VIII. Eredmények.

O beata Ungaria, se non si lascia
Più malmenare! …                     

Dante: Paradiso.

A XI–XII. századi Magyarország patrimoniális királyságának katonai és pénzügyi hatalma az uralkodó földesúri hatósága alá tartozó népelemek gazdasági erejére támaszkodott. A XIII. század társadalmi és gazdasági mozgalmaiban a királyi hatalom alapja – az összes többi birtokosok javainak összmennyiségét meghaladó terjedelmű földbirtok túlnyomó része – magánurak kezére került. Az alsóbb népelemek magángazdasági szolgáltatásait többé nem a király, hanem a rendek élvezték. Mihelyt azonban adva volt a lehetőség, hogy akár egyesek fokozottabb vagyonszerzése, akár több birtokos szövetkezése által az országban a királyi ingatlant meghaladó terjedelmű birtoktestek kerülhetnek egységes vezetés alá s így a királyéval egyenlő, sőt azt felülmúló gazdasági hatalom keletkezhetik, a királyi földbirtok – mint hadügyi szervezet alapja és mint államháztartási jövedelemforrás – elvesztette korábbi jelentőségét. A központi hatalmat más, a királyi földbirtoktól független katonai és anyagi erőforrásokkal kellett alátámasztani.

Károly Róbert, a nyugati feudális légkörből hazánkba került ifjú király, olasz kisérői és magyar tanácsosai tisztán látták a helyzetet. Számoltak a patrimoniális királyi hatalomromlással és a rendiség kialakulása következtében megváltozott erőviszonyokkal. Az új katonai és pénzügyi szervezetet a rendek gazdasági erejére támaszkodva építették fel.

A hadiszervezet alapja továbbra is a földbirtok maradt, de nem a királyi, hanem a magánbirtok. Az uralkodó a katonaállítás terhét a nagybirtokos arisztokráciára hárította át. Katonai hatalmát az országlakosok magángazdaságaira alapította. A patrimoniális királyság várkatonaságának helyét a rendi államszervezetben a király és a magánbirtokosok hűbéres hadserege foglalta el. Az országos hadügyet a rendiség szellemének megfelelő banderiális-rendszer életbeléptetésével hűbéri alapokon szervezték.

A patrimoniális királyságra veszélyes volt a birtokos osztály gazdasági erejének túlságos megnövekedése, a rendi állam uralkodója éppen a nagybirtokos osztályra támaszkodott, melynek gazdasági erejével egyenes arányban nőtt a király katonai hatalma. Ez magyarázza meg, hogy Károly Róbert a királyi hatalmat komolyan veszélyeztető oligarchia letörése után nem vetett gátat a nagybirtokos arisztokrácia kialakulásának, sőt minden igyekezettel előmozdította annak fejlődését és erősödését. Viszont az új arisztokrácia minden erejével támogatta az uralkodót törekvéseiben, mert benne látta az ország megmentőjét és tőle várta saját jólétének emelését. Mégis az új hadügyi szervezet nagy veszélyek csíráját hordta magában. Félni lehetett, hogy a vagyonban és a hatalomban gyarapodó nagybirtokosság ártalmára lesz a királyi hatalomnak, mely a hűbéri hadszervezet révén bizonyos fokig már függőségbe került vele szemben. Ez a függőség könnyen veszélyessé válhatott volna mint ahogy később a XV–XVI. században veszélyessé is vált – ha a király az államháztartás alapjává a magánurak jobbágyait terhelő egyenes adókat teszi s ezáltal gazdaságilag is ugyanarra a földbirtokos nemesi rendre támaszkodik, mely a katonai hatalom tulajdonképpeni birtokosa volt. Egyértelmű lett volna ez a katonai és pénzügyi, tehát a teljes államhatalomnak a nagybirtokos osztály kezére való átadásával. Ily politikai hiba elkövetése szöges ellentétben állt az uralkodói hatalom teljességének kiépítésére törekvő Anjouk reálpolitikájának szellemével.

