TARTALOMJEGYZÉK

KÖNYV:   •   II    III
FEJEZET:   1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   11   12   13   14   15   16   17   •   19   20   21   22   23  

 


I. KÖNYV     18. FEJEZET

Elizabeth egy pillanatig sem gondolt arra, hogy Wickham nem lesz jelen a bálon - ez csak akkor jutott eszébe, amikor belépett a netherfieldi szalonba, s hiába kereste őt a piros zubbonyok csoportjában. Bizonyosra vette, hogy itt találkozni fognak, pedig ha emlékezetébe idézi a fiatalember egyes szavait, joggal nyugtalankodhatott volna. A szokottnál nagyobb gondot fordított öltözetére, s a legjobb hangulatban készült, hogy Wickham szívét most már végleg meghódítsa, bízva abban, hogy az este folyamán eléri célját. De most felvillant benne az a szörnyű gyanú, hogy Bingley, barátja kedvéért, szándékosan kihagyta Wickham nevét a tiszteknek küldött meghívásból. S bár a dolog nem egészen így történt, Lydia kíváncsi kérdezősködésére Mr. Denny határozottan kijelentette, hogy barátja azért nem jelent meg a bálon, mert ügyei előző nap Londonba szólították, s még nem tért vissza; majd sokatmondó mosollyal hozzátette:

- Nem hiszem, hogy éppen most kellett volna elutaznia, ha nem akarna itt elkerülni egy bizonyos urat.

Ezt a megjegyzést Lydia már nem hallotta, de Elizabeth felfigyelt rá, s ez is megerősítette hitében, hogy Darcy éppoly mértékben felelős Wickham elmaradásáért, mintha első gyanúja igazolódott volna. A hirtelen csalódás annyira kiélezte bosszúságát és ellenszenvét, hogy amikor Darcy rögtön utána hozzálépett és udvariasan érdeklődött hogyléte felől, Elizabeth alig tudott illő módon felelni. A figyelem, kímélet, türelem Darcy iránt egyértelmű volt Wickham megsértésével. Elhatározta, hogy nem fog vele társalogni, s bosszúsan fordult el tőle; rosszkedvét még akkor sem tudta leküzdeni, mikor Bingley lépett hozzá, mert haragudott a fiatalemberre vak elfogultsága miatt.

De Elizabeth nem volt természettől fogva rossz kedélyű, s bár aznap este semmi kilátása nem volt, hogy jól érezze magát, nyomott hangulata hamarosan elmúlt. Miután minden bánatát elpanaszolta Charlotte-nak, akit már egy hete nem látott, csakhamar unokabátyja furcsaságairól kezdett neki beszélni, s különösen figyelmébe ajánlotta őt barátnőjének. Az első két tánccal azonban rosszkedve is visszatért; ez a két tánc valóságos gyötrelem volt számára. Mr. Collins félszeg volt és ünnepélyes, állandóan mentegetőzött, ahelyett, hogy odafigyelt volna, gyakran elhibázta a lépést, és nem vette észre, egyszóval annyi megalázó és kínos pillanatot szerzett neki, amennyit csak egy kellemetlen partner két tánc alatt szerezhet. Elizabeth valósággal fellélegzett, amikor végre megszabadulhatott tőle.

A következő fordulót egy tiszttel táncolta, aki egészen felüdítette, mert Wickhamről beszélt vele, s elmondta, hogy a fiatalembert mindenki szereti. Tánc után visszament Charlotte-hoz, és vele beszélgetett, amikor hirtelen odajött Darcy, s felkérte a következő táncra. Elizát ez annyira meglepte, hogy azt sem tudta, mit tesz, amikor igent mondott. Darcy rögtön továbbment, Elizabeth pedig szidta magát, amiért így elvesztette a lélekjelenlétét. Charlotte vigasztalni próbálta:

- Meglátod, milyen kellemes partner lesz.

- Isten őrizz! Ennél nagyobb baj nem is érhetne. Kellemesnek találni egy olyan embert, akit gyűlölni akarunk! Ilyen rosszat ne kívánj nekem!

