IRODALMI TÁJÉKOZTATÓ

Az egyetemes történet célja az események értelemszerű összefoglalása, – tehát az emberiség fejlődésének magyarázata, hiszen a történésnek végtelen változatossága csak így válik értelemszerűvé. Minthogy a modern történetírás főként egyes nemzetek vagy egyes életterületek (állam, gazdaság, irodalom stb.) történetének vizsgálatára fordítja figyelmét, az egyetemes történet módszerei igen kevéssé alakultak ki. Egyik ily összefoglaló művet sem használhattuk munkánk alapjául.

Az események előadására, a korszakok és emberek jellemzésére igyekeztünk a rendelkezésünkre álló irodalomból a legkifejezőbbet, legelevenebbet beledolgozni munkánkba. Ily jellemző részleteket gyakran felhasználtunk a francia, angol, spanyol történetnek és a pápaság, a reformáció történetének előadásában Leopold Ranke klasszikus műveiből; a francia történeti egyéniségek jellemzésénél Lavisse (Histoire de France, 1911) nagy gyüjteményes, több szerzőtől írt kiadványából. De különösen az irodalom történetét illetőleg vettünk át kitűnő jellemzéseket Babits Mihály (Az európai irodalom története) közvetlen, őszinte kis áttekintéséből; és a művészet történetét illetőleg Hekler Antal (Az újkor művészete) összefoglaló munkájából.

A modern történetírás minden részletkérdésben igyekszik meglátni az általános összefüggéseket, az utolsó emberöltőkben tehát minden részletmunka közvetve az emberi fejlődés magyarázatán dolgozik. A mi összefoglalásunk ennélfogva minden kérdésben igen termékeny kezdeményezésekre támaszkodhatott; de azért mindent átértelmezett, a fejlődés alapgondolatának érvényesítése céljából. Szükséges tehát pár szót szólni arról, hogy menynyiben használtuk fel, követtük az irodalom eredményeit s hogy mik voltak a magunk szempontjai, eredményei.

Újabban szinte általános a fordulat, amely az újkori fejlődést nem ellentétben látja a középkorival, hanem belőle magyarázza meg azt. S mégis többnyire megmaradt az alapvető hiba: a modern gondolkodás a haladást a célratörő, okszerű szellem eredményének érzi; még a régit, a középkorit is csak a benne rejlő okszerűség szerint értékeli. Ezzel szemben mi igyekeztünk következetesen keresztülvinni azt az alapgondolatot, amely felé már több újabb történeti munka is közeledik: a társadalom fejlődése az emberek együttélésének módjaitól függ, nem pedig esetleges céljaiktól, okszerű törekvéseiktől. Az elméleti szociológia egyes újabb irányai (Leopold v. Wiese: Soziologie, 1931; Alfred Vierkandt: Die Stetigkeit im Kulturwandel, 1908; Ferdinand Tönnies: Fortschritt u. soziale Entwicklung, 1926; René Worms: La sociologie, 1921, stb.) megerősítették meggyőződésünket. Az elméleti vizsgálatok ugyan nem foglalnak állást határozottan, de a történeti fejlődés szemlélete arra vezetett bennünket, hogy az „okszerűnek”, „racionálisnak” önmagában való teremtő szerepét megtagadjuk, egyszerűen funkcionális, értéknélküli fogalmaknak vegyük fel őket. (V. ö. Hermann Grab: Der Begriff des Rationellen in der Soziologie Max Webers, 1927.) A racionális éppúgy akadályozhatja, mint elősegítheti a fejlődést.

