{2-272.} MAGYAR ÁLLAMFÉRFIAK FELELŐSSÉGE A BÉKESZERZŐDÉSÉRT

Ki a felelős azért, hogy a magyar békeszerződés nemcsak a magyarság életkérdései szempontjából lesz súlyosan kedvezőtlen, hanem a Duna-völgyi megbékélés és a közép- és kelet-európai konszolidáció szempontjából is?

Hogy valamiért kit lehet felelősségre vonni, az sem a büntetőjogban, sem a történelemben nem egyszerű kérdés. Egy-egy esemény végtelen mennyiségű előzménynek, mint oknak a végeredményeképpen jön létre, s ezek, ha emberi cselekedetek, olyan szétszórtak, s többségükben olyan tudattalanok és szándéktalanok, hogy a felelősség kérdésének ilyen szélességben egyszerűen nincs is értelme. A felelősség kérdésének felvetését az emberi életnek, az emberi cselekvőségnek és a történelemnek azokra a sűrített pillanataira kell koncentrálni, amikor egy folyamatosan és különösebb rendkívüliség nélkül egymásra következő eseménysorozat hirtelen egészen éles alternatív lehetőségek elé kerül, amiben egy embernek vagy meghatározott embereknek a szabad akarat jegyében felfogható mulasztásain vagy elhatározásain múlik, hogy az alternatív lehetőségek közül melyik fog bekövetkezni; ha ez egyszer eldőlt, akkor ezzel meghatározódik egy újabb eseménysorozat, melynek a részletei egy időre ismét érdektelenné válnak.

Ha ebben az értelemben vetjük fel a magyar békeszerződésért való felelősség kérdését, végighaladva visszafelé az elmúlt évek történetében, akkor először 1944. október 15-én, még inkább pedig 1944. március 19–22-e között3 találjuk meg azokat a döntő pillanatokat, melyekben a magyar béke mostanában eldőlt vagy eldőlő kérdéseinek lényegesen más fordulatot lehetett volna adni. 1944. március 22-ig s bizonyos részben még 1944. október 15-ig is nem volt vitás, hogy Magyarországot bármilyen súlyos felelősségek, bűnös mulasztások, szörnyű kisiklások és oktalan baklövések terhelik is, a győzelem felé haladó szövetségesek számára még mindig olyan tényező, melynek állásfoglalása bizonyos elkövetkezendő pillanatokban jelentőséggel bír. Éppen ezért nem volt vitás az sem, hogy Magyarországnak, a csatlósság {2-273.} minden tehertétele mellett is, a maga helyes állásfoglalásának esetére módjában volt bizonyos biztatásokat kérnie és remélnie éppen azokban a területi kérdésekben, amelyek ma a magyar békeszerződést olyan lesújtóvá teszik. A két bécsi döntés4 hatálytalanságát elvi okokból ugyan leszögezték a szövetségesek, ez azonban 1944. március 22-ig a legkisebb mértékben sem jelentette a trianoni status quo helyreállítását, hanem csak új tárgyalások és új jogi alap szükségességét. A konkrét lehetőségek a két bécsi döntés által leszögezett területi státust legalábbis komolyan megközelítették. Ezek a lehetőségek nagyobb részben 1944. március 19–22. között, Horthy személyes helytállásának és ítélőképességének a csődjével, maradék részükben pedig 1944. október 15-én, az előzmények által demoralizált magyar hadseregnek a csődjével zárultak be végleg. Éppen ez az, ami ma könnyebbé teszi a felelősség világos megállapítását, mint például huszonöt évvel ezelőtt az egész Tisza-féle, Ausztriához és a német szövetséghez ragaszkodó politikai rendszer felelősségének a megállapítását. Most nemcsak egy rendszernek és politikájának a hosszú lejáratú felelősségéről [van szó], hanem ezenfelül néhány sűrített pillanatban a helytállni nem tudás felelősségéről is. Kéznél van ehhez néhány nagyon egyszerű összehasonlítás – az olasz és román példa –, amelyek egészen pontosan megmutatják, hogyan lehet és kell egy államfőnek és hadseregének helytállnia olyan szituációkban, amelyekben Horthy Miklós és hadserege szégyenletesen csődöt mondottak. S ha erre azt feleli valaki, hogy a magyar politikai karakter nem képes hasonló rafinériával előkészíteni egy ilyen egyik percről a másikra való teljes átfordulást, akkor még mindig ott van az 1944. március 19-i helyzet, mely nem kívánt volna sem rafinériát, sem színlelést, sem hátba támadást, hanem egész egyszerűen „csak” önérzetet és bátorságot.

