Ember

Nos akkor jó lenne választani egy hitet, amelynek tárgya az ember. Minden ember. Ez a hit nem emelhet ki a többi ember közül, jó tetteket kell, hogy ösztönözzön, stb. Tegyük fel, hogy minden emberben benne rejlik a tökéletesség - hiszen ez vallási alaptétel, a minden ember szívében rejlő Istenről, arról, hogy a megvilágosodáshoz mindenki eljuthat, mindenkiben ott van a Taoista faragatlan tönk - lehet, hogy nem is rossz alap? Minden ember hordozza azt a tartalmat, amit hiszek, szeretek önmagamban. Legnagyobb céljaimat, értékeimet hordozod - hogy is bánthatnálak?

Miért bántjuk hát egymást? Miért rúgnak belénk, közösítenek ki? Miért nem hisznek nekünk, miért nem értenek minket? Hogy lehet az, hogy mintha nem is egy világban élnénk? Egyáltalán egy világban élünk?

Nem. Mindannyian a saját világunkban élünk. Annyit fogunk fel belőle és úgy, ahogyan azt belső törvényeink, tapasztalataink, világról és egymásról kialakult képünk diktálja. Csodálkozunk, hogy mindenki olyan, mintha álarcokat viselne? Hiszen én is álarcot hordok - nem is mindig ugyanolyat, s nem is mindig szeretem viselni. Miért kényszerítjük magunkra és egymásra az álarcok viselését? Mi teszi ezt a ragaszkodást ennyire erőssé?

Halálos fegyverek vagyunk mindannyian. Lehet, hogy ezt civilizáltan el tudjuk felejteni - bár nagyon sok igen kultúrált ember tud rendkívül könyörtelen lenni - belül viszont emlékszünk még erőnkre. Testünkkel ölni tudunk. Kezünk, lábunk, ujjaink, könyökünk, lendületünk ereje mozgékony, hatékony gyilkoló szerkezet részei, még ha mindent elkövetünk is annak érdekében, hogy lelassítsuk, megnyomorítsuk ezt a gépet. Egy harmonikusan működő, élő ember igen veszélyes test birtokosa. Megrendítő volt először szembesülni egy Tai-chi edzésen egy lassú, lágy mozdulattal, aminek a végén megéreztem a halált. Nem bunyó, vérfröccsös rugdalózás, hanem egy egyszerű lökés közben. Tudatunk nem, de lényünk valahol mélyen tudja, hogy a kartávolságon belüli másik ember meg tud minket semmisíteni. És ugyanez a lény ellenőrzi saját testi felkészültségünket egy esetleges harcra - és szomorúan állapítja meg, hogy igen kis eséllyel indulna. Fizikai testünkről való helyes gondoskodás mellékhatása tehát egy mély lelki nyugalom - hiányában állandó zavaró tényező, veszélyérzet munkál bennünk. (Helyes gondoskodáson azt értem, hogy nem másokkal vagy önmagunkkal szemben, hanem önmagunkért tesszük.) Ezt felismerve sokkal könnyebb megérezni a másik távolság, szabadságigényét - valahol mélyen életét védi. A nyugodt, harmonikus mozgás, feszítettség nélküli viselkedés tudatunk alatt nyugtat minket: a másik nem harcol; ellenkezője aránytalanul nagy feszültséget eredményezhet. Hiányosan uralt testünkből feszültségeink pedig kiáltanak a másik ember felé, aki szintén nem tudatos szűrőjén keresztül aránytalanul veszélyesebbnek ítél minket, önmagát erősítő agresszív gesztus-kommunikáció alakul ki köztünk.

Érzelmi szinten szintén halálos fegyverek vagyunk. Ugye képesek vagyunk összetörni egy másik embert, ha elég közel jutunk hozzá? Egy mozdulat, vállrándítás, mosoly gyilkos lehet, egy életre szóló, feldolgozhatatlan, nem gyógyuló sebet ejt. Most is találok olyan félelmeket, dühöt, amit valamikor régen valaki okozott, talán nem is tudott róla, s én is igyekeztem szemet hunyni fölötte, ami azt jelentette, hogy szinte a háttérből irányított engem, de soha nem kerestem az okát.

