A templomban ott volt "egész Moszkva", rokonok, ismerősök. A jegyváltás szertartása alatt a ragyogóan kivilágított templomban a kicsípett asszonyok és lányok, a frakkos, fehér nyakkendős, egyenruhás férfiak körében nem állt el az illedelmesen csendes beszéd, főként a férfiak társalogtak sokat, az asszonyok viszont elmerülve álltak, s minden részletét megfigyelték a szertartásnak, mely mindig úgy megilleti őket.
A menyasszonyhoz közvetlen közel álló körben ott volt két nővére: Dolly s az idősebbik, egy nyugodt szépség, a külföldről hazaérkezett Lvova.
- Mit akar ez a Marie abban a lila ruhában, majdhogynem fekete, esküvőn? - kérdezte Korunszkaja.
- Az ő arcszínével ez az egyetlen menekvés... - felelt Drubeckaja. - Csodálom, miért rendezték este az esküvőt. Ez kupectempó...
- Szebb. Én is este esküdtem - felelte Korunszkaja, s fölsóhajtott; eszébe jutott, milyen bájos volt ezen a napon, s milyen nevetségesen szerelmes volt az ura, s mennyire másképp van most.
- Aki tíznél többször volt násznagy, azt mondják, sose nősül meg. Ma akartam tizedszer az lenni, hogy biztosítsam magam, de elfoglalták a helyemet - mondta Szinyavin gróf a csinos Csarszkaja hercegnőnek, aki pályázott rá.
Csarszkaja csak egy mosollyal felelt, Kittyre nézett, s arra gondolt, mikor és hogyan áll majd itt Kitty helyén Szinyavin gróffal; akkor majd eszébe juttatja a mostani tréfáját.
Scserbackij arról beszélt Nyikolajevának, egy öreg udvarhölgynek, hogy az esküvői koronát, hogy boldoggá legyen, Kitty vendéghajára szándékozik tenni.
- Nem kellett volna vendéghajat feltűznie - felelt Nyikolajeva, aki rég eldöntötte, hogy ha az az öreg özvegyember, akit igyekezett megfogni, elveszi, az esküvő a lehető legegyszerűbb lesz. - Nem szeretem ezt a pompát.
Szergej Ivanovics Darja Dmitrijevnával beszélgetett; a nászút szokása, bizonygatta tréfásan, azért terjedt el, mert az új házasok mindig restelkednek egy kicsit.
- Az öccse büszke lehet; csoda, milyen kedves a menyasszonya. Irigyli, gondolom.
- Ezen én túl vagyok már, Darja Dmitrijevna - felelte ő, s arca hirtelen szomorú és komoly kifejezést öltött.
Sztyepan Arkagyics a válási szójátékát mondta el sógornőjének.
- Meg kell igazítani a koszorút - felelte Lvova, oda se hallgatva.
- Milyen kár, hogy ennyire megcsúnyult - mondta Nordstone grófnő Lvovának. - De azért a vőlegény annyit se ér, mint Kitty kisujja. Igaz?
- Nem, énnekem nagyon tetszik. Nem azért, mert a beau-frère-em lesz - felelt Lvova. - Most is milyen szépen tartja magát. Pedig ebben a helyzetben nehéz úgy viselkedni, hogy nevetséges ne legyen az ember. De ő nem az, nem feszes, látni, hogy meg van hatva.
- Maga, úgy látszik, várta ezt.
- Majdnem. Kitty mindig szerette.
- Vajon ki lép előbb a szőnyegre? Figyelmeztettem Kittyt.
- Egyre megy - felelt Lvova. - Mi mind engedelmes asszonyok vagyunk, ilyen a természetünk.
- Én azért készakarva Vaszilij előtt álltam rá. És maga, Dolly?
Dolly ott állt mellettük, hallotta őket, de nem felelt. Meg volt illetődve. Könnyek ültek a szemében; nem tudott volna szólni, hogy el ne sírja magát. Örült Kittynek s Levinnek, felidézte a maga esküvőjét, s ahogy a ragyogó Sztyepan Arkagyicsra nézett, egészen elfeledte a jelent; első, ártatlan szerelme volt csak az eszében. De nemcsak magára gondolt, minden asszonyra, rokonokra, ismerősökre; egyetlen diadalmas korszakuk jutott az eszébe, amikor, mint Kitty is, szívükben szerelemmel, reménnyel s félelemmel álltak itt, fejükön menyasszonyi koronával, lemondtak a múltról, s a titokzatos jövőbe léptek.
Az emlékezetében fölmerülő menyasszonyok közt ott volt az ő kedves Annája is, akinek a tervbe vett válásáról nemrég hallott egyet-mást. Ő is éppilyen tisztán állt ott, narancs virágosan, fátyolban. És most?
"Rettentő, furcsa" - mondta magában.
De nemcsak a nővérek, barátnők, rokonok követték figyelemmel a szertartás minden részletét; az idegen asszonyok, a kíváncsiskodók is izgatottan, visszafojtott lélegzettel figyelték a vőlegény és menyasszony arcát, félve, hogy elmulasztanak egy mozdulatot; bosszúságukban nem is feleltek, gyakran oda sem hallgattak a közömbös férfiak beszédére, akik tréfás vagy oda nem illő megjegyzéseket tettek.
- Miért van úgy agyonsírva? Nem akart hozzámenni?
- Egy ilyen legényhez már mért ne akart volna? Herceg, ugye?
- Az, a fehér atlaszban, a nénje? Hallod, hogy bőgi a diakónus: "Hogy félje az ő urát."
- Csudovszkiak?
- Szinódusiak.
- Megkérdeztem az inast. Úgy mondja, rögtön hazaviszi a birtokára. Rettenetesen gazdag, azt beszélik. Azért is adták hozzá.
- Hanem szép pár ám!
- Marja Vlaszjevna, maga azon vitatkozott, hogy a krinolint szabadon hordják. Nézzen arra a selyemruhásra; azt mondják, egy követ felesége; milyen összeállítás... Így, aztán meg emígy.
- Milyen kedves kis menyasszony, mint az áldozati bárány! Akármit beszél, megesik rajta az ember szíve.
Ilyen beszéd folyt a nézők tömegében, akiknek sikerült a templom ajtaján beszökniük.
Amikor a gyűrűváltás véget ért, a templomszolga a templom közepén az emelvény előtt egy rózsaszínű selyemszőnyeget terített ki; a kar míves, bonyolult zsoltárra zendített, amelyben a basszus és a tenor egymásnak felelgetett; a pap pedig megfordult, s a kiterített, rózsaszínű szőnyegre mutatott. Akármilyen sűrűn és sokat hallották is mind a ketten a babonát, hogy aki elsőül lép a szőnyegre, az lesz a családban a fő, mialatt ezt a néhány lépést megtették, sem Levin, sem Kitty nem tudott ilyesmire gondolni. A hangos megjegyzéseket és a vitát sem hallották, hogy egyesek megfigyelése szerint Levin lépett rá előbb a szőnyegre, mások szerint mindketten egyszerre.
A szokásos kérdések, kívánnak-e házasságra lépni, nem ígértek-e másnak házasságot, s maguknak is furcsán hangzó feleleteik után új szertartás vette kezdetét. Kitty hallgatta az ima szavait, szerette volna megérteni, de nem tudta. Ünnepélyesség és fénylő öröm töltötte be a lelkét, s növekedett benne a szertartás előrehaladtával egyre, s lehetetlenné tette, hogy figyeljen.
Imádkoztak, hogy "adassék nekik erényesség, s méhe haszonnal gyümölcsözzék, s hogy fiaik és lányaik látásán vidámodhassanak". Elmondták, hogy Isten a nőt Ádám bordájából teremtette, azért hagyja ott a férfiú az ő apját és anyját, s ragaszkodik feleségéhez, s lesznek egy test, egy lélek, és hogy "ez nagy titok". Kérték, hogy Isten adjon rájuk áldást és termékenységet, miként Izsákra és Rebekára, Józsefre, Mózesre és Cipórára, s hogy meglássák fiaiknak a fiait. "Ez mind nagyszerű - gondolta Kitty, ahogy ezeket a szavakat hallgatta -, és nem is lehet másképp", s ragyogó arcán az öröm mosolya sugárzott föl, amely akaratlanul is átterjedt azokra, akik nézték.
- Tegye rá egészen! - hallatszottak a tanácsok, amikor a pap a koronát rájuk tette, de Scserbackij reszkető keze a háromgombos kesztyűjében magasan Kitty feje fölött tartotta a koronát.
- Tegye rám - suttogta Kitty is mosolyogva.
Levin ránézett, s elcsodálkozott arca örömteli ragyogásán, s Kitty érzése önkéntelenül is átterjedt rája is. Ő is éppolyan derült és vidám lett.
Vidám dolog volt hallgatniuk az apostoli levél olvasását, a protodiakónus hangjának zengését az utolsó versnél, melyet az idegen közönség már türelmetlenül várt. Vidám dolog volt a lapos kehelyből a langyos, vizezett vörös bort inni, s még vidámabb, amikor miseruháját a pap hátravetve, kettőjük kezét a magáéba fogta, s az "Ujjongj, Ézsaiás"-t éneklő basszus dörgése közben az analogeion körül vezette őket. Scserbackij és Csirikov, akik a koronát tartották, beleakadtak a menyasszony uszályába, és szintén mosolyogtak és örültek, s majd elmaradtak, majd pedig, ha a pap megállt, a mátkapárba ütődtek. Az öröm szikrája, amely Kittyben kigyúlt, átterjedt, úgy látszik, a templomban levőkre. Levinnek úgy tetszett, hogy még a pap és a diakónus is mosolyogni szeretett volna, akárcsak ő.
A pap leemelte a fejük fölül a koronát, felolvasta a záróimát, és gratulált a fiataloknak. Levin Kittyre nézett; sosem látta még ilyen elragadónak. A boldogság új sugárzása gyönyörűvé tette. Mondani szeretett volna neki valamit, de nem tudta, szabad-e már. A pap segítette ki zavarából. Jóságos szájával rámosolygott, s csendesen azt mondta: "Csókolja meg a feleségét; maga meg a férjét"; s kivette a gyertyát a kezükből.
Levin megcsókolta nagy vigyázatosan Kitty mosolygó száját; odanyújtotta a kezét, s összetartozásuk új, furcsa átérzésével ment ki a templomból. Nem hitte, nem tudta elhinni, hogy mindez igaz. Csak amikor félénk, csodálkozó pillantásuk találkozott, akkor hitte el, mert érezte, hogy valóban egyek már.
A fiatalok a vacsora után, még ezen az éjszakán falura utaztak.
Vronszkij három hónapja utazgatott már Annával Európában. Bejárták Velencét, Rómát, Nápolyt, s épp most érkeztek meg egy kisebb itáliai városba; egy időre itt akartak megtelepedni.
A szép főpincér - sűrű, pomádés hajában a nyaknál kezdődő választék, frakk, széles, batisztmellű fehér ing, kerekedő hasán zsuzsufüzér - nadrágzsebbe süllyesztett kézzel, megvető hunyorgások közt, ridegen válaszolgatott az ott álló úrnak. A bejáró másik oldaláról a lépcső felé tartó lépéseket hallva, a főpincér megfordult, s látva, hogy az orosz gróf az, aki a legszebb szobáikat lakta, tisztelettudóan kihúzta zsebéből a kezét, meghajolt, s közölte, hogy a küldönc itt volt, a palotabérlet ügye rendben van. A házgondnok kész a megállapodást aláírni.
- Á, nagyon örülök - mondta Vronszkij. - Az úrnő itthon van?
- Sétálni volt, de megjött - felelte a pincér.
Vronszkij levette fejéről a széles karimájú puhakalapot, kendőjével megtörölte izzadt homlokát és füle közepéig csüngő hátrafésült haját, mely kopaszságát eltakarta, aztán egy szórakozott pillantást vetett az úrra, aki még mindig ott állt, és feléje tekingetett, s tovább akart menni.
- Ez az úr is orosz, ön felől érdeklődik - mondta a főpincér.
Vronszkij még egyszer ránézett az odább menő s megint megálló úrra; bosszúságába, hogy az ismerősök elől sehol sincs menekvés, egy kis vágyódás is keveredett, hogy élete egyhangúságában valamilyen szórakozáshoz jusson. Mindkettőjük szeme ugyanabban a pillanatban ragyogott föl.
- Golenyiscsev!
- Vronszkij!
Valóban Golenyiscsev volt, Vronszkij katonaiskolai társa. Golenyiscsev az iskolában a liberális szárnyhoz tartozott, az iskolából polgári ranggal jött ki, de nem szolgált sehol sem. A két bajtárs, az iskolát otthagyva, elvált, s azóta csak egyszer találkozott.
Akkori találkozásuk során Vronszkij megtudta, hogy Golenyiscsev valami fellengős liberális munkakört választott, s az ő munkakörét és hivatását épp ezért le akarja nézni. Együttlétük alatt tehát olyan hidegen és gőgösen bánt vele, ahogy csak ő tudott emberekkel bánni; mintha azt mondaná: "Az életmódom tetszhet vagy nem tetszhet neked, az énnekem tökéletesen mindegy, de ha érintkezni akarsz velem, megkövetelem a tiszteletet." Golenyiscsev Vronszkij modora iránt akkor megvető közönyösséget mutatott. Ez a találkozásuk, úgy látszott, még jobban el fogja választani őket. Most azonban, ahogy felismerték egymást, mindkettő fölsugárzott, s elkiáltotta magát az örömtől. Vronszkij sehogy sem várta volna, hogy Golenyiscsevnek ennyire megörüljön; valószínűleg maga sem tudta, mennyire unatkozik. Utolsó együttlétük kellemetlen emlékét egész elfeledte, s nyílt, örvendező arccal nyújtott kezet hajdani iskolatársának. Ugyanilyen öröm váltotta föl Golenyiscsev előbbi nyugtalan arckifejezését is.
- Mennyire örülök, hogy találkoztunk - mondta Vronszkij, erős, fehér fogait barátságos mosolyban villantva ki.
- Vronszkij: hallom; de melyik, nem tudtam. Nagyon, nagyon örülök!
- Gyerünk hát be. Te mit csinálsz itt?
- Már második éve, hogy itt élek; dolgozom.
- Á - mondta Vronszkij érdeklődéssel. - Gyerünk hát.
S ahelyett, hogy oroszul mondta volna, amit a személyzet elől el akart titkolni, orosz szokás szerint franciául kezdett el beszélni.
- Ismered Kareninát? Együtt utazunk. Hozzá készülök - mondta franciául, s figyelmesen pillantott Golenyiscsev arcába.
- Á! Nem is tudtam - (noha tudta) felelte Golenyiscsev közönyösen. - Rég vagy itt? - tette hozzá.
- Én? Negyedik napja - felelte Vronszkij, még egy figyelmes pillantást vetve barátja arcába.
"Rendes ember; úgy fogja föl a dolgot, ahogy kell - mondta magában Vronszkij, Golenyiscsev arckifejezését s a témaváltoztatást elértve. - Összeismertethetem Annával, úgy fogja föl, ahogyan kell."
Vronszkij ebben a három hónapban, amit Annával külföldön töltött, ha új emberrel került össze, mindig föltette a kérdést, hogy ez az új ember a kettőjük viszonyát hogy nézi, s a férfiakban nagyobbrészt meg is találta ezt az "ahogy kell" megértést. De ha megkérdezték volna őt s azokat, akik a dolgot úgy fogták föl, "ahogy kell", hogy mi is hát ez a fölfogás, ő is meg azok is a legnagyobb zavarban lettek volna.
Akik Vronszkij szerint úgy fogták fel a dolgot, "ahogy kell", lényegében egyáltalán nem fogták fel sehogy, hanem úgy viselkedtek, ahogy jól nevelt emberek az életet övező bonyolult és megoldhatatlan kérdésekkel szemben viselkedni szoktak - azaz illedelmesen, minden célzást, kellemetlen kérdést elkerülve. Úgy tettek, mint akik teljesen tudatában vannak a helyzet jelentőségének és értelmének; tudomásul is veszik, sőt helyeslik is, de ésszerűtlennek és fölöslegesnek tartják, hogy beszéljenek róla.
Vronszkij rögtön látta, hogy Golenyiscsev is ezek közül való: épp ezért kétszeresen örült neki. Amikor Kareninához bevitte, Golenyiscsev valóban úgy viselkedett, ahogy csak kívánhatta. Szemmel láthatólag a legkisebb erőfeszítés nélkül került el minden témát, ami kínossá válhatott volna.
Azelőtt nem ismerte Annát, s szépsége, de még inkább természetessége, amellyel helyzetét viselte, meglepte. Amikor Vronszkij Golenyiscsevet bevitte hozzá, Anna elpirult, s ez a szép és nyílt arcát elborító gyermeki pír rendkívül megtetszett neki. A leginkább mégis az kapta meg, hogy Vronszkijt, szándékosan szinte, nehogy az idegen előtt félreértés támadhasson, rögtön egyszerűen Alekszejnek szólította, s elmondta, hogy egy újonnan bérelt házba költözik vele, amelyet itt palazzó-nak hívnak. Az, hogy a helyzetét ilyen egyenesen és természetesen viselte, Golenyiscsevnek rendkívül megtetszett. Ahogy Anna kedélyesen vidám, energikus modorát figyelte, ismerve Vronszkijt és Alekszej Alekszandrovicsot, úgy tetszett, teljesen megérti őt. Úgy tetszett, megérti, amit Anna maga egyáltalán nem értett, hogy miután a férjét boldogtalanná tette s őt és a fiát is elhagyta, a maga jó hírét pedig elvesztette, hogy érezhette ilyen erőteljesen vidámnak és boldognak magát.
- Bent van a guide-ban[85] - mondta Golenyiscsev a palotára, amelyet Vronszkij kibérelt. - Van ott egy gyönyörű Tintoretto. Az utolsó korszakából.
- Tudja, mit? Az idő gyönyörű, menjünk el - mondta Vronszkij, Annához fordulva. - Még egyszer megnézzük.
- Nagyon szívesen, rögtön jövök, csak kalapot veszek. Azt mondja, meleg van? - szólt az ajtóban megállva, s kérdőn Vronszkijra nézett. És ragyogó pír futotta el megint az arcát.
Vronszkij elértette a tekintetét; nem tudta, milyen viszonyba akar Golenyiscsevvel kerülni, s fél, úgy viselkedik-e, ahogy ő várja.
Vronszkij gyöngéd, hosszú pillantással nézett rá.
- Nem, nem nagyon - mondta.
Annának úgy rémlett, hogy mindent megértett, s ami a legfőbb, Vronszkij meg van elégedve vele; rámosolyodott hát, és gyors léptekkel kiment.
A barátok egymásra néztek; mindkettőjük arcán zavar jelent meg. Golenyiscsev, aki Annában szemmel láthatóan gyönyörködött, mintha mondani akart volna valamit róla, de nem találta el, mit mondjon, Vronszkij pedig mintha kívánta meg félt is volna ugyanettől.
- Így vagyunk - szólt Vronszkij, hogy valamiféle társalgást kezdjen. - Tehát te itt telepedtél le? S még mindig ugyanazzal foglalkozol? - folytatta, mert eszébe jutott, amit hallott, hogy Golenyiscsev ír valamit.
- Igen, a Két alapelv második részét írom - gyúlt ki Golenyiscsev a gyönyörűségtől erre a kérdésre -, azaz hogy pontos legyek, nem írom még, csak készülődöm hozzá; az anyagot gyűjtöm. Ez a rész sokkal terjedelmesebb lesz, szinte minden kérdést átfog. Nálunk, Oroszországban, nem akarják megérteni, hogy mi Bizánc örökösei vagyunk - kezdett bele egy hosszú, heves fejtegetésbe.
Vronszkij kezdetben kényelmetlenül érezte magát, hogy a Két alapelv első részét, amelyről a szerző mint valami ismert dologról beszélt, nem olvasta. De később, ahogy Golenyiscsev gondolatait kifejtette, ha a Két alapelv-et nem is ismerte, követni tudta, s minthogy Golenyiscsev jól beszélt, nem minden érdeklődés nélkül hallgatta. Hanem az az ideges ingerültség, amellyel Golenyiscsev könyve tárgyáról beszélt, meglepte s lehangolta. Minél tovább beszélt, a szeme annál jobban kigyúlt, annál sűrűbben mondott ellent vélt ellenfeleinek, arckifejezése annál izgatottabbá vált. Vronszkij mint sovány, eleven, kedélyes és nemes természetű fiúra emlékezett rá, aki az iskolában mindig legelső volt, s ezt az ingerültséget sem megmagyarázni, sem helyeselni nem tudta. Különösen az nem tetszett neki, hogy Golenyiscsev, a jó társaságból való ember egy porondra került holmi firkászokkal, akik fölingerelték, s ő haragudott rájuk. Megéri ez? Ez nem tetszett neki, de érezte, hogy Golenyiscsev boldogtalan, s megszánta. Ahogy Anna belépett észre sem véve, gondolatait hevesen és sebesen tovább magyarázta, mozgékony s elég szép arca boldogtalanságot, majdnemhogy háborodottságot fejezett ki.
Amikor Anna kalapban és pelerinben kijött, s szép keze gyors mozdulatával a napernyőjén játszva megállt mellette, Vronszkij megkönnyebbülten szakadt el Golenyiscsev merőn rátapadt, panaszos szemétől, s új szerelemmel pillantott gyönyörű, élettel és örömmel teli barátnőjére. Golenyiscsev nagy nehezen magához tért; eleinte csüggedt és komor volt, de Anna, aki mindenki iránt nyájasságra volt hangolva (mostanában ilyen volt), közvetlen, vidám modorával csakhamar fölüdítette. Különféle beszédtárgyakat próbált végig, végül a festészetre vitte a szót, amelyről Golenyiscsev igen szépen beszélt; ő pedig figyelmesen hallgatta. Gyalog mentek a kibérelt házig, s meg is tekintették.
- Egynek örülök - mondta Anna Golenyiscsevnek, amikor már visszajöttek. - Alekszejnek jó atelier-ja lesz. Azt a szobát válaszd föltétlen - mondta Vronszkijnak oroszul, tegezve, hisz látta már, hogy Golenyiscsev magányukban bizalmas emberükké lesz, s nincs szükség titkolózniuk előtte.
- Hát te festesz? - fordult Golenyiscsev gyorsan Vronszkijhoz.
- Igen, azelőtt foglalkoztam vele, most megint elkezdtem egy kicsit - mondta Vronszkij elvörösödve.
- Nagy tehetség - mondta Anna örömteli mosollyal. - Én persze nem vagyok kritikus, de a műértők is azt mondják.
Anna megszabadulásának és gyors gyógyulásának ebben az első idejében megbocsáthatatlanul boldognak érezte magát, és teli volt életörömmel. Férje boldogtalanságának az emléke nem mérgezte meg boldogságát. Ez az emlék egyrészt túlságosan szörnyű volt ahhoz, hogy rágondoljon; másrészt férje boldogtalansága olyan nagy boldogsághoz juttatta, hogy képtelen lett volna a bűnbánatra. Annak az emléke, ami betegsége után történt vele: a kibékülés férjével, a szakítás, Vronszkij sebesülésének a híre, megjelenése, a válás előkészülete, elutazása a férje házából, búcsúja a fiától: mindez lázálomnak tetszett, amelyből csak külföldön, Vronszkij oldalán ocsúdott föl. A rossznak az emléke, amit a férjével tett, az undorhoz hasonló érzést keltett benne, amilyet a vízbe esett érezhet, amikor a belekapaszkodott letépi magáról. Az ember elsüllyedt. Ez persze csúnya dolog, de ez volt az egyetlen menekvés. A rettenetes részletekre jobb nem emlékezni.
Tette felől az egyetlen megnyugtató gondolat még akkor, a szakítás pillanatában ötlött föl benne, s most, ha a történteken gondolkozott, megint ez az egy jutott az eszébe: "Én kikerülhetetlenül boldogtalanná tettem ezt az embert - gondolta -, de nem akarok a boldogtalanságából hasznot húzni; én is szenvedek, s szenvedni is fogok: megfosztom magamat attól, ami mindennél drágább nekem, a becsületes nevemtől s fiamtól. Rosszat tettem, épp ezért nem akarok boldog lenni, nem akarok válni, a gyalázattal szenvedek meg érte, s azzal, hogy a fiamtól elszakadtam." De akármilyen őszintén akart is szenvedni, nem szenvedett; gyalázat pedig nem volt. Tapintatukkal, amelyből mindkettőjükben annyi volt, az orosz hölgyeket elkerülve, hamis helyzetbe idekinn sohasem jutottak, s mindenütt találtak emberekre, akik úgy tettek, mintha kölcsönös helyzetüket tökéletesen értenék, sokkal jobban, mint maguk. Hogy a fiától, akit szeretett, elszakadt, az első időben ez sem kínozta még. A kislány, Vronszkij gyereke, oly kedves volt; amióta csak ez a kislány maradt meg neki, úgy magához láncolta Annát, hogy a fia ritkán jutott az eszébe.
