TARTALOMJEGYZÉK

KÖNYV:   I   •   III
FEJEZET:   1   2   3   4   5   •   7   8   9   10   11   12   13   14   15   16   17   18   19  

 


II. KÖNYV     6. FEJEZET

Az a meghívás betetőzte Collins diadalát. Legfőbb vágya éppen az volt, hogy ámuló vendégei előtt feltárhassa pártfogója nagyságát, és bemutassa nekik, milyen udvariasan bánik Lady Catherine vele és feleségével. S hogy erre ily hamar alkalom nyíljék, ez olyan bizonyítéka volt Lady Catherine leereszkedésének, amit nem győzött magasztalni.

- Megvallom - mondta -, egy cseppet sem lepődtem volna meg, ha őladysége vasárnap meghív bennünket teára, azzal, hogy Rosingsban töltsük az estét is. Félig-meddig számítottam erre, ismerve nyájasságát. De ki gondolt volna ilyen figyelmességre? Ki képzelhette volna, hogy rögtön megérkezésük után vacsorára hív meg bennünket, s hogy meghívása az egész társaságra kiterjed!

- Engem kevésbé lep meg, ami történt - felelte Sir William -, mert társadalmi állásom folytán közvetlenül megismerkedhettem az előkelő világ modorával. Az udvari körökben a finom jólneveltségnek ilyen megnyilvánulásai nem kivételesek.

Aznap és másnap délelőtt alig volt szó egyébről, mint a rosingsi látogatásról. Collins gondosan kitanította őket, mi vár ott reájuk, nehogy teljesen elkábuljanak a pompás termek látványától, a szolgák hadától és a nagyszerű vacsorától.

Amikor a hölgyek öltözködni mentek, Collins így szólt Elizához:

- Ne nyugtalankodjék, kedves unokahúgom, az öltözéke miatt. Lady Catherine távolról sem követeli meg tőlünk azt az eleganciát az öltözködésben, amely oly jól illik őhozzá és leányához. Csupán azt ajánlanám, öltse magára: a legjobbik ruháját - egyébre nincs szükség. Lady Catherine-nek nem lesz kegyedről rosszabb véleménye csak azért, mert egyszerűen van öltözve. Őladysége szereti, ha tekintettel vannak a rangkülönbségre.

Mialatt a többiek öltözködtek, Collins kétszer-háromszor is odament mindegyikük ajtaja elé, hogy sürgesse őket, mert Lady Catherine nagyon rossz néven veszi ha megváratják a vacsorával. Collins oly félelmetes színben tüntette fel őladysége személyét és életmódját, hogy a társas életben járatlan Maria Lucas egészen megrettent, és a rosingsi vacsorát ugyanolyan szorongással várta, mint egykor édesapja a királyi udvarnál történt bemutatását.

Szép idő volt, s ez kellemessé tette a körülbelül fél mérföldnyi sétát a parkon keresztül. Minden parknak megvan a maga szépsége, mindegyikben akad szép kilátás, és sok minden tetszett is Elizának, bár nem tudott úgy lelkesedni a látványért, ahogy ezt Collins elvárta tőle; kevéssé hatott rá az is, amikor a tiszteletes megszámlálta az ablakokat a kastély homlokzatán, és elmondta, mennyi pénzébe került Sir Lewis de Bourghnak annak idején az üvegeztetés.

Amint felmentek a lépcsőn az előcsarnokba, Mariát egyre jobban elfogta az ijedelem, s még Sir William sem látszott teljesen nyugodtnak. De Elizát nem hagyta cserben a bátorsága. Semmi olyat nem hallott Lady Catherine-ről, hogy rendkívüli tehetségekkel vagy bámulatos erénnyel kellett volna számolnia, a pusztán pénzen és rangon alapuló fensőséget viszont - úgy érezte - minden rettegés nélkül tudja szemlélni.

Az előcsarnokból, melynek szép arányaira és tökéletes díszítésére Collins elragadtatott arccal hívta fel figyelmüket, az inasok egy előszobán keresztül egy terembe vezették őket, ahol ott ült Lady Catherine, a leánya és Mrs. Jenkinson.

