HARMADIK KÖNYV: A TIZENHETEDIK SZÁZAD

ELSŐ RÉSZ: A VALLÁSHÁBORÚKTÓL AZ ÁLLAMI ABSZOLUTIZMUSIG

ELSŐ FEJEZET: A DÉLEURÓPAI ÁLLAMOK

A XVII. SZÁZAD DEREKÁIG még a vallás jelszava alatt megindult nagy háborúk töltik be Európa eseményszerű történetét. A harmincéves háborúban résztvett az Okcidens minden államalakulása, de már mélységes átalakuláson ment át a világ. A mult évszázadban a vallás és a háború: társadalmak megmozdulása, lázadása. Most már mindinkább csak a kialakult politikai egységek harcolnak egymással a vallás zászlaja alatt, s végül minden háborús cél mögött csupaszon tör elő a tiszta politikum. A század második felében már végleg eltűnt a vallás a politikai mozgalmak parancsoló erői közül; az előző korszakokhoz viszonyítva, az elvilágiasodott Európa képe áll előttünk.

Ez a megállapodottság nem kényszerű, kölcsönös megnyugvás, hanem mély társadalmi folyamat eredménye. Már a század elejétől nincs az államon belül sem, normális viszonyok között, véres üldözés, a máglyák korszaka elmult. Vallástürelemről alig lehet szó, de fegyver és kivégzés helyett csak az állam és társadalom intézményessége dolgozik azon, hogy idegen, önálló erőfeszítésre képes kultúrszervezetek ne nőjjenek naggyá testükben; a „nyilvános vallásgyakorlat” körül folyó tusakodásnak ez az értelme. Amíg a vallásos, intellektuális és rendi önállóság együttjáró fogalmak voltak, kíméletlenül folyt a küzdelem. A XVII. században azonban, a háborúk mélyén, beteljesült a folyamat, ami a modern Európának alapja: az intellektualizmus külön, önálló organizmussá alakult ki, keresztül-kasul a rendiségeken át, gazdagodva azok tartalmából; elmélyülve a vallással együttes felnövekedésben, de a maga munkakörét kialakítva. Buzgóhitű bíboros államférfiak s protestáns vezérek egyaránt az állami-nemzeti kultúrtest emelésében érzik „vallásos” feladatukat is. Hatalmas állami, kulturális, gazdasági tömbök kialakítására ösztönöz az egységesült intellektualizmus, végül szinte mértani testek kialakítására, szabályozott belső szerkezettel. Győzedelmeskedik az adminisztratív abszolutizmus, a gazdasági életen az állammerkantilizmus. A tudományban az egységes rendszerre törekvő racionalizmus hódít; a kultúrvidékek képét a barokkművészet teszi monumentálisan egységessé.

A XVII. század már a félezeréves európai fejlődés betetőzése, ezután már a nagy, modern kibontakozás következik. Az egységnek monumentális tökélye Franciaország: a belső erők sokféleségén, nagyarányú, súlyosan megalapozott intellektuális rétegek munkájával rendelkezve, megdönthetetlen állam uralkodik. A jövendő századokba tör fel erőszakosan az angol forradalom, az egyedüli, amely még vallásos lázadása a társadalomnak. A vallás ügyét is az erők kialakulóban lévő modern szabad versenyébe akarja vetni, a korszaknak hittel súlyos egyéniségét állítani a benső kötelékeiben felbomlott társadalomerők küzdelmeibe. A francia társadalom szabályozásában és az angol szabad erőkifejtésben tökéletesedett két ellentétes típus adja a modern európai fejlődés alapjait.