Az életszomj, amit a felgyógyulás csak fokozott, olyan erős volt, életkörülményei annyira újak és kellemesek, hogy megbocsáthatatlanul boldognak érezte magát. Vronszkijt minél jobban megismerte, annál jobban megszerette. Szerette önmagáért, és szerette, mert Vronszkij szerette őt. Az, hogy most már teljesen az övé volt, állandó örömet okozott neki. Közelléte mindig kellemes volt; jellemvonásai, amelyeket mindjobban megismert, kimondhatatlanul kedvesek. Külseje, mely a civil ruhában megváltozott, vonzotta, mint a fiatal szerelmest. Mindabban, amit mondott, gondolt és csinált, valami különösen nemest és emelkedettet érzett. Elragadtatása sokszor magamagát is megrémítette: keresett és nem tudott semmi nem szépet találni benne. Nem merte kimutatni, mennyire semminek érzi magát hozzá képest. Ha megtudja, úgy rémlett, hamarább kiábrándul belőle. És semmitől sem félt most úgy, bár semmi oka sem volt rá, mint hogy szerelmét elveszítse. De nem tudott nem hálás lenni a férfinak azért, ahogyan viselkedett vele, s nem tudta nem kimutatni, hogy milyen sokra tartja. Ő, akinek Anna véleménye szerint olyan határozott tehetsége volt az államférfiúi tevékenységre, amelyben kiemelkedő szerepet kellene játszania, föláldozta érte a becsvágyát, és soha a legkisebb sajnálkozást sem mutatta miatta. Vronszkij szerelmében még több volt a tisztelet, mint azelőtt. A gond, hogy Anna helyzete kényelmetlenségét ne érezze, egy percre sem hagyta el soha. Ő, aki annyira férfias volt, nemcsak hogy soha nem mondott ellent neki, de nem is volt vele szemben akarata, mintha csak az lett volna a foglalkozása, hogy vágyait kitalálja. S Anna ezt nem tudta nem méltányolni, noha a megfeszített figyelmesség, az az aggodalmas légkör, amellyel körülvette, néha terhére volt.
Vronszkij ugyanakkor - hiába valósult meg teljesen, amire oly soká vágyódott - nem volt egészen boldog. Vágyainak a megvalósulás, hamar megérezte, egy homokszemet adott csak a boldogságnak abból a hegyéből, amelyre számított. A beteljesülés megmutatta az örök tévedést, amelybe azok esnek, akik a boldogságot vágyaik teljesüléseként képzelik el. Az első időben, amikor összeköltöztek, s civil ruhát vett föl, élvezte az odáig nem ismert szabadság örömeit, a szerelem szabadságát is, és meg volt elégedve, de nem soká. Lelkében - hamar megérezte - a vágyak iránti vágy, az unalom kezdett föltámadni. Akaratától függetlenül, minden futó szeszélynek utánakapott, s vágynak és célnak tette meg. A nap tizenhat óráját el kellett tölteni valamivel, hisz külföldön éltek, teljes szabadságban, kívül a társas élet körén, amely Pétervárott az idejüket elfoglalta. A legényélet örömeire, amelyek régebbi külföldi útjai alatt lekötötték, gondolni sem lehetett; egyetlen ilyenfajta kísérlete Annánál olyan váratlan letörést idézett elő, amely sehogy sem állt arányban egy ismerősökkel eltöltött kései vacsorával. A helybeli társaságokba vagy oroszok közé helyzetük bizonytalansága miatt nem járhattak. A nevezetességek megtekintésének, nem beszélve arról, hogy már mindent láttak, mint okos ember és orosz, nem tulajdonított olyan megmagyarázhatatlan jelentőséget, amilyet az angolok tudnak tulajdonítani ennek.
S ahogy az éhes állat kap mindenen, ami elébe kerül, azt remélve, hogy táplálékot talál benne, egész öntudatlanul ő is majd a politika, majd az új könyvek, majd a festmények felé kapott.
Minthogy a festésre fiatal korától volt némi tehetsége, s pénzét nem tudta mire vesztegetni, metszeteket kezdett gyűjteni, s a festészetnél kötött ki, azzal kezdett foglalkozni, abba temette kielégülést követelő vágyainak szabad tartalékait.
Volt némi képessége rá, hogy a művészetet megértse, s híven és ízléssel utánozza; azt gondolta hát, megvan benne, amire a festőnek szüksége van. Rövid habozás után, hogy a festészet melyik nemét válassza, a vallásosat, a történelmit, az életképet vagy a realisztikusat, hozzáfogott a festéshez. Mindenik műfajt megértette, tudott lelkesedni ezért is, azért is, azt azonban el sem tudta képzelni, hogy lehetséges nem is tudni, milyen ágai vannak a festészetnek, s közvetlenül abból meríteni ihletet, ami a lelkében van, nem törődve vele, hogy amit fest, valamely ismert irányzathoz tartozik-e. Minthogy ezt nem tudta, s nem a közvetlen élet ihlette, hanem a közvetett, a művészetben már megörökített, igen könnyen és gyorsan ihletődött, s éppolyan gyorsan és könnyen érte el, hogy amit festett, erősen hasonlított ahhoz, amit utánozni akart.
Az összes festői modorok közül a kecses és hatásos francia tetszett neki a legjobban; ebben kezdte Anna arcképét is olasz viseletben megfesteni, s ezt az arcképet ő is, meg aki csak látta, nagyon sikerültnek tartotta.
Az elhanyagolt, öreg palazzo, magas, stukkós mennyezetével és falfreskóival - a mozaikpadlók, a magas ablakokon a súlyos sárga posztófüggönyök, a console-okon és kandallókon a vázák, a faragott ajtók, a képekkel teliaggatott, komor termek -, ez a palota, amikor átköltöztek bele, külsőségeivel is fönntartotta Vronszkijban a kellemes tévedést, hogy ő nem is annyira orosz földesúr, szolgálaton kívüli fővadászmester, hanem felvilágosult műértő, a művészetek pártfogója, sőt maga is szegény művész, aki a szeretett asszonyért társaságról, összeköttetésről, becsvágyról lemondott.
A szerep, amelyet Vronszkij kiválasztott, átköltözésükkel tökéletessé vált; Golenyiscsev révén néhány érdekes embert ismert meg, s első időben nyugodt is volt. Egy olasz festőtanár vezetésével természet után festett tanulmányokat, s a középkori olasz életben mélyedt el. A középkori olasz élet az utóbbi időben annyira vonzotta, hogy kalapját s a vállán átvetett útitakarót is középkoriasan kezdte viselni, ami igen jól is állt neki.
- Mi csak élünk, és nem tudunk semmit sem - mondta Vronszkij egy reggel a hozzá érkező Golenyiscsevnek. - Láttad Mihajlov képét? - mondta, s egy frissen érkezett orosz újságot adott oda neki, s megmutatta az orosz festőről szóló cikket, aki itt él, ugyanebben a városban, s most végzett be egy képet, amelyet rég emlegetnek már, s előre meg is vásároltak. A cikk korholta a kormányt s az akadémiát, hogy a kiváló művész nem kap semmiféle biztatást és segélyt.
- Láttam - felelte Golenyiscsev. - Nem tehetségtelen, persze, de az iránya teljesen hamis. Még mindig Ivanov-Strauss-Renan módján fogja fel Krisztust és az egyházi festészetet.
- Mit ábrázol a kép? - kérdezte Anna.
- Krisztust Pilátus előtt. Krisztust mint zsidót állítja oda, az új iskola minden realizmusával.
S minthogy a kép tárgya egyik kedvenc témájára vezette, Golenyiscsev mindjárt fejtegetni is kezdte:
- Nem értem, hogy követhetnek el ilyen goromba hibát. Krisztusnak a régi nagyok művészetében megvan a határozott ábrázolásmódja. Ha nem az Istent, hanem a forradalmárt vagy a bölcset akarják tehát ábrázolni, vegyék elő a történelemből Szókratészt, Franklint, Charlotte Cordayt, csak Krisztust ne. De épp azt az alakot választják ki, akit a művészet nem választhat, és aztán...
- S csakugyan igaz, hogy ez a Mihajlov olyan szegénységben él? - kérdezte Vronszkij, azt gondolva, hogy neki mint orosz mecénásnak mindegy, jó vagy rossz-e a kép, a művészt támogatnia kell.
- Aligha. Kitűnő arcképfestő. Nem látta Vaszilcsikova arcképét? De úgy látszik, nem akar többé arcképet festeni; meglehet tehát, hogy most éppen szükségben van. Azt mondom, hogy...
- Nem lehetne megkérni, készítse el Anna Arkagyevna arcképét?
- Mért az enyémet? - mondta Anna. - A tied után énnekem nem kell senki képe. Inkább Annie-ét (így hívta a kisleányát). Itt is van - tette hozzá, az ablakon át a szép olasz dajkára tekintve, aki a gyereket épp kivitte a kertbe, s orvul azonnal Vronszkijra pillantott. A szép dajka, akinek a fejét Vronszkij egy képéhez megfestette, Anna életének egyetlen titkos bánata volt. Vronszkij, amikor festette, elgyönyörködött a szépségében és középkoriasságában. Anna pedig magának sem merte bavallani, hogy fél, nem lesz-e féltékeny erre a dajkára, épp ezért hevesen becézte s kényeztette őt is meg a kisfiát is.
Vronszkij az ablakra nézett, aztán Anna szemébe, s rögtön Golenyiscsevhez fordult:
- S te ismered ezt a Mihajlovot?
- Találkoztam vele. De különc, s nincs semmiféle műveltsége. Egyike, tudják, azoknak az elvadult új embereknek, akikből mostanában annyi találkozik. Azok közül a szabadgondolkodók közül való, akik d'emblée[86] a hitetlenség, tagadás és materializmus fogalomkörében nőttek fel. Régebben - mondta Golenyiscsev, aki nem vette vagy nem kívánta észrevenni, hogy Anna és Vronszkij is beszélni szerettek volna - a szabadgondolkodók olyan emberek voltak, akik a vallás, a törvény, az erkölcs fogalmaiban nevelkedtek, harc és munka árán jutottak el a szabadgondolkodásig. Most azonban új típus jelenik meg, a tőrőlmetszett szabadgondolkodó; felnő, és nem is hallott róla, hogy vannak erkölcsi és vallási törvények, s vannak tekintélyek; rögtön a teljes tagadásban cseperedik fel, egyszóval, mint a vadak, ő is ilyen. Úgy rémlik, hogy egy moszkvai komornyiknak a fia, és semmiféle nevelést nem kapott. Amikor az akadémiára került, s egy kis tekintélyre tett szert, mint nem buta ember, művelődni szeretett volna. S afelé fordult, amit a műveltség forrásának tartott, a folyóiratokhoz. Régente, ha az ember - egy francia, tegyük fel - művelődni akart, végigtanulmányozta a klasszikusokat, teológusokat, tragédiaírókat, történészeket, bölcselőket; elgondolhatja, hogy mekkora szellemi munka állt előtte. De ez az ember egyenest a tagadás irodalmába pottyant, egykettőre elsajátította a tagadás tudományának a kivonatát, és kész. S ez még semmi: húsz évvel ezelőtt a tekintélyekkel, százados nézetekkel vívott harc nyomait fedezte volna fel ebben az irodalomban, s ebből a harcból megértette volna, hogy van valami más is; most azonban rögtön abba esik bele, amely a régi világnézetet már vitára sem érdemesíti; azon kezdi, hogy nincs semmi, csak évolution,[87] kiválasztás, harc a létért, és kész. Én az én tanulmányomban...
- Tudja, mit? - mondta Anna, aki lopva rég össze-összenézett már Vronszkijjal, s látta, hogy azt nem érdekli a festő műveltsége; csak a segítés módján gondolkozik, és képet szeretne rendelni nála. - Tudja, mit? - szakította félbe határozottan a beszédessé vált Golenyiscsevet: - Gyerünk el hozzá!
Golenyiscsev fölocsúdott, s készséggel beleegyezett. De minthogy a festő egy távoli negyedben lakott, elhatározták, hogy kocsit fogadnak.
Egy óra múlva Anna, mellette Golenyiscsev, szemben a hintó kis ülésén Vronszkij, egy távoli negyed csúnya, új háza elé értek. A házmester feleségétől, aki kijött elébük, megtudták, hogy Mihajlov műtermét meg lehet tekinteni, most azonban épp otthon van, két lépésre innen, a lakásán; őt küldték el hozzá a névjegyeikkel, kérve, engedje meg, hogy a képeit megnézhessék.
Mihajlov festő, mint mindig, most is dolgozott, amikor Vronszkij gróf és Golenyiscsev névjegyét behozták. Délelőtt a műtermében a nagy képen dolgozott. Hazaérve, megharagudott a feleségére, amiért a pénzt követelő háziasszonyt nem tudta leszerelni.
- Hússzor is megmondtam, ne keveredj vitákba. Úgyis ostoba vagy, s ha elkezdesz olaszul civakodni, háromszor olyan ostoba leszel - mondta hosszas veszekedés után.
- Akkor hát ne hanyagolj el mindent; én nem vagyok hibás benne. Ha pénzem lenne...
- Hagyj engem békén, az Isten szerelmére! - kiáltott föl Mihajlov könnyes hangon, s fülét befogva bement a válaszfal mögé, a dolgozószobájába, s magára zárta az ajtót. "Esztelen teremtés!" - mondta magában, s leült az asztalhoz, kinyitotta a mappát, s rendkívüli hévvel rögtön hozzálátott a megkezdett vázlathoz.
Mindig akkor ment neki legjobban a munka, ha nehéz helyzetben volt, s leginkább ha a feleségével veszett össze. "Csak eltűnhetnék valahová!" - gondolta, tovább dolgozva. Egy dührohamban levő emberi alakhoz készített vázlatot. A rajzot már előbb megcsinálta, de nem volt megelégedve vele. "Nem, a másik jobb volt... Hol van?" Bement a feleségéhez, s nagy mogorván, rá se nézve, a nagyobbik lányát kérdezte meg, hol a papír, amit odaadott neki. A papír s a rávetett rajz előkerült, de elmocskoltan, sztearinnal telicsöpögtetve. De ő azért fogta, az asztalára tette, eltolta magától, ráhunyorított, s nézni kezdte. Hirtelen elmosolyodott, s örömében összecsapta a kezét.
- Úgy, úgy! - mondta, s már vette a ceruzát, s gyorsan rajzolni kezdett. A sztearinfolt új pózt adott az alaknak.
Ezt az új pózt rajzolta most, s hirtelen annak a boltosnak kiugró állú, energikus arca jutott az eszébe, akinél a szivarjait vette, s ezt az arcot, ugyanezt az állat rajzolta oda az emberének. Fölnevetett az örömtől. A halott, kigondolt alak egyszerre élővé vált; nem lehetett rajta többet változtatni. Élt, világosan és egyértelműen meg volt határozva. A rajzon, az alak igényei szerint, lehetett javítani; a lábát másképp lehetett, sőt kellett is állítani, bal keze helyzetét egészen megváltoztathatta, a haját hátravethette. De ezekkel az igazításokkal az alakon nem változtatott; azt dobta csak el, ami eltakarta; mintegy levette róla a lepleket, amelyek miatt nem volt egészen látható. Minden új vonás csak még jobban kiemelte az alakot, ereje teljességében, amilyenné a sztearinfolt következtében vált.
Épp ezt az alakot fejezte be nagy vigyázatosan, amikor a névjegyet hozták.
- Rögtön, rögtön!
Bement a feleségéhez.
- No, rendben van, Szása, ne haragudj! - mondta neki, s félénken és gyengéden rámosolygott. - Hibás voltál. Hibás voltam. Majd mindent elintézek. - S miután kibékült a feleségével, fölvette bársonygalléros olajzöld kabátját és kalapját, s ment a műterembe. A sikerült alakot már elfeledte. Ezeknek a hintón jött tekintélyes oroszoknak a műteremlátogatása tartotta örömben s izgalomban.
Festményéről, amely ott állott a festőállványon, a lelke mélyén egyetlen véleménye volt: hogy hasonló képet soha senki sem festett még. Nem hitte, hogy a képe jobb az összes Raffaellóknál, de tudta, hogy amit el akart mondani s ezen a képen ki is fejezett, senki soha nem fejezte még ki. Ezt határozottan tudta, már régen, azóta, hogy festeni kezdte; de az emberek véleményének, akármiféle volt, mégis igen nagy jelentősége volt a szemében, s lelke mélyéig izgatta. Minden megjegyzés, a legjelentéktelenebb is, amely arra vallott, hogy a bírálók csak kis részét is látják annak, amit ő látott a képen, lelke mélyéig fölkavarta. Kritikusaiban a hozzáértés nagyobb mélységét tételezte föl, mint önmagában, s mindig valami olyasmit várt tőlük, amit maga nem látott meg a képében. S a nézők ítéletében ezt, úgy rémlett, sokszor meg is kapta.
Gyors léptekkel ment a műterem ajtaja felé, s noha izgatott volt, Anna lágyan megvilágított alakja, amint a bejárat árnyékában állva a hevesen magyarázó Golenyiscsevet hallgatja, s ugyanakkor nyilván a feléjük tartó festőt is meg akarja nézni, meglepte őt. Maga sem vette észre, de ahogy hozzájuk lépett, már elfogta és magába itta ezt a benyomást, éppen úgy, mint a szivarárus állat, s eldugta valahová, ahonnét, ha szüksége lesz rá, majd előveszi. A látogatók, akiket Golenyiscsev elbeszélése kiábrándított már a festőből, külseje láttán még jobban kiábrándultak. Közepes termetű, zömök, nyugtalan járású ember volt; fahéjbarna kalapja, olajszín kabátja, szűk pantallója, amikor már rég bővet viseltek, különösen pedig széles, közönséges arca, amely egyszerre fejezett ki félénkséget s azt a vágyat, hogy megőrizze méltóságát, nem tett kellemes benyomást.
- Kérem alássan - igyekezett közönyös maradni, s az előcsarnokba lépve kihúzta zsebéből a kulcsot, és kinyitotta az ajtót.
Ahogy a műterembe léptek, Mihajlov még egyszer végignézett a vendégein, s képzeletében Vronszkij arcát is följegyezte, főként az arccsontját. Noha művészösztöne szakadatlanul dolgozott és gyűjtötte az anyagot, maga pedig a perc közeledte miatt, amelyben művéről véleményt mondanak, egyre nagyobb felindulást érzett: észrevétlen jelekből, gyorsan és finoman, a három alakról is fogalmat alkotott. Az (Golenyiscsev) itteni orosz. Mihajlov nem emlékezett már sem a nevére, sem arra, hogy hol találkozott vele, vagy miről beszéltek; csak az arcára emlékezett, aminthogy emlékezett minden arcra, amit valaha látott, de emlékezett arra is, hogy ez az arc azok közé tartozik, amelyeket képzeletben a falsul fontoskodó, kifejezésszegény arcok hatalmas raktárába utalt. Nagy haja és túlságosan nyílt homloka látszólagos jelentőséget adott az arcának, amelyen a szűk orrnyeregre összpontosulva némi gyermeki nyugtalanság is volt. Vronszkij és Karenina, Mihajlov elképzelése szerint, gazdag, tekintélyes oroszok voltak, akik, mint a gazdag oroszok mind, a művészethez semmit sem értenek, de műértőknek és műpártolóknak játsszák meg magukat. "A klasszikusokon bizonyosan végigmentek már - gondolta -, most az újak műhelyeit járják be, a német sarlatánt s a bolond angol preraffaelitát, s csak a teljesség kedvéért jöttek el hozzám." Nagyon jól ismerte a dilettánsok szokását (minél okosabbak, annál rosszabb); a kortárs festőket csak azért nézik meg, hogy joguk legyen azt mondani: "A művészet hanyatlik, minél tovább nézi az ember az újakat, annál jobban látja, hogy a régi mesterek milyen utánozhatatlanul nagyok." Ezt várta, ezt látta az arcukon, a közönyös hanyagságon, amivel egymás közt beszélgettek, a próbabábukat s a mellszobrokat nézték, fesztelen járkálásukon, amivel a festmény felfödését várták. Ennek ellenére, mialatt a vázlatait forgatta, a függönyöket felhúzta, a lepedőt levette, erős felindulást érzett, annál inkább, mert bár felfogása szerint az előkelő és gazdag oroszok mind marhák és bolondok, Vronszkij, különösképpen pedig Anna megtetszett neki.
- Íme, parancsoljanak - állt félre sürgő járásával, s a képre mutatott. - Pilátus intelme. Máté huszonhetedik rész - mondta, s érezte, hogy ajka a felindulástól reszketni kezd. Félrehúzódott, s mögéjük állt.
Az alatt a néhány másodperc alatt, amíg látogatói némán nézték a képet, Mihajlov is rápillantott; egy idegen pillantásával, közönyösen. Ebben a néhány másodpercben meg volt győződve, hogy épp ezek a látogatók, akiket egy perccel előbb annyira megvetett, a legmagasabb, legigazságosabb ítéletet mondják majd ki. Elfelejtett mindent, amit régebben, az alatt a három év alatt gondolt a képről, ameddig festette. Elfelejtette érdemeit, amelyek kétségtelenek voltak a szemében; az ő közönyös, idegen, új pillantásukkal nézte, és semmi jót sem talált benne. Az előtérben ott látta Pilátus bosszús és Krisztus nyugodt arcát, a háttérben Pilátus szolgáinak az alakját és János arcát, amint lesi, mi történik. S ez a sok arc, amely annyi keresés, annyi hiba és javítás árán nőtt ki benne, mindegyik a maga külön jellegével, annyi gyötrelmet és örömet okozva, ezek az alakok, akiket az összhatás kedvéért annyiszor cserélt föl, a kolorit és tónus árnyalatai, amelyeket annyi fáradság árán ért el: mindez együtt most, hogy az ő szemükkel nézte, ízetlennek, ezerszer elismételtnek tetszett. A számára legdrágább arc, Krisztusé, a kép középpontja, amely fölfedezése közben annyi örömet szerzett neki, ahogy az ő szemükkel nézett a képére, egészen elveszett a számára; Tiziano, Raffaello, Rubens Krisztusainak jól, sőt nem is jól megfestett másolatát látta (tisztán állt előtte egy csomó tökéletlensége), ugyanazokat a katonákat és ugyanazt a Pilátust. Minden ízetlen, szegényes, ódivatú, sőt rosszul megfestett volt, rikító és gyenge. Igazuk lesz, ha a festő jelenlétében mesterkélten udvarias mondatokat mondanak, s amikor magukra maradnak, szánakoznak rajta, és kinevetik.
A hallgatásuk, noha egy percnél nem tartott tovább, túlságosan nyomasztóvá lett a számára. Hogy megszakítsa, s megmutassa, hogy nem ideges, erőt vett magán, és Golenyiscsevhez fordult.
- Azt hiszem - mondta -, volt már szerencsém. - Közben nyugtalanul nézett hol Annára, hol pedig Vronszkijra, hogy arcuk egy rezdülését se szalassza el.
- Hogyne! Rossinál, azon az estélyen, tán emlékszik, amelyiken az olasz kisasszony szavalt, az új Rachel[88] - fordult Golenyiscsev fesztelenül a festőhöz, a legkisebb sajnálkozás nélkül, hogy szemét elvonják a képtől.
Majd észrevéve, hogy Mihajlov a véleményüket várja, így szólt:
- A képe nagyot haladt, amióta utoljára láttam. S mint akkor, engem most is nagyon lenyűgöz Pilátus alakja. Az ember megérti őt: jó, derék fiú, de a lelke mélyéig hivatalnok; nincs tudatában, hogy mit tesz. De nekem úgy tetszik...
