ELSŐ KÖNYV: HALDOKLÓ ANTIK KÖZÉPKOR

BEVEZETÉS

KÖZÉPKOR, media aetas fogalma a XV–XVI. sz. renaissance és humanista mozgalmaiban érlelődött ki, azoknak a szellemi kataklizmáknak idején, amelyek a középkori világrend felbomlását kísérték. A renaissance emberei úgy érezték, hogy új kor küszöbén állnak s megtagadtak minden szellemi közösséget a közvetlen multtal. A lekicsinylés és a gyűlölet hangján nevezik el azt az időszakot, amely a csodálatos Róma és saját koruk közt tátong, „közép”-kornak, media aetas-nak. Így a szó csakhamar harci riadó lesz, vagy élesre fent bárd a kárhozatra dobott mult felett. Ebben a fogalomban eszmélt az újkor tulajdonképpen önmagára. A renaissance azt az ellenkezést s ellenszenvet, amelyet a közvetlen mult emberei és eszméi iránt táplált, mind beléöntötte ebbe a szóba: középkor. Ráolvassák, hogy Róma miatta pusztult el, hogy ő volt az, aki kioltotta az antik világ fényét s helyette a barbárság sötétségét bocsátotta az emberiségre. Művészetét az Örök Város első barbár fosztogatójának, Alariknak népe után gúnnyal gót stílusnak nevezik el. Tagadják, hogy valaha is köze volt a középkornak az antikhoz. Az antik megbecsülését sajátmaguk számára foglalják le. Ezzel áthághatatlan árkot vonnak az antik és a középkor közé s míg az egyiket fénybe vonják, minden nagysággal felöltöztetik, addig a megvetett másikat sötétségbe vetik, a barbárság korának keresztelik el, amelyről jobb minél kevesebbet tudni. A renaissance-nak ezt a pártos történetszemléletét azután magáévá teszi a német humanizmus és reformáció, örökségként veszi át a felvilágosultság, végül újra feleleveníti a legújabbkori liberalizmus. Egyedül az ellenreformáció és a romantika kora tudja a középkor értékeit és szépségeit igazán megérteni.

Ma már tudjuk, hogy a renaissance sajátmaga és a középkor megítélésében nagyot tévedett. Igaz ugyan, hogy az olasz quattrocento az antikot zajos csodálattal ünnepelte, de amikor saját formanyelvét kialakította, nem a császárkori alkotásokra nyúlt vissza, – görög klasszicizmusról ne is beszéljünk – hanem a toscanai román stílus emlékeire. Mihelyt átugrotta a gotikát, a közvetlen multat, már azt hitte, belekerült az antik világ kellős közepébe. Így esett meg, hogy az antik mintát a kora-renaissance számára a középkor (román stílus) szolgáltatta. A kora-renaissance megindítói Róma antik romjai mellett érdektelenül mentek el. Ami lekötötte szemüket, az már az antik formának középkori változata volt, de erről persze nem tudtak. Ugyanez áll a kora-humanizmusra is. A humanisták szenvelgőn epedeznek az ó-római élet után, latinságukat mégis nem a klasszikus auctorok írásain tisztítgatják, hanem a középkort beköszöntő Boëthius, Symmachus, Hieronymus és Szent Ágoston nyelvezetén. Őket tartják az antik világ vezérlő képviselőinek. Az úgynevezett humanista írás csak neve után „antiqua”, igazában Karoling, tehát koraközépkori betűformákat elevenített fel. Már ezekből a példákból is jól láthatjuk, hogy a renaissance pusztán a közvetlen mult, a gotika kora ellen fordult, míg a középkor első felét, összetévesztve az antikkal, nemcsak hogy nem ítélte el, hanem egyenesen feldicsőítette.

Hasonlóképpen igaztalanul járt el a renaissance történetszemlélete a középkorral, amikor szemére vetette, hogy az antik világot elnémította. A renaissance humanistái természetszerűleg megtagadtak minden antik-hagyományt a középkortól s úgy állították be szerepüket, mint hogyha az antik az ő korukig Csipkerózsika hosszú álmát aludta volna. A következő fejezetekből az tűnik ki, hogy a renaissance itt is hamis képet alkotott magának a történelem menetéről. Mennyire hibásan rajzolta meg már a középkor megindulását is! A középkor tudnunk kell – nem vihar módjára seperte el az antik világot, hanem lassú érésben, fokról-fokra bontakozott ki antik köntöséből. A Krisztus utáni III. század közepén kezd távolodni a történelem pályája az antik vonaltól, hogy azután a VI. század közepe táján végleg beérjen a középkorba. E két pont között még igazi római élet lüktet a Földközi-tenger kultúrterületén, még római-antik módra éreznek és gondolkoznak az emberek. A ruházat, a gesztusok az antik szabályhoz igazodnak, de már új megnyilatkozások szolgálatába szegődnek. Nem Alarik gótjai döntötték meg az antik világot. Hol voltak ezek még akkor, amikor az első kísérletek történtek a középkori élet berendezésére. Ízig-vérig rómaiak azok, akik először szemlélik a világot a középkori ember szemével. A római birodalomban egységessé hangolt földközi-tengeri kultúra önerejéből veti le az antik életformát s alakít ki magának egy új világot. Ebben a csodálatos áthasonulásban cserélt lelket a Földközi-tenger kultúrvilága. Nincs tehát szakadék antik- és középkor között, ellenkezőleg, a két kultúrvilág határai észrevétlenül tolódnak egymásba.