Mikor azonban újra kezdődött a tánc, s Darcy visszajött, hogy Eliza kezét kérje, Charlotte nem állhatta meg, és suttogva figyelmeztette, hogy ne legyen ostoba: ha tetszik is neki Wickham, ne tegye magát kellemetlenné olyan ember szemében, aki tízszer előkelőbb nála. Elizabeth nem felelt, hanem elfoglalta helyét a párok között, elámulva a kitüntetésen, hogy szemtől szembe állhat Mr. Darcyval. Ugyanezt a meglepetést olvasta le szomszédnői arcáról. Egy darabig szótlanul álltak egymással szemben, s Elizabeth már-már azt hitte, hogy hallgatásuk a két tánc végéig fog tartani. Először úgy döntött, hogy nem töri meg a csendet, de hirtelen az jutott eszébe, hogy nagyobb büntetés táncosának, ha beszédre kényszeríti, s ezért valami futó megjegyzést tett a táncra. Darcy felelt, utána újra elhallgatott. Pár percnyi szünet után újból Eliza szólalt meg:

- Most magán a sor, hogy mondjon valamit, Mr. Darcy. Én már beszéltem a táncról, ön talán a terem nagyságáról vagy a táncoló párok számáról közölhetné észrevételeit.

Darcy elmosolyodott, s biztosította Elizát, hogy szívesen mond bármit, amit csak kíván tőle.

- Rendben van, egyelőre beérem ezzel a válasszal is. Később talán majd megjegyzem, hogy a házibálok sokkal kellemesebbek, mint a nyilvános táncmulatság. De most már nyugodtan hallgathatunk.

- Maga talán csak azért beszél tánc közben, mert ez a szokás?

- Néha csak azért. Tudja, az embernek olykor szólni is kell valamit. Olyan furcsa lenne, ha ketten egy félórán át ki sem nyitnák a szájukat. De egyesek kedvéért úgy kellene vezetni a társalgást, hogy minél kevesebbet kelljen mondaniok.

- Ebben az esetben saját érzéseit fejezi ki, vagy azt képzeli, hogy az enyéimnek ad hangot?

- Mindkettőnk érzéseinek - felelte Elizabeth hamiskás mosollyal -, mert úgy vettem észre, hogy gondolkodásmódunkban sok a hasonlóság. Mindketten magányos, hallgatag természetűek vagyunk, nem szeretünk beszélni, csak akkor, ha olyat mondhatunk, amin elámul az egész terem, s amit magvas szállóigeként az utókorra lehet hagyományozni.

- Ez bizony nem valami híven adja vissza az ön jellemét - jegyezte meg Darcy. - Hogy mennyire közelíti meg az enyémet, azt nem tudom eldönteni. Maga persze azt hiszi, hogy az arckép élethű.

- Nem bírálhatom el saját alkotásomat.

Darcy nem felelt, s megint elhallgattak, amíg vége nem lett a táncnak; ekkor megkérdezte Elizát, gyakran megy-e át nővéreivel Merytonba. Elizabeth igennel válaszolt, de nem tudott ellenállni a kísértésnek, s hozzátette:

- Mikor minap ott találkozott velünk, éppen egy új ismerőst szereztünk.

E szavak rögtön megtették hatásukat. Darcynak még egy árnyalattal gőgösebb lett az arca, de nem szólt semmit, Elizabeth pedig, bár korholta önmagát gyöngesége miatt, nem merte folytatni a témát. Végül is Darcy szólalt meg, s kényszeredett hangon ezt mondta:

- Mr. Wickham olyan szerencsés modorral van megáldva, hogy könnyen szerez barátokat, de hogy meg is tudja-e őket tartani, az más kérdés.

- Az ön barátságát szerencsétlenségére elvesztette - felelte Elizabeth nyomatékosan -, s méghozzá olyan módon, hogy valószínűleg egész életén át megsínyli.

Darcy nem válaszolt, s látszott rajta, hogy más tárgyra akar térni. Ebben a pillanatban Sir William Lucas jelent meg mellettük, aki a tömegen keresztül a terem másik végébe igyekezett; de amikor megpillantotta Darcyt, szertartásos udvariassággal meghajolt előtte, s elragadtatva nyilatkozott tánctudásáról és partneréről.

- Drága uram, igazán nagy élvezetet szerzett nekem. Ilyen magasrendű táncművészetet ritkán lát az ember. Meglátszik, hogy ön a legmagasabb körökben forog. De engedje meg hozzátennem, hogy szép partnere sem hoz szégyent önre, s hogy remélhetőleg még gyakran lesz részem ebben a gyönyörűségben, különösen, drága Miss Eliza, amikor egy várva várt esemény bekövetkezik (itt Jane-re és Bingleyre pillantott). Mennyi szerencsekívánattal fogják önöket elárasztani! Szeretném erről Mr. Darcy véleményét hallani, de nem akarom zavarni, uram. Ön nem fogja nekem megbocsátani, ha elvonom e fiatal hölgy elbűvölő társaságától, akinek ragyogó szemében szintén szemrehányást olvasok.