Mihajlov mozgékony arca fölsugárzott; a szeme ragyogott. Mondani akart valamit, de a felindulástól nem tudta kimondani, úgyhogy köhögést tettetett. Akármilyen csekélyre becsülte is Golenyiscsev művészi ízlését, hozzáértését, akármilyen jelentéktelen volt is ez a helyes észrevétel a Pilátus arcának hűséges hivatalnok-kifejezéséről, és akármilyen sértő lehetett is, hogy elsőül, mielőtt a fontosabbakról szó lett volna, egy ilyen haszontalan megjegyzést tesznek, Mihajlovot elragadta ez az észrevétel. Pilátus alakjáról maga is azt gondolta, amit Golenyiscsev mondott. Hogy ez az észrevétel egy csak a millió többi közül, amelyek, mint azt Mihajlov nagyon jól tudta, mind igazak, nem csökkentette Golenyiscsev megjegyzésének a jelentőségét. Beleszeretett Golenyiscsevbe ezért a megjegyzéséért, s a csüggedés állapotából egyszerre elragadtatásba csapott. Képe egyszerre az élet egészének kifejezhetetlen bonyolultságában elevenedett meg előtte. Azt próbálta megint mondani, hogy Pilátust ő is így gondolta el, de az ajka engedetlenül reszketett, s nem tudta kimondani. Vronszkij és Anna is mondtak valamit, azon a halk hangon, amin a képkiállításokon szokás beszélni, részben hogy a művészt meg ne sértsék, részben pedig hogy hangosan ostobaságot ne mondjanak, ami művészetről szólva oly könnyen megesik. Mihajlovnak úgy rémlett, hogy a kép rájuk is mély benyomást tett. Hozzájuk lépett.
- Milyen csodálatos Krisztus arckifejezése! - mondta Anna. Mindabból, amit látott, ez az arc tetszett meg neki a legjobban; a képnek, érezte, ez a középpontja, a művésznek is ez a dicséret eshet legjobban. - Látszik, hogy sajnálja Pilátust.
Ez megint egy volt a millió igaz elgondolás közül, aminek képében s Krisztus alakjában megvolt az alapja. Anna azt mondta, hogy Krisztus sajnálja Pilátust, s Krisztus arcában csakugyan a szánalom vonásának is ott kellett lennie, amint ott volt a szereteté, a mennyei nyugalomé, a halálraszántság s a szavak hiábavalóságának tudata. Pilátusban persze hogy ott van a hivatalnok, Krisztusban pedig a szánalom, hisz egyik az anyagi, másik a szellemi élet megtestesítője. Mihajlov tudatában ez s még sok más is felmerült. S az elragadtatástól megint felragyogott az arca.
- S hogy van megfestve ez az alak, milyen levegős. Körül lehet járni - mondta Golenyiscsev; ezzel a megjegyzésével nyilván azt akarta jelezni, hogy az alak tartalmát s jelentését nem helyesli.
- Igen, csodálatos mestermű! - mondta Vronszkij. - Hogy kiemelkednek a háttérben azok az alakok. Ez aztán a technika - fordult Golenyiscsevhez, egy beszélgetésükre célozva arról, hogy Vronszkij kétségbe van esve: elsajátíthatja-e ezt a technikát.
- Igen, igen, csodálatos! - hagyták helyben Golenyiscsev és Anna is. Ez a megjegyzés a technikájára, akármilyen lelkesült állapotban volt, megkarmolta Mihajlov szívét, haragosan pillantott Vronszkijra, s hirtelen összehúzta a szemöldökét. Gyakran hallotta a technika szót, s végképp nem tudta, mit értenek rajta. Ezen a szón, annyit tudott, a festés és rajzolás gépies ügyességét értik, teljesen függetlenül a tartalomtól. Gyakran megfigyelte, hogy a technikát, mint a mostani dicséretben is, a mű belső értékével állították szembe; mintha azt, ami rossz, meg lehetne jól festeni. A leplek levétele közben, tudta, sok figyelemre és óvatosságra van szükség, hogy az ember magát a művet meg ne sértse, s a lepleket mind levegye; de a festőmesterségnek, a technikának ebben nem volt része. Ha egy kisfiú vagy a szakácsnője előtt, amit ő látott, feltárulna, azok is ki tudnák hámozni azt, amit látnak. Viszont a legtapasztaltabb, legmesterségtudóbb festőtechnikus sem tud a puszta, gépies ügyességével semmit megfesteni, ha a tartalom határai előbb fel nem tárulnak előtte. Azonkívül azt is látta, hogy ha már technikáról beszélnek, akkor őt nem is lehet dicsérni érte. Abban, amit most fest vagy megfestett, szembeötlő fogyatékosságokat látott, abból a vigyázatlanságból eredőket, amellyel a lepleket vette le, s ezeket most már anélkül, hogy az egész művet el ne rontsa, nem is lehetett kijavítani. Csaknem minden ablakon és arcon ott látta még a képet rontó, teljesen le nem vett leplek maradványát.
- Egyet mondanék, ha megenged egy észrevételt... - jegyezte meg Golenyiscsev.
- Á! Nagyon örülök, s kérem is rá - mondta Mihajlov tettetett mosollyal.
- Ez az, hogy Krisztus önnél emberisten, s nem istenember. Különben tudom, hogy a szándéka is ez volt.
- Nem festhetem meg azt a Krisztust - mondta Mihajlov komoran -, amelyik nincs ott a lelkemben.
- De ebben az esetben, ha megengedi, hogy a véleményemet kimondjam... A képe olyan szép, hogy a megjegyzésem nem árthat neki, különben is egyéni vélemény. Meg önnél másként is áll a dolog. Maga a motívum más. De vegyük akár Ivanovot is. Ha Krisztust történeti alakká fokozzuk le, szerintem Ivanov is jobban tette volna, ha más történeti tárgyat választ - frissebbet, érintetlent.
- De ha ez a legfenségesebb tárgy, amit a művész találhat!
- Ha keresünk, találunk mást is. A dolog úgy áll, hogy a művészet nem tűr vitát és okoskodást. Ivanov képe előtt pedig hívőben és hitetlenben is felmerül a kérdés: Isten ez vagy sem? S ez szétdúlja az élmény egységét.
- De miért? - mondta Mihajlov. - Művelt emberek közt, én úgy látom, ebben nem lehet vita.
Golenyiscsev nem értett egyet ezzel; kitartott előző gondolata mellett, hogy a művészet megköveteli az élmény egységét, s lehengerelte Mihajlovot. Mihajlov ideges lett, de eszméje védelmében nem tudott semmit sem mondani.
Anna és Vronszkij már rég össze-összepillantottak, bántotta őket barátjuk tudós beszédessége. Vronszkij végül is nem várta be a házigazdát, hanem egy másik, kisebb kép elé lépett.
- Ó, milyen szép, milyen gyönyörű! Csuda! Hogy milyen szép! - szólaltak meg Anna és Vronszkij egyszerre.
"Mi tetszett meg nekik annyira?" - gondolta Mihajlov. El is felejtette már ezt a három évvel ezelőtt festett képét, el a szenvedést, elragadtatást, amit ezzel a képpel átélt, amikor néhány hónapon át éjjel-nappal szakadatlanul vele foglalkozott, mint ahogy bevégzett képeit mindig el szokta felejteni. Még csak rá sem szeretett nézni; azért tette csak ki, mert egy angolra várt, aki meg akarta venni.
- Egy régi tanulmányom - mondta.
- Milyen szép! - mondta Golenyiscsev is, akit a kép szépsége őszintén megejtett.
Két fiú horgászott egy fűzfabokor árnyékában. Az egyik, az idősebb, éppen most vetette ki a horgot, s egészen elmerülve a dolgában, iparkodva húzta ki a bokor mögül a beleakadt úszót. A másik, a fiatalabb, a füvön feküdt; kócos, szőke fejét a kezébe támasztotta, s elgondolkozó kék szemmel nézte a vizet. Min gondolkozott?
Az elragadtatás, amelyet a kép keltett, Mihajlovban is megmozgatta a hajdani izgalmat, de félt, nem szerette ezt az üres, múltba vivő érzést, épp ezért, bár örült a dicséretnek, egy harmadik képre akarta látogatói figyelmét terelni.
Vronszkij azonban megkérdezte, eladó-e a kép. Mihajlovnak most, hogy látogatói izgalomba hozták, kellemetlen volt pénzügyekről beszélni.
- Eladásra van kitéve - felelte, szemöldökét komoran összehúzva.
Amikor a látogatói elmentek, Mihajlov leült Pilátus és Krisztus képe elé, s gondolatban elismételte, amit a látogatók mondtak, azt is, amit nem mondtak, csak sejtettek vele. És különös, aminek akkor súlya volt, amíg itt voltak, s gondolatban az ő szemszögükbe helyezkedett, egyszeriben minden jelentőségét elvesztette.
A maga teljes művészpillantásával kezdte a képet nézni, s abba az állapotba került, amelyben teljesen meg volt a tökéletességéről és így jelentőségéről is győződve; erre szüksége is volt ahhoz a minden más érdeklődést kizáró feszültséghez, amely nélkül dolgozni nem tudott.
De Krisztus egyik lába, amelyet rövidülésben festett, nem volt mégsem az igazi. Vette a palettát, s hozzáfogott a munkához. Mialatt a lábat javította, János alakját nézte egyre a háttérben; a látogatói nem vették észre, pedig ez volt, tudta, a tökéletesség teteje. Ahogy a lábat befejezte, ehhez az alakhoz akart fogni, de túlságosan izgatottnak érezte magát. Hidegen éppolyan képtelen volt dolgozni, mint amikor nagyon ellágyult, s túlságosan meglátott mindent. A hidegségtől a lelkesedés felé haladva csak egyetlen lépcsőfok volt, amelyen képes volt dolgozni. S most túlságosan izgatott volt. Le akarta fedni a képet, de megállt, kezét a lepedőn tartva, boldogan elmosolyodott, és sokáig nézte János alakját. Végül is, szomorúan szakadva el tőle, leeresztette a lepedőt, s fáradtan, de boldogan a szobájába ment.
Vronszkij, Anna és Golenyiscsev hazafelé menet különösen elevenek és vidámak voltak. Mihajlovról beszélgettek s a képéről. A tehetség szó, amin ők az észtől és szívtől független, vele született, majdnemhogy testi képességet értettek - ezzel akartak megnevezni mindent, amit a művész átélt -, különösen gyakran fordult elő beszélgetésükben, hisz elkerülhetetlen volt, hogy amiről semmit sem tudtak, de mégis beszélni akartak, megnevezzék. A tehetséget, azt mondták, nem lehet megtagadni tőle, de hiányos műveltsége miatt a tehetsége nem fejlődhet ki - orosz művészeink közös szerencsétlensége. De a fiúk képe az emlékezetükben maradt, s újra meg újra rátértek.
- Milyen gyönyörű! Milyen jól sikerült neki, és milyen egyszerű! Nem is tudja, milyen jó. Úgy van, nem szabad elszalasztani - mondta Vronszkij -, meg kell venni.
Mihajlov eladta Vronszkijnak a képet, s vállalta, hogy megfesti Anna portréját.
A kitűzött napon elment, s megkezdte a munkát.
Az arckép az ötödik ülésre mindenkit meglepett, Vronszkijt különösen, nemcsak a hasonlóságával, a rendkívüli szépségével is. Furcsa volt, hogy tudott Mihajlov rájönni Anna különös szépségére. "Ismernie és szeretnie kellett volna, ahogy én szerettem, hogy ezt a kedves, bensőséges kifejezést fölfedezze" - gondolta Vronszkij, holott ezt a bensőséges, kedves kifejezést ő maga is csak az arckép révén ismerte föl. Ez a kifejezés azonban annyira igaz volt, hogy neki s másoknak is úgy tetszett, mintha réges-rég ismerték volna.
- Én annyi ideje vergődöm, és semmire sem megyek - mondta a maga képéről -, ő pedig ránézett s megfestette. Ez a technika.
- Majd megjön - vigasztalta Golenyiscsev, akinek a fogalmai szerint Vronszkijnak tehetsége is volt, de ami a fő, a művészet emelkedettebb megértéséhez szükséges műveltsége. Golenyiscsev hitét Vronszkij tehetségében az is élesztette, hogy cikkeihez és gondolataihoz szüksége volt az érdeklődésére és dicséretére, s a dicséretnek és bátorításnak, úgy érezte, kölcsönösnek kell lennie.
Idegen házban, különösen pedig Vronszkij palazzó-jában, Mihajlov egészen más ember volt, mint otthon a műtermében. Ellenségesen tisztelettudó, mintha félne közelebb kerülni ezekhez az emberekhez, akiket becsülni nem tudott. Vronszkijt őkegyelmességének nevezte, s hiába hívták meg ebédre, sosem maradt ott, s másképp nem jött, csak az ülésekre. Anna kedvesebb volt hozzá, mint másokhoz, a képéért hálát érzett iránta; Vronszkij több, mint udvarias, nyilván érdekelte, mi a festő véleménye a képéről; Golenyiscsev pedig nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy Mihajlovnak helyes fogalmakat ne sugalmazzon a művészetről. De Mihajlov egyformán hűvös maradt mindhármuk iránt, Anna a pillantásából érezte, hogy szereti nézni őt, a beszédet azonban kerülte vele. Vronszkij beszédére a maga festősködéséről makacsul hallgatott; éppilyen makacsul hallgatott, amikor Vronszkij megmutatta a képét. Golenyiscsev társalgása szemmel láthatólag terhére volt, s nem mondott ellent neki.
Tartózkodó, kellemetlen, szinte ellenséges viselkedésével, amikor közelebbről megismerték, Mihajlov általában nagyon ellenszenves lett nekik, s boldogok voltak, amikor az ülések véget értek; kezükben ott maradt a gyönyörű arckép, s a festő nem jött többé.
Golenyiscsev elsőül mondta ki mindnyájuk gondolatát, hogy Mihajlov egyszerűen irigyli Vronszkijt.
- Nem azért irigyli, mondjuk, mert tehetsége van, de bosszantja, hogy egy gazdag, udvarképes ember (hozzá gróf, ők ezt mind gyűlölik) minden különös vesződség nélkül csinálja meg ugyanazt, ha nem jobbat, amit ő, aki az egész életét szentelte rá. A legfőbb, a műveltség, az hiányzik belőle.
Vronszkij védte Mihajlovot, de a lelke mélyén ő is elhitte, amit Golenyiscsev mondott, hisz egy más, alsóbb világ emberének, fogalmai szerint, irigyelnie kellett őt.
Anna képének - ugyanaz a tárgy, melyet mindketten természet után festettek - meg kellett volna Vronszkijnak mutatnia kettejük közt a különbséget, ő azonban nem látta meg. Éppen csak a kép festését hagyta a Mihajlové után abba; úgy döntött, hogy az most már felesleges. A középkori képét azonban folytatta, s ő maga, Golenyiscsev, de különösképpen Anna, minthogy sokkal jobban hasonlított más híres képekre, mint a Mihajlové, nagyon szépnek is találták.
Mihajlov, noha Anna portréján gyönyörűséggel dolgozott, még jobban örült, mint ők, amikor az ülések véget értek, s nem kellett többé Golenyiscsev okoskodásait hallgatnia a művészetről, Vronszkij festészetét pedig elfelejthette. Vronszkijnak, tudta, nem lehet megtiltani, hogy a festészettel bohóskodjék, s mint minden dilettánsnak, neki is megvan a joga azt festeni, ami jólesik; őt azonban bosszantotta. Nem lehet senkinek megtiltani, hogy egy nagy viaszbabát csináljon és csókolgassa. De ha ez az ember jön, a babájával egy szerelmes elé ül s cirógatni kezdi, ahogy a szerelmes cirógatja akit szeret, akkor a szerelmesnek ez kellemetlen. Ilyen kellemetlen érzése volt Mihajlovnak Vronszkij festészete láttán; nevetséges is volt, bosszantó is, szánalomra méltó és sértő is.
Vronszkij szórakozása a festészettel és a középkorral nem tartott soká. Volt annyi festői ízlése, hogy nem tudta a képet befejezni. A kép félbemaradt. Homályosan olyasmit érzett, hogy tökéletlenségei, amelyek kezdetben nem voltak nagyon észrevehetők, ha folytatja, szembeszökők lesznek. Vele is az történt, ami Golenyiscsevvel; az is úgy érezte, hogy nincs mondanivalója, s állandóan csalta magát, hogy a gondolata még nem ért meg, ki kell hordani, anyagot gyűjteni. De Golenyiscsevet ez feldühítette és elgyötörte; Vronszkij azonban nem tudta csalni és gyötörni magát, legfőképpen pedig nem tudott haragudni. Jelleme sajátos határozottságával, minden magyarázat és önigazolás nélkül, egyszer csak abbahagyta a festegetést.
De e nélkül a foglalatosság nélkül az élete - s Annáé is, aki kiábrándulásán nem győzött csodálkozni - egy olasz városban igen unalmasnak tetszett. A palota egyszerre olyan nyilvánvalóan vén lett és mocskos; a függöny foltja, a padlók repedése, a párkányok levert vakolata olyan kellemetlen a szemnek; a mindig egy és ugyanaz Golenyiscsev, olasz professzor és német utazó - annyira unalmas, hogy változtatni kellett az életükön. Elhatározták, hogy Oroszországba utaznak, falura. Péterváron, Vronszkij úgy tervezte, elintézi fivérével az örökség felosztását. Anna pedig meg akarta látogatni a fiát. A nyarat Vronszkij nagy, ősi birtokán szándékoztak tölteni.
Levin harmadik hónapja volt nős. Boldog volt, de egyáltalán nem úgy, ahogy várta. Lépten-nyomon kiábrándult régi ábrándjaiból, s új, nem várt örömök érték. Boldog volt, de a családi életbe lépve folyvást látnia kellett, hogy egészen más, mint aminek elképzelte. Lépten-nyomon azt tapasztalta, amit az az ember, aki a tavon egy csónak sima, boldog futásában gyönyörködik, utána pedig maga ül bele a csónakba. Nem elég, azt látta, nyugodtan ülni és nem fészkelődni, neki kell feszülnie, nem feledve egy percre sem, hogy hová tart, hogy a lába víz alatt van, hogy eveznie kell, hogy a gyakorlatlan kéz belesajdul, s hogy csak nézni könnyű, de csinálni, ha igen örvendetes is, nagyon nehéz.
Amíg legényember volt, s a mások házaséletére gondolt, az apró gondokra, veszekedésekre, féltékenységre, megvetően mosolygott magában; az ő jövendő házaséletében ilyesmi, meggyőződése szerint, nemcsak hogy elő nem fordulhat, de még a külső formáknak sem szabad, úgy tűnt föl neki, a mások életére hasonlítania. S ehelyett, íme, házasélete nemcsak hogy rendkívülien nem alakult, hanem, épp ellenkezőleg, ugyanazokból a haszontalan semmiségekből tevődött össze, amelyeket régebben annyira megvetett, most azonban, akarata ellenére, szokatlan és vitathatatlan jelentőséget nyertek. És ezeknek a semmiségeknek az elintézése, úgy látta, egyáltalán nem olyan könnyű, mint ahogy korábban képzelte. Bár a házaséletről, feltevése szerint, a legpontosabb fogalmai voltak, házaséletét, mint minden férfi, önkéntelenül is csak a szerelem gyönyöreként képzelte el, amelyet semminek sem szabad megzavarni, s amelytől apró gondok nem vonhatják el. Neki, felfogása szerint, végeznie kellett a munkáját, s utána a szerelem boldogságában megpihennie. A feleségének engednie kell, hogy ő szeresse, és kész. De mint minden férfi, ő is elfeledte, hogy a feleségének is dolgoznia kell. Elcsodálkozott, amikor ő, a gyönyörűséges, poétikus Kitty, házaséletüknek nemhogy az első heteiben, de már az első napján abrosszal, bútorral, vendégmatraccal, tálcával, szakáccsal és ebéddel volt képes gondolni, törődni, vesződni. Már mint vőlegény megdöbbent azon a határozottságon, amivel Kitty a külföldi utat elutasította, s úgy határozott, hogy falura menjenek, mint aki tudja, mire van szükségük, s szerelmükön kívül másra is képes még gondolni. Akkor bántotta ez, s apró vesződségei és gondjai néha most is bántották. De látta, hogy Kittynek szüksége van erre. S minthogy szerette, ha nem is értette, mire jók, s mulatott is a gondjain, nem tudott nem gyönyörködni bennük. Mulatott rajta, ahogy a Moszkvából hozott bútorokat a helyükre állítgatta; a vendégek és Dolly jövendő elhelyezését megszabta, új szobalányát elszállásolta, az öreg szakácsnál az ebédet megrendelte; Agafja Mihajlovnával, akit a kamra éléről eltávolított, összekapott. Látta, hogy az öreg szakács mosolyog s gyönyörködik, amint ügyetlen és értelmetlen utasításait hallgatja, s Agafja Mihajlovna a fiatal úrnő új kamararendjére elgondolkozva és szeretetteljesen csóválja a fejét; azt is látta, hogy Kitty rendkívül bájos volt, amikor sírva és nevetve odajött hozzá, s elmagyarázta, hogy a lány, Mása, megszokta, hogy kisasszonynak nézze, s ezért rá senki se hallgat. Mindezt kedvesnek találta, de furcsának is; arra gondolt, hogy sokkal jobb lenne ilyen vesződségek nélkül az élet.
Nem ismerte a változás érzését, amely Kittyt elfogta, aki, ha otthon kvaszos káposztát vagy édességet akart, sem ezt, sem azt nem kaphatta meg, itt pedig megrendelhette, ami csak tetszett neki, garmadaszám vehette a csemegét, annyi pénzt adhatott ki, amennyi jólesett, s olyan tésztát kérhetett, amilyet kívánt.
Örömmel ábrándozott Dolly s a gyerekei lejöveteléről; különösképp azért, hogy akkor mindenik gyereknek a kedves süteményét rendelheti; Dolly pedig méltányolni fogja az új berendezkedését. Maga sem tudta, miért és mi célból, de a háztartás ellenállhatatlanul vonzotta, ösztönében érezte a tavasz közeledtét, s tudva, hogy esős napok is lesznek, rakta, ahogy tudta, a fészkét, s azon iparkodott, hogy amikor rakja, tanulja is, hogy kell rakni.
Kittynek ez az aprólékos gondterhessége - amely Levin eszményével az első idők emelkedett boldogságáról olyan ellentétben állt - volt az egyik csalódás, s ez a kedves gondterhesség, amelynek az értelmét nem értette, de szeretni nem tudta, az új örömök egyike.
A másik csalódás és öröm a veszekedés volt. Levin nem tudta sohasem elképzelni, hogy közte s a felesége közt más viszony is lehet, mint gyengéd, tiszteletteljes és szerető, s mindjárt az első napok egyikén hirtelen úgy összevesztek, hogy Kitty azt mondta, Levin nem is szereti őt, csak saját magát, sírva fakadt, és hevesen hadonászott.
Az első veszekedésük amiatt tört ki, hogy Levin kiment az új tanyára, s félórával tovább maradt, mert rövidebb úton akart átvágni, s eltévedt. Hazajövet folyton Kittyre gondolt, a szerelmére, boldogságára, s minél közelebb került, annál több gyöngédség gyűlt föl benne iránta. Olyan érzéssel szaladt, vagy még erősebbel talán a szobába, amilyennel Scserbackijékhoz ment el megkérni a kezét. S váratlanul komor, addig sosem tapasztalt arckifejezéssel találta magát szemben. Meg akarta csókolni a feleségét, de Kitty eltolta.
- Mi az?
- Jókedved van - kezdte Kitty, aki szeretett volna epésen nyugodt maradni.
De alig nyitotta ki a száját, szemrehányások özöne formájában dőlt belőle az esztelen féltékenység, mindaz, ami abban a félórában kínozta, amit az ablaknál ülve, mozdulatlanul töltött el. Levin most értette meg először világosan, amit akkor az esküvő után, amikor a templomból kivezette, még nem értett. Most látta, hogy Kitty nemcsak hozzá tartozik, de azt sem tudja, hol végződik a felesége, s hol kezdődik ő. Abból a kínos kettősségből értette meg, amit ebben a percben érzett. Az első pillanatban megsértődött; ugyanabban a pillanatban azonban már azt is érezte, hogy nem lehet megsértve, hisz a felesége - ő maga. Az első percben olyasmit érzett, mint aki hátulról hirtelen erős ütést kap; dühös bosszúvággyal fordult meg, hogy elkapja a bűnöst, s arról győződik meg, hogy maga ütötte meg véletlenül önmagát; nincs kire haragudnia, a fájdalmat el kell viselni s le kell csendesíteni.