Károly Róbert és tanácsosai teljesen tisztában voltak avval, hogy ha meg akarják óvni a királyi hatalom teljességét, gazdaságilag függetleníteniük kell azt a nagybirtokos arisztokráciától. Ezért az államháztartást a birtokos osztálytól független népelemek gazdasági erejére igyekeztek felépíteni. Ily népelemül elsősorban a királyi birtokon élő jobbágyok kínálkoztak. Bár a királyi magánuradalmak reorganizációja után a magángazdasági jövedelmek ismét számottevő összegre emelkedtek, a megfogyatkozott királyi gazdaságok népének gazdasági ereje már nem volt elegendő az államháztartás növekvő szükségleteinek fedezésére. Több eredménnyel biztatott a király védelmére és pártfogására utalt városi polgárság gazdasági erejének igénybevétele. A városi autonómia fejlődésével magánjogi függőségéből mindinkább kibontakozó s az Anjou-korban már országos renddé fejlődő polgárság mindenkor biztos támasza volt az uralkodónak a hatalmaskodó földbirtokos osztállyal vívott harcában. Gazdasági és jogi érdekei egyaránt kívánatossá tették részére az erős központi hatalom támogatását. Viszont az uralkodó éppen a jövedelmező foglalkozásokat űző s helyes gazdaságpolitika mellett vagyonban folyton gyarapodó polgári osztályban, a városi rendben találhatta meg azt a népelemet, melyre támaszkodva magát a katonai hatalom túlnyomó részét kezében tartó, birtokos nemesi rendtől függetleníthette. Ez a szempont érvényesült Károly Róbert pénzügyi politikájában, midőn a domaniális államháztartás elvet végleg elejtve, a regálégazdaságra tért át.

A XV. és XVI. század törvénytudói, kik törvényeinknek – később Corpus Juris Hungarici néven ismertté vált – gyűjteményét összeállították, több más oda nem tartozó irattal együtt Károly Róbertnek Hypolit mesterrel, a körmöcbányai pénzverő kamara ispánjával, 1342 február 2-án kötött bérletszerződését is felvették a törvények sorába. Ennek a különös véletlennek, vagy inkább tévedésnek köszönhetjük, hogy a gazdaságtörténeti problémák iránt vajmi kevéssé érdeklődő történetíróink korán felismerték Károly Róbert pénzügypolitikai tevékenységének nagy jelentőségét, de egyben azt is, hogy történetírásunk ennek megitélésében másfél század óta egészen téves nyomokon járt. Ez a bérleti szerződés volt hosszú időn át egyedüli, a legújabb időkig egyetlen terjedelmesebb, ismert és felhasznált forrása az Anjou-kori pénzügytörténetnek. S e forrásnak különös tekintélyt kölcsönzött az országos törvények közt való szereplése. Tekintélyének befolyása alól még azok sem tudtak szabadulni, akik teljesen tisztában voltak valódi természetével. Mivel e szerződés a pénzverő kamara és valutaügy újjászervezését illető rendelkezések során a kamarai nyereség helyébe lépő új állami egyenes adót, a kapuadót is szabályozza, történeti irodalmunkban szinte elpusztíthatatlan gyökeret vert a felfogás, mely szerint Károly Róbert a lucrum camerae fejében szedett portális adó életbeléptetésével az államháztartás tengelyévé a jobbágyadózást tette s ezáltal alapját vetette volna a domaniális gazdaságot felváltó adógazdasági rendszernek. Ez a felfogás alapjában téves. A portális adó – bár állami egyenes adó alakjában jelentkezik – lényegében nem volt új és önálló jövedelmi forrás. Mint pénzverési és pénzváltási nyereség módosult alakja, mindvégig szerves és nem is legjövedelmezőbb része, függeléke maradt a pénzverési regálénak. Az Anjou-kori államháztartás jövedelmi forrásai közt alárendelt szerepet töltött be. A XIII. és XIV. század rendkívüli adózásából kialakult és nagy jelentőségre csupán a XV. században vergődött magyar egyenesadórendszer történeti fejlődésében pedig egyáltalában nem illeti meg a neki tulajdonított fontos szerep. Az Anjou-kor államháztartásában az egyenes adójövedelmeknek általában nem volt fontos szerepük. Az adógazdaság a magyar pénzügy történeti fejlődésnek sokkal későbbi étappeja, melyet megelőzött a regálégazdaság két százados korszaka s éppen a regálégazdaság szilárd alapjainak megteremtése, a regáléjövedelmeken nyugvó államháztartás kiépítése volt Károly Róbert érdeme.

