|
TARTALOMJEGYZÉK
KÖNYV:
• II
III
Benneték a Lucas családhoz voltak hivatalosak vacsorára, s Miss Lucas ismét jólelkűen arra áldozta a nap java részét, hogy figyelemmel hallgassa a tiszteletest. Elizabeth alkalmat keresett, hogy köszönetet mondjon ezért Charlotte-nak. - El sem mondhatom, milyen hálás vagyok, hogy így szórakoztatod Collinst. - Charlotte biztosította barátnőjét, neki is örömet szerez, hogy segítségére lehet, s ez bőven kárpótolja őt a tiszteletesre áldozott kis időért. Ez rendkívül figyelmes válasz volt, de Charlotte kedvessége még messzebbre terjedt, mint Elizabeth gondolta volna; célja nem volt egyéb, mint hogy megmentse barátnőjét Collins újabb ostromaitól, s helyette saját magára vonja a támadást. Ez volt Miss Lucas terve, s látszólag minden úgy ment, mint a karikacsapás; mikor este elbúcsúztak egymástól, Charlotte bizonyosnak gondolta hódítását, ha Collinsnak nem kellett volna oly hamar elutaznia a színhelyről. Charlotte azonban nem méltányolta eléggé a tiszteletes tüzes és független jellemét, aki másnap reggel bámulatos ravaszsággal kiosont Benneték longbourni házából, és a Lucas-lakba sietett, hogy Charlotte lábához boruljon. Gondosan ügyelt, nehogy unokahúgai észrevegyék távozását, mert meg volt róla győződve, hogy okvetlenül találgatni kezdenék, mi járatban van - ő pedig nem akarta, hogy bárki is tudjon kísérleteiről, mielőtt teljes sikerről nem számolhat be. Elég biztosnak érezte magát a nyeregben, s joggal, mert Charlotte viselkedéséből sok biztatást olvashatott ki, de a szerdai kudarc óta kissé megcsappant az önbizalma. A Lucas-lakban a leghízelgőbb fogadtatásra talált. Miss Lucas az egyik emeleti ablakból észrevette, hogy Collins a házuk felé siet, s rögtön leszaladt, hogy véletlenül találkozzon vele a kerti ösvényen. Azt azonban nem is merte remélni, hogy annyi szerelem és ékesszólás vár ott reá. Közös megelégedésükre minden kérdésben megegyeztek oly rövid idő alatt, mint azt a tiszteletes bőbeszédűsége megengedte, s amikor beléptek a házba, Collins már komolyan felkérte Miss Lucast, nevezze meg a napot, amely a legboldogabb emberré teszi őt a világon. Az ilyen sürgetésnek nem illett ugyan még eleget tenni, de Charlotte-nak esze ágában sem volt könnyelműen játszani a tiszteletes boldogságával. A természet olyan ostobasággal áldotta meg vőlegényét, hogy udvarlásában nem volt semmi báj - pedig a nők az udvarlás örömeiért kívánják meghosszabbítani mátkaságukat. Miss Lucast azonban csak egyetlen tiszta és önzetlen vágy vezette, mikor igent mondott: a vágy, hogy saját otthona legyen, s ezért nem bánta, ha kívánsága hamar teljesül. Collins tüstént Sir William és Lady Lucas beleegyezéséért folyamodott, amit a szülők boldog készséggel meg is adtak. A tiszteletes jelenlegi körülményei között is igen elfogadható parti volt leányuk számára, akinek csak kevés hozományt tudtak adni; a jövő pedig azzal a kilátással kecsegtetett, hogy Collinsból gazdag ember lesz. Lady Lucas rögtön számolgatni kezdte (ez a kérdés eddig nem érdekelte különösebben), hogy hány esztendeje lehet még hátra Mr. Bennetnek, Sir William pedig azt a határozott véleményét nyilvánította, hogy mihelyt a tiszteletesre száll a longbourni birtok, feltétlenül be kell mutattatnia magát feleségével együtt az udvarnál. Egyszóval az egész család magánkívül volt az örömtől. A fiatalabb lányok abban reménykedtek, hogy egy-két