Mégis mennyire zavar minket, ha hűvös - vagy éppen agresszív, szenvedélyes módon távol tart minket valaki magától - pedig csak a hasonló dolgokat szeretné elkerülni, lehet, hogy mindkettőnknek jobb, ha nem kerülünk közelebb, mert töréseinken keresztül csak még jobban megsebeznénk egymást. Ezt pedig igen nehéz elfogadni, főleg, ha a másik elutasító magatartását máris fájdalomként érzékeljük...

Érzelmi páncélok ütköznek tehát, amikor két ember kapcsolatba kerül, olyan páncélok, amelyek belül lüktető, fertőző seben támaszkodnak - csodálkozni nem kell tehát azon, hogy gyönyörű lények marják egymást.

Tudatunk pedig, ami az előbbiek tetején trónol - nos, kedves Árnyék? - igen, szintén halálos fegyver. Társadalmi létünk lehetőséget biztosít arra, hogy intelligenciánk segítségével sokkal kegyetlenebbül intézhessünk vagy intéztethessünk el egy másik embert, mintha testi vagy érzelmi módon tennénk. Kegyetlenebbül, mert távol maradhatunk végre áldozatunk szenvedésétől, ami ráébreszthetne minket saját tettünk súlyára, felelősségünkre, megingathatná értékrendünket. A bizalmatlanság a másik ember természetes óvatossága csupán. Állandó egyensúly-játék zajlik azon, hogy mennyit tudok rólad, s te mennyit tudsz rólam. Minél kevésbé vagyok stabil saját értékrendemben, minél nagyobb szerepet játszik gondolkodásomban a társadalmi - illetve kisebb csoportok - értékrendje, annál nagyobb óvatossággal teremtek kapcsolatot egy másik emberrel - ha okosabbnak tartom magamnál, akkor kicsit félek tőle, ha nem, akkor kicsit ő fél tőlem.

Minden szempontból óvatosnak kell lennünk tehát, hogy ne sérüljünk. Gyorsan és ügyesen kell döntenünk, még a túlzott reakciók is inkább megengedettek, mint a késlekedés - ez pedig a modellalkotás, egyszerűsített értékelés receptje. Felvesszük annak a csoportnak az értékelését, világlátását, modelljét, amelybe tartozunk, hogy nagyobb bajba ne keveredjünk. A csoport rendes gyerekeit szeretjük, a kevésbé jókat ízlésünk szerint utáljuk, sajnáljuk vagy nem törődünk velük - és stabil helyet alakítunk ki magunknak a világban - ugyanakkor újabb félelmet keltettünk magunkban: mi lesz, ha egyszer mi leszünk a "rosszkisfiú" pozíciójában. Igyekszünk tehát minél inkább átvenni - vagy minél inkább magunk formálni - a csoport értékrendjét (az egyik a jó tag, a másik a vezető típus hozzáállása) Innen jön a "két dudás egy csárdában" tipikus konfliktusa: az agresszív irányító tulajdonképpen a kiközösítettség ellen harcol, mert közelebb van hozzá, mint a "jó tag". Utóbbi ugyanakkor folyamatos kisebbségi érzésével, az irányítottság tudatának rossz szájízével küzd. Igyekszik minél teljesebben magáévá tenni a közösségi tudatot, pedig emberileg nem mindig ért egyet, de annál hangosabban üvölt együtt a többiekkel. Mindkettő küzd továbbá a személyes felelősség kérdésével, az irányító azzal, hogy személyesen felelősséget kell vállaljon a csoport tetteiért, a tag pedig azzal, hogy kiadta a kezéből tettei irányítását, pedig a felelősség az övé. Tipikus esete ennek a náci Németország és Hitler történelmi példája. Hivatalból gyűlöljük Hitlert - és persze dühösen tagadjuk, hogy van, akit ma is lelkesít az, amit mondott és tett, így aztán nem tudunk mit kezdeni velük. Pedig egy nagyon ügyes vezéregyéniség volt, hatása ezt egyértelműen bizonyítja. Egy népet tudott megmozgatni, akik lelkesedtek érte. Más kérdés, hogy ha valaki elindít egy rakétát, akkor vagy felül a tetejére és irányítja, vagy elég a kicsapó lángokban. Túl szelíd ez a felfogás? Nos, nem ragaszkodom a bűnbakok megteremtéséhez. Azzal, hogy elutasítjuk a tényeket, félve a hatásuktól, nem fogunk senkit feltámasztani - se zsidót, se oroszt, angolt, lengyelt vagy németet. Hitler nem buggyant piktor volt, hanem - számomra - egy intő jel arra, hogy jelenlegi gondolkodásunk (igen, a mai is, hiába a milliónyi háborús halott), magában hordozza egy hasonló világégés lehetőségét...

