Azt hiszem, ez egy alapvető kérdése minden gondolkodásnak. Döntenem kellene abban, hogy miként folytatom az életemet, és szeretnék megalapozott döntést hozni. Mire alapozom tehát a döntésemet? Azokra a dolgokra, amiket hiszek, vagy amit tudok? Egyáltalán mi az a hit - és mi a tudás?
A magam használatára a elég egyszerű meghatározásokat használtam mindig. Tudás az, amit általam észlelt, vagy megbízható forrásból szerzett ismeretekre támaszkodva megállapítok. A hit - definíció szerint - mindaz, ami nem tudás! Valami, amit az előző indoklás nélkül elfogadok. Ennyire ingatag lenne például az a megállapítás, hogy Isten létezik? Szerintem igen! Egyszer megkérdezte tőlem egy tanárom, hogy hiszek-e Istenben. Azt válaszoltam, hogy el tudom fogadni lehetőségként a létezését, mert senki nem tudta bebizonyítani nekem szilárd "világi" alapokra hivatkozva, hogy van. Ha ezt meg tudnám tenni - azaz tudássá tudnám tenni a létezését, akkor megfosztanám legfontosabb tulajdonságától, attól, hogy világunk felett áll. Az az isten, akiről bizonyítva tudod, hogy létezik, nem az én Istenem.
Ám vajon tényleg a hit ingatag? Mi van a tudással? Azt mondtam, hogy én magam észlelem - de hiszen éppen az előbb beszéltem arról, hogy az általam észlelt dolgok részleges ismeretet nyújtanak, amelyet észlelő és felfogó képességemen kívül befolyásol a világról kialakított képem is. Ugyanaz a tény egy keresztény számára Isten létezésének, egy hindu számára a karma törvényének, egy ateista számára az egész világ megjósolhatatlan, kaotikus viselkedésének bizonyítéka. Ha én még csak keresem a hitemet, mit tehetek? Elfogadhatom egyikük hitét és tudásként vehetem számba a vizsgált eseményt. Ez lenne az abszolút igazság? Persze ha egyszer felvettem modellembe az egyik hittételt, akkor már önigazolóvá válik, hiszen - mivel az életképes gondolkodási rendszerek kerek egészet alkotnak - segítségükkel megfelelően szűröm már és látom el címkékkel mindazt, ami körülöttem van. Na és akkor most hol a bizonyíték?
Az ugyan nincs, viszont az okfejtés hirtelen megmagyarázza a különböző hitek képviselőinek erőszakos magatartását egymással és a keresgélő világgal szemben (tisztelet a kivételnek). Ha abszolút igazságként vallom a hitemet (tudásként gondolok rá), akkor nem fogadhatom el más gondolatrendszereknek az enyémhez hasonló működőképességét. Lehet más is jó ember és tiszta lélek, de azért Buddha, Lao-ce, Krisna, Jézus (na ki hol szisszen fel?) tanítása egyedülálló, egyedül valódi. Valóban tudhatom én azt, hogy Isten melyik világi arca kedves Neki? Melyik tanító volt igazán az övé? Ha létezik egyáltalán...
Nos ezek után nem vagyok hajlandó vallási vagy ideológiai megfontolások alapján dönteni. Ám akkor mi legyen az alap? Ahogy így körülnézek, két - jelenlegi tudásom szerint valóságos - tényt tudok megállapítani. Létrejöttem erre a világra (lehet, hogy nem először, de ez most lényegtelen), és el is fogom hagyni (hogy hova megyek és ki ítéli meg tetteimet, megint csak hitkérdés). Viszont ismerem a halál érzését, az időtlenséget, cél és ok-vesztett állapotot. Vannak dolgok, amire így, kifelé menet visszanézve azt tudom mondani, hogy jó volt, érdemes volt megtenni, azt és úgy mondani, gondolni. Talán ezekre a dolgokra tudnám azt mondani, hogy érték.
Ha már ennyire ingatag a hit, és még ingatagabb a rá épített tudás, akkor válasszak magamnak hitet. Nem aszerint, hogy mit ígér és mit követel tőlem, vagy hogy "igaznak" hiszem-e vagy sem. Válasszak aszerint, hogy mennyire tesz engem képessé a tiszta látásra, minél kevésbé korlátozza az emberek és a világ megismerésére való törekvésemet. És mivel természetesen engem is befolyásol, hát tegyen optimistává, hogy bízzak az emberekben, világban, életben, nem azért, mert az emberek feltétlenül jók abban az értelemben, ahogy én gondolom, hanem mert jóságukban bízva képes vagyok jobban megérteni őket, segíteni rajtuk és észrevenni a jó szándék legkisebb megmozdulását is - ami kimondhatatlanul jólesik. Nem tehet büszkévé, nem emelhet ki semmilyen környezetből, hiszen ez a megfigyelés lehetőségeinek legdurvább korlátozása. Higgyek Istenben, ha általa képes vagyok minden ember testvéremként való elfogadására és szeretetére - vagy tagadjam, ha az evolúció jobban megmagyarázza számomra, miért van szükség mindenkire és mindenre úgy, ahogy jelenleg létezik, legyek esetleg buddhista, ha a reinkarnáció tana megnyugtat és jó dolgokra ösztönöz. (Elnézést azoktól, akiket kihagytam, szívesen írnék ide mindenkit). Így elfogadom a világot, miközben hitem virágként bomlik ki bennem - az önmagát erősítő folyamat itt is működik, csak nem kényszerként, nem kell nekem egy Isten, aki értelmet ad a körülöttem levő dolgoknak, hanem hiszem, hogy van értelmük, és a számomra jelenleg szükséges mértékben képes is vagyok azt felfogni - és ez a hit a legjobb, tulajdonképpen egyetlen eszköz arra, hogy valóban megkapjam a válaszokat. Ha nem hiszek abban, hogy valamiből tanulni is tudok, ugyan mit tanulhatok meg belőle akaratom ellenére?
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Számadás |
|