évvel korábban léphetnek a társasági életbe, a fiúk pedig megszabadultak aggodalmuktól, hogy nővérük vénlányként fog meghalni. Charlotte őrizte meg aránylag legjobban higgadtságát. Elérte, amit akart, s most volt ideje mindent átgondolni. Általában kielégítőnek találta a helyzetet. Tudta jól, hogy Collins nem okos és nem is kellemes ember; a társasága fárasztó, a szerelme puszta képzelődés. De mégis ő lesz a férje. Charlotte-nak sohasem volt nagy véleménye a férfiakról vagy a házasságról, de azért mindig férjhez akart menni. Az ő szemében a házasság volt az egyetlen tisztességes megoldás egy jó nevelésű, de csekély vagyonú fiatal nő számára; ha nem nyújt is biztos boldogságot, de legalább kellemes menedék a nélkülözés ellen. Ezt a menedéket kapja meg; s mivel már huszonhét évet megért, és sohasem volt szép, teljesen átérezte szerencséjét. A legkellemetlenebb a dologban, hogy Elizabeth Bennet bizonyára igen meg fog lepődni, pedig az ő barátságát mindenkiénél többre becsülte. Elizabeth csodálkozni fog, valószínűleg helyteleníti is a döntését; Charlotte elhatározása megingathatatlan volt, de barátnőjének rosszallása mégis sértené érzéseit. Ezért úgy döntött, hogy személyesen közli vele eljegyzése hírét, Collinsnak pedig lelkére kötötte, mielőtt visszament Longbournba vacsorára, hogy egy árva szót se szóljon a család előtt. A tiszteletes hűségesen meg is ígérte a titoktartást, bár nehezen állt szavának. Huzamos távolléte felkeltette a háziak kíváncsiságát, amely most nyílt és leplezetlen kérdésekben tört ki, s Collins csak üggyel-bajjal tudott kitérni a kérdezősködés elől. Ugyanakkor nagy önmegtagadást is kellett gyakorolnia, mert égett a vágytól, hogy világgá kürtölje szerelme sikerét. Mivel másnap kora reggel kellett indulnia, amikor a többiek még nem is keltek fel, az ünnepélyes búcsúzkodásra este került a sor, mielőtt a hölgyek visszavonultak. Mrs. Bennet rendkívül udvariasan és szívélyesen kijelentette, hogy örömmel látják ismét Longbournban, ha a tiszteletes egyéb elfoglaltsága megengedi a látogatást. - Drága asszonyom - felelte Collins -, ennek a meghívásnak különösen örülök, mivel egész idő alatt ebben reménykedtem. Biztos lehet afelől, hogy igénybe is fogom venni, mihelyt lehet. Mindnyájan elképedtek, s Mr. Bennet, aki nem kívánta egyhamar viszontlátni a tiszteletest, rögtön ráfelelte: - De kedves fiatal barátom, nem forog fenn az a veszély, hogy Lady Catherine helytelenítené ezt? Inkább hanyagolja el a rokonait, semhogy megbántsa pártfogóját. - Drága uram - felelte Collins -, rendkívül hálás vagyok ezért a baráti figyelmeztetésért. Megnyugtathatom, hogy őladysége hozzájárulása nélkül nem határozom el magam ilyen fontos lépésre. - Az ember sosem lehet elég óvatos. Mindent kockáztasson inkább, csak őt ne haragítsa meg; s ha úgy látja, hogy Lady Catherine rossz néven venné, ha ön újból ellátogat hozzánk - én magam ezt felette valószínűnek tartom -, akkor maradjon csak nyugodtan otthon, és legyen róla meggyőződve, hogy mi nem sértődünk meg. - Higgye el, kedves uram, hogy az ön szerető figyelme forró hálaérzetet ébreszt bennem; számíthat rá, hogy rövidesen levélben fogom megköszönni ezt és szeretetük minden egyéb jelét, amellyel hertfordshire-i tartózkodásom alatt elhalmoztak. Ami szép unokahúgaimat illeti, távollétem ugyan feltehetőleg nem fog oly hosszúra nyúlni, hogy ezt szükségessé tenné, de én