MÁSODIK FEJEZET: XIV. LAJOS HADSEREGE, HÁBORÚI

XIV. Lajos államának nagy pénzügyi bajait főként a király folytonos háborúival, példátlanul hatalmassá fejlesztett hadseregének költségeivel szokás magyarázni. Valóban, ez az első modern arányú, formájú, szervezetű európai hadsereg. Szinte elképzelhetlen, miként alakulhatott ki, amikor régebben sokkal kisebb s sohasem egészen állandó sereget sem bírt el az állam. Az államjövedelmek korántsem növekedtek oly sokszorossá, mint e hadsereg, még az államadósságok növekedése is eltörpül ez arányok mellett. Pedig, mint láttuk, e mellett új, impozáns belső feladatokat is vállalt az abszolutizmus állama.

Itt, a hadsereg kialakulásánál, ismét a társadalomfejlődés egyik új jelenségéről van szó, s nem tisztán a pénzügyekről, vagy az abszolutizmusnak a népet fegyverbe kényszerítő parancsszaváról. A török hadsereg e kettőn alapult, s épp ezidőben foszlott szét az új európai hadseregekkel szemben. Ekkor jelentéktelenedik el a spanyol és a svájci zsoldossereg is. A nemesi felkelések mindenütt, Franciaországban is, többnyire nevetségbe fulladtak. Az általános védkötelezettség mindenütt kivihetlen jelszó volt már.

E kérdésben is jobb első tájékozást nyujt a jelenséget a maga egészében érzékelő tekintet, mint az okszerű magyarázatkeresés. Az új hadsereg nem zsoldos, nem népi, nem rendi, hanem osztályhadsereg. A rendiségnek osztályképződésbe való átmenete alakítja ki, társadalomképződmény s nem racionális alkotás. Magában hordozza mindazt a hatalmat, amiből a hadsereg mai szerepére és arányaira kifejlődhetett.

Franciaországban régóta folyt ez az átalakulás és most lett teljessé. A középkor végétől próbálkoztak a királyok zsoldosokkal, főként idegenekkel; ez lényegében pénzkérdés volt. Egyúttal hazai vállalkozókra is bízták a megszervezést, amit ezek az alvállalkozó csapattisztekkel együtt végeztek el. De ez a vállalkozás Franciaországban sohasem lett oly csupasz magánvállalkozás, mint másutt. Itt nincs Wallenstein, aki a sereg élén a politikát is diktálni akarja; s a francia nagyurak nem birtokolják annyira seregüket, mint azok a német fejedelmi sarjak, akik egymásután több állam szolgálatába szegődnek. A vállalkozásban is mindig több hűbéri elem marad meg, mint másutt. S már a középkor végétől kialakítottak a királyok egy oly párezerfőnyi sereg-magvat, amely egyenes folytatása ugyan a lovagi seregnek, s egyúttal zsoldosseregnek is tekinthető, s mégsem azonos velük. Ezek az „ordonnance-compagnie”-k lovagokból állottak, mindegyik lovag körül egy 10–15 főből álló nem-lovagi segédlet, fegyveresek s egyúttal kézművesek. Önmagát kézművességszerűen felszerelő kicsiny testületek, a kompánia az összefoglaló korporáció. Tehát kiszakítva a nemesi élet teljességéből, a szakszerűség alapjaira helyezkedve, belső testületi szabályozódással a munkát, a harcot és az egész életvitelt illetőleg is. Leginkább talán a céhekhez hasonlíthatók. A király nevezi ki a „tiszteket”, a kicsiny s a nagyobb testületek fejeit, s ő fizeti őket. De ha feltétlenül parancsa alatt állanak is, mégis szakszerű testületek, belső életük, új tagok felvétele, felszerelésük szempontjaiból kénytelen alkalmazkodni szervezetükhöz, tanácsukhoz, fel egészen a hadvezetés kérdéseit illetőleg is. Csaknem hasonló a helyzetük, mint a hivatalnoktestületeké. Életpálya, egyesítve a nemesi lét és a szakszerű hivatás normáit. Természetesen vásárolható, s ezáltal, meg a családi utánképzés által nagymértékben örökölhető is. Tanoncidő – a kadétkodás – és rangsor hasonlóképpen alakul ki, mint a céheknél és a hivatalnokságnál. A vásárlóösszeg mintegy hűbéri szolgáltatás, amelyet évjáradék viszonoz; a kisebb-nagyobb egységek fenntartása, felszerelése a tiszt ambicíója, a maga költségén is. A tiszt nem vállalkozó, nem nyerészkedés a célja, csak normális megélhetés mellett állásának társadalmi helyzete, ragyogó büszkesége. Meleg, szokásszerű elemek győzik tehát le a racionális érdekeket. Ugyanez áll a legénységre is, normált fizetéssel, ellátással nem vállalkozó zsoldosok, de nem is önkényes parancsnak szolgái, hanem szabályozott testületek tagjai, erős hivatásbüszkeséggel. A szigorú fegyelem: a szakszerű munka módszere és a testületi becsület kérdése, belső értelme van, inkább felemelő, mint megalázó. Tehát nem racionális, hanem társadalmi tagozódás, az állam keretében és aránylag nem súlyos terhére. Nem áll ellentétben a külső társadalommal sem, hanem annak mintegy szakfeladatokat ellátó szerve. Nem a társadalom kihasználásával, hanem szakértelme s hivatásbecsülete által fejlődik, tökéletesedik, mint ahogy más szakma s maga a tudomány is.