A szónoklat utolsó szavait Darcy már alig hallotta, de Sir William célzása barátjára nyilván felkavarta érzéseit, mert igen komoly kifejezéssel tekintett Bingley és Jane felé, akik éppen együtt táncoltak. De csakhamar erőt vett magán, és így szólt Elizához:

- Sir William annyira megzavart bennünket, hogy elfelejtettem, miről is beszéltünk.

- Azt hiszem, semmiről. Sir William nem zavarhatott volna meg két embert a teremben, akiknek kevesebb mondanivalójuk volna. Már két-három témával próbálkoztunk, de sikertelenül; hogy pedig ezután miről fogunk beszélni, azt el sem tudom képzelni.

- Ne beszélgessünk talán könyvekről? - kérdezte Darcy mosolyogva.

- Könyvekről? Dehogy! Bizonyos vagyok abban, hogy nem olvassuk ugyanazt, mindenesetre nem ugyanazokkal az érzésekkel.

- Sajnálom, hogy ez a véleménye. De ha így áll a dolog, legalább van miről beszélgetnünk. Összehasonlítjuk különböző nézeteinket.

- Nem, bálteremben nem tudok könyvekről beszélni, mindig más jár a fejemben.

- Ugye magát ilyenkor mindig a jelen foglalkoztatja? - kérdezte Darcy kétkedő pillantással.

- Igen, mindig - felelte Elizabeth anélkül, hogy tudta volna, mit mond, mert gondolatai messze kalandoztak, s ezt rögtön el is árulta hirtelen felkiáltásával: - Emlékszem, Mr. Darcy, ön egyszer azt mondta, hogy nagyon nehezen tud megbocsátani, s ha felkeltik haragját, az nem egykönnyen lohad le. Ezek után felteszem, hogy nagyon vigyáz, nehogy bárkire megharagudjon.

- Nagyon vigyázok - felelte Darcy szilárd hangon.

- És sohasem hagyja, hogy az előítélet elvakítsa?

- Remélem, soha.

- Azoknak, akik sohasem változtatják véleményüket, különösen vigyázniok kell, hogy már kezdetben helyesen ítéljenek.

- Szabad kérdeznem, mire irányul ez a kérdezősködés?

- Csak az ön jellemének felderítésére - felelte Elizabeth, és könnyebb hangot igyekezett megütni. - Próbálom világosabban kirajzolni.

- És sikerül?

Elizabeth fejét csóválta.

- Egyáltalán nem. Annyira eltérő véleményeket hallok önről, hogy teljesen megzavarodtam.

- El tudom képzelni - felelte Darcy komolyan -, hogy különböző emberek egészen másképp ítélnek meg engem. Jobban tenné, Miss Bennet, ha nem a jelen pillanatban rajzolná meg jellememet, mert joggal tarthatok attól, hogy az eredmény egyikünk szempontjából sem volna kedvező.

- De ha most nem rögzítem meg a képmását, más alkalom talán sohasem kínálkozik.

- Nem akarom magát semmiféle örömtől megfosztani - felelte Darcy hidegen.

Elizabeth nem szólt többet, eltáncolták a második fordulót, és szó nélkül váltak el egymástól. Mindketten elégedetlenek voltak, de nem egyenlő mértékben, mert Darcy lelkében elég erős érzés szólt a lány mellett, úgyhogy hamar megbocsátott neki, s más ellen fordította haragját.