Őladysége igen kegyesen felállt, hogy üdvözölje őket, s mivel Mrs. Collins előzőleg megbeszélte férjével, hogy a bemutatást ő fogja végezni, a szertartás illendő módon folyt le, minden mentegetőzés és hálálkodás nélkül, amit Collins el nem mulasztott volna.

Hiába fordult meg az udvarnál, Sir Williamet teljesen lenyűgözte a főúri környezet, s csak annyi mersze maradt, hogy földig hajoljon, aztán leült, de egy szó sem jött ki a torkán. Leánya szinte magánkívül volt rémületében, a szék sarkán feszengett, és azt sem tudta, merre nézzen. Elizabeth nem jött ki a sodrából, s teljes nyugalommal figyelte a szemben ülő három nőt. Lady Catherine magas, termetes asszony volt, erőteljes arcvonásokkal, amelyek egykor szépek lehettek. Modora nem volt megnyerő, s látogatóit úgy fogadta, hogy azok nem feledkezhettek meg alacsonyabb társadalmi rangjukról. Félelmetes személy volt - nem mintha szótlan lett volna, de bármit mondott, ellentmondást nem tűrő hangjából kicsendült az önteltség. Elizának rögtön Wickham szavai jutottak eszébe, s aznapi megfigyelései alapján úgy látta, hogy Lady Catherine pontosan megfelel a fiatalember leírásának.

Megvizsgálván az anyát, akinek arca és viselkedése Darcyra emlékeztette, Elizabeth a leányára fordította tekintetét, s szinte osztozott Maria meglepetésében, hogy mennyire sovány és alacsony. Anya és leánya sem termetre, sem arcra nem hasonlítottak egymáshoz. Miss de Bourgh sápadt volt és beteges színű; nem volt csúnya, csak jelentéktelen arcú. Nagyon keveset beszélt, csak néha szólt halkan Mrs. Jenkinsonhoz, akinek külseje semmi érdekeset nem ígért, s aki kizárólag Miss de Bourgh szavaira figyelt, mialatt ellenzőt állított a leány szeme elé, amit időnként igazgatott, hogy a fény ne zavarja.

Néhány percig ülhettek csak együtt, mert az egész társaságot az ablakhoz hívták, hogy csodálják meg a kilátást.

Collins felhívta figyelmüket a táj szépségeire, Lady Catherine pedig kegyesen megjegyezte, hogy nyáron sokkal figyelemreméltóbb látványban lehetne részük.

A vacsora rendkívül nagyszabású volt - szolgák hada és bőséges ezüstnemű, amint ezt Collins kilátásba helyezte. Egy másik jóslata is igazolódott: őladysége kívánságára ő ült az asztal végén, s úgy nézett körül, mintha ennél nagyobb kitüntetés nem érhetné az életben. Örömteli buzgalommal szeletelt, evett és dicsért; minden fogást először ő magasztalt, aztán Sir William, aki már annyira magához tért, hogy hűségesen visszhangozhatta veje minden szavát. Elizabeth csodálkozott Lady Catherine-en, hogyan bírja elviselni az ilyen hízelgést. De a ladynek nyilván jólesett a fellengzős magasztalás, mert kegyesen mosolygott, különösen mikor egy-egy fogásról kiderült, hogy újdonság vendégeinek. Vacsora közben nemigen indult meg a társalgás. Elizabeth szívesen beszélt volna, ha erre alkalom nyílik - de Charlotte és Miss de Bourgh között ült, s az előbbi folyton Lady Catherine-t hallgatta, az utóbbi pedig egyetlen szót sem szólt hozzá az egész vacsora alatt. Mrs. Jenkinson csak Miss de Bourghgal törődött - nézte, milyen keveset eszik, egyre újabb fogásokkal kínálta, s aggódott, hogy nincs jól. Mariának eszébe sem jutott, hogy beszéljen, a férfiak pedig csak ettek és lelkesedtek.