Horthynak és kormányzásának a békeszerződés alakulásáért való elsőrendű felelőssége tehát ma már úgyszólván történeti érvénnyel leszögezhető. Nyugodtan elmondhatjuk, és újból meg újból el is kell mondanunk, hogy ezt a békeszerződést Horthy Miklósnak és kormányrendszerének köszönhetjük. A magyar {2-274.} demokrácia vezetői ezt nem is mulasztották el világosan leszögezni és hangoztatni. Meg kell azonban állapítanunk, hogy ez a megállapítás az ország mai közhangulatában kétségtelenül csökkenő erejű visszhangot kelt csupán. Még olyanok számára is, akiket semmiféle reakciós érdek nem fűz ennek a felelősségnek az elhomályosításához, e pillanatban sokkalta érdekesebbnek látszik azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy ki felelős a magyar békeszerződés tekintetében közvetlenül a legutóbbi fél esztendő folyamán beállított kedvezőtlen fordulatokért. Bármennyire is igaz ugyan, hogy helyzetünknek egészben való elromlását és politikai súlyunk teljes lecsökkenését 1944 eseményei döntötték el, nem kevésbé igaz az is, hogy bizonyos kérdésekben a végleges döntés csupán az utolsó hetekben s hónapokban történt meg. Hogy bizonyos kérdések egészen a legutolsó időkig nyitva voltak, azt éppen kormányférfiaink moszkvai látogatása és az annak nyomán feltámadt, majd utóbb lehervadt remények bizonyítják: Moszkvában nyilván nem történhetett más, mint az, hogy ekkor szereztek tudomást kormányférfiaink arról, hogy körülbelül mi az, ami még nyitva van és kedvező fordulatot is vehet. A magyar–román határ, a csehszlovák kitelepítések és a magyar kisebbségek jogi helyzetének kérdései voltak ezek.5 E kérdések nagyobb részében, mindenekelőtt a magyar–román határ kérdésében azóta megtörténtek a döntések,6 éspedig számunkra teljesen kedvezőtlen irányban. A magyar közvéleményt e pillanatban az ezekért való felelősség foglalkoztatja. Nem vitás, hogy ennek a felelősségnek a túlhangsúlyozása és a Horthy-rezsim felelősségének a hallgatással való mellőzése a demokrácia lejáratására törekvő tényezőknek az érdeke. De a közhangulatnak az a része is, amely ilyen tendenciáktól távol áll, e pillanatban, ha nem is vonja kétségbe, úgy mondhatnánk, unja a Horthyék felelősségének kizárólagos hangoztatását, s ez bizonyos fokig érthető is. Az, hogy Horthyék felelőssége alatt micsoda nagy lehetőségek csukódtak be előttünk, az két esztendeje lezárt adottság. Az azonban, hogy bizonyos szűkebb, a közelmúltban még nyitott lehetőségek miért zárultak be szintén, ez újabb fejlemény, aminek a {2-275.} külön okait külön lehet kérdezni. Természetesen ezekről a fejleményekről is kiderülhet, hogy merőben 1944-es előzmények játszottak bennük döntő szerepet, pl. ha kiderül, hogy az ügyet eldöntő hatalmak merőben a szövetségesek oldalán kifejtett román és magyar katonai erőfeszítés értékkülönbségét vették számításba. Azonban ebben az esetben is nyílt kérdés marad, hogy kin vagy min múlt, hogy merőben ezt a szempontot vették tekintetbe, holott lehetett volna más szempontot is tekintetbe venni.