Kis idő múlva Miss Bingley közeledett Elizához, s udvariassággal leplezve lenézését, így szólította meg:

- Hallom, Miss Eliza, hogy el van ragadtatva George Wickhamtől! A nővére beszélt nekem erről az úrról, s százfélét kérdezett róla; de úgy látom, a fiatalember sok közölnivalója miatt elfelejtette megemlíteni azt, hogy az öreg Wickhamnek, a boldogult Mr. Darcy tiszttartójának a fia. Mint jó barátnője azt tanácsolom, ne higgyen el feltétlenül mindent, amit magának mond; mert például, hogy Mr. Darcy rosszul bánt vele, ez szemenszedett hazugság. Ellenkezőleg, mindig rendkívül kedves volt hozzá, pedig George Wickham gyalázatos módon viselkedett Mr. Darcyval szemben. Nem ismerem a részleteket, de annyit tudok, hogy Mr. Darcy egyáltalán nem hibás, hogy George Wickhamnek a nevét sem akarja hallani, s hogy fivérem nemigen hagyhatta ugyan őt ki a tiszteknek küldött meghívóból, de rendkívül megörült, amikor Wickham maga állt félre az útból. Az a tény is, hogy ide helyeztette magát, a legnagyobb arcátlanság - nem is értem, hogyan merte ezt megkockáztatni. Sajnálom magát, Miss Eliza, hogy kedvence bűneit le kellett lepleznem; de ha az ember Wickham származására gondol, jobbat nem is igen várhat tőle.

- Maga szerint egyetlen bűne a származásában van - csattant fel Elizabeth haragosan. - Egyébbel nem is tudta vádolni, csak azzal, hogy Mr. Darcy tiszttartójának a fia; ezt pedig, biztosíthatom, ő maga közölte velem.

- Bocsánat - mondta Miss Bingley, s gúnyos mosollyal elfordult. - Ne haragudjon a beavatkozásért, engem csak a jó szándék vezérelt.

"Arcátlan nőszemély - mondta magában Elizabeth. - Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy ilyen hitvány támadással befolyásolsz engem. Egyebet nem bizonyítottál ezzel, csak saját szándékos vakságodat és Darcy rosszindulatát." Elizabeth most megkereste nővérét, aki megígérte, hogy Bingleynél is érdeklődni fog a dologról. Jane olyan megelégedett, sugárzó mosollyal jött elébe, arcán oly boldog kifejezés ült, hogy rögtön meglátszott rajta, mennyire meg van elégedve az est fejleményeivel. Eliza tüstént leolvasta arcáról érzelmeit, s ebben a pillanatban Wickham miatti aggodalmát, ellenségei iránt táplált haragját, mindent elsöpört az a remény, hogy Jane a legjobb úton halad a boldogság felé.

- Szeretném tudni - mondta, s arca éppoly mosolygós volt, mint nővéréé -, mit hallottál Wickhamről. De talán sokkal kellemesebben voltál elfoglalva, semhogy egy harmadik személyre gondolj; ebben az esetben máris megbocsátottam neked.

- Nem - válaszolta Jane -, nem feledkeztem meg róla, de semmi kedvezőt nem mondhatok neked. Mr. Bingley nincs teljesen beavatva a történetbe, s egyáltalán nem ismeri a körülményeket, amelyek leginkább felkeltették Darcy haragját. De hajlandó kezeskedni barátja feddhetetlen becsületességéért, kifogástalan viselkedéséért, és szilárdan meg van győződve arról, hogy Wickham sokkal kevesebb gondoskodást érdemelt Darcytól, mint amennyit kapott. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de Bingley és nővére közléseiből az tűnik ki, hogy Wickham távolról sem tisztességes ember. Attól tartok, hogy nagyon könnyelműen viselkedett, s megérdemelten vesztette el Darcy jóindulatát.

- Ugye Bingley nem ismeri Wickhamet személyesen?

- Nem, akkor délelőtt látta őt először, Merytonban.

- Értesüléseit tehát Darcytól szerezte. Ez nekem teljesen elegendő. És mit mond a lelkészi állásról?

- Nem emlékszik pontosan a körülményekre, bár Darcy többször beszélt neki a dologról, de úgy tudja, csak feltételesen hagyták rá.

- Egy pillanatig sem kételkedem Bingley őszinteségében - mondta Elizabeth felindultan -, de megbocsátasz, ha puszta állításokkal nem elégszem meg. Bingley rendkívül ügyesen védte meg barátját, mivel azonban a történet fontos részletei rejtve maradtak előtte, a többiről pedig maga Darcy világosította fel, a két úrról továbbra is ugyanaz a véleményem, mint eddig.