Soha többé nem érezte ezt ekkora erővel, de most, első alkalommal, sokáig nem tudott magához térni. A természetes érzés azt követelte, hogy igazolja magát, bebizonyítsa Kittynek, hogy ő a hibás, de ezt bebizonyítani annyi lett volna, mint még jobban fölingerelni, s még nagyobbá tenni a szakadást, amely az egész bánat oka volt. Egy megszokott érzés arra késztette, hogy ledobja magáról s ráhárítsa a bűnt; egy másik, erősebb, hogy ne engedje a keletkezett repedést tovább szélesedni, s hamar, minél hamarább elsimítsa. Ilyen igazságtalan vád alatt kínos volt megmaradni, de igazolnia magát, fájdalmat okozni: még rosszabb. Mint akit félálomban fájdalom gyötör, ki akarta tépni, elhajítani a fájó helyet, fölébredve azonban azt érezte, hogy a fájó hely - ő maga. Azon kell lennie, hogy a fájdalmat elviselje; s Levin ezt is igyekezett tenni.
Kibékültek. Kitty belátta a hibáját, de nem vallotta be, csak gyöngédebb lett, s a szerelem új, kettőzött boldogságát érezték. Ez azonban nem akadályozta meg, hogy az efféle összeütközések a legváratlanabb és -haszontalabb ürügyekkel, mégpedig igen sűrűn, meg ne ismétlődjenek. Az összeütközések sokszor abból eredtek, hogy maguk sem tudták, a másiknak mi fontos, s hogy ebben az első időben mindketten igen gyakran voltak rossz hangulatban. Amikor csak az egyikük volt rosszkedvű, nem dőlt össze a világ, de ha történetesen mind a ketten rosszkedvűek voltak, olyan érthetetlenül kicsinyes okokon kaptak össze, hogy később sehogy sem tudtak visszaemlékezni rá, min is vesztek össze. Igaz, hogy amikor mindketten jó hangulatban voltak, az életörömük megkettőződött. Ez az első korszak mégis mindkettőjüknek nehéz volt.
Az egész idő alatt különösen elevenen éreztek valami feszültséget, mintha hol ebbe, hol abba az irányba rángatták volna azt a láncot, amellyel egymáshoz kötözték őket. Általában a mézeshetek, azaz az esküvő utáni hónap, amelytől Levin a hagyomány alapján annyit várt, nemcsak hogy mézesek nem voltak, de mindkettőjük emlékezetében életük legnehezebb, legmegalázóbb idejeként maradtak meg. Életük későbbi során mindketten egyformán azon voltak, hogy ennek az egészségtelen időnek, amikor ritkán voltak normális lelkiállapotban, ritkán voltak hűek önmagukhoz, torz és szégyenletes mozzanatait az emlékezetükből kitöröljék.
Csak házasságuk harmadik hónapjában, amikor Moszkvából, ahova egy hónapra felmentek, visszajöttek, lett az életük egyenletesebb.
Most jöttek csak meg Moszkvából, s örültek a magányosságuknak. Levin a dolgozójában ült az íróasztalnál, és írt. Kitty is ott ült, abban a sötétlila ruhában, amit házassága első napjaiban hordott, s most újra fölvett, s amely az urának különösen emlékezetes és drága volt, ugyanazon az ócska bőrdíványon, amely már a Levin nagyapja s apja szobájában is mindig ott volt, s egy broderie anglaise-en[89] dolgozott. Levin gondolkozott és írt; de közben állandóan ott érezte a felesége örvendeztető jelenlétét. A gazdálkodással s a könyvével, amelyben az új gazdaságtudomány alapelveit kellett volna kifejtenie, nem hagyott föl, de míg régebben ezek a foglalatosságok és gondolatok kicsinyeknek és jelentékteleneknek tűntek föl az egész életét elborító homályhoz képest, most a boldogság ragyogó fényével elöntött reá váró élethez viszonyítva látszottak kicsinyeknek és mellékesnek. Nem hagyott föl a foglalatosságaival, de figyelmének a súlypontja, úgy érezte, most másra ment át, s ennek következtében másképp és világosabban is nézi a dolgát. Régebben a munka megváltás volt az élettől, az élet, azelőtt úgy érezte, nagyon komor lett volna nélküle. Most azért volt föltétlen szüksége rá, hogy az élete túl egyhangúan fényes ne legyen. Ahogy megint elővette a papírjait, s elolvasta azt, amit írt, megelégedéssel látta, hogy a dolog megérdemli a vesződséget. Új volt és hasznos. Régibb gondolatai közül sok fölöslegesnek és túlzottnak tetszett, de sok elintézetlen kérdés, amikor emlékezetében az egészet fölfrissítette, világossá vált előtte. Most éppen az orosz földművelés kedvezőtlen helyzetének az okairól írt egy új fejezetet. Kimutatta, hogy Oroszország szegénysége nemcsak a földtulajdon rossz elosztásából s a téves irányzatból ered, hanem az utóbbi időben az Oroszországra kívülről, természetellenesen ráerőszakolt civilizáció is hozzájárult ehhez; különösen a műutak és vasutak, amelyek a városi központosítást, a fényűzés növekedését, ezek következményeként pedig a gyáripar, hitel s kísérőtársa: a tőzsdejáték fejlődését vonták a földművelés kárára maguk után. Úgy látta, hogy ha egy állam gazdasági élete normálisan fejlődik, ezek a jelenségek akkor lépnek csak fel, amikor a földművelésbe már elég jelentős munkát öltek, s helyes vagy legalább meghatározott feltételei megvannak; hogy egy ország gazdaságának egyenletesen kell növekednie, főként úgy, hogy a gazdasági élet más ágai a földművelésnek elébe ne vágjanak; hogy a földművelés bizonyos állapotához bizonyos, neki megfelelő közlekedési utaknak kell tartozniok, a mi helytelen földkihasználásunk mellett tehát a vasutak, amelyeket nem gazdasági, hanem politikai kényszer hívott életre, idő előttiek, s ahelyett, hogy amint várták, a földművelést serkentették volna, ipart és hitelt támasztva, elébe vágtak és megállították, s épp ezért, ahogy egy állat egyik szervének egyoldalú és idő előtti fejlődése is megakasztaná az általános fejlődést, a hitel, a közlekedés, az erőltetett gyáripar, amelyek Európában, ahol időszerűek, kétségtelenül szükségesek voltak, Oroszország gazdasági életében, a napirenden levő fő kérdést, a földművelés rendbe szedését félretolván, csak kárt okoztak.
Mialatt Levin a könyvét írta, Kitty arra gondolt, milyen természetellenesen figyelmes volt a férje a fiatal Csarszkij herceghez, aki elutazásuk előestéjén olyan tapintatlanul kedveskedett vele. "Féltékenykedik, Istenem! Milyen kedves és ostoba. Féltékeny rám! Ha tudná, hogy annyit számítanak nekem, mint Pjotr szakács - gondolta, a birtoklás furcsa érzésével nézve az ura tarkójára és vörös nyakára. - Sajnálom ugyan elszakítani a munkájától (bár ráér!), de látnom kell az arcát; megérzi-e, hogy nézem. Azt akarom, hogy megforduljon... Akarom, nos!" És tágra nyitotta a szemét, ezzel akarta pillantása hatását erősebbé tenni.
- Úgy van, minden nedvet magukhoz szívnak, s hamis fényt árasztanak - morogta Levin az írásban megállva, s érezve, hogy Kitty nézi és mosolyog, hátrapillantott.
- Mi az? - kérdezte elmosolyodva, s fölállt.
"Visszanézett" - gondolta Kitty.
- Semmi, azt akartam, hogy rám nézz - mondta Kitty rápillantva. Ki szerette volna találni, bosszantja-e vagy sem, hogy elvonta a munkától.
- Milyen jó is így kettesben! Nekem legalább az - mondta Levin, ahogy boldogságtól sugárzó mosollyal hozzálépett.
- Nekem is olyan jó! Nem megyek innét sehova, legfőként Moszkvába.
- S te mire gondoltál?
- Én? Én arra... Nem, nem, menj és írj, ne szórakozz - mondta Kitty az ajkát elfintorítva -, nekem is ki kell vágnom ezeket a lyukacskákat, látod?
Fogta az ollót, és vágni kezdte.
- Nem, mondd meg, mire? - ült Levin melléje, a kisolló kör alakú mozgását figyelve.
- Hogy mire gondoltam? Moszkvára, a te tarkódra.
- Miért is épp én kaptam ezt a boldogságot? Nem természetes. Túlságosan szép - mondta Levin, a kezét megcsókolva.
- Nekem épp fordítva, minél szebb, annál természetesebb.
- Itt egy kis fürtöcskéd van - mondta Levin, Kitty fejét óvatosan megfordítva. - Fürtöcske. Ez, látod. De gyerünk, dolgozzunk.
A munka azonban nem ment, s ők, mint a bűnösök, úgy ugrottak el egymástól, amikor Kuzma belépett, s jelentette, hogy a teát már beadták.
- A városból megjöttek már? - kérdezte Levin Kuzmától.
- Éppen most, most pakolnak ki.
- Gyere minél előbb - mondta neki Kitty, a szobájából kilépve -, különben nélküled olvasom el a leveleket. Utána majd négykezesezünk.
Amikor magára maradt, elrakta az új irattartóba, amit már Kitty vásárolt, a füzeteit; a kezét megmosta az új mosdóban, az új, finom mosdószerszámmal, ami mind Kittyvel jelent meg a házban, s gondolatain elmosolyodva, rosszallólag csóválta rájuk a fejét; a bűntudathoz hasonló érzés kínozta. Volt valami szégyenletes, elpuhult - szibarita, ahogy magában nevezte - a mostani életben. "Nem jó így ez az élet. Három hónapja lesz hamarosan, s szinte semmit sem csinálok. Most először fogtam komolyan munkához, s mi lett belőle? Elkezdtem, s abbahagytam. Még a mindennapi teendőimmel is majdnemhogy fölhagytam. A gazdaság, oda sem járok ki. Hol én sajnálom Kittyt otthagyni, hol neki unalmas, azt látom. S még azt gondoltam, hogy az élet a házasságig valahogy nem is számít, a nősülés után jön csak az igazi. S itt van, három hónapja hamarosan és soha ilyen henyén és haszontalanul nem töltöttem az időm. Nem, ez nem megy tovább, hozzá kell látnom. Ő persze nem hibás. Nincs mit a szemére hánynom, magamnak kellett volna keményebbnek lennem, a férfiúi függetlenségemet megőriznem. Erre különben még rászoktathatom magam, s őt is ránevelhetem. Kitty természetesen nem hibás" - mondotta magában.
De az elégedetlen embernek nehéz épp azt, aki legközelebb áll hozzá, azért, ami miatt elégedetlen, nem hibáztatni. Levinnek is ott derengett a fejében, hogy Kitty, ha nem is hibás (hibás ő nem lehet semmiben), de hibás a felületes és frivol nevelése. "Ez az ostoba Csarszkij; Kitty, tudom, akarta, de nem tudta visszaparancsolni... A háztartáson (az iránt érdeklődik), a toalettjén és a broderie anglaise-én kívül nincs komoly érdeklődés benne. Sem az én munkám nem érdekli, sem a gazdaság, sem a parasztok, sem a zene, pedig elég erős benne. Az olvasás sem. Semmit sem csinál, és tökéletesen elégedett." Levin magában elítélte ezért, nem értette, hogy Kitty arra a korszakára készülődik, amikor egyidőben lesz majd feleség és háziasszony, s hordja, táplálja és neveli a gyerekeit. Nem gondolt rá, hogy Kitty ösztönösen már tudja ezt, s erre a roppant munkára készül elő, s ezért nem tesz szemrehányást magának a percnyi gondtalanság, a szerelem boldogsága miatt, amit most élvez, vígan rakva jövendő fészkét.
Amikor Levin fölment, a felesége már ott ült az új ezüstszamovárnál, az új teáskészlet mellett; a kisasztalhoz odaültette Agafja Mihajlovnát is egy csésze tea mellé, s Dolly levelét olvasta, akivel sűrűn levelezett.
- Lám, ideültetett a maga asszonykája; rám parancsolt, hogy melléüljek - mosolygott Agafja Mihajlovna barátságosan Kittyre.
Levin Agafja Mihajlovna szavaiból egy dráma megoldását olvasta ki, amely az utóbbi időben közte és Kitty közt zajlott le. Akármennyi keserűséget okozott is Agafja Mihajlovnának az új háziasszony, aki a kormányzat gyeplőjét a kezéből kivette, Kitty mégiscsak diadalmaskodott, s reábírta, hogy szeresse.
- Itt van a te leveled is, elolvastam már - mondta Kitty egy helyesírási hibákkal teli levelet nyújtva oda neki. - Úgy látszik, attól az asszonytól jön, a bátyádnak a... - mondta. - Nem is olvastam el. Ez meg az enyémektől van és Dollytól. Képzeld! Dolly elvitte Grisát és Tányát a Szarmatszkijék gyermekbáljába, Tánya márkinő volt.
De Levin nem hallgatott rá; elvörösödött, fogta bátyja volt kedvesének, Marja Nyikolajevnának a levelét, s olvasni kezdte. Ez már a második levél volt. Az elsőben arról írt, hogy a bátyja minden ok nélkül elkergette magától; s megható naivsággal tette hozzá, hogy bár most megint nyomorban van, nem kér, nem kíván semmit, az a gondolat nyomasztja csak, hogy Nyikolaj Dmitrijevics a gyenge egészségével tönkremegy nélküle; az öccsét kérte, nézzen utána. Most írta a másodikat. Rátalált Nyikolaj Dmitrijevicsére Moszkvában, s megint együtt éltek; vele ment egy kormányzósági székhelyre is, ahol hivatalnoki állást kapott. De összeveszett a főnökével, s visszament Moszkvába; az úton azonban megbetegedett, s aligha áll már lábra. "Mindig önt emlegeti, aztán meg pénze sincs már."
- Olvasd; Dolly rólad is ír - kezdte volna Kitty mosolyogva, de hirtelen megakadt, észrevette férje arcán a változást.
- Mi bajod? Mi az?
- Azt írja, hogy Nyikolaj bátyám halálán van. Utazom.
Kitty arca egyszerre megváltozott. A márkinő Tánya és Dolly egyszeriben kiment a fejéből.
- Mikor mégy? - kérdezte.
- Holnap.
- Veled mehetek én is?
- Kitty! Mire jó ez? - szólt Levin szemrehányóan.
- Hogy mire? - bántódott meg Kitty, hogy ilyen kelletlenül és bosszankodva fogadja az ajánlkozását. - Miért ne mennék? Nem foglak zavarni. Én...
- Én azért megyek, mert a bátyám haldoklik - mondta Levin. - De te miért...
- Miért? Azért, amiért te.
"Ilyen, számomra fontos pillanatokban is csak arra gondol, hogy unatkozni fog magában" - gondolta Levin, s ez az ürügy, ilyen fontos ügyben, megharagította.
- Lehetetlen - mondta szigorúan.
Agafja Mihajlovna, látva, hogy veszekedésre kerül sor, letette csöndben a csészéjét, s kiment. Kitty észre sem vette. A hang, amivel az ura az utolsó szavakat mondta, megbántotta; főként, hogy nyilván nem hitte el, amit mondott.
- Én pedig azt mondom, hogy ha elmégy, én is veled megyek, föltétlenül veled - mondta gyorsan és mérgesen. - Miért lehetetlen? Miért mondod, hogy az?
- Mert isten tudja, hova kell mennem, miféle utakon, miféle szállodákba. Csak terhemre lennél - mondta Levin, s azon volt, hogy megőrizze hidegvérét.
- Egyáltalán nem. Nincs semmire szükségem. Ahol te meglehetsz, én is...
- Már csak azért sem jöhetsz, mert ott van ez a nő, akivel te nem érintkezhetsz.
- Én nem tudom és nem is akarom tudni, hogy ki és mi van ott. Azt tudom, hogy a férjem bátyja haldoklik, a férjem hozzáutazik, én pedig vele utazom, hogy...
- Kitty! Ne haragudj. De gondold meg, ez olyan nagy dolog: fáj azt feltételeznem, hogy gyengeséget keversz bele, csak mert nem akarsz magadban maradni. Ha egyedül unatkozol, utazz föl Moszkvába.
- Te mindig csak gonosz és aljas gondolatokat tulajdonítasz nekem - mondta Kitty a megbántódás és harag könnyein át. - Én semmit sem... itt szó sincs gyengeségről... Azt érzem, hogy ha az uramnak bánata van, kötelességem vele lennem; de te szándékosan fájdalmat akarsz okozni; készakarva nem értesz meg...
- De ez már borzasztó! Rabszolgaélet! - kiáltott föl Levin, s fölállt, nem volt ereje többé a bosszúságát türtőztetni. De abban a percben érezte is már, hogy magát üti.
- Akkor miért nősültél meg? Szabad lehetnél. Mért, hogyha bánod? - ugrott föl Kitty, s a szalonba futott.
Amikor az ura utánament, könnyek közt fuldokolt.
Levin elkezdett beszélni, kereste a szót, ami ha nem is győzi meg, de megnyugtatja. De Kitty nem hallgatott rá, nem nyugodott bele semmibe. Az ura föléje hajolt, megfogta a makacskodó kezét. Megcsókolta; aztán a haját csókolta meg, aztán megint a kezét, de Kitty még mindig hallgatott. Hanem amikor két kezébe fogta az arcát, s azt mondta: "Kitty!" - egyszeriben magához tért, elsírta magát, és kibékült.
Elhatározták, hogy másnap együtt mennek el. Levin a feleségének azt mondta, elhiszi, hogy csak azért kíván jönni, hogy segítségére legyen, elismerte, hogy Marja Nyikolajevna ottlétében nincs semmi megbotránkoztató; a lelke mélyén azonban mindkettőjükkel elégedetlenül indultak útnak. Kittyvel azért nem volt megelégedve, mert nem tudta elszánni magát, hogy amikor szükség lett volna rá, elengedje (s milyen különös volt arra gondolnia, hogy ő, aki nemrég nem is mert hinni a boldogságban, hogy Kitty szeretheti, most azért érezte boldogtalannak magát, mert túlságosan szereti!); magával meg azért, hogy nem tudott határozottan fellépni. Még kevésbé értett egyet a lelke mélyén azzal, hogy Kittynek nincs semmi köze ahhoz a nőhöz a bátyjánál, s borzalommal gondolt minden előfordulható összeütközésre. Már arra a gondolatra, hogy az ő felesége, Kittyje, egy szobában lesz egy rossz nővel, megreszketett az undortól és borzalomtól.
A kormányzósági város szállodája, amelyben Nyikolaj Levin feküdt, egyike volt azoknak a kormányzósági szállodáknak, amelyeket új, tökéletes mintaképek szerint rendeznek be, a tisztaság, a komfort, sőt elegancia legjobb szándékával, a beszálló közönség jóvoltából azonban rendkívüli gyorsasággal alakulnak át piszkos lebujokká, amelyek ugyanakkor korszerű tökéletességre tartanak igényt, s épp ezzel az igényükkel a régimódi, egyszerűen mocskos szállodáknál is rosszabbá válnak. Ez a szálloda ebben az állapotban volt már, a bejáratában a piszkos egyenruhájú, cigarettázó katona, akinek a portást kellett megszemélyesítenie, a komor, kellemetlen, huzatos vaslépcső, a fesztelen, piszkos frakkú pincér, a nagyterem az asztalt díszítő poros viaszcsokraival, a szenny, por, rendetlenség mindenütt, s ugyanakkor az egész szálloda újsütetű, önelégült, mozdonyfüttyös gondterheltsége gyengéd házaséletük után Levinékre a legnyomasztóbb hatást tette, annál is inkább, mert a talmi benyomás, amit a szálloda tett, sehogy sem illett ahhoz, ami várta őket.
Mint mindig, most is az derült ki, hogy miután megkérdezték, milyen árú szobát parancsolnak, egyetlen jó szoba sem volt; az egyik jó szobát egy vasúti revizor foglalta el, a másikat egy moszkvai ügyvéd, a harmadikat a faluról berándult Asztafjeva hercegnő. Csak egy mocskos szoba maradt; estére, azt ígérték, egy másik szabadul majd föl mellette. Levin bosszankodott a feleségére, hogy amit várt, bekövetkezett; azaz már a megérkezés percében, amikor arra a gondolatra, hogy a bátyjával mi lesz, izgalom szorította össze a szívét; ahelyett, hogy hozzáfuthatott volna, Kittyről kellett gondoskodnia. Levin bevezette a feleségét a kijelölt szobába.
- Menj, menj! - mondta Kitty, félénk, bűntudatos pillantást vetve rá.
Levin némán ment ki az ajtón, s mindjárt bele is ütközött Marja Nyikolajevnába, aki tudta már, hogy megjött, s nem mert benyitni hozzá. Éppen olyan volt, amilyennek Moszkvában látta; ugyanaz a gyapjúruha, meztelen kar és nyak, ugyanaz a jólelkűn tompa, valamennyire kitellett, ragyás arc.
- No, mi az? Hogy van?
- Nagyon rosszul. Nem kel föl többé. Egyre csak önt várta. Ön... ön... a feleségével van.
Levin nem értette meg első percben, mi hozta zavarba, de Marja Nyikolajevna felvilágosította.
- Én majd kimegyek, kimegyek a konyhába - mondta. - Nagyon fog örülni. Hallotta s ismeri: emlékszik rá külföldről.
Levin elértette, hogy a feleségéről beszél, s nem tudott mit felelni.
- Gyerünk akkor! - mondta.
De alig mozdult meg, a szobaajtajuk kinyílt, és Kitty pillantott ki. Levin elpirult a szégyentől s bosszúságtól, hogy a felesége őt s magát ilyen nehéz helyzetbe hozza. Marja Nyikolajevna azonban még jobban elpirult. Egész összehúzódott, és sírásig pirult, kendője csücskét mindkét kezével megfogva, kivörösödött ujjaival tekergette, s nem tudta, mit mondjon, mit tegyen.
A tekintetben, amellyel Kitty erre a neki érthetetlen, rettenetes nőre nézett, Levin az első pillanatban mohó kíváncsiságot látott; ez azonban csak egy pillanatig tartott.
- No, mi az? Hogy van? - fordult az urához, azután a nőhöz.
- Nem lehet a folyosón beszélgetni! - mondta Levin, s bosszúsan pillantott egy úrra, aki lábát hányva, mintha dolga lett volna, épp akkor ment végig a folyosón.
- Akkor hát jöjjenek be - fordult Kitty a lassan magához térő Marja Nyikolajevnához; majd az ura ijedt arcát észrevéve: - Vagy nem, menjenek, s küldjenek majd értem - mondta a szobájába visszahúzódva. Levin bement a bátyjához.
Egyáltalán nem azt várta, amit a bátyján látott és megérzett. Ő azt várta, hogy ugyanabban az önáltató állapotban találja, amely, mint hallotta, tüdővészeseknél olyan gyakori, és ami bátyja őszi látogatásakor úgy meglepte. A halál közeledtének testi jelei, azt várta, határozottabbak lesznek: nagyobb gyengeség, nagyobb soványság, az állapot mégis csaknem ugyanaz. S azt várta, hogy maga is ugyanazt a szánalmat és iszonyt érzi majd szeretett bátyja pusztulásán s a halál előtt, amit akkor, csak még nagyobb mértékben. Erre készült, de egészen mást talált.
A mocskos kis szállodai szobában, amelynek festett falkárpitja össze volt köpködve, vékony válaszfalán áthallatszott a beszéd, a faltól elhúzott ágyon, a tisztátalanság fojtó szagával átitatott levegőben egy takaróval lefödött test feküdt. Egyik keze a takaró fölött; ennek a kéznek hatalmas, gereblyeforma feje megfoghatatlan módon egy hosszú, vékony, közepéig egyforma nyélhez volt erősítve. A fej a párnán oldalvást feküdt. Levin láthatta halántékán a ritka, verejtékes hajat s a feszes bőrű, szinte áttetsző homlokot.