Tehát a „tradicionális” nem állítható feltétlenül szembe a „racionálissal”. A fejlődés attól függ, hogy az emberi társulás milyen életanyagot tud érvényesíteni és milyen módszerek állanak rendelkezésére. A tradíció helyett felvettük a „szokásszerű” fogalmát: a közösség minden cél nélkül a közeli együttélés alapján szabályozza magát, nincs lehetőség arra, hogy bárki a másik rovására emelkedjék, az érvényesülés csak az egyéni képességek belső fejlesztésével lehetséges. Felvettük az „intézményesség” fogalmát: a közösség az élet kitermelt formáit megalapozza az azokat szolgáló exisztenciák szokásszerű biztosítása által. A fejlődést nem az okszerű erőkifejtés viszi, hanem az exisztenciák megőrzésével kialakuló, tökéletesedő módszerek, az objektív „szakszerűség”. Minthogy e módszerek fejlesztése mindig új és új, biztosított exisztenciájú rétegek által folyik, mély „üzemiesség” alakul ki. Az „intellektualizmus” számára is, már a szóbeliségen kezdődve; nagy arányban az írásbeliségre való áttéréssel. Ez az intellektualizmus nem racionalizmusa által kerül vezetésre, hanem maga is társadalomképződmény, történeti alakulás. Mint a társadalom egész üzemiessége, úgy az intellektualizmus is „közintézményszerűsége” által növekszik, fejlődik. Ez az „adminisztratív társadalomszervezet”; végső alapjai az exisztenciák, amelyeknek biztosítása nélkül nem érvényesülhet semmi kultúrtechnika; a „személyies teljesítmény”, azaz a mások kihasználása nélküli munka, a mély, általános emberi értékeket termelő fejlődés alapja. A „racionális” szellem egyre dolgozik, mint örök emberi ösztön; s elejétől arra tör, hogy a fejlett módszerek rétegeit emelje a többi fölé. Amidőn a „szokásszerűséget” az általánosan képzett intellektualizmus módszerei – s idetartozik a pénz is – váltják fel, mind akadálytalanabb racionális fejlődés következik, s mégis az üzemiesség, a közintézményszerűség kényszerével: modern kultúra.

Az egyes társadalmak, a Földön s magában Európában is, e szempontokból hasonlítandók össze: az „adminisztratív” szervezettel ellentétben álló érdekszerű, célratörő, „szövetkezésszerű” szervezetek, a kétféle típusnak számos átmenetével. A „rendiség” nem politikai vagy gazdasági vagy egyéb egyoldalú szempontból magyarázandó alakulás, hanem a társadalomszervezetben érvényesülő „elvontabb” módszerek alakítása, bármily primitívek is legyenek ez elvont módszerek. Európában a nyugati, hűbéries szervezet áll legközelebb az adminisztratív típushoz; rendisége tehát a külsőleges megegyezések ellenére is erősen különbözik a keletibb társadalmakétól. A rendiség minden kicsiny képletében jelentkeznek ez alapvető szerkezeti különbségek, a legkisebb céh szervezetében is; minthogy a fejlődés ettől függ, a típusok megállapítása az országok, nemzetek történetének megértésére elsőrangú fontosságú.

Ily gondolatmenettel alkalmaztuk tehát az irodalmat. Az államok fejlődését illetőleg az egyes nemzetek történetét tárgyaló munkák inkább csak tényekkel szolgáltak, bár némelyik – különösen Lavisse francia története – fínom sokoldalúsággal, részletezéssel. Igen világos adatokat nyujt Bezold–Gothein–Koser (Staat u. Gesellschaft d. neueren Zeit, 1908.) áttekintése Európa újkorelejei államairól. Az alkotmány- és jogtörténetek (különösen Robert Holtzmann: Französische Verfassungsgesch., 1910. és Julius Hatschek: Englische Verfassungsgesch. 1913) szinte tökéletesen uralkodnak már a részleteken, de a szervezetekben elsősorban jogi alakulásokat, s nem általánosan a társadalomélet képződményeit látják. A nyugati s keleti típusra igen jó öszehasonlító anyag Stanislaus Kutrzeba (Grundriss d. polnischen Verfassungsgesch., 1912) alapos műve. Azonban az éles tipizálást csak Ottó Hintze kitűnő értekezései (Typologie d. ständischen Verfassungen d. Abendlandes; Weltgeschichtliche Bedeutung d. repräsentativen Verfassung, Hist. Zeitschrift 1929, 1930) tűzik ki határozott feladatul. A rendi szervezetek adminisztratív vagy képviseleti formáinak elkülönítését tőle vettük át; de ő nem foglalkozik e különbségek gyökereivel a társadalomszervezetben.