Elizabeth most olyan tárgyra terelte a beszélgetést, amely kellemesebb volt mindkettőjüknek, s nézeteltérésekre sem adott alkalmat. Örömmel hallgatta Jane boldog, félénken reménykedő szavait Bingley vonzalmáról, s tőle telhetőleg erősíteni igyekezett nővére önbizalmát. Amikor Bingley csatlakozott hozzájuk, Elizabeth félrevonult Miss Lucasszal; Charlotte megkérdezte tőle, kedvesen viselkedett-e Darcy a tánc alatt. Eliza alig válaszolhatott, máris ott termett mellettük Collins, és ujjongva mesélte el, milyen rendkívül fontos felfedezést sikerült tennie pár pillanattal előbb.

- Különös véletlen folytán tudomásomra jutott, hogy pártfogómnak és jótevőmnek közeli rokona tartózkodik jelenleg a teremben. Az illető úr közelében álltam, s véletlenül hallottam, amint unokahúga, Miss de Bourgh, és nagynénje, Lady Catherine nevét említi a hölgy előtt, aki itt a háziasszony tisztét tölti be. Milyen kifürkészhetetlenek a sors útjai! Ki gondolta volna, hogy ebben a társaságban Lady Catherine de Bourgh egyik rokonával, talán az unokaöccsével találkozom! Szerfelett boldog vagyok, hogy felfedezésem idejében történt, s még tiszteleghetek nála, amit késedelem nélkül meg is teszek, bízva abban, hogy meg fogja nekem bocsátani eddigi mulasztásomat. Mentségemül szolgáljon, hogy sejtelmem sem volt a rokoni kapcsolatról.

- Csak nem akar bemutatkozni Mr. Darcynak?

- Dehogyisnem. Elnézését fogom kérni, hogy eddig nem jelentkeztem nála. Úgy tudom, hogy Lady Catherine unokaöccse, így hát módomban áll biztosítani őt, hogy őladysége egy héttel ezelőtt még a legjobb egészségnek örvendett.

Elizabeth mindenáron le akarta beszélni a tiszteletest szándékáról. Próbálta meggyőzni, hogy Darcy vakmerő szabadosságnak fogja tekinteni, ha bemutatás nélkül megszólítja, nem pedig a nagynénje iránti tisztelet jelének; hogy egyáltalán nem szükséges tudomást venniük egymásról, hogy az ismeretséget legfeljebb Darcy kezdeményezhetné, mert rangban ő áll magasabban. Mr. Collins végighallgatta, de arcán látszott az eltökéltség, hogy saját belátása. szerint fog cselekedni, s mikor Elizabeth végzett, így felelt tanácsaira:

- Drága Miss Elizabeth, nekem a lehető legjobb véleményem van kitűnő ítélőképességéről mindazokra a dolgokra vonatkozólag, amelyek az ön értelmi körén belül esnek, de legyen szabad rámutatnom, hogy lényegbeli különbséget kell tennünk egyházi és világi személyek között, ha a szertartásos érintkezés általánosan elfogadott formáiról van szó. Legyen szabad megjegyeznem, hogy az én szememben a lelkészi hivatás tekintély szempontjából az ország legmagasabb méltóságával egyenrangú - feltéve, ha azt a viselkedésben kellő alázat kíséri. Engedje meg tehát, hogy ez alkalommal lelkiismeretem parancsát kövessem, amely arra ösztökél, hogy jól felfogott kötelességemet teljesítsem. Bocsássa meg, ha nem követem értékes tanácsát, amely bármely más dologban vezércsillagom lesz; de a jelen esetben neveltetésem és sokévi tanulmányaim alapján úgy érzem, illetékesebb vagyok eldönteni, mi a helyes, mint egy fiatal hölgy. - Ezzel mélyen meghajolt a lány előtt, s Darcy ellen indult támadásra. Elizabeth kíváncsian figyelte, hogyan fogadja Darcy a tiszteletes közeledését, s látta, hogy a váratlan megszólítás elképesztette. Collins ünnepélyes meghajlással vezette be beszédét, s bár Elizabeth egy szót sem tudott kivenni, mégis úgy érezte, hogy az egész dikciót hallja, s olyan szavakat olvasott le ajka mozgásából, mint "bocsánat", "Hunsford" és "Lady Catherine de Bourgh". Elizát bosszantotta, hogy Collins ilyen ember előtt teszi magát nevetségessé. Darcy leplezetlen csodálkozással meredt a tiszteletesre, s amikor az végül szóhoz engedte jutni, hűvös udvariassággal felelt szavaira. De ez nem vette el Collins kedvét - újból nekikezdett, s Darcy növekvő lenézése szemmel láthatólag lépést tartott a második beszéd hosszúságával, amelyre csak könnyed főhajtással válaszolt, s rögtön faképnél hagyta a tiszteletest. Collins most visszament Elizához.