II. Fülöpnek élete végén sorra tapasztalnia kellett világraszóló terveinek meghiúsultát, Isten rendelésének végtelen magasságát az emberi szándékok fölött. Országai kimerültek, a kormányzat csak használta s nem fejlesztette a belső erőket; végül már szinte ajtóról-ajtóra járva kellett a nagyoktól s gazdagoktól segítséget kérni az államháztartás céljaira. Fia, III. Fülöp (1598–1621), tettvágyra és fantáziára nem hasonlítható hozzá. Az ernyedt béke korszaka következett, de nem a belső megújulásé. II. Fülöp nem volt pazarló uralkodó, de fia roppant fényűző udvart tartott, a spanyol etikett grandiózus formái az európai udvarok mintái lettek. Esküvőjének ünnepségei pl. közel egymillió dukátba kerültek, – körülbelül ennyiért foglalta el egykor Katolikus Ferdinánd a nápolyi királyságot. Emellett állandó rendszerré tette az európai uralkodók, kormányférfiak pénzelését a spanyol érdekek szolgálatában, évdíjat húztak Németország, Svájc, Anglia katolikusai, s Itália csaknem minden városának vezetősége is. És egyúttal sokkal nagyobb mértékben, mint II. Fülöp, áldozott jámbor egyházi célokra, a kolostoralapítás most folyt óriási arányokban. Az egész spanyol társadalomnak szelleme ez: nagyszerű képe a büszke hatalomnak, virágzó kultúréletnek, de csak egyéni előkelőség és nagylelkűség táplálja, nincs valódi társadalmias munka mögötte.

Csodálatos a merev, gyökértelen önkényuralomnak belső dialektiája: II. Fülöp utódainak idején mindenható főúri kegyencek kezére került a vezetés, akik a nagy családok versenyéből kiemelkedve, a maguk s pártjuk családjait tették urrá a többi fölött. Lerma hercege, a Gomez-családból, III. Fülöp idején mintegy húsz évig tartotta kezében a kormányzatot, óriási vagyont szerezve, az ellenséges grandokat szinte száműzve az udvartól. De az egész társadalmon átvonuló jelenség ez; itt, ahol látszólag régen eltűnt minden nemesi-úri önállóság a központtal szemben, ahol a rendiség nem elég mély ahhoz, hogy az állam fejlődésébe belekényszerítse a maga igényeit, most, a hódítás megszüntével, mind érezhetőbb a nemesi és városi családi érdekek szövetkezésszerű érvényesülése. Míg Európában adminisztratív államok alakulnak, itt a régi, sekélyes rendiség szerepe újul fel, lefelé az úri hatalom erősbödésével, a kormányzatban a grandok nem intézményes, hanem vetélkedő részesedésével. A pénzügyeket a városok képviseletének ígéretekkel, vesztegetéssel, fenyegetéssel való megdolgozása táplálja új adókkal, amelyeknek behajtása azonban mindig csak részben sikerül. A cortez jelentősége ismét nő, Lerma hízelegve igyekszik megnyerni tagjait; s végül ismét növekszik az országrészek önállósága is, hogy a XVII. sz. közepén forradalmivá váljék. Kitűnt, hogy II. Fülöp idején minden egyesítve volt s központosítva, de semmisem mélyen feldolgozva. A gazdasági életet éles állammerkantilizmus fogta egybe, sokkal korábban, mint másutt Európában; ez azonban nem a céhszerűségen elmélyült valódi európai merkantilizmus, amely a forgalomgazdaság szabályozását társadalomtudománnyá fejlesztette. Minden szabályozás a gyors és könnyen megragadható állami jövedelem szempontjából történt. Az ipar és kereskedelem monopóliumai sokatigérő családi szövetkezések kezébe kerültek, az amerikai hajózást Sevilla kikötőjébe kényszerítették, Kasztilia családjai szinte monopolizálták a gyarmati nyereségeket, idegenek becsúszhattak a kereskedelembe az ő zászlóik megvásárlásával, de Kataloniát, a régi nagyszerű barcelonai kereskedelmet csaknem kizárták belőle. A tömegmunka elvesztette önálló erejét, életkedvét; viszont a XVII. sz. elején egyedül Kasztiliában állítólag 160.000 idegen élt, s mind dolgozott s keresett. Az állam minden gondja a készpénzszerzés; az ezüst összeírását országszerte elrendelte, majd egyszerűen többszörös értékre verette át a rézpénzeket. Az ezüst elbújt tehát, viszont egész Európa itt adta el drágán rézkészletét; az amerikai ezüstbányákat birtokló országban alig látni ezüstpénzt. Idegen bankárok kölcsöne uralkodott a pénzügyeken, de sorra következtek az államcsődszerű önkényes kamatleszállítások, amelyek mind nehezebbé tették új kölcsönök szerzését. A monopolizált ipart, kereskedelmet óriási vámok védték a külföldi verseny ellen, amely azonban spanyol cégért vásárolva hozta be áruit, vagy csempészutakon; fegyverrel, ágyuval dolgozó csempészbandák népszerű intézményekké váltak. A hivatalnokság is az alkalmak kihasználásának él, vásárolt állásait vesztegethetőséggel, zsarolással tette jó befektetéssé; néha az adó behajtása több költséggel járt, mint magának az adónak összege. A világgyarmatok ura így vált maga is Európa kolóniájává, a népesség száma hirtelen esett, falvak haltak ki, a földművelés, különösen a móriszkók újabb kiűzése után, elvesztette régi megmunkált területeit is.