Az egyes rendek szerepét illetőleg: feltűnő, hogy a nemességgel mennyire csak politikai szemszögből foglalkozik az irodalom. Az egyházat illetőleg meg mindent vallásos szempontokból magyaráz, bár rég elismert tény a képzettségnek egyházi eredete; az Okcidens papságával, mint a szokásszerű társadalom egyedüli intellektuális rétegével, kevéssé foglalkoztak még. A plébánia- és a kolostorszervezetek ezzel összefüggő különböző jelentőségével sem; a görög-keleti keresztény egyház visszamaradottságát sem ily alapvető szempontból magyarázták. A polgári renddel, a városokkal-céhekkel már alaposabban foglalkozott az irodalom, de elsősorban gazdaságtörténeti szempontból. Ennél mélyebb alapvetést ad Henri Pirenne kis műve (Les villes du moyen âge, 1927), különösen a városkeletkezésnek az egyházi központokhoz való kapcsolódását hangsúlyozva, bár nem vizsgálja a papság általános intellektuális szerepét e kérdésben. Egyébként Pirenne nagy belga története (Hist. de Belgique, 1929) a rendi szervezetek és az állam, a hivatalnokság kialakulásának összefüggéseit talán minden más műnél elevenebben érzékelteti.

A hivatalnokság kialakulását illetőleg végzetes a fejlődés racionális felfogása; még a francia történetirodalom is egyoldalúan a központi hatalom célratörő alkotását látja a hivatalnokságban. Gustav Schmoller (Der deutsche Beamtenstaat vom XVI. bis XVIII. Jh., 1894; és Bevezetés az „Acta Borussica”-hoz, 1894) igyekszik a hivatalnokság alakulását illetőleg általános elvi alapokat keresni, de ő is meglehetősen önmagából fejlődő, okszerűsödő és nem a társadalomszervezetből felnövő képződményt lát benne. A francia és az angol hivatalnokság különbségeit illetőleg határozott képet nyujt az irodalom, mégis a nélkül, hogy az adminisztratív és a célra irányuló szakszerűség lényegét értelmezné, a kollégiális rendszert ebből magyarázná, s ebből az angol állam funkcióinak szétválasztását is. A francia adminisztrációban nem látja meg tehát az „alkotmányos korlátokat”, viszont az angol képviseletben sem a szokásszerüt, az „üzemieset”. Az angol parlamentarizmus, pártalakulás, miniszterkabinet kialakulásának története ennélfogva meglehetősen külsőleges leírás marad pl. Michael Wolfgang (Englische Gesch. im XVIII. Jh. 1920–34.) és Felix Salomon (Englische Geschichte, 1923) műveiben is.