Körülbelül ilyen alakulás a nagy seigneurök többé-kevésbbé állandó serege is, ha nem is ilyen fejlettséggel. Közösek az alapok a királyi sereggel, mint a seigneuriális hivatalnokságé is a királyi hivatalnoksággal. A királyi kompániák végül erős zárószerkezetek a nagyúri katonaság számára. Mihelyt általános, szakszerű életpálya a katonáskodás, minden seigneuriális hadsereg összeolvad a királyival. Bekövetkezik a hadsereg általános „tisztiesedése”, a tiszti állás „office”-szá válása, a mai rangsor kialakulása, egyöntetűen az egész országban. A nemesség, jórészt már minden régi eleven hatóságától megfosztva, megújult kedvvel tódul e pályára, büszkeséggel veti alá magát feltételeinek, bármily szerény életet jelent is számára, sőt az ambició gyakran a vásárlóösszegen felül is anyagi áldozatot kíván. Ez a tisztikar azonban már nem nemesség, nem teljes rendi lét, hanem társadalomosztály, szakszerű hivatás, a társadalom szolgálatában. A katonai reglementírozás éppoly nagyra nő, mint a többi hivatásoké, a speciális katonai szempontokon kívül az egész társadalmi helyzetet magábafoglalva. A nemesség úgy telepszik rá a tisztségekre, mint a polgárság a hivatalnokságra, de a szakszerűség azért nagymértékben utat nyit a polgárságnak is valamiként a tisztikar minősítése alapján, ha másként nem, akkor olyformán, hogy négy nemestiszt bizonyítja a jelentkezőnek „nemességét”. A régi és az újabb ezredek közt előkelőségben egyébként mindig megmarad a különbség, s így a tisztek felvételét illetőleg is. A műszaki csapatoknál túlnyomó a polgári elem, igaz, hogy a nemesi ezredek tisztjei vonakodnak is velük egysorba helyezkedni, bár sok nemes még XIV. Lajos idején is csak kadétkorában tanult meg írni-olvasni. A képzettség önmagában nem osztályképző erő, sőt egyenesen az alacsonyabbrendűség jelének tekinthetik; inkább a közös szabályozott életvitel és becsület egyesítette lassanként a tisztikarokat. A legénység is mint életpályára tódult a katonasághoz; nem hadkötelezettség, hanem toborzás alapján, bár az örökös háborúk miatt e toborzás kegyetlen kényszerré is vált. Ég és föld a különbség a tisztikar és a legénység állapota között, a zsoldossereg sokkal demokratább, a jó s élelmes katona parancsnok-vállalkozóvá lehet. A francia seregben nem lehet tisztté a katona; a polgári intellektuális rétegek sem kényszeríthetők legénysorba. De azért a francia legénység normált társadalomosztály, osztályöntudattal. A francia seregben nincs botozás, csak a kardlapozást engedi meg a reglement, azt is becsülettel, részletesen szabályozott módon, főként a harc hevében. A XVIII. sz. derekán, a porosz sereg példájára, kegyetlen fegyelmét irigyelve, a kormány be akarta vezetni a botozást és nem a legénység, hanem a tisztek ellenszegülése hiúsította meg ezt. A szolgálat pedig bensőleg összekötötte a tisztet és legénységet, inkább, mint a mai, racionalizált hadseregben. A tiszt és csapata együttdolgozó testület, innen az a feltűnő jelenség, hogy a francia seregben még a XVIII. sz.-ban is átlag minden 14–15 emberre jutott egy tiszt, és pedig harcra teljesen felszerelve, tehát tulajdonképpen előretörő éle az együttesnek.

Hatalmas társadalmi folyamat tehát ez, hirtelen óriási hatalommá tette az államot, a nélkül, hogy e fegyveres erőt önkényesen a társadalom ellen, fordíthatta volna. Épp e folyamatnak irracionális természete alakította ki mindazt, ami a modern hadseregben a legracionálisabbnak tűnik fel: nemzetivé tette, az általános hadkötelezettséget előkészítette; és felszerelését, technikáját valósággal tudományos fejlettségre vitte. XIV. Lajos seregében már sokkal kevesebb az idegen, a zsoldért harcoló, mint más országokban. És az idegenek külön regimenteket alkottak, nem lehetett a francia ezredekbe, hazai társadalomképződményekbe, beiktatni őket. A háború után természetesen csökkentették a létszámot, csak a régi gárdaezredek, élükön a „Maison du Roi” csapatai, állandóak. De minden ezredtörzs megmarad együtt a békében is, adminisztrálja, készen tartja a maga hadkiegészítő területét. Az általános hadkötelezettséget, – valójában ősi, minden népnél általános, primitív gondolat, – az új hadsereg társadalmias természete kelti újra életre. A milicia új életre kap; komoly kedvteléssé válik, amióta a hadseregek fogalma átalakult. A városi tisztviselők, jó polgárok örömmel viselik tiszti jelvényeiket, a kézművesség-munkásság is szívesen gyakorlatozik, még szívesebben áll feszes, nagy sorokba az ünnepélyek alkalmából. S mindezt a kedvet hatalmasan fokozza az uniformis lassú kialakulása, ami a miliciánál néhol úgy kezdődik, hogy az egyes csapatok az ünnepélyre fantasztikus török, mór, indián, „vadember” kosztümökbe öltöznek. Végül a miliciák állandóbb tisztségei is „office”-szá lesznek, a hadkötelezettség mindinkább megszokott gondolattá.

A rendes hadsereg egész szervezete az állandóságon és egyöntetűségen dolgozik, ez a tisztek erkölcsi, de anyagi érdeke is. Eddig versenyeztek egymással csapatjaik öltöztetésében, felszerelésében, ellátásában, ami meglehetősen saját erszényükre is ment; önmagától alakult ki a jó átlag, a közös beszerzés, közös kísérletezés a jobbal, előnyösebbel. Reglementirozás tetőzte be mindezt, – s a nemrég még vegyes, csak jelvénnyel megkülönböztetett öltözetet az uniformis váltotta fel, ami a modern katonapálya szimbóluma lett. Ezredek, előkelőség és tisztikar szerint, igen különbözően, a király régi ezredei egyöntetű pompában, – semmi sem mutatja impozánsabban az abszolút állam hatalmát. A király szakértő, gondos katona volt, az ütközetekben is keményen helytállott, a seregszemlén a lábbeliekről is megmondta, nemcsak a fegyverekről, hogy milyen műhelyből valók. Szenvedélyesen gyönyörködött a jó ezredek parádéin – s annál bőszültebben üldözte a röpiratokat, melyek gúnyolták e szenvedélyét. Sokáig, békében is, még a gárdák jórésze is magánházakban volt szétszállásolva, Hollandiában kezdődött a kaszárnyarendszer. A legtöbb ezred katonáit a házigazda volt köteles élelmezni is; a város polgársága elosztotta aztán ezt a terhet. De sokkal kínosabb volt ennél a családba betelepedett katona önkénye. A városigazgatás „államosításával” mind általánosabban oszlott szét a teher, bevonva különösen a régen beszállásolástól privilégizált városokat is s most már minden város garnizont akart, piacának, iparának hasznára. Az általánosodás megteremtette az egységes élelmezés szervezetét, magazinokkal, majd maguk a városok buzgólkodtak a legjobban kaszárnyák építésén. A közbiztonság tekintetében ez a hadsereg modernizálta véglegesen az országot.