"Nem lehet, hogy ez a rettenetes test az én Nyikolaj bátyám" - gondolta Levin. De közelebb ment, meglátta az arcát, s nem lehetett kételkednie. Akármilyen rettenetesen elváltozott is ez az arc, Levinnek elég volt a belépőre emelt eleven szemekbe néznie, szája kis mozdulatát az odatapadt bajusz alatt megfigyelni, s megértette a rettenetes igazságot, hogy ez a halott test az ő élő bátyja.
Ragyogó szeme szigorúan és korholón nézett belépő öccsére. S ez a pillantás mindjárt helyre is állította az élők közt az élő kapcsolatot. Levin rögtön fölfogta a ráirányított szemben a korholást, s bűnbánatot érzett boldogsága miatt.
Amikor Konsztantyin megfogta a kezét, Nyikolaj elmosolyodott; a mosoly bágyadt volt, alig észrevehető, de szemének szigorú kifejezése a mosoly ellenére sem változott meg.
- Nem vártad, hogy így találsz - mondta ki nagy nehezen.
- De... nem - mondta Levin, belegabalyodva a szavakba. - Mért nem értesítettél előbb, az esküvőm idejében? Mindenütt tudakozódtam utánad.
Beszélnie kellett, hogy ne hallgasson, s nem tudta, mit beszéljen; annál kevésbé, mert a bátyja nem felelt, csak nézte, le nem véve róla a szemét, s nyilván minden szónak fölmérte a jelentőségét. Levin közölte vele, hogy a felesége is eljött. Nyikolaj örült neki, de azt mondta, fél, hogy megijeszti az állapotával. Elhallgattak. Nyikolaj hirtelen megmozdult, s elkezdett beszélni. Levin az arckifejezése láttán valami különös jelentőségteljeset és fontosat várt, de Nyikolaj az állapotáról beszélt. Hibáztatta az orvost, sajnálta, hogy nincs itt a híres moszkvai doktor; Levin megértette, hogy még mindig reménykedik.
A hallgatás első percét fölhasználva fölállt; ha csak egy pillanatra is, szabadulni akart a kínos érzéstől; azt mondta, megy, s behozza a feleségét.
- No jó. Én meg kitakaríttatok. Piszok és bűz van itt, úgy hiszem. Mása, takaríts ki! - mondta nagy nehezen a beteg. - S ha kitakarítottál, menj ki - tette hozzá, s kérdőn nézett az öccsére.
Levin nem felelt. A folyosóra kiérve megállt. Azt mondta, behozza a feleségét, de most, ahogy a tulajdon érzéséről számot adott magának, úgy döntött, hogy épp ellenkezőleg, igyekszik lebeszélni Kittyt, hogy a beteghez menjen. "Mit kínozza magát - gondolta -, úgy, mint én?"
- Mi az? Hogy van? - kérdezte Kitty ijedt arccal.
- Ó, ez szörnyű, szörnyű! - mondta Levin. - Miért is jöttél el?
Kitty néhány másodpercig hallgatott, s félénken és szánakozva nézett az urára. Aztán odament hozzá, s mind a két kezével megragadta a könyökét.
- Kosztya! Vigyél be hozzá, kettesben könnyebb lesz. Csak vigyél be, vigyél be, kérlek, s menj ki - mondta neki. - Téged látnom s őt nem, értsd meg, sokkal nehezebb. Ott talán hasznotokra lehetek, neki is, neked is. Engedd meg, kérlek! - könyörgött az urának, mintha az élete boldogsága függne tőle.
Levinnek bele kellett egyeznie. Összeszedte magát, s Marja Nyikolajevnáról tökéletesen megfeledkezve, megint bement a bátyjához Kittyvel.
Kitty könnyű léptekkel lépett a beteg szobájába, közben bátor és együttérző arcot mutatva, állandóan az urára nézett; majd sietség nélkül megfordult, s nesztelenül betette az ajtót. Halk lépteivel gyorsan odament a beteg fekhelyéhez, s úgy állt oda, hogy annak ne kelljen megmozdítania a fejét; hatalmas kezének a vázát a maga friss, fiatal kezébe vette, megszorította, s azzal a csendes, nem bántó, részvevő elevenséggel kezdett beszélgetni vele, amire csak asszonyok képesek.
- Találkoztunk már, csak nem ismerkedtünk össze, Sodenben - mondta. - Akkor nem hitte volna, hogy a húga leszek.
- Nem ismert meg, ugye? - mondta a beteg, akinek az arcán Kitty beléptére mosoly sugárzott fel.
- De igen. Milyen jól tette, hogy értesített minket! Nem volt nap, hogy Kosztya ne említette volna, s ne nyugtalankodott volna.
De a beteg elevensége nem sokáig tartott.
Kitty még nem fejezte be a beszédet, s Nyikolaj Levin arcára már megint az a szigorú, korholó pillantás ült ki, a haldokló irigysége az élő iránt.
- Félek, hogy nem egészen jó itt magának - mondta Kitty, a beteg merő tekintetétől elfordulva, s körülnézett a szobában. - Más szobát kell kérni a gazdától - mondta férjének -, hogy hozzánk is közelebb legyen.
Levin nem tudott nyugodtan pillantani a bátyjára, nem tudott természetes és nyugodt lenni a jelenlétében. Amikor a beteghez bement, szeme és figyelme öntudatlanul elfátyolosodott, a beteg helyzetét részleteiben nem látta és nem figyelte meg. Érezte az iszonyú szagot, látta a mocskot, rendetlenséget, a kínos állapotot, hallotta a nyögéseket, s érezte, hogy erre nincs segítség. Eszébe sem jutott arra gondolni, hogy a beteg állapotát apróra megfigyelje, azzal törődni, hogy fekszik ott a takaró alatt a test, hogy helyezkednek el összegörbülve a lesoványodott lábszárak, hát, keresztcsont, vagy hogy nem lehetne-e valahogy jobban elhelyezni, tenni valamit, hogy ha nem is jobban, de kevésbé rosszul legyen. A hideg futott végig a hátán, ha az efféle részletekről gondolkozni kezdett. Nem volt semmi kételye, hogy sem az élet megnyújtására, sem a szenvedések könnyítésére semmit sem lehet tenni. De a beteg érezte, hogy Levin minden segítséget lehetetlennek tart, ez fölingerelte. S épp ezért még rosszabbul érezte magát. A beteg szobájában lennie kínos volt, ott nem lenni még kínosabb. A legkülönfélébb ürügyekkel szüntelenül kiment, s minthogy egyedül maradni nem volt ereje, megint csak bejött.
Kitty egészen másképp gondolkozott, érzett és tett. A beteg láttára szánalom fogta el. S ez a szánalom az ő női lelkében egyáltalán nem azt a borzadást és undort váltotta ki, amit az urában; neki cselekednie kellett, a beteg állapotának minden részletét kiismerni, segíteni. S minthogy a legkisebb kételye sem volt, hogy segítenie kell rajta, abban sem kételkedett, hogy ez lehetséges, s rögtön hozzá is fogott a munkához. Ugyanazok a részletek, melyeknek már a gondolata is undort keltett az urában, az ő figyelmét rögtön magukra vonták. Orvosért, patikába küldött, a magával hozott lányt és Marja Nyikolajevnát söprésre, mosásra, portörlésre fogta; maga is elmosott, kiöblített valamit, valamit a takaró alá rakott. Parancsára valamit behoztak, mást meg kivittek a beteg szobájából. Ő maga többször is átment a maguk szobájába; nem hederített a szembejövő urakra; lepedőt, huzatot, törülközőt, inget szerzett és hozott be.
Az inas, aki az étteremben a mérnököknek az ebédet szolgálta föl, egypárszor haragos arccal jött föl Kitty hívására, de nem tudta a parancsot nem teljesíteni, olyan nyájas állhatatossággal adta ki, hogy sehogy sem lehetett faképnél hagyni. Levin mindezt nem helyeselte. Nem hitte, hogy a betegre ebből bármiféle jó származhat. A legjobban attól félt, hogy Nyikolaj megharagszik érte. De a beteg, bár látszólag közönyös volt iránta, nem haragudott, csak szégyellte magát; egészben véve mintha inkább érdekelte volna, mit csinálnak körülötte. Amikor Levin a doktortól, akihez Kitty elküldte, visszajött, épp abban a percben nyitott a betegre, amikor Kitty rendelkezései szerint a fehérneműt cserélték rajta. Hátának hosszú, fehér váza, a hatalmas, kiugró lapockák, a kilátszó bordák és csigolyák meztelenek voltak. Marja Nyikolajevna meg az inas belegabalyodtak az ingujjba, s nem tudták hosszú, lógó karjára ráigazítani. Kitty becsukta Levin mögött nagy sietve az ajtót: nem nézett arra, de a beteg felnyögött, s ő gyorsan feléje indult.
- Siessenek már - mondotta.
- Ne jöjjön ide - szólt rá a beteg haragosan. - Majd magam.
- Mit mond? - kérdezte Marja Nyikolajevna.
De Kitty meghallotta, s elértette, hogy szégyelli magát; kellemetlen neki, hogy meztelen előtte.
- Nem nézek oda, nem nézek! - mondta a karját megigazítva. - Menjen át, Marja Nyikolajevna, a másik oldalra - tette hozzá -, s igazítsa meg.
- Menj át, kérlek, van a kis útitáskámban egy kis üvegcsém - fordult a férjéhez -, az oldalsó rekeszben, tudod: hozd ide, kérlek, addig mindent elrendezünk.
Amikor az üvegcsével visszatért, Levin a beteget már rendben találta, s körülötte minden teljesen megváltozott. A nehéz szagot ecet és parfüm szaga váltotta fel, amelyet Kitty ajkát kicsucsorítva s piros arcát felfújva egy csövön át fújt ki. Port nem lehetett látni; az ágy előtt szőnyeg volt. Az asztalon szép rendben álltak az üvegek, pohárkák, összehajtva a szükséges fehérnemű, Kitty broderie anglaise kézimunkája. A másik asztalon, a betegágy mellett, ott volt az ital, egy gyertya s a porok. A beteg megmosdva, megfésülve feküdt a tiszta lepedőn, a magasra fölrakott párnákon, tiszta ingben természetellenesen vékony nyaka körül a fehér kihajtóval, s szemét le nem véve róla, a remény új kifejezésével tekintett Kittyre.
Az orvos, akire Levin a klubban talált rá, nem az volt, aki Nyikolaj Levint addig gyógyította, s akivel elégedetlenkedett. Az új orvos fogta a hallgatócsövét, meghallgatta a beteget, megcsóválta a fejét, orvosságot írt; különös aprólékossággal magyarázta el először azt, hogy miképp vegye be, aztán, hogy milyen diétát tartsanak. Nyers vagy alig főtt tojást ajánlott, ásványvizet bizonyos hőfokú, frissen fejt tejjel. Amikor a doktor elment, a beteg mondott az öccsének valamit, de Levin csak az utolsó szavakat hallotta: "a te Kátyád," a szeméből azonban, ahogy Kittyre nézett, megértette, hogy dicsérte.
Oda is hívta Kátyát, ahogy Kittyt nevezte.
- Sokkal jobban vagyok - mondta -, maga mellett már rég meggyógyultam volna. Milyen jó! - Megfogta Kitty kezét, az ajka felé húzta, de mintha félt volna, hogy kellemetlen lesz neki, meggondolta, elengedte, s csak megcirógatta. Kitty mindkét kezével megfogta ezt a kezet, s megszorította.
- Most fektessetek át a bal oldalamra - mondta -, s menjetek aludni.
Senki sem értette meg, mit mondott, egyedül Kitty. Megértette, mert az esze szüntelenül azon járt, hogy mire van szüksége.
- A másik oldalára - mondta a férjének -, mindig azon alszik. Fektesd át. Kellemetlen a személyzetet hívni. Én nem bírom. Maga sem? - fordult Marja Nyikolajevnához.
- Én félek - felelte Marja Nyikolajevna.
Akármilyen szörnyű volt is Levinnek ezt a rettenetes testet átnyalábolni, a takaró alatt azokra a helyekre, amelyekről tudni sem akart, odanyúlni, alárendelte magát Kitty befolyásának, s azt az elszánt arcát vette fel, amit a felesége már ismert; kinyújtotta a karját, és hozzálátott; de akármilyen erős volt, ezeknek a lefogyott tagoknak a rendkívüli súlya megdöbbentette. Mialatt a beteget átfordította, s hatalmas, lesoványodott karjai ölelését a nyakán érezte, Kitty a párnát forgatta meg s rázta föl gyorsan, nesztelen, s a beteg fejét s ritka haját igazította meg, mely megint a halántékához tapadt.
A beteg ott tartotta az öccse kezét a kezében. Levin érezte, hogy csinálni szeretne a kezével valamit, s húzza valahová. Elszoruló szívvel engedte oda neki. Igen, a szájához húzta és megcsókolta. Levin megrázkódott a zokogástól: nem volt ereje semmit sem mondani, kiment a szobából.
"Elrejtetted ezeket a bölcsek és az értelmesek elől, s a kisdedeknek megjelentetted." Így gondolkozott Levin a feleségéről, amikor ezen az estén beszélgetett vele.
Nem azért gondolt az evangélium igéire, mert magát bölcsnek tartotta. Nem tartotta magát bölcsnek, de lehetetlen volt nem tudnia, hogy a feleségénél s Agafja Mihajlovnánál okosabb, tudnia kellett azt is, hogy amikor a halálra gondolt, ezt lelke minden erejével tette. Azt is tudta, hogy sok igen okos férfi, akinek a gondolatait olvasta, szintén gondolkozott rajta, s egy századát sem tudták annak, amit a felesége és Agafja Mihajlovna tudott. Akármennyire különbözött a két nő, Agafja Mihajlovna és Kátya, ahogy Nyikolaj hívta - s most Levinnek is rendkívül jólesett így hívnia -, ebben tökéletesen egyformák voltak. Mind a ketten kétségen kívül tudták, mi az élet és mi a halál, s ha a Levinre meredő kérdésekre nem is tudtak volna semmiképp megfelelni, sőt meg sem értették volna, egyiküknek sem volt kételye, hogy ez a jelenség micsoda, s nemcsak ők tekintettek rá tökéletesen egyformán, de nézetükben millió emberrel osztoztak. A bizonyíték rá, hogy biztosan tudták, mi a halál, az volt, hogy egy percig sem haboztak, tudták, hogy kell a haldoklóval bánni, és nem féltek tőle; Levin és mások pedig, akik sokat tudtak volna a halálról mondani, nyilván nem ismerték, mert féltek, s egyáltalán nem tudták, mit kell tenni, ha valaki haldoklik. Ha Levin egyedül lett volna Nyikolaj bátyjával, elborzadva nézi, s még nagyobb borzalommal vár, s semmi mást nem tud tenni.
Sőt mi több, azt sem tudta, mit beszéljen, hogy nézzen, hogy járjon. Mellékes dolgokról beszélni bántónak tűnt föl, lehetetlen volt; a halálról, komor dolgokról, éppolyan lehetetlen. Hallgatni se szabad. "Ha nézem, azt hiszi, tanulmányozom, félek; ha nem nézem, azt gondolja, másra gondolok. Lábujjhegyen járok: bosszankodni fog, zajosan: szégyelleném." Kitty azonban nyilván nem gondolt, nem volt ideje magára gondolnia; ő tudott valamit, s a betegre gondolt, és minden kitűnően ment. Mesélt magáról is, az esküvőjéről is, mosolygott, sajnálkozott, becézte, gyógyulási esetekről beszélt, s minden jól ment; tudása volt tehát. A bizonyság arra, hogy sem az ő tevékenysége, sem Agafja Mihajlovnáé nem volt ösztönös, állati, értelmetlen, az volt, hogy a testi gondozáson, a szenvedések enyhítésén kívül Agafja Mihajlovna és Kitty is még valamit követeltek a haldoklónak, fontosabbat, mint a testi gondozás, olyasmit, aminek a testi dolgokhoz semmi közük. Agafja Mihajlovna egy elhalt öregről beszélve azt mondta: "Hála Isten, megáldoztatták, feladták rá az utolsó kenetet; Isten adjon ilyen halált mindenkinek." Kátya éppen így; akármennyi gondja volt fehérneműre, fölfekvésre, italra, már az első nap sikerült rábeszélnie a beteget a feltétlen szükséges áldozásra és utolsó kenetre.
Amikor éjszakára a betegtől a maguk két szobájába visszamentek, Levin csak ült lehorgasztott fejjel, s nem tudta, mit tegyen. Sem vacsorázni, sem lefeküdni, sem átgondolni, mit tegyenek másnap, de még beszélgetni sem volt képes a feleségével; rossz volt a lelkiismerete. Kitty, épp ellenkezőleg, a megszokottnál is tevékenyebb volt. Elevenebb, mint rendesen. Vacsorát hozatott, maga csomagolta ki a holmijukat, ágyazni segített, a perzsaporról sem feledkezett meg, amivel az ágyakat behintse. Olyan lelkesség és gyors találékonyság volt benne, amilyen férfiakban az ütközet előtt, az élet félelmetes, döntő perceiben szokott jelentkezni, amikor a férfiember egyszer s mindenkorra mutatja meg az értékét: hogy a múltja nem volt hiábavaló, erre a percre készült vele.
A munka égett a kezében; nem volt még tizenkettő, s minden holmi ki volt rakva, tisztán, pontosan, úgy valahogyan, hogy a szállodai szoba olyan lett, mint az otthonuk; az ágyak megvetve, kefék, fésűk, tükör mind kirakva, az asztal leterítve.
Levin úgy találta, hogy enni, aludni, sőt még beszélni is megbocsáthatatlan dolog most; minden mozdulatát illetlenségnek érezte. Kitty meg a kefécskéit csomagolta ki, de ezt is úgy csinálta, hogy semmi bántó nem volt benne.
Hanem enni azért nem tudtak semmit sem, elaludni sem soká, sőt soká még lefeküdni sem.
- Nagyon örülök, hogy rábeszéltem a holnapi utolsó kenetre - ült Kitty réklijében az összehajtható tükre elé, lágy, illatos haját a sűrű fésűvel kibontva. - Én ugyan sohasem láttam még ilyet, de mama, tudom, mondta, hogy a felgyógyulásért is imádkoznak.
- S te csakugyan azt hiszed, hogy felgyógyulhat még? - mondta Levin, amint kerek fejecskéjén hátul a keskeny választékra nézett, amely, ahogy a fésűt előrehúzta, újra és újra bezáródott.
- Megkérdeztem az orvost, azt mondja, három napnál nem élhet tovább. De hát tudhatják azt ők? Én nagyon örülök mégis, hogy rábeszéltem - mondta a haja alól az urára sandítva. - Minden megtörténhetik - tette hozzá azzal a különös, némileg ravasz kifejezéssel, ami mindig ott volt az arcán, amikor a vallás dolgairól beszélt.
Amikor vőlegény-menyasszony korukban a vallásról szó volt köztük, egyikük sem hozta soha többé elő; Kitty azonban azzal az egyformán nyugodt öntudattal végezte el a templomba menetel és az imádság szertartását, mint aminek így kell lennie. S noha Levin az ellenkező meggyőződésben élt, Kitty biztos volt benne, hogy az ura éppen olyan jó, sőt még jobb keresztény, mint ő, s mindaz, amit erről mond, egyike az ő mulatságos férfikiszólásainak, mint ahogy a broderie anglaise-ről is azt mondta: okos emberek bestoppolják a lyukat, ő meg szántszándékkal kivagdossa stb.
- Itt van ez a nő, Marja Nyikolajevna, ez nem tudta mindezt elrendezni - mondta Levin. - És... be kell vallanom, hogy nagyon, nagyon boldog vagyok, amiért velem jöttél. Olyan tisztaság árad belőled... - Megfogta a kezét, de nem csókolta meg (a kezét csókolni a halál közelében illetlennek látszott), bűnbánó arccal csak megszorította, s fölfénylő szemébe nézett.
- Magadnak olyan keserves lett volna - mondta Kitty, s örömtől elpiruló arcát eltakarva vele, karját a magasba emelte, s kontyát, a tarkójára csavarva, feltűzte. - Nem - szólt -, ő nem tudta... Én szerencsére Sodenben sokat tanultam.
- Ott csakugyan ilyen betegek is voltak?
- Súlyosabbak.
- Nekem szörnyű, hogy nem láthatom olyannak, amilyen fiatalon volt... Nem is hiszed, milyen nagyszerű fiatalember volt; de én nem értettem meg akkor.
- Nagyon, nagyon is elhiszem. Mi ketten, úgy érzem, jó barátok lettünk volna - mondta Kitty; majd elijedve attól, amit mondott, az urára nézett, s könny csordult ki a szemén.
- Igen, lettünk volna - mondta Levin szomorúan. - Egy ő valóban azok közül, akikről azt mondják, nem erre a világra valók.
- Csakhogy előttünk még sok nap van, muszáj lefeküdnünk - mondta Kitty az órácskájára nézve.
Másnap a beteg megáldozott, s fölvette az utolsó kenetet. A szertartás alatt Nyikolaj Levin buzgón imádkozott. Nagy szemébe, melyet a virágos abrosszal letakart kártyaasztalon a szentképre meresztett, olyan szenvedélyes könyörgés és remény ült ki, hogy Levinnek szörnyű volt néznie. Ez a szenvedélyes könyörgés és remény, tudta, csak még nehezebbé teszi, hogy elváljon az élettől, amelyet annyira szeretett. Ismerte a bátyját, a gondolkodását; hitetlensége, tudta, nem onnét eredt, hogy könnyebb volt hit nélkül élnie; a világ jelenségeinek korszerű, tudományos magyarázata szorította ki lépésről lépésre a hitét, azt is tudta hát, hogy mostani megtérése sem volt természetes, nem ugyanannak a gondolatmenetnek a vágányán ment végbe, pillanatnyi volt, számító, a gyógyulás esztelen reménye váltotta ki. Azt is tudta, hogy a csodálatos gyógyulások elbeszélésével, Kitty csak tovább erősítette ezt a reményt. Mindezt tudta, s kínos és fájdalmas volt az esdeklő, reménnyel telt pillantást, ezt a lesoványodott kézfejet látnia, amely nagy nehezen emelkedett föl, s vetette a kereszt jelét a feszülő homlokra, a kiugró vállra, az üres, hörgő mellre, amely nem tudott már helyet adni az életnek, amiért a beteg esdekelt. A szentség föladása alatt Levin is imádkozott; azt tette, amit ő, a hitetlen, ezerszer is megtett már: Istenhez fordult: "Tedd meg, ha vagy, hogy ez az ember meggyógyuljon, hiszen ilyesmi már sokszor megtörtént. Megmented őt is és engem is."
A beteg a kenet föladása után hirtelen sokkalta jobban lett. Egy óra leforgása alatt egyszer sem köhögött; mosolygott, Kitty kezét csókolta, könnyek közt adott hálát neki, s azt mondta, jobban van, semmije sem fáj, étvágyat és erőt érez magában. Amikor a levest odahozták neki, maga ült fel, s a kotlettből másodszor is kért. Akármennyire reménytelen állapotban volt is, akármilyen nyilvánvaló, csak rá kellett nézni, hogy nem gyógyulhat meg - Levin és Kitty ezt az órát egy és ugyanabban az izgatottságban töltötték, boldogan s reszketve is, nehogy tévedjenek.
- Jobban van? - Igen, sokkal. - Csodálatos. - Semmi csodálatos. - Azért mégis jobban van - suttogták egymásra mosolyogva.
Ez az altatás nem tartott soká. A beteg nyugodtan aludt el, de egy fél óra múlva köhögés ébresztette fel. S hirtelen minden remény eltűnt a körülötte levőkben s benne magában is. A szenvedés valósága egyszerre szétdúlta a korábbi reményeknek az emlékét Levinben, Kittyben s magában a betegben is.
A beteg nem is emlékezett már, mit hitt egy fél órával előbb; mintha szégyellne visszaemlékezni rá, azt követelte, adják oda az átlyuggatott papírú üvegben a jódot, amit be kellett lélegeznie. Levin odaadta az üveget. Ugyanaz a szenvedélyes, reménykedő pillantás, amellyel az utolsó kenetet vette fel, most az öccsére meredt; a doktor szavainak a megerősítését követelte, hogy a jód belélegzése csodát tesz.
- Mi az? Kátya nincs itt? - hörögte körülnézve, miután Levin nagy kelletlenül megerősítette az orvos szavát. - Akkor megmondhatom... Csak érte csináltam végig ezt a komédiát. Olyan kedves, mi ketten azonban nem csalhatjuk magunkat. Látod, ebben itt hiszek - szorította meg csontos kezével az üveget, s fölé hajolt, hogy beszívja.