A király maga is látta ezt, keservesen panaszkodott néha. S mégis, szinte a társadalomszervezetben rejlő törvény érvényesült abban, hogy a béke ideje után ismét hódító világtervek kerüljenek uralomra. Lerma ellen mind nagyobb a zúgolódás; izgatnak ellene, mert békét kötött az eretnek Hollandiával. A trónörökös, a későbbi IV. Fülöp, becsvágyó ember, nagy pártja van a félretolt grandok között. Azonkívül most már ismét biztosabbnak látszott Spanyolország nemzetközi helyzete. Angliával, a sikertelen írországi kisérlet után, 1604-ben békét kötöttek. Hollandiával 1609-ig még folyt a harc, borzalmasan a tengereken is, az elfogott hajók legénységét kölcsönösen tengerbe fojtották, a süllyedő hajók fuldokló matrózait lőtték, vágták. Megesett, hogy a körülfogott holland hajó, legénysége beleegyeztével, inkább felrobbantotta magát, semhogy a spanyol bosszú áldozata legyen. A fegyverszünet idején azonban nem tűnt már fel veszélyesnek Hollandia, minthogy angol és francia segítségre már nem számíthatott. A törökön 1613-ban Chiosznál győzelmet aratott a spanyol flotta, 1618-ban a török kalózokat csaknem Konstantinápoly faláig üldözték. Marokkóban a bennszülöttek pártviszályai 1609-ben alkalmat adtak spanyol beavatkozásra, egyes kikötők megszállására; a régi arab kéziratok ekkor kerültek az Escorial gyűjteményeibe. Ugyanekkor végeztek a móriszkók maradványaival is Spanyolországban. Ezek a kényszerű kereszténység és az inkvizició szigora ellenére is titokban rajongva ragaszkodtak régi vallásukhoz, állítólag szövetséget kerestek Marokkóval, sőt IV. Henrikkel is, a gyűlöletes népvád szerint megmérgezték a keresztényeknek szánt élelmet. Százezerszámra utasították ki őket, mire elkeseredett harcot kezdtek, véres vereséggel; a kivándorlók serege után pusztán maradtak az egykor művelt, csatornázott vidékek. Mindez ismét felébresztette az uralmi érzést a spanyolban. S az osztrák Habsburgokkal is újra erősödött az érzelmi közösség, stájer (II.) Ferdinánd szigorú katolikus iránya által. Mivel II. Mátyás örökségére tulajdonképpen a spanyol ág is igényt tarthatott, Ferdinánddal már 1617-ben titkosan megegyeztek, hogy a spanyol megkapja az osztrák birtokoknak nyugati, a Rajna felé húzódó darabkáit, főként Elszászt, ami a milánói spanyol kormányzóság összeköttetését könnyítené meg a spanyol kézben lévő Franche Comté-val és Németalfölddel. Ausztriában a spanyol követ nagyobb hatalommá lett a vezető miniszternél is. Khlesl bíborost és egyeztető politikáját megbuktatta. Egyúttal Veltlinben is megfészkelte magát a spanyol, Svájc e tartozékában, s ezzel Milánó és az osztrák birtokok közt teremtett összeköttetést. A harmincéves háborúba való beavatkozása tehát természetes volt, a cseh rendek épp a spanyol veszély érzetében sodródtak szélsőségekbe. A spanyol békepárt 1618-ban megbukott, Lermát lemondatták és eltávolították, pártját kizárták minden főbb hivatalból. Spinola németalföldi serege könnyűszerrel megszállotta Pfalzot, az új cseh király fejedelemségét; a prágai csatában (1620) pfalzi Frigyes földönfutóvá lett.