Ha erről a szűkebb körű, de pillanatnyilag nagyobb vitákat kiváltó felelősségről esik szó, akkor ilyenfajta tételekkel találjuk magunkat szemben: Révai József karácsonyi cikkében7 olyan erőteljesen aposztrofálta Magyarország háborús felelősségét, hogy a csehszlovákok a béketárgyalásokon velünk szemben reá hivatkozhattak, s ilyen körülmények között hogy is volna képzelhető számunkra kedvező döntés. Vagy: a négy külügyminiszternek a trianoni magyar–román határ fenntartása mellett állást foglaló májusi határozatának pillanatában a magyar kormánynak a kérdésre vonatkozó memoranduma nem volt a külügyminiszterek asztalán. Vagy: a béketárgyalás magyar bizottságában a magyar–román határ kérdését azért vették le a napirendről, mert egyszerűen nem érkezett be a magyar javaslat a kérdés tárgyalására.

Nem lehet eléggé élesen leszögezni, hogy mindezek a feltevések és magyarázatok – abban az esetben egyáltalán, ha nem merőben ellenszenvek megnyilatkozásai – milyen mértékben gyermekesek. Mindazok a körülmények, melyeknek itt döntő jelentőséget tulajdonítanak, nagyon színtelen és nagyon szürke mellékkörülményei egy olyan szituációnak, mely ettől teljesen függetlenül fordította meg vagy forgatta fel a magyar ügy állását. Lehet, hogy Révai József karácsonyi cikkére hivatkoztak a békekonferencián vagy a békekonferencia sajtójában. Valóban néha nagyon nehéz dolog megtartani a határt a kíméletlen nemzeti önkritika között, melyre elengedhetetlenül szükség van és a „Hinaus mit uns” gesztusai között, melyekre nincs szükség. Az {2-276.} azonban, hogy valaki valahol „hivatkozott” reá, béketárgyalási lehetőségeink szempontjából alig lényeges. Az, hogy ki mire hivatkozik, miközben egy sakkhúzást tesz, teljességgel lényegtelen a mellett a kérdés mellett, hogy az adott helyzetben a sakkhúzást megteheti-e vagy sem. A béketárgyalásnak volt pl. egy pillanata, amikor mi „hivatkoztunk” arra, hogy a második bécsi döntést nem mi kértük, hanem Románia; ez a hivatkozás igen nagy eredménnyel kecsegtetőnek látszott, s csakugyan oly sikeres volt, hogy az egyik nagyhatalom kiküldöttje is magáévá tette. Mégsem változtatott ez a hivatkozás a sakktábla állásán és lehetőségein semmit. Az pedig, hogy az adott pillanatban milyen memorandumokat nyújtottunk be és hol, az nagyon döntő emberek személyes alkalmasságának és lelkiismeretességének a megítélése szempontjából, mert hiszen azoknak, akikre országos ügyek vannak bízva, a legreménytelenebb helyzetben sem szabad szándékosan vagy gondatlanul kevesebbet tenniök, mint amit optimálisan megtehetnek. Ez azonban nem változtat azon, hogy Erdély vagy a felvidéki kitelepítések vagy bármily más igazán fontos magyarkérdés tárgyában akármiféle memorandum alig hivatkozhatik olyan döntő tényre, amelyet az ügy sorsát eldöntő világpolitikai személyek ne ismernének, s alig-alig hívhatja fel a figyelmet olyan következményekre, amelyeket azok a maguk lelkiismerete és előrelátása szerint ne látnának maguk is előre. A demokratikus Magyarország bármiféle lépését vagy mulasztását eleve jelentéktelenné teszi az ország politikai jelentőségének az az összezsugorodása, mely miatt kéréseinek és kívánságainak súlyt adni nem tudott. Nem érdemes tehát egy politikai súlyát elvesztett állam esendő államférfiainak esetleges baklövéseinél vagy mulasztásainál hosszasan időzni. Még egyszer le kell szögeznünk, hogy Horthyék felelősségének a megállapításával a felelősség kérdése magyar viszonylatban teljesen kielégítő választ nyert. Azonban csupán magyar viszonylatban.