A nagy hadügyminiszterek, Le Tellier, Louvois, – de magának a királynak érdeme sem kisebb, – nem zseniális újítók, még külföldi találmányokkal szemben is igen gyakran konzervatívok, de munkájuk módszeres. Sajnálkoznak, ha valamely parancsnokságra nem tehetik a legalkalmasabb pályázót, de gazdagabb is van, aki többet szánhat ezredére. Jelentkező a tiszti állásokra elég akadt, igen szerény, kispolgári fizetés ellenében, egy gyalogkapitány évi 900 livre-t kapott. A lovasságnál még a XVIII. sz. derekán is a kapitány tulajdona a csapat felszerelése, a lovakkal együtt. A magasabb rangokra tehát vagyonosabb nagynemesek jutottak, néha igen ifjan is, de csak a kadétévek s némi szolgálat után; s rendelkezéseiket mégis korlátozta a tisztikar szakszerűsége, ők inkább csak fejei az előkelő társadalomnak. Egyébként épp a hadseregnél nem hátrányos az ifjú karrier; Wellington tán sohasem lett volna hadvezérré, ha nem vásárolhatott volna már huszonhároméves korában alezredesi rangot. Mert a vásárlás rendszere a katonaságnál jobban elterjedt egész Európában, mint a hivatalnokságnál.

Ez a hadsereg, osztályképződésénél fogva, mintegy felemelte magához a céhszerű technikai munkát is. A tüzérség eredete céhszerű vállalkozás, s a tiszteket a hadbaállított ágyúk darabszáma szerint fizették. Louvois állandó kompániákat alakított, állandó legénységgel, nemcsak a tüzérségben, hanem a mérnökkarban is. Hatalmas egységes munka keletkezett ily módon, amely nemcsak felhasználta a kész eredményeket, hanem az ország minden technikai testületével szakszerű összeköttetésben, összeköttetésben a legmagasabb tudományokkal is, igyekezett a hadieszközök tökéletesítésére. Nagy embere ez együttesnek Vauban volt, a mérnökkar főfelügyelője – egyúttal az ország politikai-társadalmi adminisztrációjában is kitűnő tanácsadó. A szurony az ő újítása, fölöslegessé tette a pikás-csapatok beosztását, a puskások védelmére lovasroham ellenében. Ágyúival ő kezdett láthatlan célokra is tüzelni, a röppálya kiszámítása alapján. Akárhányszor kiszámították az ostromlott vár kapitulációjának napját és vendégsereget, hölgytársaságot is, hívtak meg ez alkalomra. A sáncművészet, az erődítés Vauban kezében tiszta matematikai-geometriai formákat vett fel, minden szöglet a környék terephajlásai szerint, az ostromló tüzelésétől mentesítve, az előtér tűz alatt tartását biztosítva; a nyers ellenállás gondolata eltűnt, az erőd szinte a földbe süllyedt: csupa logika az egész, elvont tudomány. Az erődben tisztaság, rend; „Őfelsége úgy jöhessen ide, mintha versaillesi parkjában járna”, – amely parkban a természet is logikus, egységes rendbe sorakozott. A francia országhatárok nagyszerű, zárt erődvonala Vauban alapítása.

A régi diplomácia nehéz formái kezdték kibontakoztatni gazdag belső értelmüket. Az ifjú XIV. Lajos a londoni francia és spanyol követ valami ceremóniális vitáját nagy nemzetközi üggyé tette, a spanyolt kényszerítette a francia követek elsőségének elismerésére minden európai udvarnál. Majd az angolt szorította rá arra, hogy lemondjon a francia lobogó tisztelgéséről az angol vizeken. A pápát arra, hogy a római francia követen esett valami sérelemért Párizsban ünnepélyes követséggel kérjen bocsánatot. A császárt nem is tartotta igazi uralkodónak. Kétségtelen, hogy határozott terve volt a császári méltóság elnyerése, régi szerepének felújítása a keresztény világ fölött.

Mint nemrég a spanyol, most a francia diplomácia bonyolult hálózata fonta körül az összes európai udvarokat. II. Károly angol királynak támasza, pénzelője a parlamenttel szemben. Hollandia egyelőre szövetséges, jórészt a franciának köszönhette függetlenségét. Svájccal szerződés a zsoldos-toborzásról, ami politikai érdekközösséget is jelent. Savoya sokáig „Versailles előszobája”. Toszkána, Párma, Modena a francia politika függvényei. Mindez feszíti-lazítja a spanyol birodalom összefüggéseit a Rajna-sávban és Itáliában. Hivatalosan béke a spanyollal, de az ellene harcoló portugálokat francia tisztek vezetik. A német birodalomban, főként a rajnai-szövetség révén, nagyobb a szerepe a francia királynak, mint a császárnak. És egy emberöltőn át készül Európa a Habsburgok spanyol ágának kihalására s készül XIV. Lajos, a rokonság jogán, a spanyol trón birtokára. II. Fülöp birodalmánál is sokkal hatalmasabb francia világbirodalom van kialakulóban. Pedig a francia csak saját nemzeti erőiből indulhatott ki, nem örökölt, mint a spanyol, gazdag európai országokat, nem hulltak ölébe tengerentúli földrészek. Az 1680-as évekig mégis állandó emelkedésben van hatalma s aztán is, egyedül, irtózatos erővel tartja elsőségét a nagy európai koalíciókkal szemben.

A francia külpolitika évszázados célja lényegében a nemzeti határok kikerekítése, biztosítása volt. Ez felelt meg a társadalom mélyreható szervezetének, az állam adminisztratív természetének. Eredetileg nincsenek is itt nyugaton éles államhatárok, amilyenek még a legprimitívebb racionális hatalmi államokat is körülveszik. Az orientális államok határai elejétől élesek, a keleteurópaiaké is; a spanyolé is hamarosan éles vonallá lett. A modern ország fogalmához is hozzátartozik a pontosan kitűzött határvonal. Ezek a racionális államok kifelé nagy, egységes vállalkozások, kezdetlegesebb vagy magasabb fokon. A nyugati fejlődésben az állam a rendi társadalomképletek adminisztratív felsősége, nehezen egyesítheti erejüket. Egyébként a népszámban, vagyonban hatalmas francia már a középkorban elárasztotta volna szomszédait. Még az újkor első századaiban is megszokott dolog, hogy két állam háborúskodik egymással, alattvalóik, városaik azonban tovább folytatják legitim kereskedelmüket. Az államok között széles sávban oly társadalmak élnek, amelyek egyes szempontokból az egyik, más szempontokból a másik államhoz tartoznak. Feltűnő, hogy idegen seregek míly akadálytalanúl vonúlnak át az ilyen területeken, a rendi képletekkel külön-külön egyezkedve, s az államfelsőség nem tiltakozik az ellen. Némely rajnamenti rendi alakulásnak egész belső szerkezete francia természetű, a francia törvények automatikusan életbe lépnek benne is, holott közjogilag a német birodalomhoz tartozik. Némelyik saját államával szemben állít erős vámhatárokat, az idegen állam felé pedig nyitvahagyja a forgalmat.