IV. Fülöppel (1621–65) becsvágyó ember került a trónra, akiben azonban több volt az önhittség és élvezetvágy a tetterőnél. Helyette ismét egyik bizalmasa, Olivarez grófja, a Guzman-családból, vitte az ügyeket vagy húsz évig. Az akkori Európának félelmetes alakja, akinek minden vágya, hogy első embernek lássék az egész nemzetközi politikai életben. Az államkormányzatba tőle függő családokat helyezett, a tanácsokat szűkebb bizalmas tanácsok alakításával jelentéktelenítette el. Egyébként igen vallásos, szorgalmas, mértékletes és önzetlen ember, a maga vagyonából is sokat adott a háború céljaira, csak uralkodója fényűzését és kicsapongásait nem akarta korlátozni. De az egyéni jóhiszeműség nem fordíthatja meg nemzetek sorsát. Spanyol fölénnyel túlkönnyűnek látott mindent, abban tetszelgett, hogy megtalálta az egész világ igazgatásának helyes elméletét. Közben pedig Hollandia ismét feltámadt a spanyol veszély ellen (1621); s Franciaország nem tűrhette teljes körülzárását, Itáliától Németalföldig, a spanyol hadisikerek által. Richelieu pedig egészen más államférfiú volt, mint Olivarez, nem kegyenc és nem családok pártján alapult uralma, hanem brutális erővel képviselte az állam kibontakozó roppant üzemiességét. Franciország mind szilárdabb egységgel lépett fel a nemzetközi politikában, a spanyol pedig hosszú sikerek ellenére megroppant a küzdelemben. Richelieu elsősorban Itália felé akarta áttörni a spanyol gyűrűt, francia hadak kényszerítették a spanyolokat Veltlin feladására. Majd Mantua-Montferrat örökségének ügyében, a kihalt Gonzaga-ház francia mellékágának érdekében kelt át kétízben is francia sereggel az Alpokon (1629–30), a spanyol ellenében erődöket szerzett meg, Savoyát francia politikára kényszerítette. Egész Itália fellélekzett a spanyol nyomás gyöngültével, az itáliai spanyol tartományok fegyelme meglazult, majd később egymásután következtek lázadásaik. Aztán Gusztáv Adolf svéd seregeit hozta a francia diplomácia a német harcterekre, a Rajnától, Elszászból kiszorítva a spanyolt. Mindez még nem jelentett nyílt hadviselést a spanyol ellen; az sem, hogy Olivarez keze benne volt a francia nagyok összeesküvéseiben Richelieu kormányzata ellen. Spanyolország végső erőfeszítéssel összeszedte magát, a király ifjabbik fia, aki katonaember, de a jövedelem kedvéért toledói bíboros-érsek volt, a császári sereggel együtt 1634-ben Nördlingennél legyőzte a svéd-német hadakat, majd Németalföldre vonult, s inkább a hollandokkal is békét akart volna, csakhogy teljes erővel a francia ellen fordulhasson. A háború a spanyol számára is politikaivá lett, vallásos eredetét levetkőzve.

A franciával tehát 1635-től nyílt háborúban állott a spanyol, a hollanddal is folyt tovább az elkeseredett küzdelem; az ingadozó angol politika is időnkint a spanyol ellen fordult. A francia flotta, Richelieu alkotása, már a Földközi-tengeren is szorította a spanyolt, itáliai összeköttetéseit is bizonytalanná tette, a hollandok pedig a nagy tengereken kerültek véglegesen túlsúlyra. Itáliába ismét francia sereg nyomult, sőt a spanyol Németalföldön is hódított; majd egyenesen Spanyolország északi vidékeit támadta meg.

