A Folyó egy szerény, vékonyka kis patak formájában látta meg a napvilágot valahol a hegy tetején. Hatalmas hótömegek alól indult ki, szinte észrevétlenül, nem is igazán lehetett megállapítani, hol kezdődött. Vannak, akik egy bizonyos mérethez kötötték, hogy ez már a Folyó kezdete, vannak, akik napvilágra kerülését tartják a kezdetnek, vannak, akik a hó alatt is sejtik létét, mások élesen elhatárolják a havat a folyékony víztől, megint mások az olvadás misztikus folyamatát vizsgálgatják. Lényeg, hogy ezüstös vízszalagok indultak vidáman útjukra. Hogy merre menjenek, nem volt kérdés, az irányt a Hegy szabta meg. Törvényét a sziklák, lejtők alkották, melyen a patak sebesen, gondolkodás nélkül szaladt végig, élvezve a mozgás szabadságát. Néha cseppekre fröccsent szét, beivódott a földbe, követhetetlen alagutakba rohant - máshol ismét felbukkant. Száguldás közben versenyzett, küzdött más patakokkal, csatákat vívtak, állandó örvénylés közepette egyesültek. Nem "nyert" vagy "veszített" egyik sem, csak úgy látszott, egyik magába olvasztotta, legyőzte a másikat; néha a Hegy törvénye alapján azután a "vesztes" látszott irányítani.
Ha belső ellentmondásai, örvényei nem lettek volna, a helyzet változatlanul maradt volna az idők végezetéig. Rohantában ugyanis fel-felkapta a Hegy anyagát, kergette maga előtt, sőt, örvénylésével képes volt magában megtartani a port, kisebb kavicsokat. Haladása közben már nem csak saját (a Hegytől kölcsönzött) erejére, lendületére támaszkodott, hanem arra a hordalékra is, amelyet futtában felkapott. Kezdte irányítani a saját útját, a Hegy nem volt többé leküzdhetetlen, felsőbb szintű akadály, csupán komoly erőpróba. Utat vágott olyan helyeken, ahol korábban elkanyarodott volna, máshol dombot épített. Ereje Törvény lett, amely módosította a Hegy szabályait. Ez nem volt a Hegy törvénye ellen, amely egyszerű: ahol az erő, ott a törvény. Így a Folyó, mivel erőre tett szert, természetesen másként viszonyult a Hegyhez. A Hegy nem lett gyengébb, legyőzött - vagy akár csak kiismert, feltérképezett - csupán egyre több olyan helyzet adódott, amelyben a Folyó döntést hozhatott, irányíthatta magát.
A Folyó azonban ezt nem így értékelte. Úgy gondolta, a Hegy törvénye egy nagy könyv, ha megtanulja, mit hogyan csinál, teljesen függetlenné válhat tőle, szabadon cselekedhet. Így aztán egyre tudatosabban vájta a Hegy testét, a megszerzett anyagot saját elképzelései szerint rendezte új formákba, hogy megkönnyítse saját útját - vagy egyszerűen csak azért, hogy újabb bizonyítékát adja saját mindenhatóságának. Erre egyre nagyobb szüksége is volt, ugyanis hordalékkupacai, apró hegyei, szépnek tartott utacskái és bonyolult hálózata egyre nagyobb mértékben határozták meg útját. Egyre kevésbé tudta megkülönböztetni, hogy mi volt a Hegy eredeti alakja, és mit rakott le ő saját útjába. Egyre többször roppant meg az önmaga által épített rendszer, olyan iszonyatos pusztulást okozva, amit a Heggyel való viaskodásában soha nem ért meg; a háttérben a Hegy lejtője is roskadozni kezdett a rajta egyenlőtlenül elosztott, hatalmas súly alatt.
A veszélyt azonban nem is igazán ez jelenti, hanem az, hogy a Hegytől való elszakadás, amelyre olyan büszke volt, lendületét, létét veszélyezteti. A Hegy lejtése, amely megkínozta ugyan, mégis az életet jelenti, a sík hordalékmező a halál. Ottlétével kényszeríti a folyót, hogy újabb hordalékot vigyen rá, ha újból felvenni akarna, csak saját szemetében turkálhat - és kell is hogy ezt tegye, különben végképp megreked.
Útját, eredetét már nem is a Hegyben, hanem a hordalékmezőben keresi, egyre hazugabb, önbecsapóbb következtetésekre jut. Milliárdnyi apró cseppé szétszakadva sem önmagával, sem a valósággal nincs kapcsolata. Ezzel csak szélre sodródott cseppek érintkeznek, nekik viszont semmi valódi hatásuk nincs a Folyóra. Ezen az úton továbbhaladva a Folyó szép csendesen elposványosodna, ám ez nem lehetséges. A cseppek őrzik a rohanást, erőt, amely tudatos kontroll nélkül agresszivitásban jelentkezik. A hordalékhegy laza, fenntartásához folyamatos munka kell, ami nem természete a Folyónak. Így együtt van esélye rá, hogy dühében összedönti omlatag "csinált világát". Ezután jó része elpusztul, magába issza a homoktömeg. Egy kis része pedig már tudatosan épít, hordalékból készített erős ösvényén keresztül végképp maga mögött hagyja a Hegyet. Valójában iszonyú áldozatot hozott ezért a lépésért, azonban erre is büszke, a veszteség tudata, emléke megkérdőjelezhetetlenül sodorja tovább.
Van viszont más út is. Megérezni a Hegyet újra. Csak a szükséges mértékben törődni a hordalékból készített kényelmes, de halálos otthonnal, mindent mindig megkérdőjelezni, és csak a valóban, azonnal szükséges porszemeket vinni - újra sodrásba kerülni. Szép-szép ez a hatalmas palota, szükség volt rá, meleg és megszokott, mégis jó búcsút venni a lakájoktól, csipkefüggönytől és finom porcelántól, mert egy bakancs, sátor és hátizsák ami valóban kell. A Folyó így átgyűri magát a hordalékmezőn, tapasztaltan és hatalmasan, kicsit megtépázva a saját lehetőségei ellen vívott küzdelemben újra élettel telve, boldogan robog az ismét megszeretett Hegy lejtőjén.
"Pfű"- mondta a fiú, kicsit megrázogatta elzsibbadt lábát, megdörzsölte könyökét, amely teljesen kilapult a fémkorláton. -" Ilyen lenne az emberi társadalom története? Elég egyszerű kép, de éppen ezért jó, szabadon kezelhető. Persze egy szakértő biztos kinevetne érte, de nekem sok mindent megmagyaráz." Álmos volt már, ahogy kihajolt a korláton, összemosódtak a szeme előtt a dolgok. Az erkélyről elég messzire ellátott, a napközben forgalmas utakon néhány autó járt csupán, homályos fénycsíkokat húzva. Gondolatban követte őket, így kisvártatva nagy, fényvonalakkal rajzolt térkép lebegett előtte félálomszerű állapotban. Képzelete villámgyorsan egészítette ki mindezt házakkal, alagutakkal, fákkal; a fényrajzolat bonyolult sínrendszerré változott, sok kicsi vonattal, miközben feje lassan karjaira bukott. Álmodott ismét.
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Számadás |
|