A politikai vagy jogi szempontból vizsgálódó szakirodalomnál sokkal mélyebbre jutott el a gazdaságtörténeti irodalom. Egyáltalán a gazdaságtörténet szerepel az újabb időkben társadalomtörténetként, – persze azzal a veszéllyel, hogy a társadalomalakulásban elsősorban gazdasági tényezők hatását lássa. Kitűnő, az európai gazdasági fejlődést összefoglaló munkák (Josef Kulischer: Allg. Wirtschaftsgesch., 1928; Rudolf Kötzschke: Allg. Wirtschaftsgesch. d. Mittelalters, 1924) mellett kiemelendő Heinrich Cunow (Allg. Wirtschaftsgesch., 1926) áttekintése minden kultúrfok népeinek gazdasági fejlődéséről. A közgazdaság-tudomány ú. n. „történeti iskoláját” Gustav Schmoller képviseli a legkiválóbban (Grundriss d. Allg. Volkswirtschaftslehre, 1923), a társadalomképződés módjait jelentőségben a gazdasági tényezők elé helyezve. Fogalommá lett Werner Sombart neve; nagy műve (Der moderne Kapitalismus, 1928) az európai racionális szellem érvényesülésében látja a fejlődést, de e szellemet igyekszik történeti alakulásként felfogni és ezzel érzékelteti az európai okszerűség mély struktúráját, – végül azonban a modern fejlődést, modern szellemet egyes európai népek faji sajátságosságaiból hajlandó magyarázni. Szinte inkább társadalom-, mint gazdaságtörténet Georg Brodnitz műve (Englische Wirtschaftsgesch., 1918), annyira, hogy az angol jog s alkotmány fejlődését talán minden más munkánál bensőbben megérteti; hasonlókép Lujo Brentano (Eine Gesch. d. Wirtschaftlichen Entwicklung Englands, 1928) műve is, amely behatóan foglalkozik a szellemi és gazdasági mozgalmak összefüggéseivel is. Határozott a tendencia náluk, hogy a társadalom hűbéri fejlődését alapvetőnek vegyék fel a modern fejlődésre nézve, de nem igyekszenek következetesen megállapítani az újkori alakulásokban a régi tényezők hatását, továbbélését. Ellenben Karl Brinkmann tömör kis műve (Wirtschafts- u. Sozialgesch., 1927) már valóban alapjaiból, a föld társadalmából kiindulva igyekszik a felsőbb, városi-céhi képletek megértésére. Csak az intellektualizmusnak társadalmi-történeti kiformálódása nem foglalkoztatja, s ezért nem jut el a kultúrfejlődés általános értelmezéséig. Othmar Spann (Die Haupttheorien d. Volkswirtschaftslehre, 1932) a „személyies teljesítményből” építi fel a rendi társadalmat, a rendi szervezetet a közösség nagy üzemének látja, amelyben kiki csak közérdekű teljesítménye szerint foglalhat helyet. Alaphibája az, hogy nála mégsem a személyi teljesítmény a kiindulás, hanem a közösség érdeke. A mi elképzelésünk szerint azonban a „szokásszerűség” nem a tudatos közérdek szerint működött, hanem ellenkezőleg, „szabad versenynek” is fogható fel, mindenki kifejtheti képességeit, csakhogy semmi módon sem érintheti mások kialakult állapotát, igényeit. Ha a rendiség, Spann felfogása szerint, mindenkit közcélokra irányítva alakult volna meg, első kezdeteitől merev szervezetté vált volna. Tehát a gazdaságtörténet irodalma nagyjából kidolgozta már a részleteket arra, hogy a modern fejlődésben a réginek erejét állapítsuk meg. S mégis ismét a rációnak talán igaztalan, de egyedüli termékét látja a modern eredményekben. Már a kora-újkori vállalkozás tömegiparában is; a sokszor megállapított tény, hogy e vállalkozást céhszerű szabályozás kötelezte, a tőke üres szerepének visszaszorításával, nem vezeti arra a következtetésre, hogy épp a céhszerűségnek ez a továbbélése és nem a tiszta racionalizmus fejlesztette ki a modern ipari üzemiességet. A céhszerűségnek aktív szerepét a modern fejlődésben annyira figyelmen kívül hagyják, hogy sehol sem hangsúlyozzák azt, hogy a déli, céh-nélküli társadalomban nincs modern iparfejlődés; Firenzében is azért volt, mert céhből indult ki. Ha a gyárat össze is hasonlítják a céhhel, nem vezetik le egyenesen abból. A technika fejlődésénél megállapítják, hogy a társadalom védekezése a dolgoztatás ellen kényszerítette azt ki, a rabszolgamunka hiánya; de, hogy a társadalom nemcsak védekezett, hanem az egyéni művet mindig fínomabban specializálva, minden részletre munkaszervezeteket állítva valósággal élő gyárüzemet alakított ki s hogy ez a társadalmias üzem végtelen fejlődésképes lehetett volna, ha nem söpri el a fokozódó racionizálás, – az ilyen összefüggések már elkerülik a gazdaságtörténet figyelmét. A technika történetével a gazdaságtörténet inkább csak valóban gazdasági szempontból foglalkozik, míg a technika-történeti munkák inkább csak az exakt tudományok szempontjából. Kimutatják, hogy az első gépek az emberi mozdulatok másolatai (W. G. Waffenschmidt: Technik u. Wirtschaft, 1928), de hogy a nyers dolgoztatás helyett miként késztette a vállalkozást a munkaszervezetek társadalmias ellenállása erre az objektív üzemiességre, a tömegmunka helyett a gyorsulásra, a sebesség modern fantomjára, – ennek levezetésével adós marad a gazdaságtörténet s a technika története egyaránt. S így egyáltalán azzal is, hogy a modern ipar közintézményszerű vonásait a mult fejlődésből magyarázza.