De még másra is tanít a történelem. Meglepetve fogjuk látni, hogy mily kevéssé egységes a középkor a maga életmegnyilvánulásaiban. A középkornak is megvoltak a maga renaissance-ai. Ebből a szemszögből nézve a középkorra, úgy tűnik fel, hogy egy ciklikusan váltakozó folyamattal állunk szemben. A középkor a keresztény transzcendens gondolat és az antik immanens világrend folytonos gyürkőzéséből és kiegyenlítődéséből alakult ki. A kereszténység magához idomítja az antikot, az antik viszont a keresztény gondolatra üti képmását. A kereszténység, amint érzi, hogy túlságosan antikizálódott, meglazítja kötelékeit az antikkal s a szerzetesi szellemet segíti diadalra. Ez a keresztény pragmatizmus vezeti be a tulajdonképpeni középkort – a kései antikkal szembeállítva – a VI. század közepe körül (Nagy Gergely kora). A szerzetesek korát azonban a keresztény humanizmus és antikizáló renaissance időszaka követi: a Karoling renaissance (VIII. század közepe–X. század közepe). A román stílus kora újra a szerzetesi ideál jegyében áll (cluny-szellem!), hogy aztán a XII. század második felében ismét renaissance jelenségekkel találkozhassunk. Így ad kezet a tulajdonképpeni renaissance – Jacob Burckhardt renaissance-a – közbülső tagok révén Boëthius, Symmachus és Cassiodorus korának. Ha a Karoling renaissance-ból jutunk a románkori művészet ormain keresztül a quattrocentóhoz, minden nagyszabású előkészületnek tűnik fel az eljövendő számára. Egyre teljesebben illeszkedik be a keresztény világrend az antik formába, egyre testibbé válik a testetlen gondolat. A Karoling renaissance még nem ismeri a kerekded plasztikát, az antik e legkifejezőbb művészetét, a románkori szobrok még elvontak, de a XII. század felé egyre gömbölyödők. Erre a fokra nyúl vissza azután a renaissance, mint kiindulási pontra, a gotika megkerülésével s erről a fokról segíti végül az immanens, újkori életmagatartást diadalra. A középkornak nemcsak az antik, de a renaissance felé is elmosódnak a határai.

Mégis balgaság lenne, ha mindeme kultúrfolytonosság láttán megfeledkeznénk az ókor–középkor–újkor között tátongó különbségekről. A természetes, organikus továbbfejlődés, amely kibontogatta a középkort az antikból, a régivel szemben valami egészen újat alkotott. Ép az a csodálatos a fejlődésben, hogy a kultúra főnixként megújul, ha idegen behatások érik is, tulajdonképpen mindig önmagából s egészen mássá lesz, arcot cserél. Az antik világ szentélyében és a középkor szívében más-más kultúrideál trónol – nevezzük így egyszerűen egy kor lényegét. Egészen más erők keresnek utat a kifejezésre az antikban és a középkorban. A világtörténetnek éppen az a feladata, hogy megkeresse azokat a határpontokat, ahol a kultúrideál hatóereje véget ér. Mert a korszakokat kör módjára kell elképzelnünk, organikus egységeknek kell felfognunk minden életmegnyilvánulásukban. És miként a körnek összes pontjai a középponttól függnek, éppúgy ezt az életegészet is belülről, egy pontból, a kultúrideál igazgatja. A korszakoknak ott szakadnak meg a határai, ahol az egyik kultúrideál átadja a hatalmat a másiknak. Ilyenkor az életben minden újra rendeződik, új színt, új arcot kap állam, társadalom, művészet. A kultúrideálok élete azonban nemcsak időben, hanem térben is határolt. Kultúrkörökről (nagyobb) s kultúrtájakról (kisebb) is beszélhetünk. Az egyetemes történet írójának mindenekelőtt ki kell jelölnie a nagy kultúrköröket s kutatnia kell ezeknek a köröknek időnkénti terület-változásait.