Mikor a hölgyek visszavonultak a szalonba, egyebet alig tehettek, csak Lady Catherine-t hallgatták, aki szakadatlanul beszélt, míg be nem hozták a kávét. Minden tárgyról olyan határozott modorban nyilatkozott, mint aki megszokta, hogy sohasem vonják kétségbe a véleményét. Bizalmasan és aprólékosan érdeklődött Charlotte házi dolgairól, és bőségesen osztogatta a tanácsokat, hogyan intézzen el mindent. Elmagyarázta, hogyan kell vezetni egy ilyen kis háztartást, és utasításokat adott a tehenek és a baromfi gondozására. Elizabeth látta, hogy a nagy dáma figyelme a legcsekélyebb dolgokra is kiterjed, ha ezzel alkalma nyílik másoknak parancsolgatni. Néha félbehagyta a beszélgetést Mrs. Collinsszal, s különféle kérdéseket intézett Mariához és Elizához, különösen Elizához, akinek rokonságáról kevésbé volt értesülve, s akiről megjegyezte Charlotte-nak, hogy nagyon finom, csinos leány. Közbe-közbe megkérdezte tőle, hány testvére van, idősebbek-e nála vagy fiatalabbak, nem fog-e valamelyikük férjhez menni, csinosak-e, hol nevelkedtek, miféle hintója van az apjuknak, s mi volt az édesanyjuk leányneve? Elizabeth érezte, milyen neveletlenek ezek a kérdések, de azért nyugodtan válaszolt rájuk. Lady Catherine ekkor megjegyezte:

- Úgy tudom, az édesapja birtokának Mr. Collins a várományosa. A maga kedvéért - fordult Charlotte-hoz - örülök ennek, bár általában nem helyeslem, ha a leányágat kizárják az örökösödésből. Sir Lewis de Bourgh családjában nem tartották ezt szükségesnek. Tud zongorázni és énekelni, Miss Bennet?

- Egy kicsit.

- Ó, akkor egyszer majd szívesen meghallgatjuk. Nagyszerű zongoránk van, valószínűleg sokkal jobb, mint... Majd kipróbálja valamelyik nap. A testvérei is értenek a zenéhez?

- Csak az egyik.

- A többiek miért nem tanultak? Valamennyiüknek kellett volna. A Webb lányok mind zongoráznak, pedig az ő apjuknak kisebb a jövedelme. Tud rajzolni?

- Nem, nem értek hozzá.

- Hogyan, egyikük sem rajzol?

- Egyikünk sem.

- Nagyon furcsa. De valószínűleg nem volt rá alkalmuk. Édesanyjuknak el kellett volna magukat vinni Londonba minden tavasszal, ott jó mestereket találni.

- Anyámnak nem is lett volna ellene kifogása, de apám ki nem állhatja Londont.

- És a nevelőnőjük? Ő talán otthagyta magukat?

- Sohasem volt nevelőnőnk.

- Nem volt! Hát ez hogyan lehetséges? Öt lányt felnevelni otthon, nevelőnő nélkül! Ilyet még életemben nem hallottam. Micsoda rabszolgaság lehetett az édesanyjuknak, amíg felnevelte magukat!

Elizabeth alig tudta elfojtani mosolyát, mikor biztosította Lady Catherine-t, hogy náluk nem ez volt a helyzet.

- Hát akkor kitől tanultak? Ki viselte gondjukat? Nevelőnő nélkül el lehettek hanyagolva.

- Talán el is voltunk bizonyos családokhoz képest; de aki tanulni akart közülünk, megvolt rá a módja. Mindig buzdítottak bennünket az olvasásra, s a tanárok sem hiányoztak, ha szükség volt rájuk. Aki szívesebben lustálkodott, persze azt is megtehette.

- Igen, éppen erről van szó. A nevelőnő feladata, hogy ezt megakadályozza. Ha ismertem volna az édesanyjukat, a lelkére beszéltem volna, hogy fogadjon nevelőnőt. Nem győzöm ismételni, hogy állandó és rendszeres oktatás nélkül mit sem ér a nevelés, azt pedig csak egy jó nevelőnő adhatja meg. El sem hinné, hány családnak nyújtottam ebben a tekintetben segítséget. Mindig örömömre szolgál, ha egy fiatal teremtést jól elhelyezhetek. Mrs. Jenkinsonnak négy unokahúga kapott pompás állást az én révemen, s épp a minap ajánlottam be egy másik fiatal nőt, akit csak futólag említettek előttem, de a család nagyon meg van vele elégedve. Lady Metcalfe el is jött tegnap - említettem ezt már, Mrs. Collins? -, hogy megköszönje szívességemet. Kijelentette, hogy Miss Pope valóságos kincs. "Lady Catherine - mondta -, ön egy kincset ajándékozott nekem." A húgai is járnak már társaságba, Miss Bennet?