- Higgye el, semmi okom nincs, hogy ne legyek megelégedve a fogadtatással. Mr. Darcyn látszott, mennyire jólesik neki figyelmességem. Választékos udvariassággal felelt, sőt egy hízelgő kijelentést is tett: szilárdan bízik Lady Catherine emberismeretében, és tudja, hogy kegyét nem szokta méltatlanra pazarolni. Igazán kedves gondolat volt tőle. Mr. Darcy általában a legjobb benyomást tette rám.

Elizát a bálban más már nem érdekelte, s így szinte egész figyelmével nővére és Bingley felé fordult. Amit látott, kellemes tűnődésre indította, s majdnem oly boldognak érezte magát, mint Jane. Képzeletben már a ház úrnőjének látta, oly tökéletes családi boldogságban, amely csak igazi szerelemből fakadhat; ilyen körülmények között még arra is erőt érzett magában, hogy összebarátkozzék a Bingley nővérekkel. Nyilvánvaló volt, hogy anyjuk gondolatai ugyanilyen irányban haladnak; Eliza a közelébe se mert menni, nehogy túl sokat halljon. Mikor tehát vacsorához ültek, a gonosz véletlen játékának tekintette, hogy egymás mellé kerültek, s kínzó bosszankodással állapította meg, hogy anyja egyetlen személynek, Lady Lucasnak önti ki egész szívét, s másról sem tud beszélni, csak arról, hogy Jane remélhetőleg hamarosan férjhez megy Bingleyhez. Ez a tárgy egészen tűzbe hozta, s Mrs. Bennet fáradhatatlannak bizonyult a házassággal járó előnyök felsorolásában. Elsősorban annak örvendezett, hogy Bingley milyen bájos fiatalember, milyen gazdag, s hogy csak három mérföldre lakik tőlük; az is megnyugtató, hogy a Bingley nővérek rajonganak Jane-ért, s éppúgy óhajtják a házasságot, mint ő maga. Amellett a fiatalabb Bennet lányok előtt is új kilátások nyílnak, mert Jane előkelő házassága révén más gazdag emberekkel is meg fognak ismerkedni. Végül pedig milyen vigasz az ő korában, hogy eladósorban levő leányait testvérnénjük gondjaira bízhatja, s ő maga csak akkor jár társaságba, amikor jólesik. Az ilyen társas összejövetelekhez jó arcot kell vágni, mert ezt kívánja az illendőség, pedig ő egész életében legjobban akkor érezte magát, ha otthon ülhetett. Előadását azzal fejezte be, hogy tiszta szívből hasonló szerencsét kíván Lady Lucasnak, mégpedig minél hamarabb, noha diadalmas arckifejezésén látszott, hogy véleménye szerint semmi kilátás nincs erre.

Elizabeth hiába próbálta feltartóztatni ezt a szóáradatot, s hiába könyörgött anyjának, hogy kevésbé hallható suttogással ecsetelje boldogságát; kimondhatatlan bosszúságára ugyanis azt kellett tapasztalnia, hogy Darcy ül velük szemközt, s szinte minden szót hall. Mrs. Bennet ráripakodott lányára, hogy ne legyen olyan ostoba.

- Mondd, ki az a Darcy, hogy megijedjek tőle? Igazán nem lehetünk annyi tekintettel rá, hogy csak olyasmit mondjunk, ami neki is tetszik.

- Az isten szerelmére, mama, beszéljen halkabban. Mi haszna lehet abból, ha megsérti Mr. Darcyt? A barátjának sem fog ez jólesni.

De hasztalan volt minden figyelmeztetés, anyja továbbra is hallható hangon fejtett ki nézeteit. Elizabeth irult-pirult szégyenében és bosszúságában. Nem állhatta meg, hogy újra meg újra ne pillantson Darcyra, ámbár minden pillantás csak félelmét igazolta. Darcy nem nézett ugyan állandóan Mrs. Bennetre, de Eliza érezte, hogy folyton anyját figyeli. A felháborodott megvetés lassan egykedvű komolysággá merevedett arcán.