{2-277.} A BÉKECSINÁLÓ NAGYHATALMAK FELELŐSSÉGE

A magyar közvélemény helyesen érzi, hogy az elmúlt hónapok és hetek konkrét döntéseivel kapcsolatban fel lehet vetni a konkrét és közvetlen felelősség kérdését is, s ez másvalami, mint Horthyék felelőssége azért, hogy Magyarország összeomlott, és a béketárgyaláson eleve mint elhanyagolható mennyiség lép fel. Csak abban téved – vagy helyenként rosszhiszemű – ez a közvélemény, midőn magyar államférfiak felelősségét próbálja megállapítani, aminek éppen Magyarország politikai súlyhiánya miatt semmi értelme. Egészen másról kell itt beszélnünk: a békekötők felelősségéről a történelem előtt az általuk kötött békének a jóságáért és tartósságáért. Ez a felelősség nem azért áll fenn, mert a döntések számunkra kedvezőtlenek: ezért magában nem volna értelme idegen államférfiakat „felelős”-nek tekinteni. Hanem azért, mert az eldöntött kérdéseknek a kelet-európai konszolidáció szempontjából való jelentősége és a hozott döntések át nem gondolt és kártékony volta, attól függetlenül is, hogy számunkra kedvezőtlenek, köztudomású. És merhetünk felelősségről beszélni azért, mert azok előtt, akik a határozatokat hozták, ha nem állott is rajtuk, hogy tökéletes döntéseket hozzanak, volt egy bizonyos komoly választási lehetőség jó, közepes és rossz döntések között. Az egyes államok politikai súlyának természetesen minden béketárgyaláson szükségképpen döntő szerepe van, és a legszükségesebb és leghelyesebb konkrét kívánság is hatástalan, ha valami politikai súly nincs mögötte. Azonban az erőviszonyok adottságain túl, mindig marad minden béketárgyaláson egy igen széles keret, amelyen belül érvényesül és a béke jóságát vagy rosszaságát eldönti a békecsinálók egymás közötti egyensúlya, józan tárgyilagossága, jövőbe néző felelősségérzése, önmagukhoz és elveikhez való hűsége és embersége. Ez a felelősség konkréten megállapítható és a döntések történeti pillanataihoz lokalizálható. Kérdés: hogyan áll a helyzet a magyar ügyben hozott döntésekért való ilyen felelősség kérdésében?

Min múlott végeredményben az utolsó hónapokban minden {2-278.} döntés és minden fordulat, mely Magyarország függő kérdéseit, a magyarság jövendő helyzetét és egyáltalán Kelet-Európa konszolidációjának minden kérdését érintette? Egyedül és kizárólag azon, hogy a szövetséges nagyhatalmak és a többi államok e pillanatban két rivális hatalmi csoportra oszlanak, melyek között súlyos bizalmi válság dúl, s ennek a bizalmi válságnak a kimélyülései vagy az enyhülései rángatják ötletszerűen ide vagy oda a békekötés mindenféle konkrét kérdését. E két csoport feszültsége a potsdami konferenciától8 kezdve mind a mai napig a béke előkészítése, a béketárgyalások és békekötés terén nem engedett érvényesülni semmiféle elvi alapot. Az a keret, amely minden béketárgyalás döntései számára a változhatatlanul meglévő hatalmi adottságokon felül megmarad, ezúttal nem töltődött ki semmiféle elvi közösséggel, eljárási gyakorlattal, nyugodt, távolabbra néző szempontokkal, hanem kitöltődött kicsinyes huzalkodásokkal, felelőtlen rémhírekkel, egymás orra alá való borstöréssel, erőltetett látszatmegegyezésekkel s azzal a teljes összevisszasággal, mely a félelemtől terhelt és elmérgesedett politikai helyzeteket mindenkor jellemzi. Ezek döntöttek el egy esztendő óta minden függő kérdést, ami a hatalmi adottságokban nem volt eldöntve. Monstruózus megoldások, amelyeknek a jövő szempontjából való kártékony volta messziről ordított, óriási eredménynek számítottak egyszerűen azért, mert történetesen a nagyok meg tudtak bennök egyezni. A magyar–román határ kérdése percek alatt dőlt el egy külügyminiszteri konferencián, amelynek egyetlen problémája az volt, hogy minden központi kérdésben való teljes sikertelenségét hogyan enyhítse néhány mellékes kérdésben való megegyezéssel. Márpedig ebben a kérdésben öt perc alatt megegyezni nyilván csak a trianoni határ alapján lehetett; egy ennél átgondoltabb határ megvonásához legalább negyven-negyvenöt percre lett volna szükség.