Max Weber nagyjelentőségű munkássága (Gesammelte Aufsütze zur Religionssociologie, 1922; Wirtschaft u. Gesellschaft, 1921; Wirtschaftsgeschichte, 1924.) egyrészt a társadalomszervezet megfigyeléséből indul ki, – bár nem oly alapvető módon, mint Brinkmann, másrészt pedig a lelkület, a vallás és a szellem társadalmatképző szerepéből. Az európánkívüli vallásos kultúrák éppúgy benső összefüggésbe kerülnek nála a gazdasági élettel, mint az európai felekezeteké; különösen a puritánok szerepét illetőleg általánosan elfogadott tudományos eredményeket hoztak kutatásai. A vallásos rétegekkel kapcsolatban az intellektualizmus történeti alakulását is vázolja, de inkább az ázsiai, mint az európai társadalmakban. Bár igyekszik óvakodni az egyoldalúságtól, mégis elsősorban a specifikus vallásos elvekből, tanokból kísérli meg a szellemi és gazdasági élet levezetését; elvi kérdéseket keres, a helyett, hogy az elvek szerepét, az egész intellektuális fejlődést a társadalmasodás módjaiból értené meg. S így végül is a vallásokban is a „racionális” nála a fejlődésképző erő, az üzemiességet hangsúlyozza s mégis racionális építménynek tűnteti fel azt. Mindennek ellenére Brinkmann műve mellett az ő munkái segítettek bennünket leginkább felfogásunk kialakításában, az intellektuális módszerek és az intellektualizmus társadalomszervező szerepének határozottabb értékelésével.

A rendiség elmúlását tehát vagy az állam politikai tettének tulajdonítja a történetírás, vagy egyszerűen a racionális, főként gazdasági erők áttörő érvényesülésének. Itt is megállapítják a modern osztályképződésnek sajátos, tradicionális tartalmait, de nem bennök látják az igazi fejlesztőerőt, szemben a nyers racionalizmussal. Az osztályok kialakulásának története egyáltalán meglehetősen feldolgozatlan terület. Még a francia történetírásban is inkább csak a régi, a városi-vidéki életet leíró monográfiák nyujtanak adatokat hozzá, rendszeres vizsgálat nélkül. Igen jó azonban Francis Delbeke műve (L’action politique et sociale des avocats au XVIII^e siècle, 1927) az ügyvédség kialakulásáról, szerepéről; a francia magisztrátus társadalmat-vezető szerepére mindenesetre pozitív adatokat nyujt. A modern hadsereg „osztály-jellegét” Hans Delbrück (Gesch. d. Kriegskunst, 1920) hangsúlyozza, de csak a nemesség szerepe alapján. Leírása e hadseregről, kiegészítve Lavisse francia történetének leírásával a középkorvégi francia seregről, alkalmat adott nekünk a modern „osztályhadsereg” kialakulásának elképzelésére.

A modern értelemben vett „szabad intellektualizmus” társadalmias jellege az előzményekből következik. A „patriotizmus” régóta kiemelt szerepéről Robert Michels műve szól részletesen, de zavaros elmélettel; mi az egyes nemzetek politikai történetével kapcsolatban igyekeztünk ez alakulás megfigyelésére, a francia társadalomban látva erős kezdeteit. A „közvélemény” szerepét illetőleg Wilhelm Bauer (Die öffentliche Meinung in der Weltgeschichte, 1930) szolgáltat összefoglaló adatokat.

A görög-keleti kereszténység történetéhez használtuk W. Kliutschewskij (Gesch. Russlands, 1925) és Karl Stühlin (Gesch. Russlands, 1923) kimerítő modern műveit; egyébként igyekeztünk nyelvészeti-irodalmi munkák révén hozzáférkőzni e kultúrtáj fejlődésének egyéb kérdéseihez. Természetesen szükséges volt itt a tájékozódás a bizánci kultúrfejlődés kérdéseiben is. A török történetet illetőleg ezenkívül az arab fejlődés részleteiben is; egyébként Zinkeisen, Hammer régi alapvető műveit és Nikolaus Yorga (Gesch. d. Osmanischen Reiches, 1908) terjedelmes, de zilált munkáját használtuk s nagy hasznát vettük a török irásbeliség vizsgálatánál Fekete Lajos (Bevezetés a hódoltság török diplomatikájába, 1926) kitűnő szakmunkájának is. Az európánkívüli kultúrák leírásánál Cunow említett gazdaságtörténete, Max Weber említett munkái adták az alapokat; Kínáról jó összefoglalást Richard Wilhelm (Gesch. d. chinesischen Kultur, 1928) műve is.