A regálégazdaságra való áttérés külső indokait kutatva, figyelmünket a dél-itáliai és szicíliai viszonyokra kell fordítanunk. A szicíliai királyságban II. Frigyes császár teremtette meg az uralkodói hatalom új gazdasági alapját, a királyság pénzügyeit a regalitás alapján szervezve. Rendszerét híven megőrizték és tovább fejlesztették utódai, az Anjouk. Kétségtelen, hogy Károly Róbert a magyar királyság pénzügyeinek újjászervezéséhez itáliai őseinek reálgazdaságát vette mintául. A reform belső indokait azonban a hazai viszonyokban kell keresnünk. A pénz ügyei regalitás elvének kiépítése és a regálégazdaság megszervezése nem jelentette új jövedelmi források megnyitását, csak a meglévőknek fejlesztését. Károly Róbert őseitől örökölt reálpolitikai érzékével nem volt összeegyeztethető, hogy alattvalóit egészen új, addig ismeretlen terhekkel kedvetlenítse el. A középkorban efajta újítások heves ellenállást válthattak ki s az alig lecsillapodott országban könnyen végzetessé váló zavarokat okozhattak volna. A pénzügyi regalitás fogalma a megelőző századokban sem volt hazánkban ismeretlen, sőt IV. Béla óta határozottan felismerhetők a regálégazdaság felé való fejlődés összes tünetei. Árpád-házi királyaink azonban – s különösen IV. Béla – a domaniális államháztartás elvi alapján álltak s a regálékat akkor is másodrangú jövedelmi forrásként kezelték, mikor az államháztartás már tényleg azokon nyugodott. A reform fejlődésbeli előfeltételei megvoltak, de a regálégazdaság elvi elismerése, újjászervezése és teljes kiépítése Károly Róbertre várt, kinek helyzetét nagyon megnehezítette, hogy az utolsó évtizedek mozgalmaiban a regáléjövedelmek az eladományozási rendszer s a züllött gazdasági viszonyok következtében ugyanarra a sorsra jutottak, mint a királyi dominiumok. Károly Róbert az újjászervezés során gyökeres reformokat valósított meg. A regáléjogok pénzügyi kihasználásában szakított az elmúlt századok folyamán kialakult, közgazdasági szempontból káros gyakorlattal s – ahol ez financiális szempontból szükségesnek látszott – egészen új irányú fejlődés alapjait vetette meg.

A pénzverési regálé mértéktelen kihasználásában és a pénzrontásban rejlő bajoknak állandó érvényű pénz verésével, az évi pénzújítás évszázados rendszerének teljes megszüntetésével s a kamarai nyereség helyébe lépő portális egyenes adó behozatalával vetett véget. A pénzverési regálé jövedelmének ennek következtében történt megfogyatkozását a nemesércforgalom monopolizálásával ellensúlyozta. A nemesércmonopóliumban kapott új s mindannyi közt leggyümölcsözőbb jövedelmi forrás lett a pénzverési regálé financiális kihasználásának középpontjává. Mellette a pénzverési hasznot helyettesítő portális adó sokkal jelentéktelenebb szerepet töltött be.

Az eladományozási rendszer következtében pénzügyi jelentőségét elvesztett belső vámrendszert elejtve, a határvámrendszert építette ki. A vámregálé súlypontját a közlekedési és belkereskedelmi vámokról a külkereskedelmi vámokra helyezte át.

A bányaregálé jövedelmezőségét fokozandó a királyi bányaművelési monopóliumot korlátozva, a földesúri bányaszabadság elvét léptette életbe.

A sóregálé, valamint az adóregálé pénzügyi kihasználása tekintetében Károly Róbert a régi nyomokon járt. Újítás számba ment azonban a városi polgárság gazdasági erejének intenzívebb igénybevétele, részben az eredetileg magángazdasági természetű, de később rendkívüli adóval egybeolvadt és rendes állami egyenesadóvá alakult városi földbér felemelése, részben az új – egyösszegben kivetett – rendkívüli városi adók útján.

A regálégazdaság újjászervezése és teljes kiépítése által az államháztartás fő jövedelmi forrásává a regáléjogok lettek. A király földesúri jogából származó magángazdasági jövedelmeket a királyi felségjog alapján az alattvalók – elsősorban és főképpen a regálék révén leginkább igénybe vett kereskedők, iparos és bányászvárosi polgárok – gazdasági erejének felhasználásával szerzett regáléjövedelmekkel pótolták.