Ha a rendi társadalmaknak ez a sokszerű egymásbatagozódása általános maradt volna, Európában nem keletkezett volna modern, racionális államfogalom. Csak nagy, felsőbb adminisztrációk, minden kicsiny résznek bonyolult összefüggéseit képviselvén egymásközt. Államhatárok helyett egymásba átmenő adminisztratív-kulturális vidékek. A nemzeti egység elsősorban kulturális-gazdasági egység maradt volna. Talán valami legfőbb európai adminisztráció is alakult volna, ami nem érdekképviselet, nem az erők egyensúlyozása, hanem szakszerű képződmény, minden európai adminisztrációból történetileg felnövekedve. A világbékének ez a képe természetesen már a fejlődés elejétől elérhetlen ideál. A kultúrtechnika módszerei tökéletlenek arra, hogy a sokszerűség kicsiny méltányosságait nagy összefüggésekben is teljesen érvényesítsék. És elejétől a társadalmak különfélesége; ez külsőleges, hatalmi versenyre készteti mindegyiket. Grotius elkésett koncepciójával, amely a világot az emberi társulás elemi, közös alapjain akarta volna ujjászervezni.

S egyébként is, az adminisztratív hivatalnokság, a céhszerűség, a munka és minőség nem válhat a szerveződés általános alapjává, amikor a gazdaság technikai eszköze, a pénz, nem egyszerűen a társadalom méltányos igényeinek kifejezője, hanem saját természeténél fogva mindinkább egyesek hatalmának, a másokkal való dolgoztatásnak eszköze. Colbertnek is pénzben kellett gondolkoznia s ezzel a munkateljesítmény európai érvényesülését külsőleges versennyé tennie. A gazdasági szempont erős érvényesülése nagy haladása az európai nemzetközi életnek, de mégis hatalmi versennyé válik, háborúk okává. A legmélyebb merkantilizmus is egyetlen nagyvállalkozásnak fogja fel kifelé az államot, éles vámhatárokkal elkülönítve.

De általában véve is minden intellektuális módszer elhagyja idővel közeli társadalmatgondozó szerepét. Általános osztályképződést indít meg, nagy egységre törekszik. Az adminisztratív állam is mind közvetlenebbül rendelkezhet a társadalom egész erejével. És hol marad el ezzel szemben az európai diplomáciának fejlődése! Hol a régi társadalomnak minden apró, méltányos igénye, amit képviselnie kellene? Hol magának az életnek, a létnek biztonsága a nemzetközi ellentétek kirobbanásában? Régen a háború inkább csak az uralkodók ügye volt, most a társadalom minden erejét vetik bele. Bármily nagy is a diplomácia felelősségérzete, nem érvényesítheti kifelé a roppant terhet, amit visel. Az „európai egyensúlyt” nem minden nemzet létének megbecsülése tartja fenn, hanem a féltékenység, hogy az egyensúly megbontása másnak az erejét növeli. A diplomácia rendkívül bonyolult összefüggésekkel dolgozik, de alapjában véve primitív, ösztönös maradt, az alkalmak lesése, alkalmak felidézése a munka lényege. Az erők „szabad” versenye sokkal előbb s nyersebben érvényesült a nemzetközi életben, mint az egyes társadalmak szervezetében.

Ez az európai kultúrkörnek igazi tragédiája. Amikor XIV. Lajos állama a francia határsávok eltüntetésén, éles országhatárok megvonásán dolgozik, ez jelzi azt, hogy az európai társadalmak régi adminisztratív közössége utolsó nyomaiban is eltűnik. Átmenő határok helyett az erődök hatalmas vonala, európai adminisztráció helyett legfeljebb diplomáciai konferenciák; az európai egységnek minden modern koncepciója az erők kiegyenlítésének gondolatán alapszik, ami mellett csenevész marad minden törekvés a méltányos, általános szabályozásra, mélyüzemű intézményesség kialakítására.

Sajátos a francia diplomácia magatartása a törökkel szemben. Itt nem sokat ad a maga tekintélyére, elviseli követeinek legsúlyosabb sérelmeit, fogságbavetésüket is. Ez itt nem európai munkaterület, a kölcsönös cél egymásnak lehető alkalmi kihasználása. Európában mégis csak szívósabb módszerekkel kell dolgozni. XIV. Lajos első hadivállakozása a török ellen irányult, az 1663–64. évi magyarországi háborúba párezernyi francia sereget küldött, közben erősen mentegetődzve a Portán. Kényszerült a résztvételre e keresztény háborúban, hogy német szövetségesei előtt tekintélyét el ne veszítse. És éppen a francia sereg megjelenése miatt Magyarországon, a francia diplomácia összeköttetései miatt a magyar elégedetlenekkel kötötte meg Lipót császár a szentgotthárdi győzelem után sietve a kedvezőtlen vasvári békét. A törököt eztán is mindig készen igyekezett tartani a francia a Habsburgok ellen, de azért a Földközi-tengeren mindinkább átvette a spanyolnak régi uralkodó szerepét, 1664–65-ben is végigbombáztatta a barbareszk kalózkikötőket, résztvett 1669-ben Kréta felmentésének sikertelen európai vállalkozásában is.

Máskülönben XIV. Lajos uralkodásának javarésze a határok kikerekítésének és a gazdasági expanziónak háborúiban telt el. Különösen a spanyol Németalföld birtokáért: nagyjából francia nyelvterület ez, s azonkívül határai veszedelmesen közel húzódnak Párizshoz. IV. Fülöp spanyol király halála után (1665) XIV. Lajos, valami speciális brabanti öröklésjog („devolutiós-jog”) ürügyével, felesége örökségének követelte Németalföldet, 1667-ben Turenne meg is kezdte foglalásait. Hollandia ekkor vívta második háborúját az angollal, a spanyolt a portugál kötötte le; fínom, sokszálú diplomáciai munkával sikerült a szomszédos német fejedelmek mindegyikének is ellenfelet, elfoglaltságot szerezni. De Hollandia „hálátlan” volt, győztesen megbékült az angollal s ezután együtt, majd a svéd megfizetett szövetségében is, fordultak a francia ellen. Felzúdult a német birodalmi gyűlés is, a rajnai-szövetség ingadozott. Ismét bonyolult diplomáciai munka, az ellenfelek egyenkint való leszerelése s 1668-ban, az aacheni békében, egy tucatnyi belga erőddel gazdagodott Franciaország.