Mrs. Bennet végre befejezte mondókáját; Lady Lucas már régóta ásítozott, mert unta a sok boldogság felsorolását, amiben neki nemigen lehetett része, s most a hideg sonkában és csirkében keresett vigasztalást. Elizabeth végre fellélegzett. De nyugalma nem tartott sokáig, mert vacsora után az ének került szóba, s Eliza megdöbbenve látta, hogy Mary, igen kevés unszolás után, hajlandónak mutatkozik lekötelezni a társaságot. Sokat jelentő pillantásokkal és néma könyörgéssel próbálta rávenni húgát, hogy mondjon le szórakoztatásukról - de hiába. Mary nem akarta elérteni: mindig örömét lelte a nyilvános szereplésben, s most is énekelni kezdett. Elizabeth szorongó aggodalommal szegezte rá tekintetét, s türelmetlenül várta, hogy ledolgozza az összes versszakot: de várakozását nem koszorúzta eredmény, mert midőn a társaság megköszönte a szereplését, s valaki azt a tétova reményét fejezte ki, hogy talán újabb élvezetben lesz részük, Mary félpercnyi szünet után egy másik dalba fogott. Pedig a feladat meghaladta képességét; hangja gyönge volt, előadása mesterkélt. Elizabeth a kínok kínját szenvedte. Jane-re pillantott, mert tudni akarta, hogyan viseli ő ezt el; de Jane teljes lelki nyugalommal beszélgetett Bingleyvel. Most két húgára nézett, de azok gúnyos fintorokat vágtak egymásra, míg Darcy tekintete kifürkészhetetlenül komoly maradt. Végül apjára szegezte szemét, hogy lépjen közbe, különben Mary reggelig sem hagyja abba. Mr. Bennet megértette a néma kérést, s mikor Mary a második dalt is befejezte, hangosan megszólalt:

- A jóból is megárt a sok, kislányom. Elég sokáig szórakoztattál bennünket, hagyd a többi hölgyeket is szerepelni.

Mary, bár úgy tett, mintha nem hallaná, kissé zavarba jött. Elizabeth őt is sajnálta, meg azt is, hogy apja közbeszólt, s úgy érezte, csak bajt okozott nyugtalankodásával. Most azonban a társaság többi tagjait kezdték kérlelni.

- Ha tehetségem volna az énekhez - jelentette ki Collins -, magam is a legnagyobb örömmel tennék eleget a társaság kérésének, mivel a zenét ártatlan szórakozásnak tekintem, amely tökéletesen összeegyeztethető a lelkészi hivatással. Korántsem kívánom azonban azt állítani, hogy a zenére túlságosan sok időt szabad fordítanunk, mivel más dolgok is igényt tartanak figyelmünkre. Az egyházközség pásztorának sok a tennivalója. Először is az egyházi adó kérdésében olyan megegyezésre kell jutnia, amely hasznos reá magára nézve, de a kegyúr érdekeit sem sérti. Neki kell megírnia a prédikációt is; a fennmaradó idő alig elegendő egyházi teendőinek ellátására, valamint hajlékának gondozására és csinosítására, mert vétkéül róható fel, ha nem igyekezne azt minél kényelmesebbé tenni. S én azt sem tartom elhanyagolható követelménynek, hogy figyelmes és megnyerő modort gyakoroljon mindenki de kiváltképp azok irányában, akiknek tisztségét köszönheti. E kötelesség alól egy lelkész sem kaphat felmentést, s én nem táplálhatok jó véleményt az olyan emberről, aki egy alkalmat is elmulaszt, hogy kifejezésre juttassa tiszteletét pártfogójának bárminő rokona irányában. - Collins meghajolt Darcy felé, úgy fejezte be szónoklatát, amelyet oly hangosan adott elő, hogy a vendégek fele hallhatta. Sokan rábámultak, sokan mosolyogtak, de senki sem mulatott jobban, mint Mr. Bennet. A felesége viszont őszinte elismeréssel dicsérgette a tiszteletes értelmes beszédét, s félig suttogva megjegyezte Lady Lucasnak, hogy Mr. Collins rendkívül eszes, derék fiatalember.

Elizabeth úgy érezte, hogy ha a család tagjai szándékosan akarták volna nevetségessé tenni magukat az est folyamán, akkor sem játszhatták volna szerepüket több kedvvel és nagyobb sikerrel. Bingley és Jane szempontjából még szerencsének tartotta, hogy a fiatalember nem vett mindent észre, s hogy komoly érzelmeit különben sem zavarta meg az a sok ostobaság, aminek tanúja volt. Elég baj az is, hogy a Bingley nővéreknek és Darcynak ilyen alkalmuk nyílt kinevetni az ő rokonait: Eliza nem is tudta eldönteni, mi volt elviselhetetlenebb: Darcy néma megvetése vagy a két nővér arcátlan mosolya.