Olivarez most elmélkedett azon, hogy mily laza az egység a spanyol tartományok között, hogy szinte csak az uralkodó személyes kormányzata tartja össze őket. Most akart volna kísérletezni nagy kereskedelmi társaságok alapításával is, holland mintára. De mihelyt ellenség tűnt fel a határokon, egyszerre forradalmi módon tört elő a részeknek külön élete s érdeke. Katalóniában már régóta örültek a kormányzat bajainak, a cortez tüntetett, a király sértődötten eltávozott Barcelonából. Még sereget állított a tartomány a közeledő franciák ellen, de amikor kormánycsapatok is érkeztek, erőszakkal, a nép terhére, megtámadták azokat, a vidék urai aratók gyüjtésének ürügyével ezreket vonultattak fel Barcelona ellen, a banditák bujdosó népe csatlakozott hozzájuk. Az alkirályt megölték, általánossá lett a lázadás és fosztogatás (1640). Aragoniának, Valenciának, a spanyol Navarrának rendjei állítottak ugyan seregeket a kormány felhívására, de nem engedték, hogy a katalánok ellen vigyék őket. Andaluziában is mozgalom indult, összeesküvés külön fejedelemség alakítására, de a kiszemelt fejedelem, Medina Sidonia herceg, hamarosan a király lábai elé borult. Portugália azonban mindenképpen menthetetlen volt. A háborúk szükségleteire a cortez ellenére vetettek ki adókat és az egyházi vagyont is fel akarták használni; ezért a pápa átokkal sujtotta az országot, a templomok bezárultak, a harangok elhallgattak. A nagyurak és főpapok titkos szövetsége alakult – éppen azoké, akik egykor a spanyol király alá adták az országot, a nép ellenére. Richelieu keze természetesen itt is dolgozott, mint a katalán zavarokban is. Amikor az urakat Madridba idézték, fegyveresen támadtak Lisszabonban a helytartó palotájára, majd kiverték a spanyol csapatokat a városból; csakhamar csatlakozott hozzájuk az egész ország. A régi uralkodóház egyik leszármazottját, Braganza (IV.) Jánost (1640–56) királynak kiáltották ki; a franciák, svédek szövetkeztek vele, majd Anglia, Hollandia is – sajátos módon azonban szabadon folytatva tovább is a portugál gyarmatok hódítását. A spanyol hadak sikerrel harcoltak ugyan a portugálok ellen (1644–46), de az országot visszahódítani nem tudták. A gyarmatok közül Braziliát is visszaszerezte (1654) a megújult portugál királyság a hollandoktól, tehát elég jelentékeny tényező maradt az európai nemzetközi életben.

Olivarez a sok balsiker között nem tudta már tartani magát ellenfeleivel szemben, különösen amikor a grandok büszkeségét megsértette azzal, hogy természetes fiát soraikba emeltette. 1643-ban lemondott, az udvartól tüntetően elhúzódott nagyok visszatértek a király mellé, utóda, De Haro idején, az előkelő nemesek vezetése alatt álló tanácsok ismét nagy jelentőségre jutottak a kormányzatban. Katalóniában több mint egy évtizedig (1640–52) folyt a harc, a felkelők XIII. Lajost kiáltották ki „Barcelona grófjának”, s valóban úgy látszott, mintha a tartomány már a francia királyság része lenne. Amikor végre Don Juan, IV. Fülöp természetes fia, legyőzte az ellenállást, mégis kénytelen volt elismerni Katalónia külön alkotmányát. Közben sorra lázadtak az itáliai spanyol birtokok is. 1647-ben Palermóban a nép kelt fel, de a nemesség leverte mozgalmát. 1647–48-ban egy piaci zendülésből a vámszedők ellen általános néplázadás keletkezett, egy halász lett diktátorrá, a spanyol alkirálynak alkalmazkodnia kellett; amikor a diktátort nagyzási mániája népszerűtlenné tette, az alkirály lelövette. Amikor Don Juan vezetésével spanyol flotta érkezett, ismét feltámadt a nép s a spanyolokat a várba s a hajókra szorította vissza, kikiáltották a köztársaságot, s egy fegyverkovácsot nagykapitánnyá. Francia kéz dolgozott itt is; Guise Henrik fellépett trónkövetelőnek és a francia flotta is közeledett. A fegyverkovács erre a spanyollal játszott össze s segítette uralma helyreállítását, ezek őt mégis kivégezték, Guise-t pedig évekig fogságban tartották.

A wesztfáliai béke után a harmincéves vallásháborúból végül csak a két katolikus hatalom háborúja lett; Európa most már a franciától kezdett félni, a spanyol túlsúlynak veszélye örökre elmult. Amikor tehát Mazarin uralma ellen Franciaországban többéves zavarok keletkeztek, a spanyol leigázta Katalóniát és úrrá lett Nápolyban, Toszkánában is. Másrészt azonban Angliát, amelyet a Stuartok többnyire spanyolbarátságban tartottak, a forradalom után hiába igyekezett megnyerni a spanyol diplomácia, Cromwell köztársasága a hollanddal végezvén, borzalmas erővel tört a tengerekre, utat nyitott Amerikában a már korábban megindult angol kolonizációnak, Európában csaknem teljesen megszállta a spanyol Németalföld partjait, végül pedig szövetséget kötött Portugáliával, amely 1657-től ismét hosszú harcban állott a spanyollal. A tengerek birtokának kérdése elérkezett döntő órájához, a spanyol korszak itt is befejeződött. A francia kiállott a küzdelemből, 1659-ben a pyreneusi békében területet kapott a spanyol és olasz határon s Németalföldből is. A spanyol összeköttetés az olasz és németalföldi tartományok között végleg megszakadt; nemsokára a Franche-Comté is elveszett. Még mindig nagy birodalom a spanyol, de hiába vár belső megújulást. IV. Fülöp idősebb korában buzgón vallásos és szorgalmas uralkodó lett, de az abszolut uralom felszíne alatt az udvar a nagy arisztokrácia küzdőtere lett.