A holland-angol-svéd alliánsz nem volt tartós, II. Károly angol királyt sikerült megnyerni Hollandia ellen, sikerült ismét leszerelni úgyszólván egész Európa féltékenységét. 1670-ben váratlanul francia sereg szállotta meg Lotharingiát, jogilag a német birodalom tagját. Most már egyenesen Hollandia a cél; amikor 1672-ben a francia sereg és az angol flotta megtámadta, a köztársaság elveszettnek látszott. Witt áldozatul esett a nép dühének, Orániai Vilmost helytartónak választották. A gátak átszakításával elárasztott területeken Turenne a tél jegén nyomult előre, de a hirtelen olvadás megállította. S most már Brandenburg, majd a császár és a spanyol is a francia ellen fordult (1674). Az angolt a tengereken verte a hollandus, egészen Amerikáig, Indiáig, a parlament felzúdulása miatt II. Károlynak békét kellett kötnie. Franciaország ismét egyedül állott csaknem egész Európával szemben s most mutatkozott meg egységében rejlő hatalmas ereje. Schomberg, a protestáns francia hadvezér, Spanyolországba tört be, maga a király a spanyol Franche-Comté-ba, Condé Németalföldre, Turenne pedig Pfalzot pusztította borzalmasan. Tromp admirális sikertelenül kísérelt meg inváziót a francia partokon, még a távoli tengeren is sikertelenül próbálkozott Ruyter a francia Martinique megrohanásával. Sőt francia flotta támogatta a spanyol ellen fellázadt Messzinát, a Földközi-tengeren két nagy ütközetben megállotta helyét, a harmadikban győzött a holland-spanyol flotta ellenében és még a távoli Tabagot is elfoglalta a hollandtól. De a veszély egyre nőtt, már Anglia is közeledett Hollandiához. Ismét közel háromszázezernyi francia sereg állott talpra, most már tüntetően csak a spanyol ellen támadott, roppant előretöréssel elfoglalta Gent és Ypern ősi városait, másrészt pedig benyomult Katalóniába. A többi hatalmat így érdektelenítve, a francia diplomácia ragyogó sikere volt a Hollandiával 1678-ban kötött nymwegeni béke, amelyhez aztán a többi államok is csatlakoztak. Hollandia gyarmatsávokat adott át Szenegálban, Guyanában, Németalföldön előretolták a francia határokat, a Franche-Comté, a spanyol-németalföldi összekötőterületek utolsó darabja, francia uralom alá került, ahová nemzetiségénél fogva is tartozott.

Franciaország diadalmámorban úszott, a királyt a „Nagy” melléknévvel tisztelték meg. Közben egyre tartott a német határterületek apró rendi alakulásainak francia fennhatóság alá vonása; érdekes folyamat az egész nyugati államfejlődésre nézve. A következő békeévekben már leplezetlenül, „újraegyesítő”, reuniós-kamarák állításával; magisztrátus-testületek, a régi francia felsőségjogok felkutatására és érvényesítésére. Mihelyt bármi vékony, egyes hűbérjogot ki tudtak mutatni, amely valamely francia rendi alakuláshoz kötötte a vitás területet, átmagyarázták e jogot teljes francia államfelsőséggé. Tulajdonképpen régóta folyt ez az átmagyarázás, már Richelieu is szervezeteket állított e célra, de ez a folyamat alig volt több annál, ami benn Franciaországban is történt, a hűbérjogok gyakorlásának átvonása a hivatalnok-adminisztráció körébe. A német adminisztráció kevésbbé fejlett, tehát a francia fölényesen nyomul előre, ha közjogilag a német birodalomnál marad is az illető terület. Tulajdonképpen a francia társadalomszervezet terjeszkedése ez, többnyire legalább is bizonyos arányban francia népességű vidékeken. De most már az office-szá alakult hivatalnokság kíméletlenül dolgozik, elvont szuverénitás-fogalommal, kevés érzékkel a régi helyi-rendi szervezetek iránt. Mindazonáltal a bekebelezett területek egészen a forradalomig megtartották sajátos rendi alkotmányukat. Valóban keresett ürügyekkel folyik a munka, előfordult, hogy Pippin valami ezeréves oklevelének homályos kifejezéseit használták fel a bekebelezésre. A francia államhatárok így XIV. Lajos idején nagyjából racionális vonalakká váltak, bár egyes területek még sokáig nem voltak tisztában azzal, hogy melyik állam alá tartoznak.

Nagy és gazdag területek egyesültek így a francia államtesttel. Ez a Franche-Comté birtokával már teljesen Svájc határaihoz símult; ettől északra fekszik Elszász, a wesztfáliai békében került francia kézre, de csak azon hűbérjogok, amelyek az osztrák Habsburgok birtokában voltak. Elszász tulajdonképpen földrajzi fogalom volt, nem politikai, tartományi egység. Most az itteni tarkán felaprózott rendiség hiába folyamodott a német birodalmi gyűléshez, amikor a francia hatóságok, a felkutatott hűbéri összefüggések alapján, hűségesküre kötelezték őket. Elszásztól északra Lotharingia azonban kialakult territoriális fejedelemség, határozottan elválasztotta Elszászt és a Rajnavidéket Franciaországtól. Itt a fejedelemség testében elhelyezkedett Metz, Toul és Verdun, 1552 óta francia fensőség alatt, szolgáltattak régi hűbérjogi összefüggéseket, ürügyeket a reuniók számára. A nymwegeni béke Lotharingiát visszaítélte dinasztiájának és a német birodalomnak. De semmit sem tett a reuniós folyamat ellen, amely a fejedelmi adminisztrációt mind áthatóbban befonta a francia adminisztrációba. Az akkori uralkodó herceg ezért nem is tért vissza, a császár szolgálatában várta az alkalmat, hogy ismét igazi fejedelemként vegye birtokába Lotharingiát. Végül már nyilt erőszakká lett a reunió, Strassburg városát, béke idején, egyenesen seregfelvonulással késztették behódolásra. Németalföldön több várost a békeszerződés átmagyarázásával kebeleztek be. Savoya tulsó határán Casale hatalmas várát pénzen vásárolták meg a mantuai hercegtől, mintegy bejelentve ezzel az igényt a jórészt francia lakosságú Savoya bekebelezésére is. Ezzel a francia nyelvterület végső határai ki voltak tűzve, minden készen állott a racionális, modern nemzetállam kialakulására, a nemzetiségi átmenetekre való tekintet nélkül.