Végül a „szellemi élet” történetéről: az intellektualizmusnak, mint társadalmi képződménynek fejlődéséről úgyszólván semmi összefoglaló kísérlet sincsen. A rendiségben nem látják az egyre erősebben érvényesülő intellektualizmus alapszerkezetét, a szokásszerűségben nem az európai fejlődésre oly döntően érvényesülő írásbeliség okait. Az iskolázás története rendszerint pedagógiai elvek és tananyagok története, az iskola mint társadalomképződmény s mint társadalomképző, nem pedig csupán tanító közintézmény alig szerepel benne. Típusait, – pl. a francia és az itáliai egyetemek különbségeit, nem hozzák összefüggésbe a társadalomszervezetekkel, bár az adatszerű feldolgozás már éretté tette ez a feladatot. De a modern felfogás szerint a szellem szinte külön életet élve önmagából fejlődik. Paul Barth nagyszabású kísérlete (Die Gesch. d. Erziehung in soziologischer u. geistesgeschichtlicher Beleuchtung, 1925) inkább egymásmellé állítja, mintsem összeköti a társadalom és az oktatás történetét. Az irodalom társadalmi összefüggéseire nézve kitűnő részletmunka Thienemann Tivadar műve (Irodalomtörténeti alapfogalmak 1931), Babits említett műve a jellemző részleteken kívül az „ész heroizmusának” fogalmával elősegítette a „francia barokkról” való véleményünk kialakulását is. A szellemi tudományok történetét Wilhelm Dilthey (Gesammelte Werke, 1923) hatalmas elmélyüléssel, de társadalmias alapvetés nélkül tárgyalja; a filozófia történeténél Bruno Bauch (Gesch. d. Philosophie, 1908) előadását vettük alapul. Az exakt tudományokat illetőleg Friedrich Dannemann (Die Naturwissenschaften in ihrer Entwicklung u. in ihrem Zusammenhange, 1921) nagy munkája volt vezetőnk.

A Magyarországról szóló fejezetnél Hóman Bálint (Magyar Történet, I–III. k.) modern feldolgozása szolgált alapul, különösen az Anjoukori társadalom erőteljes vonásokkal rajzolt képe; az újkor elejét illetőleg Szekfű Gyula (u. o. III–IV. k.) műve; a „familiáris”-viszony társadalomtörténeti jelentőségét ő ismerte fel. A magyar várostörténetet illetőleg ezenkívül Domanovszky Sándor, Mályusz Elemér, az oklevelezés és a hivatalnokság történetét illetőleg Szentpétery Imre, a cseh-lengyel írásbeliséget illetőleg Bezsák Miklós tanulmányait s kéziratos munkáit használtuk.

A francia forradalomról és Napoleon koráról szóló fejezetek szerzője mindenekelőtt Ernest Lavisse „Histoire de France” c. könyvét használta, mely az egyes események jellemzésére szolgáló egykorú vélemények ügyes összeállítását is tartalmazza. A forradalom államberendezkedésének és államszemléletének alakulására Kropotkin P.: Die französische Revolution-ja a legjobb, melynek széleskörű tárgyi gazdagsága még modernkori célzásaival együttjáró elfogultsága és módszertani hibái alól is felmenti a szerzőt. A forradalom eszmevilágára használható G. Jellinek: Die Erklürung der Menschen- und Bürgerrechte, 1922., valamint D. Mornet: Les origines intellectuelles de la Révolution française, 1933. Részletes elemzését nyujtják a forradalom irányítóinak J. Eckardt: Figuren u. Ansichten d. Pariser Schreckenszeit, 1893., A. Mathiez: Autour de Robespierre, 1926, Autour de Danton, 1926 (szocialista alaphangja kissé elfogulttá teszi). L. de Cardenal: La province pendant la Rév., 1929. L. Barthou: Danton, 1932. J. Bainville: Histoire de France, 1926. C. Brachvogel: Robespierre. T. Carlyle: A francia forradalom, 1875–78. Lebon: La Rév. française, 1912. A gazdasági életre H. Sée: Französische Wirtschaftsg. 1936. Harcászatra Delbtück H.: Gesch. d. Kriegskunst, 1920. Általános összefoglalásokra Propyläen–Weltgesch. 1929. W. Oncken: Allg. Gesch. in Einzeldarst. IV. rész I–II. köt. 1884. Michelet: Hist. de la Rév. fr. 1876. Lefebure–Guyot–Sagnac: La Rév. fr. 1930. Ugyanezek Napoleon korát is tárgyalják, de mellettük magára Napoleon személyére legjobb munkák Bainville: Napoléon, 1931. Guillois: Napoléon, 1889. I–II.