Este nyolckor Levin és felesége a szobájukban teáztak, amikor Marja Nyikolajevna elfulladva szaladt át hozzájuk. Sápadt volt, az ajka remegett.
- Haldoklik! - suttogta. - Attól félek, mindjárt meghal.
Mind a ketten átfutottak hozzá. Ő föltápászkodott, s ott ült az egyik karján könyökölve az ágyon; hosszú háta előrehajolt, a fejét mélyen lelógatta.
- Mit érzel? - kérdezte suttogva Levin, egy kis hallgatás után.
- Azt érzem, elmegyek - mondta ki Nyikolaj nagy nehezen, de lassan, rendkívüli határozottsággal préselve ki magából a szót. Nem emelte föl a fejét, csak a szemét irányította fölfelé, de így sem érte el az öccse arcát. - Kátya, menj ki! - mondta még.
Levin fölszökött, s parancsoló suttogással késztette Kittyt kifelé.
- Elmegyek - mondta megint a beteg.
- Miért gondolod? - kérdezte Levin, hogy mondjon valamit.
- Mert elmegyek - mondta megint, mintha megszerette volna ezt a kifejezést. - Vége.
Marja Nyikolajevna odament hozzá.
- Feküdne le - mondta -, úgy könnyebb volna.
- Úgyis csendben fekszem nemsokára - szólt ő. - Holtan - mondta gúnyosan, haragosan. - Fektessetek hát le, ha jólesik.
Levin a hátára fektette, melléje ült, s a lélegzetét visszafojtva nézett az arcába. A haldokló ott feküdt, becsukta a szemét, de a homlokán időnként megmozdultak az izmok, mint annak, aki mélyen és feszülten gondolkozik. Levin önkéntelenül vele gondolkozott, azon, hogy mi megy most végbe benne, de akárhogy erőltette az eszét, hogy kövesse, ennek a nyugodt, szigorú arcnak a kifejezésén, a homlokizmok játékán azt látta, hogy a haldokló előtt megvilágosodik valami; épp az, ami őelőtte változatlanul sötét maradt.
- Igen, igen, úgy van - mondta a haldokló szaggatottan. - Maradjatok. - S megint elhallgatott. - Úgy - nyújtotta el hirtelen s megnyugtatón; mintha egyszerre csak minden megoldódott volna a számára. - Ó, Istenem! - mondta, s mélyet sóhajtott.
Marja Nyikolajevna megtapogatta a lábát. - Hidegedik - suttogta.
A beteg soká, Levinnek úgy rémlett, igen soká feküdt mozdulatlan. De még mindig életben volt, s néha felsóhajtott. Levin belefáradt már a szellemi erőfeszítésbe. Hiába minden erőfeszítés, azt érezte, nem tudja megérteni, mi az az "úgy". Érezte, hogy rég elmaradt már a haldokló mellől. Magán a halálon nem tudott már gondolkozni; akaratlanul is olyan gondolatok ötlöttek az eszébe, mint hogy mit kell most rögtön csinálnia: lefogni a szemét, felöltöztetni, koporsót rendelni. És furcsa dolog, tökéletesen hidegnek érezte magát, nem volt benne sem bánat, sem veszteségérzet, még kevésbé szánalom a bátyja iránt. Ha érzett iránta most valamit, hát legfeljebb irigységet a tudásért, aminek a haldokló most birtokában van, ő pedig nincs.
Még soká ült így mellette, a véget várva. De a vég nem jött. Az ajtó kinyílt, Kitty jelent meg. Levin fölkelt, hogy megállítsa. De abban a pillanatban, amikor fölkelt, a haldokló, hallotta, megmoccan.
- Ne menj el - mondta Nyikolaj, s kinyújtotta a kezét. Levin odaadta neki a magáét, s bosszúsan intett a feleségének, hogy menjen ki.
Fél órát, egyet, aztán még egyet ült ott, a haldokló keze a kezében. Egyáltalán nem gondolt már a halálra. Arra gondolt, mit csinál Kitty, ki lakik a szomszéd szobában, a doktornak van-e tulajdon háza. Enni és aludni szeretett volna. Kiszabadította óvatosan a kezét; megtapogatta a beteg lábait. A lábak hidegek voltak, de a beteg még lélegzett. Levin megint lábujjhegyre állt, ki akart menni, de a beteg megint megmozdult.
- Ne menj el - mondta.
Pirkadt. A beteg még mindig ugyanúgy volt. Levin lopva kiszabadította a kezét; rá se nézett a haldoklóra, átment a szobájába, s elaludt. Amikor fölébredt, bátyja várt halálhíre helyett azt hallotta, hogy a beteg úgy van, mint korábban volt. Megint felült, köhög, megint enni és beszélni kezd; fölhagyott vele, hogy a halált emlegesse, a felgyógyulásban kezd újra reménykedni, s még ingerlékenyebb és komorabb, mint volt. Senki, sem az öccse, sem Kitty nem tudta megnyugtatni. Mindenkire haragudott, mindenkinek kellemetlenségeket mondott, szenvedéseiért szemrehányást tett, s követelte, hogy hozzák el neki Moszkvából azt a híres orvost. S ahányszor megkérdezték, hogy érzi magát, haragos és szemrehányó arccal ugyanazt felelte:
- Rettenetesen szenvedek, elviselhetetlen!
A beteg mind jobban és jobban szenvedett, különösen a felfekvései miatt, amelyeket nem lehetett már begyógyítani, s egyre jobban és jobban haragudott a környezetére; különösen azt hányta a szemükre, hogy a moszkvai doktort nem hívták el hozzá. Kitty mindenféle módon próbált segíteni rajta, csillapítani; de minden hiába volt, s Levin látta, hogy ha nem is vallja be, ő is el van már testileg, lelkileg gyötörve, A halál érzése, ami azon az éjszakán, amikor a beteg az öccsét hívta s az élettől búcsúzott, mindnyájukban föltámadt, elenyészett. Tudták mind, hogy hamarosan és elkerülhetetlenül meghal; félig meg is halt már. Egyet kívántak csak, hogy amilyen gyorsan csak lehet, meghaljon, de ezt mindnyájan eltitkolták. Üvegcsékből orvosságokat adtak neki, gyógyszert, doktort kerestek; csalták őt, magukat és egymást. Mindez hazugság volt, undorító, sértő, szentségtörő hazugság. S ezt a hazugságot jelleme szerint is, de azért is, mert a haldoklót ő szerette a legjobban, Levin különös fájóan érezte.
Levin, aki rég foglalkozott a gondolattal, hogy két bátyját, ha csak a halál előtt is, kibékítse, írt Szergej Ivanovicsnak, s amint a választ megkapta, a betegnek is fölolvasta a levelet. Szergej Ivanovics azt írta, nem jöhet, de megható szavakban kérte bátyja bocsánatát.
A beteg nem szólt semmit.
- Mit írjak neki? - kérdezte Levin. - Remélem, nem haragszol rá?
- Nem, egyáltalán! - felelt Nyikolaj bosszúsan. - Írd meg, hogy küldje le a doktort.
Három gyötrelmes nap telt még el; a beteg még mindig ugyanabban az állapotban volt. Aki csak látta, mind a halálát kívánta - a szálloda inasai, a gazda, az összes lakók, a doktor, Marja Nyikolajevna, Levin és Kitty is. Csak a beteg nem adott kifejezést ennek az érzésnek, ellenkezőleg, haragudott, hogy nem hívták ide azt a bizonyos orvost, tovább szedte az orvosságot, s az életről beszélt. Csak azokban a ritka percekben, amikor az ópium elfeledtette szakadatlan szenvedését, akkor mondta ki néha félálomban, ami az ő lelkében mélyebben volt, mint a többiekében: "Jaj, csak már vége lenne!" vagy: "Mikor lesz vége!"
De az egyenletesen növő szenvedés megtette a magáét, s előkészítette a halálra. Nem volt már helyzet, amelyben ne szenvedett volna, nem volt perce, amelyben megnyugodhatott, testének tagja, amely ne sajgott, ne gyötörte volna. Ennek a testnek már az emlékei, benyomásai, gondolatai is éppen olyan undort keltettek most benne, mint maga a test. Más emberek látása, a beszédjük, a maga emlékei, mindez csak gyötrelem volt neki. A környezete érezte ezt, s anélkül, hogy elhatározták volna, egy szabadabb mozdulatot, szót, akaratnyilvánítást sem engedtek meg maguknak. A beteg egész élete a szenvedés egyetlen érzésébe folyt össze, s abba a kívánságba, hogy megszabaduljon tőle.
Az az átalakulás ment nyilván végbe benne, amely arra kellett, hogy késztesse, hogy úgy várjon a halálra, mint vágyai teljesülésére, valami boldogságra. Régebben minden külön kívánság, amit szenvedése vagy valami hiányérzet: éhség, fáradtság, szomjúság támasztott, egy testműködés elintézésével kielégülést nyert, s enyhületet talált; most azonban a hiányérzet s a szenvedés nem kapta meg többé kielégülését, s minden kísérlet csak új szenvedést idézett fel. S éppen ezért minden vágy egybe folyt össze, hogy szenvedéseitől s forrásuktól, a testtől megszabaduljon. De erre a szabadulásvágyra nem volt szava, nem is beszélt hát róla; szokása szerint azoknak a vágyainak a kielégítését követelte, amelyeket nem lehetett már teljesíteni. "Fektessetek a másik oldalamra" - mondta, s rögtön utána azt kívánta, fektessék, ahogy az előbb volt. "Adjatok húslevest. Vigyétek el ezt a húslevest. Beszéljetek valamit, mit hallgattok?" De mihelyt beszélni kezdtek, becsukta a szemét, s fáradtság, közöny és undor ült ki az arcára.
Tizednap azután, hogy a városba érkeztek, Kitty megbetegedett. A feje fájt, hányt, s egész délelőtt nem tudott az ágyból felkelni.
Az orvos a kifáradással és az izgalommal magyarázta a betegségét, és lelki nyugalmat ajánlott.
De ebéd után mégiscsak fölkelt, s bement, mint mindig, kézimunkájával a beteghez. A beteg, ahogy belépett, szigorúan nézett rá, s amikor azt mondta, beteg volt, megvetően elmosolyodott. Ezen a napon szünet nélkül az orrát fújta, s panaszosan nyögött.
- Hogy érzi magát? - kérdezte tőle Kitty.
- Rosszabbul - felelte erőlködve. - Fáj.
- Hol fáj?
- Mindenhol.
- Most már vége lesz, meglátják - mondta Marja Nyikolajevna, ha suttogva is, de úgy, hogy az érzékeny fülű betegnek, amint Levin észre is vette, meg kellett hallania. Levin rápisszegett, s a betegre pillantott. Nyikolaj meghallotta, de semmiféle hatást sem tett rá. Tekintete ugyanolyan szemrehányó és merev maradt.
- Miből gondolja? - kérdezte Levin az asszonyt, amikor kiment, s az a folyosóra utánajött.
- Tépni kezdi magát - mondta Marja Nyikolajevna.
- Hogy tépi?
- Hát így - mondta, gyapjúruhája redőit cibálgatva.
Valóban, Levin is észrevette, hogy a beteg egész nap maga felé kapkodott, mintha le akart volna tépni valamit.
Marja Nyikolajevna jóslata igaznak bizonyult. A betegnek éjszaka felé nem volt már ereje a kezét fölemelni; csak maga elé nézett, s tekintetének egy pontra szegezett figyelő kifejezése nem változott meg. Amikor az öccse vagy Kitty úgy hajoltak fölé, hogy láthatta őket, még akkor sem nézett rájuk.
Kitty elküldött a papért, hogy az búcsúimát mondjon fölötte.
Míg a pap imádkozott, a haldokló nem adott semmiféle életjelet; a szeme is le volt csukva. Levin, Kitty és Marja Nyikolajevna ott álltak az ágy mellett. A pap még nem mondta végig az imát, amikor a haldokló kinyúlt, fölsóhajtott, s fölnyitotta a szemét. A pap befejezte az imát, a hideg homlokra tette a keresztet, aztán lassan begöngyölte az epitrachelion-ba. Vagy két percig némán állt még ott, aztán a hidegülő, vértelen, óriás kezekhez ért.
- Vége - mondta, s el akart menni. De a halott letapadt bajusza hirtelen megmozdult, s a csöndben tisztán hallatszott a mell mélyéből jövő, határozott élességű hang:
- Nem egészen... Mindjárt.
Az arc egy perc leforgása alatt megvilágosodott; a bajusz alá mosoly ült ki, s az ott levő gondterhelt képű asszonyok a boldogult öltöztetéséhez láttak.
Bátyja képe s a halál közelsége újra fölidézte Levin lelkében a borzadást, amely a halál megfoghatatlansága s ugyanakkor közelsége és kikerülhetetlen volta miatt fogta el azon az őszi estén, amikor a bátyja megérkezett hozzá. Ez az érzés most még erősebb volt, mint akkor; most még kevésbé volt képes a halál gondolatát megérteni, kikerülhetetlenségét még szörnyűbb volt elképzelnie; de hála felesége közelségének, ez az érzés nem ejtette most kétségbe; ha van is halál, a kényszert is érezte, hogy éljen és szeressen. Úgy érezte, hogy a szerelem megmentette a kétségbeeséstől, s hogy a kétségbeesés fenyegetésében ez a szerelem még erősebbé és tisztábbá vált.
Alig játszódott le szeme előtt a halál megfejthetetlenül maradt titka, egy másik merült föl, éppen olyan megfejthetetlen, de szerelemre és életre hívó.
A doktor megerősítette a gyanúját: Kitty rosszullétét terhesség okozta.
Attól a perctől, amelyikben Betsy és Sztyepan Arkagyics felvilágosításaiból megértette, hogy tőle egyet kívánnak csak, hogy hagyja békében s ne terhelje jelenlétével többé a feleségét, s maga a felesége is csak ezt óhajtja, Alekszej Alekszandrovics Karenin annyira elvesztette a fejét, hogy magától semmiben sem tudott határozni, sőt azt sem tudta, mit is akar voltaképpen, s azok kezére adta magát, akik olyan szívesen foglalkoztak a dolgaival; ő mindenre csak a beleegyezésével felelt. Csak amikor Anna már elment a házából, s az angol nevelőnő odaküldött hozzá, hogy vele ebédeljen-e vagy külön, akkor értette meg először világosan a helyzetét, és szörnyedt el rajta.
A legnehezebb az volt ebben a helyzetben, hogy a múltját azzal, ami most volt, sehogy sem tudta összeegyeztetni és kibékíteni. Nem az a múlt zavarta meg, amelyikben boldogan élt a feleségével. Az átmenetet ebből a múltból abba, amelyikben hűtlenségéről már tudott, végigszenvedte már; súlyos állapot volt, de érthető. Ha a felesége akkor, amikor a hűtlenségét bevallotta, elmegy tőle, elkeseredett és boldogtalan lett volna, de nem kerül abba a kiúttalan, érthetetlen helyzetbe, amiben most érezte magát. Sehogy sem tudta múltkori megbocsátását, ellágyulását, szeretetét beteg felesége s az idegen gyermek iránt azzal, ami most volt, összebékíteni; azaz, hogy mindennek jutalmaképp magányra, gyalázatra és gúnyra ébred, nincs senkinek szüksége rá, s mindenki megveti.
Felesége elutazása után az első két nap Alekszej Alekszandrovics fogadta a kérvényezőket, az irodafőnökét, elment a bizottságba, hazajött, kijött az ebédlőbe az ebédhez, csakúgy, mint rendesen. Nem magyarázta meg magának, miért teszi; lelke minden erejét megfeszítette ebben a két napban, hogy nyugodtnak, sőt közönyösnek lássék. Amikor arra kellett felelnie, mit kezdjenek Anna Arkagyevna holmijával és szobáival, a legnagyobb erőfeszítést tette, hogy olyan embernek lássék, akit a bekövetkezett esemény nem ért váratlanul, nincs semmi benne, ami a megszokott események rendjéből kiütközne; és célját el is érte: senki sem vette észre rajta a kétségbeesés tüneteit. De az Anna elutazását követő másodnap, amikor Kornyej a divatárusbolt számláját, amelyet Anna elfeledett kifizetni, odaadta neki, s jelentette, hogy a segéd maga van itt, Alekszej Alekszandrovics behívatta a segédet.
- Bocsásson meg, kegyelmes uram, hogy háborgatni merészeltem. De ha úgy tetszik rendelkezni, hogy a kegyelmes asszonyhoz forduljunk, szíveskedjék megadni a címét.
Alekszej Alekszandrovics, a segéd legalább úgy látta, elgondolkozott, majd hirtelen megfordult, az asztalhoz ült. Fejét kezébe temette, és sokáig ült ebben a helyzetben, néhányszor szólni is próbált, de elakadt.
Kornyej megértette ura érzéseit, s megkérte a segédet, jöjjön el máskor. Magára maradva Alekszej Alekszandrovics belátta, hogy nincs ereje többé a szilárdság és nyugalom szerepében kitartani. Kifogatta a várakozó kocsit; szólt, hogy nem fogad senkit, s ebédre sem jött ki.
Úgy érezte, nem bírja elviselni a megvetés és kíméletlenség egyetemes nyomását, amelyet ennek a segédnek, Kornyejnek, s akivel csak ebben a két napban találkozott, kivétel nélkül mindenkinek az arcán ott látott. Megérezte, hogy az emberek gyűlöletét nem fordíthatja el magáról, hisz ennek a gyűlöletnek nem az az oka, hogy rossz ember (akkor iparkodott volna jobbá lenni), hanem hogy szégyenletesen és undorítóan boldogtalan. Éppen azért, mert a szíve olyan elgyötört, tudta, könyörtelenek lesznek hozzá. Az emberek, érezte, megsemmisítik őt, ahogy a kutyák is megfojtják az elgyötört, fájdalomtól nyüszítő kutyát. Egyetlen menekvése az emberektől, tudta, az, ha elrejti a sebeit előlük; ebben a két napban öntudatlanul is ezt próbálta, de most már úgy érezte, nincs ereje folytatni az egyenlőtlen harcot.
Kétségbeesését növelte még a tudat, hogy teljesen egyedül maradt a bánatával. Nemcsak Pétervárott, de sehol a világon nem volt egy ember, akinek elmondhatta volna, amit érzett, aki nem mint magas rangú hivatalnokot, a társaság tagját, hanem egyszerűen mint szenvedő embert sajnálta volna meg, de hát sehol sem ismert ilyen embert.
Alekszej Alekszandrovics árvaként nőtt fel. Ketten voltak fivérek. Az apjukra nem emlékeztek, az anyjuk meghalt, mikor Alekszej Alekszandrovics tízesztendős volt. A vagyonuk kicsiny volt. Karenin nagybátyjuk nevelte őket, egy tekintélyes tisztviselő, a megboldogult cár egykori kedvence.
Miután a gimnáziumot és az egyetemet kitüntetéssel elvégezte, Alekszej Alekszandrovics nagybátyja támogatásával azonnal a tekintélyt szerző hivatalnoki pályára lépett, s ettől fogva kizárólag hivatali becsvágyának szentelte magát. Sem a gimnáziumban, sem az egyetemen, sem később, hivatalnoksága alatt, senkivel sem lépett baráti viszonyba. Testvére állt a legközelebb hozzá, de az a külügyminisztériumnál szolgált, folyton külföldön élt, ahol Alekszej Alekszandrovics házassága után csakhamar meg is halt.
Kormányzósága idején Anna nagynénje, egy gazdag kormányzóságbeli úrhölgy, a nem fiatal embert, de fiatal kormányzót összeismertette az unokahúgával, s olyan helyzetbe hozta, hogy vagy nyilatkoznia kellett, vagy elmennie a városból. Alekszej Alekszandrovics sokáig habozott. Ahány érv szólt e mellett a lépés mellett, ugyanannyi ellene, s hiányzott a döntő érv, amely arra sarkallta volna, hogy alapelvén - kétség esetén tartózkodni - változtasson; de Anna nagynénje egy ismerősükön keresztül tudtára adta, hogy a lányt kompromittálta már, becsületbeli kötelessége megkérni. Megkérte, s menyasszonyának és feleségének érzelmekben megadta mindazt, amire képes volt.
Az a ragaszkodás, amelyet Anna iránt érzett, az igényt is kioltotta a lelkéből, hogy más emberekkel meghitt kapcsolatra lépjen, így most ennyi ismerős közt nem volt egyetlen közeli embere. Olyan, amit "összeköttetés"-nek neveznek, volt sok; barát azonban senki. Akit ebédre hívhatott, akit egy folyamodó támogatására vagy egy szívéhez nőtt ügyben részvételre megkérhetett, akivel más emberek vagy a magas kormány működését őszintén megvitathatta, volt bőven; de kapcsolata ezekkel az emberekkel a gyakorlattól és szokástól szorosan megszabott területre korlátozódott, amelyből lehetetlen volt kilépnie. Volt egy egyetemi barátja, akivel később is összejárt, s egyéni bánatáról beszélhetett volna, de az egy távoli tankerületnek volt a gondnoka. A péterváriak közül az irodavezetője és a doktor jöhettek számba, mint legközelebb állók.
Mihail Vasziljevics Szljugyin, az irodavezető, egyszerű, okos, jó és erkölcsös ember volt, Alekszej Alekszandrovics személyes hajlandóságot is érzett benne maga iránt; de ötéves hivatali működésük akadálya lett minden bensőséges megnyilatkozásnak.
Alekszej Alekszandrovics, amikor az iratok aláírásával végzett, sokáig hallgatott. Mihail Vasziljevicsre pillantott, néhányszor próbált, de nem tudott megszólalni. Elkészítette már a mondatot: "Hallott a bánatomról?" De a végén azt mondta, amit szokás szerint; "Ezt tehát készítse elő, kérem" - s elbocsátotta.
A másik ember, a doktor, szintén jóindulattal volt iránta, köztük azonban régi, hallgatag megegyezés állt fenn, hogy mind a ketten el vannak munkával halmozva, és mindegyiküknek sietős a dolga.
Asszony barátaira, köztük elsősorban Ligyija Ivanovna grófnőre, Alekszej Alekszandrovics nem gondolt. A nőktől, már csak azért is, mert nők, borzadt és undorodott.
Alekszej Alekszandrovics megfeledkezett Ligyija Ivanovna grófnőről, de ő nem feledkezett meg róla. A magányos kétségbeesés legsúlyosabb perceiben jött el hozzá, s bejelentés nélkül lépett a dolgozószobájába. Ugyanabban a helyzetben találta, ott ült, fejét a kezére támasztva.
- J' ai forcé la consigne[90] - mondta, ahogy az izgalomtól és sebes mozgástól nehezen lélegezve, gyors léptekkel bement. - Mindent tudok! Alekszej Alekszandrovics! Kedves barátom! - folytatta jól megszorítva mindkét kezével a kezét, s gyönyörű tűnődő szemét a szemébe mélyesztve.
Alekszej Alekszandrovics elkomorodva emelkedett föl, s kezét kiszabadítva széket tolt alá.
- Parancsoljon, grófnő. Nem fogadok, beteg vagyok - mondta, s ajka megremegett.
- Barátom! - ismételte Ligyija Ivanovna grófnő, nem véve le róla a szemét: szemöldökei hirtelen fölrándultak, a belső ívükkel a homlokán egy háromszöget képezve. Nem szép, sárga arca ettől még csúnyább lett, de Alekszej Alekszandrovics érezte, hogy sajnálja, s kész elsírni magát. S ellágyulás jött rá, megfogta a puffadt kezet, s csókolgatni kezdte.
- Barátom! - mondta a grófnő az izgalomtól szaggatott hangon. - Nem szabad átadnia magát a bánatnak. A maga bánata nagy, de vigaszt kell találnia.
- Szét vagyok zúzva, össze vagyok törve, nem vagyok ember sem már! - mondta Alekszej Alekszandrovics, a grófnő kezét elengedve, de úgy, hogy még mindig könnyel telt szemébe nézett. - A helyzetemben az az iszonyú, hogy sehol, önmagamban sem találok támaszra.
- Talál, de ne bennem keresse, bár higgyen, kérem, a barátságomban - mondta a grófnő fölsóhajtva. - A szeretet a mi támaszunk, amelyet Ő hagyott reánk. Könnyű az Ő terhe - mondta azzal az elragadtatott pillantással, amelyet Alekszej Alekszandrovics olyan jól ismert. - Ő ad erőt, Ő segít magán is.