Kétségtelenül a francia társadalmosodással való rokonság is vitte a bajort újra és újra a franciával való szövetkezésre; közeledett hozzá Pfalz, Köln, Mainz, Trier is, egyidőben Szászország és Brandenburg is: a német választók többsége e pillanatban XIV. Lajos császárságára szavazott volna. Sobieski, a Franciaországban nevelkedett és onnan házasodott lengyel király is ez országban látja ideálját a hazájabeli nemesi zűrzavarok között, de azért nem tűrt gyámkodást, elhagyta a francia szövetséget, amikor az nem támogatta őt a törökkel folyó küzdelmeiben. Még a spanyol is közeledett a franciához, amelynek társadalomrendje, állama oly biztosnak tűnt fel a főnemesi oligarchia uralma alatt álló spanyol közélettel szemben.

XIV. Lajosnak most egyideig nem volt más törekvése, mint hogy a reuniókkal kikerekített határokat a német birodalom hivatalosan is elismerje. Hogy a császárt erre szorítsa, ösztönözte a törököt a támadásra, – holott 1680-ban a kalózok befogadása miatt francia flotta bombázta a török Chios kikötőjét és benyomult a Dardanellákba is. A török 1683-ban Bécs alá vonult; XIV. Lajos ép az ostrom válságos napjaiban küldte seregeit német és belga területekre, s Katalóniába is. A török balsorsa, Lotharingiai Károly és Sobieski diadalai ellenére is elért annyit a francia, hogy 1684-ben a regensburgi fegyverszünet húsz évre kezén hagyta a bekebelezett határterületeket s a spanyol Luxemburgot is.

 

Ezzel XIV. Lajos elérkezett sikereinek tetőfokára, későbbi hosszú iszonyú háborúi nem hoztak már újabb eredményeket.

Mintha Európa többi államain is áthaladt volna a franciához többé-kevésbbé hasonló folyamat, az osztályképződés és államegység felé; főként a modern hadsereg kialakulásának társadalmias folyamata. Az államok már nem változtatták ijedten szövetségeseiket, tartósabb célokat követtek. A nagy német fejedelmek már igazi uralkodók, nem tartanak a császár túlsúlyától. A török és a svéd szövetség, a francia külpolitika e két régi bázisa, elvesztette jelentőségét. A törökellenes háborúban Bajorország, Brandenburg is császári szövetségben harcolt s ezzel európai tekintélyt szerzett magának. Még Savoya is tűrhetetlennek találta már a francia gyámkodást. A pápa, XI. Ince, egészen a török háborúnak élt, általános keresztényi magaslatra emelkedve, még a franciaországi hugenotta-üldözést sem helyeselte, tartott attól, hogy a protestáns fejedelmeket elvonja a török háborútól. A francia követ valami sérelme miatt francia fegyveresek jelentek meg Rómában, a pápa meg kiátkozta a követet. Végül pedig Angliában is megrendült a franciabarát Stuartok helyzete és az elégedetlenek éppen Hollandiába, Orániai Vilmosba vetették reményüket.

Franciaország szinte elszigetelten állott. Colbert, a háborúk ellenzője nem élt már, Louvois, a katona, vezetett. Hirtelen csapással akarták megakadályozni Európa ellenséges szövetkezését. 1688-ban egyszerre három francia hadsereg nyomult a német birodalomba; a király hadikiáltványa védekező háborút hirdetett, jogos szerzeményeinek biztosítására.

Csaknem egy évtizedes európai küzdelem következett. Angliában elűzték II. Jakabot, Orániai Vilmos személyében perszonál-unió létesült Hollandiával. Lipót császár nála szokatlan lendülettel a török háború ellenére is felvette a háborút a franciával, Spanyolországgal együtt így európai koalíció alakult a francia ellen, amelyhez még Savoya is csatlakozott. Kitűnő császári vezérek, Lotharingiai Károly, Bádeni Lajos, majd Savoyai Jenő modern seregekkel küzdöttek a török és a francia ellen. De a francia mégis megtartotta katonai fölényét. Még a francia flotta is sikerrel harcolt, Hollandia egyidőben igen szorongatott helyzetbe került, míg 1692-ben az angollal együtt tönkre nem verte a francia tengeri erőket, amelyek ezután csak hatásos kalózháborút viselhettek. A francia seregek mindig a határokon túl harcoltak, Németalföldön, Württembergben, Savoyában, Katalóniában. És ismét sikerült megbontani a koalíció sorait, külön engedményekkel; a francia diplomácia egyedül a német határszerzemények biztosítására korlátozta kívánságait. Először Savoya kötött békét, aztán 1697-ben a Hága-melletti Ryswickben Spanyolország, Anglia, Hollandia. A spanyol pár határhelynek s Szent-Domingo egyrészének átadásával szabadult meg a területén álló francia hadaktól; Hollandiának már jelentős vámengedményeket kellett adni, s a jogot több németalföldi erőd megszállására („barrière-erődök”), amik a spanyol őrségek kezén nem nyujtottak elég biztonságot a francia támadókkal szemben. A császárnak, egyedül maradván, csatlakoznia kellett a békéhez, Savoyai Jenő zentai győzelmének híre későn érkezett. A francia így is kénytelen volt Lotharingiát újra kiadni kezéből; Elszász és a reuniók azonban birtokában maradtak.

Hatalmas küzdelem volt, s Franciaország mégis megállta helyét Európa ellenében. Ismét csak páréves béke következett. XIV. Lajos hiába kísérelte meg, hogy Sobieski után francia vérbeli herceget juttasson a lengyel trónra, flottájának Danzing alól eredmény nélkül kellett távoznia, a császár szövetségese, a szász választó lett lengyel királlyá. A törökkel 1699-ben a császár egész Magyarország megtartásával kötött békét, fiát, Józsefet, már 1690-ben római királlyá választották. XIV. Lajos császári tervei végleg meghiusultak. A Habsburg-monarchia naggyá nőtt, ép amikor a spanyol örökösödés kérdése aktuálissá lett.