Az est hátralevő része sem hozott számára sok örömet: Elizabeth torkig volt Collinsszal, aki nem tágított mellőle, s bár újabb táncra nem tudta rábírni, lehetetlenné tette, hogy másokkal táncoljon. Hiába könyörgött neki Elizabeth, hogy kérjen fel másvalakit, hiába ajánlkozott, hogy bármelyik fiatal hölgynek bemutatja a teremben, Collins kijelentette, hogy a tánc teljesen hidegen hagyja: egyetlen célja az, hogy gyöngéd figyelmességével megnyerje társnője tetszését, s ezért egész este a közelében akar maradni. Az ilyen terv ellen mit sem használt az érvelés. Egyedüli enyhülést barátnője, Miss Lucas jelentett, aki gyakran odament hozzájuk, és jóindulatúan magának foglalta le a tiszteletest.

Elizabeth mindenesetre örült, hogy Darcy nem kínozza többé figyelmével; bár gyakran állt közelében, teljesen egyedül, olyan közel sohasem jött, hogy beszélgetni kezdtek volna. "Ez valószínűleg a Mr. Wickhamre tett célzásaim eredménye" - gondolta Eliza, s örült, hogy így ütött ki a dolog.

A vendégek közül a longbourniak távoztak utolsónak, mert Mrs. Bennet mesterkedése folytán még egy negyedórát kellett várni a hintóikra, miután már mindenki elment. Ennyi idő alatt azt is észrevehették, hogy a család néhány tagja már a pokolba kívánja őket. Mrs. Hurst és a húga alig nyitották ki a szájukat, akkor is csak fáradtságról panaszkodtak - látszott rajtuk, alig várják, hogy már magukra maradjanak. Mrs. Bennet szeretett volna beszélgetni, de minden kísérletét visszautasították, s ezzel bágyadt unalom terjedt az egész társaságra. Ezen Mr. Collins hosszú szónoklatai is alig segítettek, bár bókokkal halmozta el Mr. Bingleyt és nővéreit a nagyvilági estélyért, valamint udvarias vendégszeretetükért a meghívottak iránt. Darcy nem szólt egy szót sem. Mr. Bennet szintén hallgatott, s magában élvezte a jelenetet. Bingley és Jane kissé távolabb álltak a többiektől, s csak egymással beszélgettek. Elizabeth éppoly makacsul hallgatott, mint Mrs. Hurst vagy Miss Bingley. Még Lydia is úgy kimerült, hogy csak időnként kiáltott fel: - Istenem, de fáradt vagyok! -, s nagyot ásított.

Amikor végre felálltak s búcsúzni kezdtek, Mrs. Bennet tolakodó udvariassággal azt a reményét fejezte ki, hogy hamarosan az egész családot viszontlátja Longbournban; de elsősorban Mr. Bingleyhez intézte szavait, biztosítva őt, hogy bármikor örömükre szolgál, ha velük fogyasztja el a családi vacsorát, anélkül, hogy szertartásos meghívóra várna. Bingley hálás örömmel, készségesen megígérte, hogy a legelső alkalommal tiszteletét fogja náluk tenni, mihelyt visszaérkezik Londonból, ahová másnap rövid időre el kell utaznia.

Mrs. Bennet tökéletesen meg volt elégedve, s abban a boldog meggyőződésben hagyta el a házat, hogy a házassági szerződések, az új hintók és a kelengye elkészítése három-négy hónapig fog tartani, amely idő elteltével leánya kétségtelenül elfoglalja helyét a netherfieldi kastélyban. Hasonló bizonyossággal számított arra, hogy másik leányát Mr. Collins fogja elvenni, de ennek már nem örült annyira. Gyermekei közül Elizabeth állt legtávolabb a szívétől, s bár ez a vőlegény és ez a házasság Elizának elég jó volt, Mr. Bingley és Netherfield mellett minden más árnyékba borult.

 


KÖNYV:   •   II    III
FEJEZET:   1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   11   12   13   14   15   16   17   •   19   20   21   22   23