mégis megragadom az alkalmat, hogy jó egészséget és boldogságot kívánjak nekik, Elizabeth húgomat sem véve ki. A kölcsönös udvariaskodás után a hölgyek visszavonultak, valamennyien elámulva azon, hogy Collins hamarosan vissza akar térni. Mrs. Bennet úgy szerette volna ezt magyarázni, hogy a tiszteletesnek most az egyik fiatalabb lány jár az eszében; Maryt talán rá is lehetne venni, hogy menjen hozzá feleségül. Mary sokkal többre becsülte Collins képességeit, mint testvérei; gyakran felfigyelt magvas gondolataira, s bár távolról sem tartotta olyan okosnak, mint saját magát, mégis úgy vélte, hogy az ő példáján okulva kedvet kaphatna az olvasáshoz és az önképzéshez, s idővel nagyon kellemes élettárs válhatna belőle. De másnap reggel ezek a remények mind szétfoszlottak. Rögtön reggeli után megjelent Miss Lucas, s Elizának négyszemközt beszámolt az előző napon történt eseményről. Az utolsó egy-két nap alatt Elizabeth fejében felvillant a gondolat, hogy Collins talán szerelmesnek képzeli magát Charlotte-ba, de hogy Charlotte bátorítsa, ezt szinte oly lehetetlen volt feltenni róla, mint saját magáról. Megdöbbenése ezért oly nagy volt, hogy első pillanatban elfeledkezett az illendőségről, és így kiáltott fel: - Eljegyezted magad Collinsszal! Drága Charlotte, ez lehetetlen! Miss Lucas eddig teljes lelki nyugalommal számolt be a történtekről, de ez a nyílt szemrehányás őt is megzavarta egy pillanatra; mivel azonban számított rá, rögtön visszanyerte önuralmát, és nyugodt hangon megkérdezte: - Miért vagy annyira meglepve, kedves Elizám? Azt hiszed, hogy Mr. Collins egy nő becsülését sem tudja elnyerni, csak azért, mert nálad nem volt sikere? De Elizabeth is már észbe kapott, s nagy erőfeszítés után elég szilárd hangon biztosította barátnőjét, mennyire örül, hogy rokoni kapcsolatba kerülnek, és minden elképzelhető boldogságot kívánt házasságához. - Megértem érzéseidet - mondta Charlotte -, s nem csodálom, hogy a dolog ennyire meglepett, hiszen Collins pár nappal ezelőtt még téged akart elvenni. De ha időd lesz átgondolni az egészet, remélem, igazat fogsz adni nekem. Tudod jól, hogy nem vagyok romantikus lélek - sohasem voltam az. Én csak kényelmes otthonra vágyom, s ha tekintetbe vesszük Collins jellemét, összeköttetéseit és társadalmi helyzetét, meg vagyok róla győződve, hogy éppannyi kilátásom van vele a boldogságra, mint amennyivel a legtöbb leány dicsekedhetik házassága küszöbén. - Kétségtelenül - felelte Elizabeth halkan, majd kínos szünet után visszatértek a többiekhez. Charlotte nem időzött sokáig, s Elizabeth most magában töprengett a hallottakon. Hosszú időbe telt, amíg kissé meg tudott barátkozni egy ilyen furcsa házasság gondolatával. Elég különös volt már az is, hogy Collins három napon belül kétszer ajánlotta fel a szívét, de ez semmi ahhoz képest, hogy most meghallgatásra talált. Elizabeth mindig érezte, hogy barátnője nem egészen úgy vélekedik a házasságról, mint ő, de mégsem hitte volna, hogy ha elhatározásra kerül a sor, minden jobb érzését feláldozza anyagi előnyökért. Charlotte mint Collins felesége! - ennél megalázóbb helyzetet nehéz elképzelni. Elizának fájt, hogy barátnője így lealacsonyította magát, és ennyire süllyedt az ő becsülésében; ehhez járult az a kínzó tudat, hogy Charlotte még csekély boldogságot sem találhat abban a sorsban, amelyet magának választott.
KÖNYV:
• II
III |
22. FEJEZET