 

Ez a kérdés tulajdonképpen alig volt más, mint az Alpokon-inneni Európának osztozkodása a déli Európán, amely másfélszáz évvel előbb még politikailag, gazdaságilag, kulturálisan szinte diktált a kontinensnek. Most már új rend van Európában. Két modern társadalomtípus vitája kezdődik: a kontinens törzsén, izmos osztályképződéssel, az állami mindenhatóság nagy egysége, amely hatalomkifejtésre törekszik; és az északi, tengeri társadalmak, amelyek gazdasági hódításra a világon. A kontinens hatalmasságai a spanyol zsákmányra vágynak, a tengeri hatalmak európai egyensúlyra, a spanyol örökség lehető szétdarabolására, hogy új nagy birodalmak ne akadályozzák gazdasági hódításukat.

Spanyolországban IV. Fülöp (1621–65) idején a felszínes abszolutizmust áttörték a grandok családi klikkjei, a tartományok rég eltemetettnek hitt önállósága s ellentétei; évtizedes lázadások, idegen inváziók, az elszakadt Portugáliával állandó ellenségeskedés és egy hosszú (1657–65) nyilt háború. II. Károly (1665–1700) gyermekkorában örökölte a trónt, osztrák anyjának jezsuita miniszterétől vezetett kormányzata állandó küzdelemben állott a grandokkal, akik végül fegyveresen távolították el a régensnőt az udvarból (1676). Kasztiliában a francia befolyás mindinkább kiszorította a osztrákét; az önállóbb tartományok, különösen Katalónia, inkább osztrák örökösödést kívántak. A bekövetkezendő nagy örökösödési háborúban idegen seregekkel szövetkezve küzdöttek egymás ellen pártok és tartományok. A franciával vívott háborúkban Hollandia már mintegy protektora a németalföldi spanyol birtoknak: nagy változás II. Fülöp idejével szemben. A gyarmatok spanyol birtoklása alig több, mint semlegesítésük az aktív tengeri hatalmak versenyében, amelyek minden kereskedelmi hasznukat learatták. A spanyol lakosság tömeges kivándorlása Amerikába nem hozott termékeny összefüggést az anyaországgal, csak siettette elnéptelenedését.

Portugália állandó színtere lett a bekövetkezendő örökösödési háborúnak. A XVII. sz.-ban itt is új erőre kapott a nemesség és a kortez, különösen a spanyollal folyt harcokban; az ország léte alig képzelhető el a nélkül, hogy valamely idegen nagyhatalom pártfogása ne támogassa a kormányzatot. A spanyoltól való függetlenség első uralkodója, IV. János (1640–56) után VI. Alfonz következett (1656–67), akit az elégedetlenek megfosztottak trónjától; öccsének, II. Pedrónak idején (1667–83 kormányzói címmel, 1683–1706 király) a franciával való kézalatti s nyilt szövetkezést a tradicionális angol együttműködés váltotta fel, a nagy örökösödési háborúban Portugália a bázisa a tengeri hatalmak harcának a Bourbon-trónjelölt kasztiliai uralma ellen. A nemzetközi gazdasági szerződések történetében nagyhírű 1703. évi angol-portugál kereskedelmi szerződés, Methuen angol követről elnevezve, kiszolgáltatta az országot az angol iparnak, főként a portugál bor szabad angliai bevitele ellenében.

A spanyol uralom Itáliában sohasem tudott mélyebb közösségbe jutni a félsziget önálló, kisebb-nagyobb államaival, nem tudott gazdasági egységet sem teremteni. Jellemző módon, a régi, antik és reneszánsz kultúrvidékekkel szemben, mindinkább a kicsiny Savoya lépett előtérbe, a nyugati fejlődéssel összefüggő társadalmi és állami szervezetével. II. Viktor Amadé (1675–1730) hosszú uralkodásának végén már jelentős európai királyság lett a fejedelemségből. A pápaság, különösen XI. Ince (1676–89) és XII. Ince (1691–1700) idején, már kevéssé mint világi fejedelemség, inkább mint a törökellenes háborúk lelkes szervezője, szerepelt a nemzetközi életben. Toszkána virágzó kultúrvidék, a Mediciek (II. Ferdinánd 1621–1670, III. Cosimo 1670–1723) lelkes művészet- s tudománypártolók továbbra is, de a reneszánsz időkből származó mind külsőlegesebb uralmi, pénzügyi kormányzattal. Velence a török ellenében 1669-ben elvesztette Krétát; a nagy törökellenes háborúban, az 1699. évi békében megszerezte ugyan Moreát, de már 1718-ban kénytelen volt újra átengedni a töröknek. Régi nagy levantei hatalma eztán csak Korfura és Dalmáciára szorult; Itáliában, az európai nemzetközi életben mindinkább hanyatló szereppel.

Az utolsó spanyol Habsburg, II. Károly (1665–1700), beteges ember, házasságai gyermektelenek. XIV. Lajosnak és I. Lipót császárnak anyja két nővér, III. Fülöpnek két leánya volt, feleségük is két nővér, IV. Fülöp leányai. Öröklésjoguk tehát egyenlő. Az igénylők közé lépett a bajor választó is, I. Lipót spanyol nejének unokája, akinek a császár a francia háborúk szorultságában ígéretet tett legalább Németalföld birtokára, át is adták neki e tartomány helytartóságát. Anglia, Hollandia régóta gyártotta a terveket, hogy a spanyol birtokokat minden igénylő között osszák fel, mégpedig mint szekundogenitúrákat, amelyek, a dinasztiák törzsbirtokaival sohasem egyesülhetnek. De a spanyol önérzet lázadozott a feldarabolás ellen és II. Károly végül Anjou Fülöpöt, XIV. Lajos unokáját jelölte örökösének. XIV. Lajos beleegyezett volna az osztozkodásba, inkább Lipót császár ellenezte, bízva a Habsburg-ház „mirákulumában”: Isten csodálatos módon operál e családért, régi birtokainak megtartásáért. Amikor, 1700-ban, II. Károly meghalt, XIV. Lajos elfogadta unokája nevében a trónt, amelyet a spanyol államtanács ajánlott fel, osztozkodás nélkül. Mégpedig fenntartva a francia és spanyol monarchia egyesítésének jogát, ha az öröklési rend a jövőben erre vezetne.

