellenfél megvetéséig fokozódhat és így végzetesen megbosszulhatja magát.

A légiók hadijelvényein, a rúdalakú bronzpénzeken megjelenik a hadisten bikája. Ehhez a bikához volna Róma hasonlítható: minden ellenállással dacolni látszik, ha szarvait leszegve, összetömörített erővel támadásra indul.

Mennyire különbözik mindettől Karthago! Az ellenfelével való összehasonlításból tűnik elénk egész jellegzetessége.

Nem területi lezártság, hanem támaszpontoknak csaknem nyílt rendszere; nem tömör terület, hanem elszigetelt, de jól megerősített és helyzetük révén biztosított pozíciók sorozata. Szövetségesek kísérő hadát is hiába keresnők, akiknek hűségére számíthatnának: szomszédokkal és alattvalókkal szemben egyaránt érvényes a „divide et impera” elve és óvatosan, sőt bizalmatlanul csak saját erejükre építnek. Ép ezért elégednek meg azzal, hogy kevés, de a legfontosabb pontokon vessék meg a lábukat. A legkisebb erőkifejtéssel védhetők ezek, de uralkodó helyzetük folytán mindig éreztetik súlyukat, sőt nagyobb műveletek kiindulópontjai is lehetnek.

Egyébként nem törekszenek arra, hogy szárazföldi seregük legyen; szükség esetén szereznek maguknak toborzással és mihelyt lehetséges, túl is adnak rajta, – ha kellett, álnoksággal, árulással. A támadóerőt a flotta adja; de a taktikai kiképzésnél nem annyira ezt a támadó erőt, mint a mozgékonyságot és gyorsaságot fejlesztik. E mellett egy olyan stratégiai gondolkodásuk van, amely szintén kevés, de döntően fontos pontra összpontosul és az ellenfél sebezhető helyeit kipuhatolni és kihasználni igyekszik. A nagy lehetőségeket fölényes kombináció és meglepő hadműveletek útján keresik; bíznak abban, hogy a legerősebbet is térdre kényszerítik azáltal, hogy mintegy hálót vetnek reá.

Egészítsük ki a képet az utolsó ellentéttel: a vezetők ellentétével. A római nemesség ekkor még zárt rend volt, származás, vér, világnézet közös akaratban egyesítette – végső elemzésben névtelen réteg és az egyes ember aláveti magát törvényszerűségének. Karthagóban is határozottan feltűnik egy ilyen rend, a nagykereskedők, hajótulajdonosok és tengerjárók zárt arisztokráciája. De korán fölemelkedik melléjük és föléjük az egyes ember, aki ravaszságában, keménységében és ellenálló erejében, tehetségében és vakmerőségében bizakodva, külön helyhez jut. Ez kifejeződhetik kalózok és tengeri hősök vakmerő tetteiben, de valódi vezérszerepben is.

De utolsó megjegyzésünkkel már elébe vágtunk annak, ami csak ezután fog következni.