Szóval, kedves Árnyék, a fentiek alapján döntésem a következő: mindnyájan képeket, modelleket készítünk a körülöttünk levő világról, ezek szerint élünk benne, hozunk döntéseket, sőt, ezektől befolyásolva ismerjük meg további részleteit. Alapvető kérdés a következő: miért használunk modelleket? Mire jó ez nekünk, ha nem csak szabad döntéseinket változtatják erősen irányított lépésekké, de még a számunkra megismerhető világot is körbezárják?
Apropó, egy fontos tréfa is van az előbbi mondatban, amire jó lesz pár szót vesztegetni. Mire jó ez nekünk? - szól a kérdés. És a kérdés jogos. Játékom során - mert nekem ez így kényelmes - nem vagyok hajlandó elfogadni az emberi gyarlóságot, gaz sátáni erőket, mellét döngető férfiasságot és butuska nőt, mint megváltoztathatatlan alapot. Viselkedési formák vannak, amelyeket azért vesznek fel emberek, mert bár lehet, hogy általuk szenvednek vagy (pontosabban és) szenvedést okoznak, mégis inkább ezt vállalják, mint önmagukról alkotott képük feladását - ami a halál egy formája, vicc nélkül. A modellalkotás saját gondolkodásomra nézve alapfeltevés, illetve mások gondolkodásának megismerését, lépéseinek megbecslését segítő hatékony eszköz. Úgy tekintem tehát, hogy az emberek képet alkotnak az általuk megismert világról, benne önmagukról, sőt - minő manó - rólam is.
Az eredeti kérdés: miért teszik ezt, mi a jó nekik benne? A válasz egyszerű. Ideális esetben talán az emberi lény képes egyszerre tudatában lenni minden tényezőnek, ami a pillanatnyi döntését befolyásolja - persze egy ilyen lény nem is dönt, egyetlen jó lépés létezik számára, hiszen világról szóló ismerete teljes, minden lehetséges lépését tetszőleges mélységben le tudja követni. (Nos ez időigény és memória szempontjából nem túl reális megoldás, "emlékeznie" kellene a döntés pillanatában a lehetséges utak mindegyikének teljes, idők végezetéig tartó következmény-láncolatára. Valószínűbbnek hangzik, hogy minden indoklás nélkül érzi a helyes irányt. Ez azonban a "tökéletes ember" témaköre, amire még úgyis vissza kell térni.) Valós helyzetben ez a kérdéssor nem igazán merül fel, hiányos információk alapján kell döntenünk. Nincs reményünk arra sem, hogy megfelelően értékeljük azokat az ismereteket, amelyek pillanatnyilag rendelkezésünkre állnak. Ha egy tigrissel találkozunk az utcán, általában sem személyes tapasztalatok, sem teljes ismeretrendszer nem áll rendelkezésünkre, mégis dönteni kell. Gyorsan. A modell-tigris jól működik: a helyzet még nem is tudatosult teljesen, adrenalin-szintünk már az egekben, gyors reakciónk talán megmenti az életünket, míg fajközi ismerkedési kísérletünk esetleg csak egy új receptet eredményezne a tigris számára - bár valós ismeretek szerzésének ez lett volna a megfelelő módja. A modell megmentette az életünket, jó eszköz - ebben az esetben. A modellekkel felgyorsított döntéshozatal annak a kornak a hagyománya, amelyben az ember természeti lényként élet-halál kérdésekben volt egyes szám első személyben illetékes. Ereje is ebből táplálkozik, valóban képes átnyúlni "tudatos" énünk feje fölött a sürgősség jogán. Egyvalami változott: mi magunk. Most a tigris = halál modell egy értékes, gyönyörű állatfaj kipusztulását okozza. Ugyanakkor hétköznapi életünk, más emberek megismerésének képessége is áldozatul esik ennek az eszköznek. "Csúnya vagyok és értéktelen", vagy "más emberek felett állok", "hülye arab, bőrfejű, cigány, dohányos, ellenség, fradista, ... zsidó" (bocsánat. Korlátolt. Mellesleg az ábécé minden betűjére többet is írhatnék...). Meg fogom ismerni így önmagamat és másokat?
A modellalkotás, beskatulyázás társadalmilag belénk ivódott, részünkké vált képekből áll, mozgatója viszont az élni akarás, a halál elutasítása. Véd minket olyan érzésektől, amelyek stabilitásunkat veszélyeztetik. Önmagunkról kialakított képünk nem más, mint egy helyettünk mozgó, beszélő cselekvő és érző gépezet, mellyel saját magunkat védjük. Kinek kellene a látás, ha látná mások szenvedéseit és nem tudna segíteni? Jó-e egy tehetősebb embernek, ha tudja, a WC kagylója ára egy család egyhavi életét fedezné? Jó-e az orvosnak, ha biztos betege menthetetlenségében? Jó-e éreznünk a fájdalmat, amit másoknak okozunk úgy, hogy észre sem vesszük? És jó lenne-e ilyen esetek tengernyi sokaságára visszaemlékezni?
És igenis védem a saját képemet, mert inkább ütlek holnap is pofon, minthogy megkérdezzem magamtól, helyesen cselekedtem eddig számtalanszor hasonló helyzetben. Jaj nekünk, írástudóknak és farizeusoknak, akik hitünkben bízva ítéltünk, a Törvényt saját képünkre és hasonlatosságunkra alakítottuk...
Modelleket alkotok tehát, mert a módszer belém ivódott és szükség is van rájuk - bár sokkal nagyobb segítség a képszerű hasonlat, több információt és kevesebb megkötést tartalmaz - de nyitva kell hagyni a kiskaput, ahol a hiba jelei (legtöbbször sajnos a másoknak és magunknak okozott fájdalom) átjutnak, hogy figyelmeztessenek a változtatás szükségességére.
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Számadás |
|