Nem tudom elítélni. Hiszen mindnyájan szeretnénk megváltoztatni a világot. Mindannyian elég okosnak tartjuk magunkat ahhoz, hogy azt mondjuk, így és így kellene csinálni, nem úgy, ahogy most csinálják. Jobban tudjuk szüleinknél, hogy mi a jó nekünk, politikusainknál, hogy hogyan kell politizálni, orvosainknál a gyógyításhoz értünk jobban - mindaddig, amíg komoly galiba nem kerekedik belőle. Szeretnél megismerkedni egy fiatalos gondolkodású, elvhű, kemény fiatallal? Beszélgess apáddal húszéves korában. Minden mai vaskalapos ürge meg akarta változtatni a világot, szép tervei voltak, amiket talán ma te is szívesen vallanál. Sok mindent meg is tett érte, kiállt dolgok mellett. A világ pedig olyanná vált, amilyen ma. És te most megint meg akarod változtatni? Honnan tudod, hogy jobb vagy mindazoknál, akik ezelőtt húsz, ötven, száz, ezer évvel ezelőtt azon gondolkodtak, hogyan lenne jó? Világmegváltók éltek mindig ezen a földön és mégis olyan, amilyen ma... Hát, Árnyék, azt hiszem ezentúl nem fogok azon gondolkodni, hogy milyen is legyen a világ, elég, ha a pillanatnyilag felmerülő kérdésekben tudok jól dönteni.

Minden ember döntéseket hoz. Ez megint egy hittétel nálam: az ember azt választja, ami neki jó. Senki semmit nem csinál azért, mert az rossz. Az ismert tények belekerülnek egy mérlegbe, és a jobbik megoldás szerint fogunk cselekedni. Persze sokan mondják azt, hogy dolgokra kényszerítve voltak - ebben így nem hiszek. Vannak, akik életüket, egészségüket, családjukat áldozták fel szép dolgokért - vannak, akik csekély ellenszolgáltatásért elárulták ugyanazt. Hihetnék persze egy abszolút értékrendben, én azonban ezt nem fogadom el (személyes hozzáállás), mert az abszolút értéket akkor ismerném meg, ha én volnék Isten, ezzel a lehetőséggel pedig nem foglalkozom. Hiszem, hogy él bennem a tökéletesség, tisztaságom mértéke a szűrő, amelyen keresztül értékelek - mint minden egyes ember, az is, akit elítélnék anyagiasságáért, köpönyegforgatásáért. Pedig ha megismerem, nem hazudik, csak saját értékeit tartja szem előtt. Becsaphatom magam, ha más képet festek róla magamban, mint amilyen - és a galád kihasznál, elárul! - vagy csak egyszerűen más értékek szerint él, mint feltételeztem, mint amilyennek látni akartam?

Soha nem tudhatom, hogy az elítélt értékrend mögött milyen szenvedés, törések húzódnak meg. Aki eladja a barátját, vajon mennyire félhet a szegénységtől, éhezéstől, kiszolgáltatottságtól? És mennyivel teszi még szerencsétlenebbé magát abban a pillanatban? Saját megbízhatatlanságának tudata állandó rettegésben tartja egy életen át - még ha fölényes és hideg is abban a pillanatban; mennyivel inkább egyedül van annál, aki bízott benne és elárultatott.