Ha a magyar közvélemény újból meg újból visszatér az elmúlt hetek és hónapok eseményeiért való közvetlen felelősség kérdésére, akkor ez azért van, mert egyszerűen képtelen napirendre térni a béketárgyalások páratlanul kiábrándító és lesújtó látványa {2-279.} felett: a felett a minden eddigi mértéket – különösen a trianoni mértéket is – messze meghaladó felületesség, formalizmus és ötletszerűség felett, amellyel a magyar békeszerződés függő és döntő kérdései végső elintézést nyertek és nyernek. Révai és Gyöngyösi9 felelősségének az emlegetése csupán azért tud visszhangot kelteni, mert ugyanazt a demokráciát lehet személyükben megjeleníteni, mely a párizsi béketárgyalásnál mint világszervezet mutatkozik be, s éppen nem előnyösen. Ugyanaz a helyzet ez, mint ami 1919-ben kialakult. Bármennyire volt is világos az okok síkján, hogy a trianoni békeszerződés alakulásáért magyar vonatkozásban Tisza Istvánt és az egész politikai garnitúrát lehet elsősorban felelőssé tenni, amely tűzön-vízen keresztül és a nemzet világos életérdekének ellenére hű maradt a Habsburg Birodalomhoz és a német szövetséghez, mégis sokkal egyszerűbbnek és meggyőzőbbnek látszott a demokratikus világhatalmak kiábrándítóan felületes és felelőtlen békekészítésének ódiumát a demokrata Károlyi Mihály nyakába varrni. Ugyanez az azonosítás fenyeget ma is. Ha azt akarjuk, hogy azok a jogosan keserű indulatok, melyeket a béketárgyalás módja a magyar közvéleményben kiváltott, ne fojtódjanak el, és ne forduljanak a magyar demokrácia vitális gyökerei ellen, akkor a béketárgyalások mikéntjével kapcsolatos érzelmeinknek a magyar demokrácia nevében hangot kell adnunk. Nem hazai bűnbakok keresésével, hanem magukkal a győztesekkel szemben. Nem szabad visszariadnunk attól, hogy ezt a történeti ítéletet, mint az ügyben érdekelt és tapasztalatokat szerzett fél, megpróbáljuk és meg merjük fogalmazni: minél kilátástalanabb a helyzetünk, annál nyugodtabban és bátrabban, még ha pillanatnyilag rossz néven veszik is. A magyar demokrácia fennmaradásának a távolabbi érdekei kívánják ennek a kimondását, mert nem szabad engednünk, hogy a demokratikus Magyarország államférfiainak hallgatásából egy későbbi suttogó propaganda a „bűnrészesség” rossz lelkiismeretére következtethessen. De ezt kívánja a szomszédainkkal való megbékélés érdeke is, mert a békeszerződés százszázalékos teljesítésére irányuló őszinte szándékunkat {2-280.} nem lehet leszögezni úgy, hogy közben a békeszerződésről való őszinte véleményünket magunkba fojtjuk. Az őszinteségnek teljesnek kell lennie.