Itáliában, mind a spanyol birtokokon, mind a független államokban, hasonlít a belső fejlődés a spanyolhoz: a mechanikus egység, központosítás, amellyel egykor megelőzték Európa államszervezeteit, felületesnek bizonyult, nagycsaládok s vagyonok törtek ismét a felszínre a XVII. sz. folyamán. A spanyol helytartók, alkirályok örökös alkuban küszködtek velük, csellel, erőszakkal; semmi mélyebb intézményesség sem keletkezhetett ez alkalmi tusakodásokból. Sőt mintha minden kormányzónak az lenne a becsvágya, hogy elődje alkotásait megsemmisítse. A bárók a spanyol világban nagy címekkel-rangokkal felruházva, a fényűző városi életben eladósodtak, tehát birtokaikon minden kicsiny úri jogukból pénzt igyekeztek kicsikarni, alattvalóik terményét kényszerrel felvásárolták, a kereskedőktől súlyos vámokat szedtek. A hivatalnokoknak, bíráknak alig volt valami állandó fizetésük, mégis gazdagodtak. Még magas és eleven a kultúrélet a félszigeten; de a nép, kivált Nápolyban s Sziciliában, tömegesen menekült a hegyekbe, bandákat alakított, volt olyan vezér, aki másfélezer embernek parancsolt. A milánói kormányzóságban egyenletessé tette az életet a katonai uralom, a sok háború nagy teher volt ugyan, de a városoknak megvolt a hasznuk is belőlük. A szabad olasz államok létét az biztosította, hogy a hatalmak féltékenyen őrködtek a fennálló egyensúlyon, egymás terjeszkedését nem engedték. Velence a század első évtizedeiben még belekapcsolódott, legalább pénzével, a spanyol-osztrákellenes koaliciókba, igen gyengén viselt háborúval állott ellen Ausztria terjeszkedésének a tenger felé, a spanyolénak Veltlin és Mantua uralmáért. A törökkel egy félszázadig békében élt, csak 1645-ben tört ki háború Kréta birtokáért, amit hősiességgel vívott harcok után az 1669-ben kötött békében mégis elvesztett. Egykor eleven kereskedő-arisztokráciája a világ legelzárkózottabb testületévé lett, még IV. Henrik francia királynak is becsvágya, hogy a velencei nagynemesség „aranykönyvébe” belekerülhessen.