Ezekben a szavakban volt egy kis meghatódás a maga nemes érzelmein, s ott volt az új, elragadtatott, Pétervárott nemrég elterjedt misztikus hangulat, amelyet Alekszej Alekszandrovics túlzottnak tartott; most mégis jólesett hallgatnia.
- Gyenge vagyok. Meg vagyok semmisítve. Semmit sem láttam előre, és most nem értek semmit sem.
- Barátom - ismételte meg Ligyija Ivanovna.
- Nem az, hogy elvesztettem, ami most már nincs, nem az - folytatta Alekszej Alekszandrovics. - Azt nem sajnálom. De nem bírok az emberek elé szégyenkezés nélkül állni a helyzet miatt, amelyben vagyok. Csúnya dolog, de nem bírok, nem bírok.
- A megbocsátásnak azt a magasztos tettét, amelytől én és mi valamennyien úgy el voltunk ragadtatva, nem maga vitte végbe. Ő, aki a szívében lakik! - emelte föl Ligyija Ivanovna grófnő elragadtatottan a szemét. - Épp ezért nincs mit szégyellnie magát a tette miatt.
Alekszej Alekszandrovics összevonta a homlokát, s kezét begörbítve, megreccsentette az ujjait.
- Ismernie kell a részleteket - mondta vékony hangján. - Az ember erejének van határa, grófnő, és én a magamét elértem. Ma egész nap intézkedéseket kellett tennem, ház körüli intézkedéseket, az én új, magányos helyzetemből eredőket. (Az "eredőket" szót jól megnyomta.) Személyzet, nevelőnő, számlák. Ez a kicsi tűz megégetett; nem bírtam ki. Az ebédnél... tegnap az ebédtől majdnemhogy kimentem. Nem tudtam elviselni, ahogy a fiam nézett. Nem kérdezte, hogy mit jelent mindez, de meg szerette volna kérdezni, s én nem bírtam a tekintetét elviselni. Félt rám nézni; de ez még semmi...
A számlát akarta fölemlíteni, amit neki adtak át, de a hangja megremegett és elakadt. Erre a kék papirosú számlára a kalapról, szalagokról, nem tudott úgy gondolni, hogy magamagát meg ne szánja.
- Értem, drága barátom - mondta Ligyija Ivanovna grófnő. - Mindent értek. Segélyt és vigaszt nem bennem fog találni, de én mégis azért jöttem, hogy segítsek, ha tudok. Ha levehetném magáról ezeket a kicsinyes, lealacsonyító gondokat... Megértem, hogy itt asszonyi szóra, asszonyi intézkedésre van szükség! Megbíz vele?
Alekszej Alekszandrovics némán és hálásan szorította meg a kezét.
- Együtt foglalkozunk majd Szerjozsával. Gyakorlati dolgokban nem vagyok erős. De vállalom, hogy a házvezetőnője leszek. Ne köszönje. Nem magamtól csinálom...
- Nem lehet meg nem köszönnöm.
- Csak ne engedje át magát, barátom, annak az érzésnek, amiről beszélt: hogy szégyelli azt, ami a legfennköltebb kereszténység: Aki megalázza magát, felmagasztaltatik. Maga énnekem nem köszönhet semmit. Neki kell köszönnie. Őt kell segítségül hívnia, egyedül Őbenne találunk nyugodalmat, vigaszt, menedéket és szeretetet - mondta, s szemét az égre emelve, imádkozni kezdett; a némaságáról Alekszej Alekszandrovics legalább úgy látta.
Alekszej Alekszandrovics hallgatta, s a kifejezések, amelyek azelőtt, ha nem is voltak éppen kellemetlenek, de túlzottnak látszottak, most természetesnek és vigasztalónak tűntek föl. Alekszej Alekszandrovics nem szerette ezt az új, elragadtatott szellemet. Hivő ember volt, de a vallás elsősorban politikai szempontból érdekelte, ez az új tanítás azonban, amely több új magyarázatot engedett meg magának, éppen azzal, hogy a vitának és az elemzésnek ajtót nyitott, elvből ellenszenves volt neki. Az új tannal szemben azelőtt hidegen, sőt ellenségesen viselkedett, Ligyija Ivanovnával, aki híve volt, sohasem vitatkozott róla, de szándékos hallgatással tért ki kezdeményezései elől. Először történt meg, hogy gyönyörűséggel hallgatta a szavait, s belül nem mondott ellent neki.
- Nagyon, nagyon hálás vagyok, azért is, amit tett, és azért is, amit mondott - szólt, amikor a grófnő az imájával végzett.
A grófnő még egyszer megszorította barátjának mind a két kezét.
- Most pedig dologhoz látok - mondta egy kis hallgatás után mosolyogva, a könny nyomát az arcáról letörölve. - Szerjozsához megyek. Csak végső esetben fordulok magához. - S fölkelt és kiment.
Ligyija Ivanovna grófnő átment Szerjozsa lakosztályába, a megijedt gyerek orcáit könnyekkel áztatta, s azt mondta neki, hogy az apja szent, az anyja pedig meghalt.
Ligyija Ivanovna grófnő beváltotta az ígéretét. Valóban magára vette a gondját, hogy Alekszej Alekszandrovics házát rendben tartsa és vezesse. De amikor azt mondta, hogy gyakorlati dolgokban nem erős, nem túlzott. Rendelkezéseit, minthogy kivihetetlenek voltak, meg kellett változtatni. Alekszej Alekszandrovics komornyikja, Kornyej változtatta meg. Anélkül, hogy bárki észrevette volna, ő vezette most az egész Karenin-házat; mialatt a gazdáját öltöztette, nyugodtan és óvatosan bejelentette, mi az, amire szüksége van. Ligyija Ivanovna grófnő segítsége mégis a legnagyobb mértékben hatásos volt; szeretetének és tiszteletének a tudata erkölcsi támaszt adott Alekszej Alekszandrovicsnak, s ami a fő, s amire a grófnőnek olyan vigasztaló volt gondolnia, ő térítette meg szinte a kereszténység számára; közönyös és tunya hivőből a Pétervárott utóbbi időben elterjedt új, keresztény hitmagyarázat tüzes és szilárd párthívévé tette. Alekszej Alekszandrovicsnak könnyű volt meggyőződésessé válnia. Mint Ligyija Ivanovnából és másokból is, akik világnézetükben osztoznak, belőle is teljesen hiányzott a képzelet mélysége, az a lelki képesség, amely a képzelet képeit annyira valóságosakká teszi, hogy azok más képzeletekkel s a valósággal is összhangba igyekeznek kerülni. Ő nem látott semmi lehetetlent és ellentmondót abban az elképzelésben, hogy a halál, amely a hitetlen számára van, az ő számára nincs; s a legteljesebb hit birtokában lévén - s a mérték bírája ő maga -, bűn sincs a lelkében, s már itt a földön a teljes megváltást élvezi.
Ennek az elképzelésnek a felületességét és ingatagságát homályosan, igaz, Alekszej Alekszandrovics is érezte; tudta, hogy amikor egyáltalán nem gondolt rá, hogy a feleségének egy magasabb erő hatására bocsát meg, hanem átadta magát közvetlen érzésének, nagyobb boldogságot érzett, mint most, amikor minden percben arra gondolt, hogy Krisztus ott él a lelkében, s mialatt aktákat ír alá, az ő akaratát teljesíti. Alekszej Alekszandrovicsnak azonban muszáj volt így gondolkoznia; megaláztatásában akkora szüksége volt erre a - mindegy, hogy csak képzelt - magasságra, amelyről ő, a mindenkitől megvetett, másokat megvethet, hogy megváltásként kapaszkodott vélt megváltásába.
Ligyija Ivanovna grófnőt nagyon fiatal, rajongó leányként adták hozzá egy gazdag, előkelő és jólelkű, de léha és züllött emberhez. Férje a második hónapban otthagyta; s rajongó gyöngédségének a bizonygatására csak gúnnyal, sőt ellenségességgel felelt, amit azok, akik a gróf jó szívét ismerték, s a rajongó Ligyijában semmiféle fogyatkozást nem láttak, sehogy sem tudtak megmagyarázni maguknak. Attól fogva, ha nem is váltak el, külön éltek, s a férj, ha a feleségével találkozott, mindig azzal a nem változó, epés gúnnyal bánt vele, amelynek az okát lehetetlen volt megérteni.
Ligyija Ivanovna grófnő már régen nem volt az urába szerelmes, de azóta sosem volt úgy, hogy valakibe szerelmes ne lett volna. Rendszerint több barátjába volt egyszerre szerelmes, férfiakba és nőkbe; szerelmes csaknem mindenkibe, aki valamiben különösképp kitűnt. Szerelmes volt minden új hercegbe és hercegnőbe, aki a cári családdal rokonságba került; szerelmes egy metropolitába, egy vikáriusba s egy lelkészbe. Szerelmes volt egy újságíróba, három szlavofilbe, Komiszarovba, egy miniszterbe, egy orvosba, egy angol misszionáriusba és Kareninba. Mindezek a hol erősödő, hol gyengülő szerelmek nem akadályozták meg benne, hogy a legbonyolultabb és legkiterjedtebb udvari és társaságbeli kapcsolatokat tartsa fenn. De azóta, hogy Karenint szerencsétlensége után különös pártfogásába vette, a házában szorgoskodott, jólétével törődött, többi szerelmei, úgy érezte, nem az igaziak, igazán most csak az egy Kareninba volt szerelmes. Az az érzés, amit iránta érzett, most erősebbnek tűnt föl minden korábbinál. Ahogy elemezte s a korábbiakkal összevetette, világosan látta, hogy Komiszarovba, ha az uralkodó életét meg nem menti, soha szerelmes nem lett volna; Risztics-Kudzsickijbe sem szeret bele, ha a szlávkérdés nincsen; Karenint azonban önmagáért szerette, nemes, meg nem értett lelkéért, hangja finom, számára kedves csengéséért és elnyújtott hangsúlyozásáért, a fáradt tekintetéért, jelleméért, lágy, fehér kezéért, a duzzadt erekkel rajta. Nemcsak hogy örült, amikor találkozott vele, de a hatás nyomát is kereste az arcán, amelyet maga tett rá. Nemcsak a beszédével, az egész lényével akart tetszeni neki. A kedvéért többet törődött az öltözetével, mint bármikor azelőtt. Ábrándozáson érte magát: mi lenne, ha nem volna férjnél, s ő szabad lenne. Elpirult a fölindulástól, ha Alekszej Alekszandrovics a szobába lépett, s nem tudta a rajongás mosolyát türtőztetni, ha Karenin kellemeset mondott neki.
Ligyija Ivanovna grófnő már néhány nap óta a legnagyobb izgalomban volt. Megtudta, hogy Anna Vronszkijjal Pétervárott van. Alekszej Alekszandrovicsot meg kell óvni a viszontlátástól, még attól a gyötrő tudattól is, hogy ez a rettenetes nő egy városban él vele, s bármelyik percben találkozhatnak.
Ligyija Ivanovna az ismerősein keresztül kifürkészte, hogy ezek a gyalázatos emberek (így hívta Annát és Vronszkijt) mit szándékoznak tenni, s barátja minden mozdulatát úgy igyekezett ezekben a napokban irányítani, hogy ne találkozhassék velük. Egy fiatal segédtiszt, Vronszkij barátja, akitől a tudósításokat kapta, s aki egy koncessziót remélt Ligyija Ivanovna grófnőn át megszerezni, azt mondta, végeztek a dolgaikkal, s másnap elutaznak. Ligyija Ivanovna kezdett már megnyugodni, amikor másnap délelőtt egy levelet hoztak neki, amelyen borzalommal ismerte föl a kézvonásokat: Anna Karenina írása volt. A boríték papírja, mint a fakéreg, vastag, a hosszúkás, sárga lapon hatalmas monogram, a levélből pompás illat áradt.
- Ki hozta?
- Egy küldönc a szállodából.
Ligyija Ivanovna grófnő jó ideig nem tudta rászánni magát, hogy a levelet elolvassa. Az izgalomtól a szokásos fulladási rohama jött rá. Amikor megnyugodott, a következő francia levelet olvasta:
Madame la Comtesse! [91]
A szívét eltöltő keresztényi érzület indít arra az, érzem, megbocsáthatatlan merészségre, hogy írjak önnek.
Boldogtalanná tesz, hogy a fiamtól távol kell lennem. Könyörgök, engedjék meg, hogy elutazásom előtt láthassam egyszer. Bocsásson meg, hogy eszébe juttatom magam. Azért fordultam önhöz s nem Alekszej Alekszandrovicshoz, mert nem akarok szenvedést okozni a rám való emlékezéssel ennek a nagylelkű embernek. Ismerem barátságát iránta; meg fog érteni. Önök küldik-e el Szerjozsát hozzám, vagy én megyek hozzá egy bizonyos meghatározott órában, vagy ön tudatja majd, mikor és hol láthatom őt házon kívül? Ismerve annak a nagylelkűségét, akitől mindez függ, nem tételezem föl, hogy visszautasítanak. Nem tudja elképzelni, hogy szomjazom ezt a találkozást; épp ezért a hálát sem képzelheti el, amelyet támogatása ébreszt bennem.
Anna
Ligyija Ivanovna grófnőt ebben a levélben minden ingerelte: a tartalma, a célzás Alekszej Alekszandrovics nagylelkűségére, különösképp pedig a - neki legalább úgy rémlett - fesztelen hang.
- Mondja, hogy nincs válasz - szólt Ligyija Ivanovna grófnő, s a mappát kinyitva tüstént írt Alekszej Alekszandrovicsnak, hogy egy órakor a palotában, az üdvözlésnél, reméli, találkozik vele.
"Fontos és szomorú dolgot kell megbeszélnem magával. Ott majd megállapodunk, hol. A legjobb lesz nálam, majd elkészíttetem a maga teáját. Föltétlenül szükséges. Ő adja ránk a keresztet, de Ő ad erőt is" - tette hozzá, hogy Karenint egy kicsit felkészítse a bajra.
Ligyija Ivanovna grófnő napjában rendesen két-három levelet írt Alekszej Alekszandrovicsnak. Szerette az érintkezésnek ezt a módját; volt benne valami elegancia és titokzatosság, ami személyes kapcsolatukból hiányzott.
Az üdvözlés véget ért. A távozók, összeverődve, a nap legfrissebb híreiről, az újonnan kapott kitüntetésekről, a magasabb rangú tisztviselők áthelyezéséről beszélgettek.
- Marja Boriszovna grófnőt tán hadügyminiszterré, Vatkovszkaja hercegnőt a vezérkar főnökévé - mondta egy őszes, arannyal hímzett egyenruhás öregember a szép, magas udvarhölgyhöz fordulva, aki az áthelyezések után érdeklődött.
- Engem meg adjutánssá? - felelte az udvarhölgy mosolyogva.
- Magának van már hivatala. Az egyházi ügyek vezetése. A helyettese meg Karenin.
- Jó napot, herceg! - mondta az öreg, egy odalépő kezét megszorítva.
- Mit beszél Kareninról? - kérdezte a herceg.
- Ő és Putyatov Alekszandr Nyevszkijt kaptak.
- Azt hittem, megvolt már neki.
- Nem. Nézzen csak rá - mondta az öreg, s hímzett kalapjával Kareninra mutatott, aki udvari egyenruhájában, vállán az új, vörös szalaggal, az államtanács egyik befolyásos tagjával akkor állt meg a terem ajtajában. - Boldog és elégedett, mint egy rézgaras - tette hozzá, s megállt, hogy kezet szorítson egy atlétatermetű, szép kamarással.
- Szerintem megöregedett - mondta a kamarás.
- A gondtól. Folyton tervezeteket ír. Most sem engedi el addig a boldogtalant, amíg pontonként mindent el nem magyaráz neki.
- Hogy megöregedett volna? Il fait des passions.[92] Ligyija Ivanovna grófnő, gondolom, féltékenykedik most a feleségére.
- Ejnye már! Ligyija Ivanovna grófnőről, kérem, ne mondjon rosszat.
- Az tán rossz, hogy szerelmes Kareninba?
- És igaz, hogy Karenina itt van?
- Azazhogy nem itt, a palotában, de Pétervárott. Tegnap találkoztam velük, Alekszej Vronszkijjal ment, bras dessus, bras dessous[93] a Morszkaján.
- C' est un homme qui n' a pas...[94] - kezdte a kamarás, de elakadt; a cári család egyik arra jövő tagjának adott meghajolva utat.
Így folyt szünet nélkül Alekszej Alekszandrovicsról a beszéd; megszólták és gúnyolódtak rajta, mialatt ő az elcsípett államtanácstag útját elállva, fejtegetéseit - nehogy elszökjön tőle - egy percre sem hagyva abba, pénzügyi tervét pontról pontra előadta neki.
Csaknem ugyanabban az időben, amikor a felesége otthagyta, Alekszej Alekszandrovicsot hivatalnokember számára a legfájdalmasabb esemény érte: hivatali pályájának az emelkedése elakadt. Ez az elakadás már megtörtént, mindenki világosan látta, maga Alekszej Alekszandrovics azonban nem volt még tudatában, hogy pályafutása véget ért. Az okozta-e, hogy Sztremovval összeütközött, vagy hogy a feleségével szerencsétlenség érte, vagy egyszerűen elérte a számára kiszabott határt - ebben az évben mindenki előtt nyilvánvalóvá vált már, hogy hivatali pályája véget ért. Fontos helyet foglalt még el, sok bizottságnak és választmánynak volt tagja, de lejárt ember, akitől többé semmit sem vártak. Akármit beszélt, akármit javasolt, úgy hallgatták, mintha az, amit javasol, rég ismeretes volna, s pontosan az, amire nincs szükség.
De Alekszej Alekszandrovics nem érezte ezt; épp ellenkezőleg, amióta a kormányzati teendőkben közvetlenül nem vehetett részt, tisztábban látta, mint régen, mások működésében a fogyatkozásokat és hibákat, s kötelességének tartotta, hogy kiigazításuk módjára rámutasson. Hamarosan azután, hogy feleségétől különvált, az új bíráskodási eljárásról kezdett emlékiratot írni, az elsőt a közül a számtalan, senkinek sem kellő, a kormányzat minden ügykörére kiterjedő emlékirat közül, amelynek a megírására rendeltetve volt.
Alekszej Alekszandrovics nemcsak hogy nem vette észre, hogy helyzete a hivatali világban milyen reménytelen, s nemcsak hogy nem keseredett el rajta, de működésével jobban meg volt elégedve, mint valaha.
"Aki házasság nélkül van, arra visel gondot, ami az Úré, mi módon kedveskedhessek az Úrnak, aki pedig feleséget vett, a világiakra visel gondot, mi módon kedveskedhessek a feleségének" - mondja Pál apostol, és Alekszej Alekszandrovicsnak, akit most minden dolgában az Írás vezetett, gyakran eszébe jutott ez a textus. Úgy tűnt föl neki, hogy amióta asszony nélkül maradt, épp ezekkel a tervezetekkel többet szolgált az Istennek, mint előbb.
A tanácstag szemmel látható türelmetlensége, aki szabadulni szeretett volna, nem zavarta Alekszej Alekszandrovicsot; fejtegetését csak akkor hagyta abba, amikor hallgatója, a cári család tagjának arra jöttét felhasználva, elsiklott mellőle.
Ahogy magára maradt, Alekszej Alekszandrovics lehorgasztotta a fejét, és összeszedte a gondolatait, majd szórakozottan körülnézett, és az ajtó felé indult, amelynél, úgy remélte, Ligyija Ivanovna grófnőre talál.
"És fizikailag milyen erősek és egészségesek mind - gondolta Alekszej Alekszandrovics, ahogy a hatalmas, illatos, szétfésült pofaszakállú kamarásra és a hercegnek az egyenruhából kifeszülő vörös nyakára nézett, akik mellett el kellett mennie. - Jól mondják, hogy a világban minden rossz" - gondolta, s orvul a kamarás lábikrájára nézett.
A lábát szép kényelmesen rakva, Alekszej Alekszandrovics a szokott fáradt és méltóságteljes módon köszönt oda ezeknek a róla beszélő uraknak, s az ajtóra pillantva, Ligyija Ivanovna grófnőt keresgélte a szemével.
- Á, Alekszej Alekszandrovics! - mondta gonoszul villogó szemmel az öreg, ahogy Karenin egy vonalba került vele, s hideg mozdulattal fejet hajtott. - Még nem is gratuláltam - mondta újonnan kapott szalagjára mutatva.
- Köszönöm - felelte Alekszej Alekszandrovics. - Milyen remek nap ez a mai - tette hozzá, a "remek" szót szokása szerint különösképpen megnyomva.
Tudta, hogy nevetnek rajta, de ellenségességen kívül nem is várt tőlük egyebet; megszokta.
Ahogy az ajtón kilépő Ligyija Ivanovna grófnőt, a vállfűzőből kisugárzó sárga vállát s gyönyörű, magához hívogató, tűnődő szemeit meglátta, Alekszej Alekszandrovics, ép, fehér fogait kivillantva elmosolyodott, s odalépett hozzá.
Ligyija Ivanovnának a toalettje, mint ebben az utóbbi időben minden toalettje, nagy fáradságába került. Öltözködésének a célja most éppen a fordítottja volt annak, amire harminc évvel ezelőtt törekedett. Akkor azon volt, hogy valamiképp földíszítse magát, minél jobban, annál jobb. Most épp ellenkezőleg, éveihez és alakjához annyira nem illően volt kénytelen cicomázni magát, hogy minden gondja az volt, hogy külsejének és ezeknek a díszeknek az ellentmondása túlságosan szörnyű ne legyen. Ami Alekszej Alekszandrovicsot illeti, ezt el is érte: ő vonzónak találta. A környező gúny és ellenségesség tengerében számára ez az asszony volt a jóindulat, de a szeretet egyetlen szigete is.
A gúnyos pillantások sora közt végigmenve, egész természetes, hogy az ő szerelmes pillantása felé húzódott, mint növény a nap felé.
- Gratulálok - mondta a grófnő, szemével a szalagra mutatva.
Alekszej Alekszandrovics visszatartotta a boldogság mosolyát, vállat vont, s behunyta szemét, mintha azt mondaná, hogy nem tud örülni neki. Ligyija Ivanovna grófnő azonban nagyon jól tudta, hogy ha nem is vallja be, ez az egyik legnagyobb öröme.
- Mit csinál a mi angyalunk? - szólt Ligyija Ivanovna grófnő, Szerjozsára célozva.
- Nem mondhatom, hogy teljesen meg vagyok elégedve vele - mondta a szemöldökét felhúzva s a szemét kinyitva Alekszej Alekszandrovics. - Szitnyikov sincs megelégedve. (Szerjozsa világi nevelését Szitnyikov tanárra bízták.) Amint említettem már, van benne valami hidegség épp a legfontosabb kérdések iránt, amelyeknek minden ember és minden gyermek lelkét meg kellene indítaniuk - kezdte Alekszej Alekszandrovics fia neveléséről, az egyetlen kérdésről, amely a szolgálatán kívül érdekelte, a gondolatait kifejteni.
Mikor Alekszej Alekszandrovics Ligyija Ivanovna segítségével az életbe és munkakörébe újra visszatért, kötelességének érezte, hogy fia nevelésével, aki az ő kezén maradt, foglalkozzék. Nevelési kérdésekkel azelőtt soha nem foglalkozott, s most a tárgy elméleti tanulmányozására szentelt bizonyos időt. Átolvasott néhány antropológiai, pedagógiai és didaktikai könyvet, elkészítette a maga nevelési tervét, a legjobb pétervári pedagógust hívta meg irányítóul, s munkához látott. És ez az ügy azóta állandóan foglalkoztatta.
- Igen, de a szíve? Az apja szívét érzem benne, s ilyen szívvel egy gyerek nem lehet rossz - mondta rajongva Ligyija Ivanovna grófnő.
- Igen, lehetséges... Ami engem illet, én teljesítem a kötelességemet. Ez minden, amit tehetek.
- Jöjjön el majd hozzám - szólt Ligyija Ivanovna grófnő egy kis hallgatás után. - Meg kell beszélnünk egy magára nézve szomorú ügyet. Mindent odaadnék, hogy bizonyos emlékektől megkíméljem, de mások nem így gondolkoznak. Levelet kaptam tőle. Itt van Pétervárott.