Kifejezésre kell juttatnunk ezt az ítéletet, és merhetjük kifejezésre juttatni. Mert ha jól fogalmazzuk meg, akkor ez az ítélet nem egy érdekelt s a dolog természete szerint nem tárgyilagos félnek a panasza fog maradni, hanem bele fog illeszkedni abba az egyetemes történeti ítéletbe, amelyet az emberiség felelős szellemei a második világháborút lezáró egész béketárgyalási és békekötési módról igen rövid időn belül ki fognak mondani. Ez az ítélet lesújtó lesz, a magyar békeszerződéstől függetlenül is: a világ hatalmai éppen a béke legdöntőbb kérdéseiben olyan végzetes helyzetbe manövrírozták bele magukat, amiből nagyon nehezen mutatkozik kiút. Az a mód, ahogyan polgárjogot adtak annak a hitleri találmánynak, mely egész területek lakosságát egyoldalúan kimozdítja helyéből abban az elképzelésben, hogy ezáltal egy egyébként nem indokolható határ jó határrá válik, az az elvtelenség és elvekre való összevissza hivatkozás, amivel következményeikben életbe vágó, évtizedekre vagy évszázadokra kiható és az adott helyzetben jól is elintézhető kérdésekben a legpillanatnyibb politikai opportunizmus jegyében hoznak határozatokat, rövid időn belül megsemmisítő történeti ítélettel fog találkozni a világ egész közvéleményében, és egy súlyos lelkiismereti válságot fog előidézni. Ezt az ítéletet kell úgy, ahogyan bennünk a magyar békeszerződés folytán kiformálódik, nekünk is kifejezésre juttatnunk. Ennek a magyar részről való állásfoglalásnak egyszerinek kell lennie, méltóságteljesnek, olyannak, mely nem teszi kétségessé a békeszerződés teljesítésére irányuló szándékunkat, nem válik kezdőpontjává semmiféle kveruláns és panaszkodó revizionizmusnak, hanem zárszó módjára ad kifejezést egy kiábrándító csalódásnak.

{2-281.} BÉKESZERZŐDÉS ÉS DEMOKRATIKUS ÉRDEM ÉS ÉRDEMTELENSÉG

A második kérdés, amire a békeszerződéssel kapcsolatban felelnünk kell, az az, hogy hogyan függ össze Magyarországnak egészben való demokratikus vagy nem demokratikus volta és a békeszerződés jósága vagy rosszasága. Közelebbről: el kell-e fogadnunk azt a vádat, hogy azért kaptuk ezt a békeszerződést, mert kevésbé vagyunk demokraták ennél vagy annál a szomszédunknál? A másik oldalról pedig: mit kell felelnünk arra a beállításra, mely szerint kár és felesleges sokat erőlködni a demokrácia irányában, mikor íme a demokratikus Magyarország sem tudott magának jobb békeszerződést kiharcolni, sőt rosszabbat kap, mint amilyent egykor a feudális Magyarország kapott?

Azt a megállapítást, hogy Kelet-Európában a demokratizálódásnak Magyarországon a legnagyobbak a nehézségei, legtöbb az akadálya és legsúlyosabbak a tehertételei, nyugodtan elfogadhatjuk bárkinek a szájából, aki ezt a megállapítást nem bunkónak akarja használni velünk szemben. Nem vitás, hogy a demokratikus fejlődés tekintetében Magyarország van – körülbelül Lengyelországgal együtt – a társadalmi előfeltételek tekintetében a legsúlyosabb helyzetben. A tőlünk nyugatra eső országokban a polgári osztály erőteljesebb fejlettsége és az iparosodás magasabb foka biztosítják a demokratizálódás társadalmi és gazdasági előfeltételeit. A tőlünk keletre és délre eső balkáni országokban pedig a felső osztályok gyér és kevésbé nyomasztó volta és a többségében közvetlenül a népből származó értelmiségi osztály megléte adnak a demokratizálódás tekintetében biztatóbb és könnyebb lehetőségeket. Magyarországon mindkét irányban nehezebb a helyzet. Aki ezt mint szociológiai tényt állapítja meg, annak igaza van. Aki azonban ebből a tényből morális következtetéseket akar vonni, és a békeszerződésnek mással nem igazolható rendelkezéseit ezzel próbálja igazolni, az csal. De nemcsak csal, hanem tudatosan és szándékosan nehezíti Magyarország számára a demokratizálódás útját. A békeszerződés rosszasága és a demokratizálódás készsége ugyanis valóban {2-282.} összefüggenek, de pontosan fordítva: a magyar demokratizmus hiányosságai nem igazolják a rossz békeszerződést, ellenben a rossz, a demokrácia elveit megcsúfoló békeszerződés volt az egyik lényeges tényezője annak, hogy Magyarország demokratizálódása a történelem folyamán a kelleténél is jobban elakadt. El szoktuk mostanában felejteni, pedig nagyon jó lenne eszünkbe idézni, hogy Károlyi Mihály demokratikus magyar köztársasága azért omlott össze, mert nyilvánosságra kerültek az antant békefeltételei, és Károlyi Mihály immár csak a proletariátus erejétől merte remélni, hogy az ország a békefeltételek abszurditásával erőt tud majd szembeszegezni. A helyzet azóta megfordult: Horthyék léptek föl a békeszerződés ostoraiként, mert kompenzálniok kellett, hogy aláírták azt, amit Károlyi nem volt hajlandó aláírni. És Károlyi hirdette meg időközben, hogy a reakció által táplált irredentizmus súlyosabb veszedelem, mint a békeszerződés területi rendelkezéseinek minden rosszasága. Ez a felismerés azonban nem változtat azon, hogy az 1919. évi demokratikus magyar köztársaság egészen más jövő elé nézett volna, ha a trianoni feltételeknél jobb feltételeket kap.