Él tehát bennem ugyanúgy, mint minden emberben a tökéletesség. Milyen is lenne a tökéletes ember? A titok talán a mérlegben van. Döntéseim pillanatában mérlegelek, a mérleg serpenyőiben tények, következtetések, elvek, csoportok gondolkodása halmozódik és billenti valamerre a mérleget (a kényszer is csupán ennyit jelent: az egyik serpenyőben az elvárással szembeni belső ellenállás, a másikban a csoporthoz való tartozás igénye van, s ez utóbbi a nehezebb). Vannak döntések, amik szinte maguktól történnek, nem is döntések: tudom, hogy így szeretnék cselekedni és meg is tehetem, tehát megteszem. A fejlődés során ez a fajta döntés kap egyre nagyobb teret. Nem kell spekulálnom szavaim hatásán, mert érzem a másik embert, szinte tudom, mit kell mondanom, hogy segíthessek. Ahogy egyre közelebb járok a bennem lakó Istenhez, egyre kevesebb "önálló" döntésem lesz. Lehet, hogy a szabad akarat iránti vágy tart minket távol a teljes tisztaságtól? Ez is benne van bizonyára. Végül az ember, mint a "faragatlan tönk" sodródik az élettel, érzi a jó irányokat és a lépés pillanatát. Előtte és utána nem rágódik a lehetőségen, a megfelelő helyzetben viszont habozás nélkül cselekszik. Kicsit unalmasnak látszik, a tökéletes emberek egy kaptafára készülnének? Mindig, mindenben ugyanúgy cselekednének? Nincs személyiségük? Szerintem van, mert két egyforma helyzet nincs. Tökéletes emberünk múltjával, élettapasztalatával együtt tökéletes. Nem alakítja a dolgokat és embereket, csak hozzáteszi megfelelően kiértékelt saját tapasztalatát. Segít, nem túr bele a dolgokba, csupán jelen van a változás során.

"Elég sok mindent összehordtam itt az emberről"- sóhajtott a fiú. "De azt hiszem, ahhoz, hogy a világról gondolkozzam, szükséges, hogy tisztán, hittel gondoljak szereplőire. Ha lehet, szeretném elkerülni azt, hogy bárkit is hibáztassak, kirekesszek. Túl egyszerű lenne; nagy és teljesen eredménytelen múltja van, másrészt csúnya logikai bukfenc. A modelleknek, amiket alkotok, önmagukban meg kell állniuk. Nem alkothatok egy modellen belül újabb modellt (szép világon belül a csúnya emberét), ami az előbbi stabilitását biztosítja, mert ekkor az elsőt kiindulási alapnak tekintettem, mintha abszolút tény lenne." Elvigyorodott magas szintű fejtegetésén, lecsusszant a korlátról, megfordult és rákönyökölt. Az éjszakából szinte teljesen kiveszett az emberi jelleg. Mintha a Civilizáció lélegzett, morajlott volna egyetlen hatalmas élőlényként. Ereiben apró fémdobozok szállítottak embereket, gigantikus, amorf alakja súlyos betonkockákkal nehezedett a Földre, lassan, kérlelhetetlenül falta a zöld erdőt, kék vizet, a föld ezernyi kincsét, melyek kiszámíthatatlan utakon barangoltak egyre fényesedő, kifinomuló, ugyanakkor saját súlya alatt sokszor megroppanó testében, hogy végül - jó esetben - ismét a föld alatt kössenek ki emészthetetlen salakanyagként. És mintha ugyanez játszódott volna le az emberekkel is. Irdatlan testében csecsemők születtek, mintha csak sejtjei osztódtak volna. Voltak, akik bekerültek véráramába és messze sodorta őket, mások örökké ugyanazon a helyen maradtak, míg sírkövekké és temetési szertartássá nem alakultak. És ez a test növekedett, rajta kívüli területeken születetteket is magába olvasztott, bár ott mindig zavar volt, sok áldozat és furcsa kavargás, ami viszont befelé terjedt. Mintha erjedésnek indult volna. Az ember-sejtek rángatóztak, ki-kiváltak helyükről, kisebb csoportok kalandoztak össze-vissza, dühödten alakítva maguk körül a testet, amíg a tömeg be nem szippantotta vagy el nem taposta őket. Igen, szegény határozottan betegnek tűnt. Aztán az egész látvány megnyúlt, újabb kiterjedést vett fel - az Idő mélysége kapcsolódott a képbe. A keringő Föld az Ember fejlődésének fényes spirálját rajzolta az Univerzum kékes hátterére. Moraja mint egy hatalmas folyó zúgása tört be a fiú fülébe - aki úgy döntött, hogy most ugyan lehet, hogy meghülyült, mégis érdekes játéknak tűnt végignézni az Utat.

Kedves Loránd  /  Az örökkévalóság pillanatai  /  Számadás