Alekszej Alekszandrovics a felesége említésére összerezzent; az a halálos mozdulatlanság ült ki tüstént az arcára, amely teljes tehetetlenségét árulta el ebben az ügyben.
- Vártam ezt - mondta.
Ligyija Ivanovna grófnő rajongó pillantást vetett rá; lelki nagysága előtt az elragadtatás könnyei szöktek a szemébe.
Amikor Alekszej Alekszandrovics Ligyija Ivanovna grófnő régi porcelánokkal telerakott, arcképekkel teleaggatott, otthonos szobácskájába lépett, a háziasszony még nem volt ott. Átöltözött.
A kerek asztal felterítve; rajta kínai készlet, ezüst spiritusz-teafőző. Alekszej Alekszandrovics szórakozottan nézegette a szobát díszítő számtalan, ismerős arcképet; aztán az asztalhoz ült, s az ott fekvő evangéliumot nyitotta ki. A grófnő selyemruhájának a suhogása riasztotta föl.
- Úgy, most szép nyugodtan leülhetünk - mondta Ligyija Ivanovna grófnő, s izgatott mosollyal csúszott át gyorsan az asztal és a dívány közt -, s teánk mellett elbeszélgetünk majd.
Néhány előkészítő szó után Ligyija Ivanovna grófnő pirulva, elnehezedett lélegzettel Alekszej Alekszandrovics kezébe adta a kapott levelet.
Alekszej Alekszandrovics elolvasta a levelet, és sokáig hallgatott.
- Úgy találom, nincs jogom megtagadni - mondta, a szemét félénken fölemelve.
- Barátom! Maga nem lát senkiben sem rosszat!
- Épp ellenkezőleg, azt látom, minden rossz. De helyes lenne-e?
Az arcán határozatlanság volt, mint aki egy érthetetlen dologban tanácsot, támogatást és vezetést keres.
- Nem! - szakította félbe Ligyija Ivanovna grófnő. - Mindennek van határa. Megértem az erkölcstelenségét - ezt nem egészen őszintén mondta, mert sohasem tudta megérteni, mi az, ami a nőket erkölcstelenségbe viszi -, de a kegyetlenségét nem. És kivel szemben? Magával! Hogy szállhat meg abban a városban, amelyikben maga van? Az ember, amíg él, tanul. Én is megtanulom a maga emelkedettségét és az ő aljasságát megérteni.
- Ki vethet követ? - mondta Alekszej Alekszandrovics, aki szemmel láthatóan meg volt elégedve a szerepével. - Én mindent megbocsátottam, s így nem foszthatom meg attól, ami számára a szeretet követelése: hogy a fiát szerethesse.
- De szeretet ez, barátom? Őszinte érzés? Tegyük föl, hogy maga megbocsátott, megbocsát... De van-e jogunk ennek az angyalnak a lelkét ilyesminek kitenni? Ő úgy tudja, hogy az anyja meghalt. Imádkozik érte, kéri az Istent, bocsássa meg a bűneit... És jobb is így. S most mit gondol majd?
- Ezen még nem gondolkoztam - mondta Alekszej Alekszandrovics szemmel látható egyetértéssel.
Ligyija Ivanovna grófnő eltakarta az arcát a kezével, s elhallgatott. Imádkozott.
- Ha a tanácsomat kéri - mondta, miután imádkozott, s az arcát fölfedte -, nem tanácsolom, hogy megengedje. Nem látom talán, hogy szenved? Hogy újra felszakadtak a sebei? De tegyük föl, hogy maga, mint mindig, most sem gondol önmagára. Mire vezethet ez? Magánál új szenvedésekre, a gyereknél gyötrődésekre. Ha maradt volna benne valami emberi, ő maga sem kívánhatná. Nem, én nem ingadozom, lebeszélem róla, s ha fölhatalmaz, meg is írom neki.
Alekszej Alekszandrovics beleegyezett, s Ligyija Ivanovna grófnő a következő francia nyelvű levelet írta:
Nagyságos Asszonyom!
Az emlékezés Önre a fia részéről olyan kérdésekre vezethet, amelyekre nem lehet anélkül felelni, hogy a gyermek lelkébe a kárhoztatás szellemét ne oltsuk az iránt, aminek szentélynek kell a számára maradnia, épp ezért arra kérem, hogy férje elutasítását fogja fel a keresztényi szeretet szellemében. Kérem a Magasságost, irgalmazzon Önnek.
Ligyija grófnő
Ez a levél elérte azt a rejtett célt, amelyet Ligyija Ivanovna grófnő maga elől is eltitkolt. A lelke mélyéig megsértette Annát. Alekszej Alekszandrovics viszont, amikor Ligyija Ivanovna grófnőtől hazament, aznap nem tudta már szokott foglalatosságának átadni magát, s a hivő és megváltott ember lelki nyugalmát, amelyet azelőtt érzett, megtalálni.
Felesége emlékének, aki akkorát vétett ellene, s akivel szemben, ahogy Ligyija Ivanovna grófnő helyesen mondta, ő olyan szent volt, nem lett volna szabad megzavarnia; ő azonban nem volt nyugodt; nem tudta az olvasott könyvet megérteni; viszonyuk s a hibák gyötrő emlékétől, amelyeket vele kapcsolatban, úgy rémlett, elkövetett, nem tudott szabadulni. Az emlék, ahogy a lóversenytérről jövet hűtlensége bevallását fogadta (különösen, hogy csak az illendőség külső látszatát követelte meg tőle, nem állt ki párbajra), lelkiismeret-furdalásként gyötörte. A levél emléke is kínozta, amit akkor írt neki; különösen pedig bocsánata, amely senkinek sem kellett, s gondoskodása az idegen gyerek iránt perzselte szégyennel és megbánással a szívét. S a szégyennek és megbánásnak csaknem ugyanilyen érzése támadt föl benne, ahogy kettejük múltján végigment, s eszébe jutottak az ügyetlen szavak, amelyekkel hosszas habozás után megkérte.
"De hát miben vagyok én hibás?" - kérdezte önmagát. S ez a kérdés mindannyiszor egy másikat váltott ki benne, hogy a többi emberek, a Vronszkijok, Oblonszkijok, ezek a kövér lábikrájú kamarások, másképp éreznek, másképp szeretnek, másképp nősülnek-e. Egész sora jelent meg előtte ezeknek a pirospozsgás, erős, sohasem kétkedő embereknek, akik figyelmes kíváncsiságát mindig és mindenütt akaratlanul is magukra irányították. Elűzte ezeket a gondolatokat, iparkodott meggyőzni magát, hogy ő nem a földi, múlandó életnek, hanem az örök életnek él, hogy lelkében béke és szeretet van. De az, hogy ebben a múlandó, hitvány, földi életében, ahogy látta, néhány jelentéktelen hibát követett el, annyira gyötörte, mintha az az örök megváltás, amelyben hitt, nem is létezett volna. Ez a kísértés azonban nem sokáig tartott, s Alekszej Alekszandrovics lelkében megint helyreállt az a nyugalom és emelkedettség, amelynek jóvoltából azt, amire nem akart emlékezni, el is feledhette.
- Mi újság, Kapitonics? - kérdezte Szerjozsa, amikor születésnapja előestéjén a sétától kipirulva és jókedvűen hazatért, s miközben vetette le a zekéjét, fölnézett a magas, öreg portásra, aki lemosolygott a kicsi emberre. - Az a fölkötött karú hivatalnok ma is itt volt? Papa fogadta?
- Fogadta. Ahogy az irodafőnök kijött, bejelentettem - mondta a portás, jókedvűen hunyorítva. - Majd lesegítem, kérem.
- Szerjozsa! - mondta a fiú orosz nevelője a lakásba vezető ajtóban megállva. - Vesse csak le maga.
De Szerjozsa, noha hallotta a nevelő gyenge hangját, nem hederített rá. Ott állt; a portás övét fogta, s az arcába nézett.
- S a papa teljesítette a kérését?
A portás igent intett a fejével.
A felkötött karú hivatalnok, aki már hétszer járt itt, hogy Alekszej Alekszandrovicstól kérjen valamit, Szerjozsát és a portást is érdekelte. Szerjozsa ott érte egyszer az előcsarnokban, s hallotta, amint panaszosan kérte a portást, hogy jelentse be; azt mondta, el kell gyerekestül pusztulnia.
Szerjozsa, aki még egy alkalommal ott találta az előcsarnokban, ettől fogva mindig tudakozódott felőle.
- No és boldog volt? - kérdezte.
- Meghiszem! Majdnemhogy ugrált, amikor elment innen.
- Hoztak valamit? - kérdezte Szerjozsa némi hallgatás után.
- Ej, úrfi - suttogta fejét csóválva a portás -, hoztak a grófnőtől.
Szerjozsa rögtön kitalálta, hogy amiről a portás beszél, Ligyija Ivanovna grófnő születésnapi ajándéka.
- Mit nem mondasz? Hol van?
- Kornyej bevitte papához. Szép kis portéka lehet!
- Milyen nagy? Van ekkora?
- Kisebb, de szép.
- Könyv?
- Nem, más. De menjen már, Vaszilij Lukics hívja - mondta a portás, a nevelő közeledő lépteit hallva; s a gyermek kis kezét, amely félig kesztyűben még, az övszalagját fogta, vigyázatosan lefejtve, fejével a nevelőre bökött.
- Egy picurkát várjon, Vaszilij Lukics - felelte Szerjozsa, azzal a jókedvű, szeretetteljes mosollyal, amely a pedáns Vaszilij Lukicsot mindig meghódította.
Szerjozsa túlságosan vidám és túlságosan boldog volt ahhoz, hogy portás barátjával még egy családi örömet ne közöljön, amit a Nyári-kertben tudott meg séta közben Ligyija Ivanovna grófnő unokahúgától. Ez az öröm annál fontosabbnak tűnt föl neki, mert egybeesett a hivatalnok örömével s a magáéval, hogy játékot hoztak neki. A mai nap - úgy tűnt föl neki - olyan, amelyiken mindenkinek boldognak és jókedvűnek kell lennie.
- Tudod, hogy papa Alekszandr Nyevszkijt kapott?
- Hogyne tudnám. Már voltak itt gratulálók.
- No és örül?
- Hogyne örülne a cár kegyességének. Hiszen megszolgálta - mondta a portás szigorúan és komolyan.
Szerjozsa elgondolkozott; a portás legapróbb részletekig kitanulmányozott arcára pillantott, ősz pofaszakálla közt az állára különösen, amelyet Szerjozsán kívül soha senki sem látott, minthogy ő máshonnét, mint lentről, sohasem nézett rá.
- Hát a leányod rég volt nálad?
A portás lánya balett-táncosnő volt.
- Mikor jönne, hétköznap? Neki is tanulnia kell. De magának is, úrfi, menjen csak.
A szobájába lépve Szerjozsa, ahelyett, hogy a leckéjéhez ült volna, elmondta a nevelőjének, hogy amit hoztak, feltevése szerint bizonyára valami gép. - Maga mit gondol? - kérdezte.
De Vaszilij Lukics csak azt gondolta, hogy el kell készülni a nyelvtanleckével, mert kettőkor megérkezik a tanár.
- Csak azt mondja még meg, Vaszilij Lukics - kérdezte hirtelen, amikor a könyvvel a kezében a munkaasztalánál ült már -, mi nagyobb az Alekszandr Nyevszkijnél? Tudja, hogy papa Alekszandr Nyevszkijt kapott?
Vaszilij Lukics azt felelte, hogy az Alekszandr Nyevszkijnél a Vlagyimir a nagyobb.
- És annál?
- A legnagyobb az Andrej Pervozvannij.
- S még az Andrejnél is?
- Nem tudom.
- Hogyan, maga sem tudja? - és Szerjozsa a könyökére támaszkodva tűnődésbe merült.
A legszövevényesebb és legkülönfélébb dolgokon tűnődött. Elképzelte, hogy apja hirtelen a Vlagyimirt s az Andrejt is megkapja, ezért ő az órán ennek következtében sokkal jobb lesz; aztán hogy ő maga, ha nagy lesz, hogy kap meg minden rendjelet, azt is, amit az Andrej fölött kigondolnak. Mihelyt kigondolják, ő megszolgálja. Még magasabbat eszelnek ki - ő azt is megszolgálja.
Ilyen tűnődések közt telt el az idő, s amikor a tanár megérkezett, Szerjozsa leckéje az idő- és helyhatározókról s a cselekvés módjairól nem volt még készen, úgyhogy a tanár nemcsak elégedetlen volt, de el is keseredett. A tanár elkeseredése meghatotta Szerjozsát. Abban, hogy a leckét nem tanulta meg, ártatlannak érezte magát; akárhogy igyekezett is, sehogy sem tudta megtanulni: amíg a nevelője magyarázta, elhitte s mintha értette is volna, de ahogy magára maradt, semmiképpen sem akart az eszébe jutni; meg nem is értette, hogy ez a rövidecske s olyan jól érthető szó, "hirtelen", a cselekvés módjának a határozója. Azt azonban mégiscsak sajnálta, hogy a tanítójának keserűséget okozott, s meg akarta vigasztalni.
Azt a percet szemelte ki, amikor a tanár némán nézte a könyvet.
- Mihail Ivanics, mikor van a névnapja? - kérdezte hirtelen.
- Jobb volna, ha munkájára gondolna; okos ember szemében a névnapnak nincs semmi jelentősége. Olyan nap, mint a többi, azon is dolgozni kell.
Szerjozsa figyelmesen pillantott a tanárára, ritka szakállára, a szemüvegére, amely az orrán levő hegnél is lejjebb csúszott, s úgy elgondolkozott, hogy nem hallott semmit sem abból, amit a tanár magyarázott. Látta, hogy a tanár nem azt gondolja, amit mond; ezt megérezte a hangján, ahogy mondta: "De miért beszéltek mind össze, hogy ezt mondják, mindig egyformán, mindig ugyanazt az unalmas, haszontalan dolgot? Miért lök el magától, miért nem szeret?" - kérdezte szomorúan, s nem tudott rá választ találni.
A tanár után az apa órája következett. Amíg az apja jött, Szerjozsa odaült az asztalhoz, a kiskésével játszott, s elgondolkozott. Kedves foglalkozása volt, hogy séta közben az anyját keresse. A halálban általában nem hitt, az anyjáéban meg - noha Ligyija Ivanovna mondta, s az apja megerősítette - különösen nem; hiába mondták hát, hogy meghalt, a sétái alatt folyton őt kereste. Minden telt, kecses, sötét hajú nő az anyja volt. Ha ilyet látott, a lelkében gyengédség támadt, olyan, hogy a lélegzete elállt, s könnyek szöktek a szemébe. Egyre csak azt várta, hogy odalép hozzá, s fölemeli a fátyolát. Az arca láthatóvá válik, rámosolyog, átöleli, érzi az illatát, a keze gyöngédségét, s fölsír a boldogságtól, mint egyszer este, amikor a lábához feküdt, az anyja csiklandozta, ő meg nevetett, s a gyűrűs fehér kezét harapdálta. Amikor aztán a dajkától véletlenül megtudta, hogy az anyja nem halt meg, az apja és Ligyija Ivanovna pedig megmagyarázták, hogy csak az ő számára halt meg, mert rossz asszony (amit ő, minthogy szerette, sehogy sem tudott elhinni), éppen úgy kereste és várta, mint azelőtt. Ma a Nyári-kertben egy lila fátyolos hölgyet látott, akit, ahogy az utcácskán felé jött, szorongó szívvel követett, azt várta, hogy ez most ő lesz. A hölgy nem ért el hozzájuk, eltűnt valamerre. S Szerjozsában ma erősebb volt, mint valaha a szeretetnek ez az áradása, s amíg az apját várta - elfeledkezve magáról -, kiskésével az asztal egész szélét összefarigcsálta, s közben ragyogó szemekkel nézett maga elé, és őrá gondolt.
- Jön a papa! - riasztotta föl Vaszilij Lukics.
Szerjozsa felszökött, odament az apjához, kezet csókolt, s figyelmesen tekintett föl rá; az öröm jelét kereste rajta, hogy Alekszandr Nyevszkijt kapott.
- Szép volt a séta? - kérdezte Alekszej Alekszandrovics a karosszékbe ülve, s maga elé húzta az Ótestamentumot, és fölnyitotta. Alekszej Alekszandrovics annak ellenére, hogy nemegyszer mondta Szerjozsának, hogy minden keresztény köteles kívülről tudni a Szentírást, ő maga az Ótestamentumról beszélve nemegyszer szorult a könyvre, és Szerjozsa észrevette ezt.
- Igen, papa, nagyon mulatságos volt - mondta Szerjozsa, oldalvást ülve a székre, s noha ez meg volt tiltva, meghimbálta rajta magát. - Találkoztam Nagyenkával. (Nagyenka Ligyija Ivanovna unokahúga volt, s a nagynénjénél nevelkedett.) Azt mondta, új csillagot kapott. Örül neki, papa?
- Először is, kérlek, ne himbálózz - mondta Alekszej Alekszandrovics. - Másodszor pedig nem a jutalom az értékes, hanem a munka. Azt szeretném, ha ezt megértenéd. Ha azért dolgozol, tanulsz, hogy jutalmat kapj, a munka nehéznek látszik majd; de ha azért fáradsz - mondta Alekszej Alekszandrovics, s eszébe jutott, hogy ma délelőtti unalmas munkájában, a száztizennyolc ügyirat aláírása közben hogy erősítette őt is a kötelességtudat -, mert szereted a munkát, megtalálod benne a jutalmadat.
Szerjozsa gyöngédségtől és jókedvtől ragyogó szeme az apai tekintet alatt kialudt, s a földre szegeződött. Az a rég ismert hang volt ez, amit az apja, ha vele beszélt, használni szokott, s amelyhez Szerjozsa megtanult már alkalmazkodni. Az apja - érezte Szerjozsa - mindig úgy beszél vele, mintha egy elképzelt fiúhoz fordulna, azok egyikéhez, akik a könyvekben szoktak lenni, hozzá azonban egyáltalán nem hasonlítanak. S Szerjozsa, ha az apja ott volt, igyekezett úgy viselkedni, mintha az a könyvbeli fiú volna.
- Remélem, megérted ezt? - mondta az apja.
- Igen, papa - felelte Szerjozsa, a képzelt fiút játszva.
Leckéül az evangélium néhány versét kellett könyv nélkül megtanulnia s az Ótestamentum elejét elismételni. Az evangéliumi verseket Szerjozsa egész rendesen tudta, de abban a percben, amikor felmondta őket, az apja homlokcsontjára nézett, hogy milyen meredeken kanyarodik a halántékának, s belezavarodott; az egyik vers végét, amely ugyanolyan szóra végződött, átvitte a másik elejére. Alekszej Alekszandrovics látta, hogy nem érti, mit mond, s ez felingerelte.
Összeráncolta a homlokát, s elkezdett magyarázni valamit, amit Szerjozsa sokszor hallott már, de éppen mert nagyon is világosan értette, sehogy sem tudta megjegyezni - éppen úgy, mint azt, hogy a "hirtelen" a cselekvés módhatározója. Szerjozsa ijedt pillantással nézett az apjára, s egyre gondolt csak: elismételteti-e vele, amit mondott, ahogy néha szokása volt? S ez a gondolat úgy megijesztette, hogy most már semmit sem értett. De az apja nem ismételtette el, s az ótestamentumi leckére tért át. Szerjozsa elmondta szépen a történeteket, de amikor arra kellett felelnie, hogy az egyes történeteknek mi a jelentősége, nem tudott semmit sem, pedig ezért a leckéért meg is büntették már. Az a hely, ahol már semmit sem tudott mondani, elakadt, az asztalt farigcsálta, s a széken himbálta magát, az volt, ahol az özönvíz előtti pátriárkákról kellett beszélnie. Énokhon kívül, akit élve vittek a mennybe, nem ismert egyet sem közülük. Régebben emlékezett a nevükre, de most egészen elfeledte őket, különösképpen azért, mert Énokh volt az egész Ótestamentumból a kedvence, s Énokh mennybemeneteléhez egész hosszú gondolatsor kapcsolódott a fejében, s mialatt szeme az apja óraláncán s a félig begombolt mellénygombján akadt meg, ennek engedte át magát.
A halálban, amelyről olyan sűrűn beszéltek neki, Szerjozsa egyáltalán nem hitt. Nem hitte, hogy azok, akiket szeret, meghalhatnak, s még kevésbé, hogy ő maga is meghal. Ez teljesen lehetetlen és érthetetlen volt. De őneki azt mondták, hogy mindenki meghal; megkérdezett olyanokat, akiknek hitt, azok is megerősítették, még a dajka is ezt mondta, ha kényszeredetten is. De Énokh nem halt meg, tehát nem hal meg mindenki. "S miért ne lehetne bárkinek olyan érdeme Isten előtt, hogy élve vigyék föl az égbe?" - gondolta Szerjozsa. A rossz emberek, vagyis azok, akiket Szerjozsa nem szeretett, meghalhatnak, de a jókkal megtörténhet, ami Énokhhal.
- No, kik hát a pátriárkák?
- Énokh, Énos.
- Ezt mondtad már. Rosszul van ez, Szerjozsa, nagyon rosszul. Ha azt sem igyekszel megtanulni, ami egy kereszténynek a legszükségesebb - mondta az apja fölállva -, mi érdekelhet egyáltalán? Nem vagyok megelégedve veled, és Pjotr Ignatics sem. (Így hívták a vezető tanárát). Meg kell, hogy büntesselek.
Az apa és a tanár elégedetlen volt Szerjozsával, aki valóban nagyon rosszul tanult. Pedig egyáltalán nem lehetett azt mondani, hogy tehetségtelen gyerek. Ellenkezőleg, sokkal jobb eszű volt, mint azok a fiúk, akiket a tanár példaként állított eléje. Az atyja szemszögéből nézve: egyszerűen nem akarta megtanulni, amire tanították. Valójában képtelen volt megtanulni. Képtelen volt, mert a lelkében követelőbb igények voltak, mint amilyeneket az apja és a pedagógus támasztottak vele szemben. A kétféle igény ellentmondott egymásnak, s ő valósággal harcolt a nevelőivel.
Kilencéves volt, gyermek még, de a lelkét ismerte már, drága volt neki, őrizte, mint szemhéj a szemet, s a szeretet kulcsa nélkül senkit sem engedett belé. Nevelői panaszkodtak, hogy nem akar tanulni, pedig a lelke teli volt tudásvággyal. És tanult is Kapitonicstól, a dajkától, Nagyenkától, Vaszilij Lukicstól, csak a tanítóitól nem. Az a víz, amit az apja és a pedagógus a maguk kerekeire vártak, rég szétszivárgott, s másutt dolgozott már.
Az apja azzal büntette meg Szerjozsát, hogy nem engedte el Nagyenkához, Ligyija Ivanovna unokahúgához, de ez a büntetés szerencsésen ütött ki. Vaszilij Lukics jókedvében volt, s megmutatta, hogy kell szélmalmot csinálni. Az egész este munkában s ábrándokban telt el, hogy lehetne olyan malmot csinálni, hogy az ember vele forogjon; a szárnyakba kapaszkodik, vagy hozzáköti magát, és forog. Az anyjára egész este nem gondolt, de amikor lefeküdt, hirtelen eszébe jutott, s csak úgy, a maga szavaival azért imádkozott, hogy holnapra, a születésnapjára, az anyja hagyja abba a bujkálást, s jöjjön el hozzá.
- Vaszilij Lukics, tudja, hogy ma külön még miért imádkoztam?
- Hogy jobban tanuljon?
- Nem.
- Játékokért?
- Nem, nem találja ki. Nagyszerű, de titok! Ha bekövetkezik, megmondom majd. Nem találta ki?
- Nem, nem találgatok. Majd megmondja - mondta Vaszilij Lukics mosolyogva, ami ritkán esett meg vele. - No, feküdjék csak le, eloltom a gyertyát.
- De gyertya nélkül még jobban látom, amit látok, s amiért imádkoztam. Lám, majdnemhogy megmondtam a titkom! - nevette el magát Szerjozsa jókedvűen.
Amikor a gyertyát kivitték, Szerjozsa ott érezte, hallotta maga körül az anyját. Ott állt fölötte, szerető pillantásával becézte. De aztán jöttek a szélmalmok, a kiskés, minden összezavarodott, s ő elaludt.