Míg a patrimoniális királyság nagy közjogi hatalma tisztán magánjogi jogviszonyokon alapuló gazdasági erőforrásokra támaszkodott, addig a rendi állam királysága hatalmának teljes elhűbériesedése, magánjogivá válása ellen közjogi jogviszonyokon alapuló gazdasági erőforrások igénybevételével védekezett. Míg az országos politikában s különösen a hadügyi politikában a fejlődés feudális irányú, a pénzügyi politika határozottan közjogi irányba fejlődött.^[1]

A közjogi irányú fejlődés nem csak abban nyer kifejezést, hogy a magángazdasági jövedelmek helyét felségjog alapján szerzett jövedelmek foglalták el, hanem a regáléjogok kihasználási módjának közjogi irányú fejlődésében is. A bányászat terén korábban a regálé-jelleg csupán a birtokelcserélési kötelezettségben, a király bányaművelési monopóliumában fejeződött ki, de maga a bányaművelés más gazdasági üzemekhez hasonlóan a királyi bányászok, tehát a királlyal magánjogi jogviszonyban élő népek által történt s így az urbura végső elemzésben a király földesúri jogából származó jövedelem volt. A földesúri bányaszabadság életbeléptetése óta legalábbis a bányáknak magánföldesúr birtokába tartozó részénél az urbura közjogi természetű szolgáltatássá alakult. Még inkább áll ez az újonnan életbeléptetett nemesércmonopóliumról, melynek értelmében az országban bárki által termelt és birtokolt összes nemesérc forgalombahozatala a királyi kincstár útján történt. A fejlődésnek ugyanezt a tendenciáját észlelhetjük az adó és a vámregálé területén. Úgy a pénzverési nyereség, mint a rendkívüli s a városi rendes adók már a XIII. században elvesztették illetékjellegüket, illetőleg magángazdasági természetüket és felségjog alapján szedett adókká alakultak, de ezt az átalakulást még részben az állam által nyújtott ellenszolgáltatás hangsúlyozásával, részben a magángazdasági eredetet bizonyító elnevezések (terraggium) fentartásával leplezték. Károly Róbert korában már feleslegesnek tartják az illetékszerűség és a domaniális jelleg kiemelését s a rendkívüli adó kivetésekor vagy mellőzik az indoklást, vagy csupán a pénzügyi cél megjelölésére szorítkoznak: a városi rendes és rendkívüli adót államgazdasági szolgáltatások nevével (collecta és taxa) jelölik meg. Az Árpád-kor illeték címén szedett út- és hídvámjainak réveinek és vásárpénzeinek helyét az ellenszolgáltatás ismertetőjeleit nélkülöző, tisztán a felségjog alapján szedett külkereskedelmi vám, a harmincad foglalta el. A pénzügyi politika közjogi irányú fejlődését bizonyítják az adómentes jövedelmek megadóztatására irányuló törekvések is, így a főpapokra önkényesen kivetett donumok és a pápai tizedjövedelem egyharmadának lefoglalása.

A banderiális hadrendszer és a regálégazdaság két főpillérén nyugvó új államszervezet életképességét, a magángazdasági erőforrásaitól megfosztott királyság hatalmi túlsúlyát az által sikerült biztosítani, hogy a királyi magángazdaság népeiről az alattvalókra hárult katonai és gazdasági terheket két különböző s érdekeiben is divergáló országos rend közt osztották meg, kik között a királyi hatalom az egyensúlyozó szerepét töltötte be. A regálégazdaság életbeléptetése egyértelmű volt az államháztartás terheinek a városi rendre való áthárításával s egyben a hadügyi terheket viselő nemesi rend hatalmának ellensúlyozásával.

A közterheknek s velük a közhatalmú funkcióknak az országos rendek közt való arányos és egyensúlyozott megosztása jellemző a rendi államok erős egyéniségű uralkodóira. Károly Róbert uralkodói tehetségét, politikájának reális voltát s a korviszonyok teljes ismerését legjobban az bizonyítja, hogy megértve a rendiség szellemét, a közterheket áthárította az országos rendekre, de egyben – a földbirtokos nemesi és a kereskedő városi rend köztevékenységének egyensúlyozása által – gondoskodott azok hatalmi túlkapásainak megakadályozásáról.