Sajátosan illeszkedett bele ebbe az általános fejlődésbe a pápaság és az egyházállam szervezete. A belső ellentét az egyház vezetésének s a világi fejedelemségnek érdekei között továbbra is megvolt, de valamiként lassú kiegyenlítődésben. A XVI. sz. végétől a pápák határozottan francia irányba fordultak politikájukkal, ami most már nem tisztán hatalmi szempont a spanyolnak itáliai túlsúlya ellenében, hanem csatlakozás is az északi, társadalmiasabb ellenreformációhoz. Ha a harmincéves háború kezdetén az osztrák Habsburgok mellé állott a pápa, úgy egyúttal a katolikus német fejedelmeket is támogatta a császár ellenében; egyáltalán, vonakodott attól, hogy a nagy háborút vallásháborúnak deklarálja s ezzel teljesen a Habsburgoknak álljon rendelkezésére. A spanyol követekkel már II. Fülöp végső idejétől néha drámai jelenetekben vitáztak a pápák: Wallenstein, hatalma tetőpontján, Róma elfoglalásáról ábrándozott. VIII. Orbán (1623–44) teljes egyeduralkodó volt, roppant önbizalommal, erődöket tervezett s építtetett, világias formákkal írta vallásos költeményeit. Másrészt kérlelhetlen az egyházi érdekeket illetőleg, amiket a császár a protestáns fejedelmek kielégítésére hajlandó volt részben feláldozni. Tehát a pápaság új aktivitása, de most már az általános katolikus érdeket megszabadítva a maga hatalmi érdekeitől és nem kötve más államok hatalmi érdekeihez sem. Az ő idején a pápai nepotizmus ismét rendszerré lett, most már azonban szinte közcélú intézménnyé, amit tudós szakértők, köztük jezsuiták is helyeseltek; nem fejedelemségeket osztogatott a pápa, hanem vagyont és méltóságot, s ezzel nagycsaládokat alapított, amelyek mintegy az egyházállam dinasztikus folytonosságának hiányát pótolták. E nepotizmus csak átmeneti volt, kialakult a pár tucatnyi nagycsalád egyensúlya, ami hatott arra, hogy a főként tagjaikból kikerülő bíborosok együttese visszaszorítsa a pápa egyeduralmát a világi kormányzatban. Arisztokrácia tehát, akár a grandoké Spanyolországban, de spiritualizálva az egyházi hivatás által. A század közepén Rómát is megkapta az európai forradalmi láz, 1646-ban a nép feltámadt, gyűlése a Kapitóliumon a súlyos adók eltörlését követelte s a pápa egyelőre kénytelen volt engedni. Máskülönben azonban Róma már nem a nemzetközi szerencsekeresők központja, lakossága állandósult, meggyökeresedett.

Az egyházi és állami jövedelmek körül állandó a baj; de most már főként a vallásos célokra fordított hatalmas áldozatok miatt. A török háborúra, a német liga, a bajor fejedelem támogatására rengeteg pénz ment, valamint az angliai katolicizmus fenntartására, Irország felszabadítására is. És az európai katolikus államok egyházai erősen önállósultak pénzügyeikben, a pápának csak Itália papsága adózott feltétlenül. S végül mind nagyobb arányban folyt a térítő missziók munkája, jórészt a pápák áldozatkészségéből, a Föld egész felszínén. Dél-Amerikában a XVII. sz. elején már 5 érsekség, 27 püspökség, 400 kolostor és számtalan plébánia működött. Mexikóban különösen a jezsuiták hódítottak a népnél. A keletindiai portugál birtokokon Goa katolikus központtá alakult, 1540-től Xavéri Szt. Ferenc is itt működött, nagy utazásokkal, egészen Japánig. Az indiai bennszülöttekkel nehéz a feladat; alkalmazkodni kellett, a nemes kasztok ideáiba beleegyezni, a térítők tehát a maguk nemes eredetét hangoztatták, brahmán módra ruházkodtak és viselkedtek, a templomban kasztok szerint különítették el a hívőket, – s ily módon valóban voltak eredményeik a vezető rétegeknél is. A nagymogul-császár udvarába is beférkőzhettek, a XVI. sz. végén Lahore-ban már keresztény karácsonyi-ünnepet rendezhettek, 1610-ben a császári család több tagja is áttért, 1621-ben Agra-ban kollégiumot állíthattak. Kínában a jezsuiták főként természettudományukkal hatottak, csillagászati készségükkel versenyezve az ottani tudósokkal. Óvatosan, a szokásokhoz alkalmazkodva kellett itt is dolgozniok. 1611-ben már templom épült Nankingban, 1616-ban már öt tartományban volt katolikus templom. Japánban szerencsésen ahhoz a párthoz csatlakoztak a jezsuiták, amely később az általános belső viszályokban felülkerekedett. A XVII. sz. elején állítólag már többszázezer hívük volt, többszáz templomuk, s harminc rendházuk. De a spanyol-portugál ellen támadt gyűlölet 1612-től szörnyű üldözéseket hozott reájuk is. A török birodalomban is sok misszió dolgozott a görög-kereszténység megtérítésén, főként francia támogatással. Abesszíniában a belső viszályokat igyekeztek kihasználni a jezsuiták, spanyol-portugál segélyt ígérve. A bennszülött szerzetesség gyűlöletesen izgatott, vallásháborúk törtek ki; végül a császár győzött, 1621-ben egyesült a katolicizmussal, a pápától állított patriarcha alatt.

A déleurópai társadalmak hatalmi expanziója megszűnt, de a vallásos-kulturális hódítás még sokáig elsősorban a pápaság világraszóló hivatása maradt.