Hollandia és Anglia szövetkeztek ez ellen, bár Fülöpnek Spanyolországra korlátozott királyságát elismerték volna; az itáliai-németalföldi birtokokat az osztráknak szánták, a gyarmatokat pedig lehetőleg önmaguknak. Lipót császárt különösen Savoyai Jenő buzdította a háborúra. Brandenburgot a királyi címmel nyerték meg, Hannovert pedig a választói méltóságra emeléssel. De a francia mellé állott a csalódott bajor; mint Németalföld helytartója, francia kézre játszotta a barrière-erődöket is, a holland őrségek áltatásával. A kölni érsek, bajor herceg, szintén a franciához csatlakozott.

A nagy, egy évtizednél tovább húzódó európai háború 1702-ben már általánosan kifejlődött. Spanyolország a Bourbon-királynak, V. Fülöpnek kezén volt. A törököt most nem sikerült a császár ellen bírni, csak Rákóczi Ferenc felkelése támadta hátba az osztrákot. A svéd, dán, lengyel, a maga külön nagy északi háborújával volt elfoglalva. Anglia, Orániai Vilmos királysága, ezúttal szokatlan kitartással vetette bele magát a kontinentális küzdelmekbe; XIV. Lajos pedig az elűzött Stuartok kísérleteit támogatta trónjuk visszaszerzésére.

Savoyai Jenő Itáliában nagy győzelmekkel ejtette bámulatba a világot; Bádeni Lajos a Felső-Rajnánál, a német fejedelmek Köln vidékén, az angol Marlborough vezérlete alatt küzdő szövetséges sereg Németalföldön szállott szembe a franciával. Most azonban a francia nem állott egyedül; gyorsan átvitte a harcot idegen országok belsejébe. Villars serege a Rajnától, Vendôme serege Itáliából tört Bajorország felé, ahonnan a bajorral együtt Ausztriát akarták megrohanni. A tiroli népsereg megakadályozta egyesülésüket, de a német birodalom déli felén a francia és a bajor maradt az úr. Minthogy a tengeri hatalmak inkább magára Spanyolországra akarták vetni az erőket, fájlalván kereskedelmük kiszorulását Dél-Európából, a császárnak bele kellett egyeznie, hogy fia, III. Károly, a szövetséges Portugáliából kísérelje meg országa elfoglalását. De a spanyol nép nem fogadta szívesen az eretnek, holland-angol seregekkel megjelent fejedelmet. A félszigeten ezután egy évtizedre állandósultak a harcok. 1704-ben az angol, német segítséggel elfoglalta Gibraltárt, a sziklavár azóta is birtokában maradt. Azután Savoyai Jenő sürgetésére Dél-Németországba nyomult a holland-angol sereg s itt, Hochstädt-nél, Savoyai Jenő, Bádeni Lajos és Marlborough vezetésével 1704-ben, az egész háború legjelentősebb ütközetében, a szövetségesek megsemmisítő győzelmet arattak a francia-bajor fölött. A bajor választó Brüsszelbe menekült, országa császári igazgatás alá került. III. Károlynak sikerült hódolásra bírni Katalóniát, Aragóniát, az angol flotta Barcelonát is elfoglalta. De Bajorország fellázadt a császári uralom ellen, haddal kellett leverni és Rákóczy felkelése győzelmes volt, a holland és angol hiába igyekezett közvetíteni a császár és a magyarok között. 1706 elején új francia seregek nyomultak a Németbirodalomba és Németalföldre. Itt Marlborough győzött, elfoglalta Brüsszelt, Anwerpent is; Savoyai Jenő pedig Turint mentette fel a francia ostrom alól elhatározó győzelemmel, amely egész Felső-Itáliát a császáriak kezére adta. Ekkor azonban III. Károly került szorult helyzetbe, a franciák Barcelonában ostrom alá vették őt; a szövetséges erők azután megfordították a kockát, úgyhogy maga V. Fülöp is kénytelen volt egyidőre Franciaországba menekülni. A császári seregek, az Egyházállamon fenyegetéssel utat törve, 1707-ben megszállották a nápolyi királyságot is, – a spanyol birtokok csaknem mind a szövetségesek kezén voltak. Már magának Franciaországnak megtámadásával is kísérleteztek. Toulont többször, sikertelenül ostromolták, de Savoyai Jenő és Marlborough bevette Lille várát, Vauban egyik remekművét. XIV. Lajos mindent felkínált már, a spanyol trón feladását is, de a szövetségesek azt kívánták, hogy maga segítsen fegyverrel V. Fülöp elűzésében. Elkeseredett erőfeszítéssel harcoltak tehát a franciák, Németalföldön, Malplaquetnél, hatalmas, eldöntetlen ütközet akadályozta meg a szövetségeseket a Franciaországba való nyomulásban. V. Fülöpnek a spanyol nép apróharca jött segítségére, 1711-ben III. Károlynak ismét csak Katalónia egyik szöglete maradt.

Fel kellett adni a reményt a franciák végleges letörésére. A szövetségesek mindegyike már úgyis régóta a maga érdekeit-szerzeményeit igyekezett biztosítani, szerződéseik ellenére is. Végül Angliában a békepárti toryk megbuktatták Marlborough-t, aki egyúttal vezetőminiszter is volt. És I. József halála után III. Károlyra szállott az osztrák monarchia, aki ezután nem nagyon ragaszkodott a spanyol trónhoz. Anglia tehát 1711-ben megegyezett Franciaországgal, visszavonta seregeit. Ezután a franciák ismét erőre kaptak a harctereken. Hosszú tárgyalások után 1713-ban Utrechtben Anglia és Hollandia békét is kötött; a német birodalom csak 1714-ben, Rastattban. A spanyol trón mégis a Bourbon-háznak, V. Fülöpnek birtokában maradt, a gyarmatokkal együtt; de az európai birtokokat elvesztette. A Habsburgok kapták meg Milánót, Mantuát, Nápolyt, Szardiniát s Németalföldet is, de ezt Hollandia jogainak elismerésével. Angliának jutott Gibraltár, Menorca és a franciáktól az amerikai Új-Foundland, Új-Skócia (Akadia) birtoka, valamint a négerkereskedelem spanyol „assientoja”, világmonopóliuma. Hollandia a barrière-erődök megszállásának, a németalföldi kikötők elzárásának jogát kapta és kereskedelmi előnyöket a franciáktól. Savoya határkiigazításon kívül Szicilia birtokát a spanyol örökségből, a királyi címmel.

Franciaország tehát nem sokat vesztett, de félelmetes hatalma megszűnt a megerősödött, modernizálódott európai államok együttesében.