* * *

Az államháztartás új alapra helyezése mélyreható gazdaságpolitikai következményekkel járt. A középkori uralkodók gazdaságpolitikáját egyedül a kincstár financiális érdekei irányították. Közgazdasági és pénzügyi tevékenységük mindig a legszorosabb belső kapcsolatban jelentkezik s csupán szerves összefüggésben vizsgálva érthető meg. Az utilitarius pénzügyi szempontok igen gyakran a közgazdasági érdekeknek s így közvetve maguknak a financiális érdekeknek rovására is érvényesültek. Károly Róbertnek és tanácsosainak legnagyobb érdeme, hogy felismerték a XIII. századi magyar királyoktól gyakorta mellőzött gazdaságpolitikai szempontok érvényesítésének fontosságát és szükségességét. Tudták, hogy tartós sikert csak úgy remélhetnek, ha a regálé kezelésében szakítva az elődök túlnyomóan financiális felfogásával – magasabb, közgazdasági szempontoknak is érvényt szereznek, mert a regálék mértéktelen és igazságtalan kihasználása egyértelmű az adóalanyok szolgáltatási képességének tönkretételével. A regálék gyümölcsöztetésének s általában az államháztartás rendezésének előfeltétele a visszaélések megszüntetésére, az országlakosok jólétének és szolgáltatási képességének fokozására, az adózó alanyok szaporítására törekvő gazdaságpolitika volt.

Károly Róbert és tanácsosai teljesen átérezték ennek fontosságát. Intézkedéseikben a főelv fináncpolitikai: a rendes királyi jövedelmek biztosítása és szaporítása. E fő elv mellett azonban mindig érvényesülnek az általános jólét emelését célzó gazdaságpolitikai szempontok. Utilitarius felfogásuk az ország gazdasági erejének legteljesebb mértékű kihasználására vezetett, de reálpolitikus létükre nem az alattvalók gazdaságainak túlterhelésében, hanem az adózó alanyok szaporításában s a meglévők szolgáltatási képességének fokozásában, céltudatos és következetes gazdaságpolitikában látták az erre vezető eszközt. Pénzügyi reformjaikat mindig megelőzték a sikert biztosító gazdaságpolitikai intézkedések.

XI–XII. századi uralkodóink a királyi háztartás domaniális természetének megfelelően parexcelence mezőgazdasági politikát űztek. Az ipari termelés és kereskedelem fejlesztésére vajmi kevés gondot fordítottak. E korszak egyedüli fontos államgazdasági problémája a mezőgazdasági termelés kérdése volt csupán a XIII. század második negyedében a domaniális államháztartás bomlása korában lépnek előtérbe a kereskedelempolitikai szempontok. IV. Béla és öccse, Kálmán szlavóniai herceg, céltudatosan igyekeztek a kereskedelmi fejlődés biztos alapjait megteremteni. Mindazonáltal a magyar királyok gazdaságpolitikájában egészen Károly Róbertig nyilvánvaló a mezőgazdasági szempontok domaniális szerepe. Az ököljog korszaka megsemmisítő csapást mért a Béla korában szép fejlődésnek indult kereskedelmi és ipari életre. Az utolsó Árpádokat és közvetlen utódaikat a belső harcok és a királyi háztartás fokozatos züllése teljesen megbénították. Következetes gazdaságpolitikára nem is gondolhattak. A XIII. század második negyedében megindult gazdaságpolitikai irányváltozás betetőzése Károly Róbertre várt.

Mióta a tárnokmesteri széket 1314-ben Nekcsei Demeter – regalitáson alapuló államháztartás megszervezője – foglalta el, a kereskedelempolitikai szempontok teljesen háttérbe szorították a domaniális államháztartás korában uralkodó agrárpolitikai szempontokat, melyek most már csupán a királyi magángazdaságok visszaszerzésére irányuló akcióban s az eként visszaszerzett uradalmak organizációjában érvényesültek. Az agrikultúr telepítés korábban oly fontos kérdése elvesztette államgazdasági fontosságát s a királyt csak annyiban érdekelte, amennyiben általa az adóregálé útján igénybevehető adóalanyok száma megnövekedett.

A mezőgazdasági népelemekre támaszkodó domaniális államháztartással szemben a regálégazdaságon alapuló államháztartás a kereskedő, iparos és bányász népelemre támaszkodott. Ehhez képest s az agrikultur telepítés államgazdasági jelentőségének csökkenésével fordított arányban nőtt a kereskedelmi és ipari telepítés és a városfejlesztés fontossága. Károly Róbert egész sor városi község alapításával s a polgári osztály jogi és gazdasági helyzetének megerősítésével alapját vetette az államháztartás terheinek főhordozójává lett városi rend kialakulásának, a vám, pénzverési és bányaregálé útján megadóztatott hazai kereskedelem s bányászat hatalmas fellendülésének.