- Igen, Lady Catherine, mind járnak.

- Mind! Hogyan, mind az öten egyszerre? Nagyon különös! És maga csak a második lány. A fiatalabbak is társaságba járnak, mielőtt az idősebbek férjhez mentek volna? Hiszen a legfiatalabbak még kislányok lehetnek!

- Igen, a legkisebbik tizenhat éves sincs. Ő talán fiatal ahhoz, hogy sokat forogjon társaságban. De véleményem szerint, Lady Catherine, igazságtalanság volna a fiatalabb testvérekkel szemben, ha nem vehetnék ki részüket a társasági életből és a szórakozásból, csak azért, mert az idősebbeknek nincs módjuk vagy kedvük a korai férjhez menéshez. Aki utolsónak született, annak éppen annyi joga van a fiatalság örömeihez, mint az elsőszülöttnek. Hogyan lehet tőlük elvárni, hogy otthon üljenek? Nem hiszem, hogy ez növelné bennük a testvéri szeretetet vagy a finom érzést.

- Szavamra - mondta Lady Catherine -, fiatal leány létére nagyon határozottan fejezi ki a véleményét. Mondja, kérem, hány éves?

- Mivel három felnőtt húgom van - felelte Elizabeth mosolyogva -, ladységed nem kívánhatja tőlem, hogy bevalljam a koromat.

Lady Catherine-t láthatólag elképesztette, hogy nem kapott egyenes választ, s Elizának az a gyanúja támadt, hogy ő az első, aki valaha tréfás hangot mert megütni ilyen méltóságteljes neveletlenséggel szemben.

- Nem hinném, hogy több lenne húszévesnél, nem kell tehát titkolni a korát.

- Még nem vagyok huszonegy éves.

Miután bejöttek a férfiak, és velük megteáztak, felállították a kártyaasztalokat. Lady Catherine, Sir William, Collins és felesége leültek quadrille-t játszani, s mivel Miss de Bourgh a casino mellett döntött, a két leány abban a kitüntetésben részesült, hogy Mrs. Jenkinsonnal együtt részt vehettek a játékban. Az ő asztaluknál elviselhetetlen volt az unalom. Alig hangzott el olyan szó, amely ne a játszmára vonatkozott volna, kivéve mikor Mrs. Jenkinson amiatt aggályoskodott, hogy Miss de Bourghnak melege van vagy fázik, hogy túlságosan erős vagy túlságosan gyenge neki a világítás. A másik asztalnál jóval mozgalmasabb volt az élet. Rendszerint Lady Catherine beszélt - a többiek hibás ütéseire hívta fel a figyelmet, vagy történeteket mesélt önmagáról. Collins buzgón helyeselt őladységének, bármit is mondott, megköszönt minden zsetont, és bocsánatot kért, hogy túl sokat nyer. Sir William nem beszélt sokat - a történeteket és az előkelő neveket raktározta el emlékezetébe.

Amikor Lady Catherine leányával együtt megelégelte a kártyázást, elvitette az asztalokat, felajánlotta a hintót Mrs. Collinsnak, aki azt hálásan elfogadta, és rögtön parancsot adott, hogy fogjanak be. A társaság most körülállta a kandallót, hogy meghallja Lady Catherine-től, milyen idő lesz másnap. Rendelkezéseinek az a bejelentés vetett véget, hogy a hintó előállt, mire Collins terjengős hálálkodó beszéde és Sir William megfelelő számú hajlongása után a vendégek eltávoztak. Alig hajtottak el a kaputól, Collins máris felszólította unokahúgát, mondja el véleményét mindarról, amit Rosingsban látott, s Elizabeth, barátnője kedvéért, kedvezőbben nyilatkozott a valóságnál. De ez a dicséret, noha Elizának erőfeszítésébe került, távolról sem elégítette ki a tiszteletest, aki csakhamar kénytelen volt maga folytatni őladysége magasztalását.

 


KÖNYV:   I   •   III
FEJEZET:   1   2   3   4   5   •   7   8   9   10   11   12   13   14   15   16   17   18   19