A vámregálé megváltozott természetének megfelelően igen nagy gondot fordított a külkereskedelem – különösen a Csehországon át nyugat és Lengyelországon át északkelet felé irányuló külkereskedés – nagyarányú fokozására mit a felvidéki városok fejlesztésével, új külkereskedelmi emporiumok alapításával, a kereskedelmi utak szabályozásával, a zavartalan forgalom biztosításával s a külföldi kereskedőknek adott kiváltságokkal ért el.

Kereskedelempolitikai szempontból rendkívüli fontosságú volt a zavartalan forgalmat gátló, végső züllés stádiumába jutott valutaügy gyökeres reformja. Az idejét múlt ezüstdenárvaluta és a veretlen ezüst-valuta kiküszöbölésével s a közgazdasági szempontból mérhetetlenül káros pénzújítási rendszer megszüntetésével kapcsolatban, a pénzverést előbb Csehországgal egyetértésben kettős valuta, majd aranyvaluta alapján rendezték, értékes és állandó érvényű, a hazai és külföldi piacon egyaránt szívesen fogadott ezüstgarasokat és aranyforintosokat hoztak forgalomba, véget vetve a pénzforgalom terén közel egy század óta uralkodó s mind súlyosabbá váló anarchiának. A termény- és ezüstrúdvaluta teljes kiküszöbölésével a terménygazdaság helyét végleg a pénzgazdaság foglalta el.

Bányatelepek, bányavárosok alapításával és kiváltságolásával, a bányavárosi polgárok jólétének fokozásával és a földesúri bányaszabadság Csehországból importált elvének elismerésével biztosították a bányaregálé és nemesércmonopólium révén igénybe vett nemesérctermelés emelkedését.

Gazdaságpolitikai szempontok érvényesültek Károly Róbert nemzetközi politikájában is, melyet elsősorban kereskedelmi érdekek irányítottak. A cseh és lengyel királyokkal kötött szövetség tulajdonképpeni célját és hátterét a közös megegyezéssel végrehajtott kereskedelempolitikai reformokban kell keresnünk. A hazánk és Németország, Cseh- Lengyelországok és Itália közvetlen kereskedelmi érintkezésének előmozdítását célzó cseh-lengyel-magyar kereskedelmi és vám egység, a felvidék városi életének és kereskedelmi szervezetének kiépítése, a cseh és magyar valutának azonos elvek szerint, kompromisszumos alapon történt rendezése nagy koncepciójú gazdaságpolitika képét tárja elénk, melynek éle a bécsi közvetítő kereskedelem ellen irányult. Magyar- és Csehország gazdasági szövetségre lépve, közös erővel szabadították fel magukat a közvetítőkereskedelem révén gazdasági életükön másfél század óta uralkodó s azt megbénító Bécs kéretlen gyámkodása alól és elfoglalták a közép-európai árú és pénzpiacon őket – dús nemesérctermelésük és más terményeik révén – megillető vezető helyet.

Károly Róbert és tárnokmestere, Aba nemzetségbeli Nekcsei Demeter, a pénzügyek kiváló tehetségű vezetője, következetes és céltudatos kereskedelempolitikával igyekeztek az új alapokon nyugvó államháztartás, a regálégazdaság gazdasági előfeltételeit megteremteni és stabilitását biztosítani. Törekvéseiket teljes siker koronázta. A magyarországi kereskedelem és bányászat rövidesen középkori virágzása tetőpontjára jutott s a regalitás révén dús jövedelmet hozott a királyi kincstárnak.

A magyar történetnek legszerencsésebb, tartós sikerekben és eredményekben leggazdagabb korszaka, a legnagyobb középkori költő látnoki szemmel megjósolt „Beata Ungaria”-jának kora, Nagy Lajos negyven esztendős uralma volt. E korszak előkészítése, ez uralom szilárd alapjainak megteremtése legkiválóbb középkori uralkodóink egyikének – a történetírásunktól a valódi értékének megfelelően máig sem méltatott – Károly Róbertnek érdeme, kinek személyében szerencsésen egyesültek normann-olasz őseinek jellemző tulajdonságai: vállalkozószellem, jó emberismeret, szívós kitartás és reális gondolkozás.

[1] Ez a megállapítás csupán a pénzügypolitikára vonatkozik s nem vonatkoztatható a magánjogi jogviszonyok alapján rendezett pénzügyigazgatásra. V. ö. a IX. fejezetet.