Ma pontosan ugyanaz a helyzet fenyeget demokrácia és békeszerződés viszonylatában, mint 1919-ben. Minden rosszhiszeműen kicsikart előny, melyet pl. Csehszlovákia a maga megingathatatlan demokratizmusára való hivatkozással, akár területi, akár kitelepítési vonatkozásban kicsikar magának, egy-egy keresztbe tett gonosz akadály azon a keserves úton, mely Magyarország demokratizálódása felé vezet. Olyan az egész eljárásnak az atmoszférája, mint azoké a hatásos történeteké, ahol a magzatát meggyilkoló leányanyát az ítéli el, aki gyalázatba döntötte. Ha azt akarjuk, hogy Magyarország ezekbe a csapdákba ne essék bele, akkor határozottan és világos fogalmazásban szembe kell szállnunk azzal a beállítással, mely akár a magunk, akár bármely más ország vonatkozásában a demokráciát valami szüntelenül felemlegethető érdemnek állítja be, melyért valami jutalom jár, amit ki lehet kunyerálni vagy ki lehet követelni.

A magunk dolgában le kell szögeznünk tisztán és világosan, {2-283.} hogy nekünk nem az angolszászok, az oroszok vagy a csehek kedvéért kell demokratáknak lenni, nem is területi kérdéseink mikénti eldöntéséért, hanem mindezektől függetlenül egyes-egyedül magunkért, a magunk népéért. Nem szabad még egyszer elkövetnünk azt az őrültséget, hogy azért, mert különféle országok, amelyek történetesen demokráciáknak vallották magukat, igazságtalanságot követnek el, vagy magyar véreinkkel igazságtalanul vagy embertelenül bánnak, mérgünkben és elkeseredésünkben magunk fosszuk meg magunkat azoktól a beláthatatlan előnyöktől és lehetőségektől, melyeket a demokrácia irányában való fejlődés jelent. Olyan volna ez, mint annak a gyereknek az eljárása, aki magamagát fosztja meg legkedvesebb játékától, mert valami görcsös tévképzet folytán úgy képzeli, hogy ezzel a környezetét bünteti meg. Abból, hogy a demokrácia nevében igazságtalanságot is lehet elkövetni, még nem következik, hogy a demokrácia merő humbug és csalás, ami mögött elnyomás, nemzeti elfogultság és imperializmus húzódik meg. Mindezek megbújhatnak a demokrácia mögött, de ezzel még nem válnak azonossá vele. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a demokráciák külpolitikája és belső élete nem ugyanaz. Amilyen óriási perspektívát nyit meg a demokratikus eszmevilág az államok belső életében, olyan messze van attól, hogy a nemzetek egymás közötti viszonyát is hasonló mértékben humanizálni tudja. Sőt éppen a külpolitikai viszonylatok demokratizálódása – valójában tagolatlan tömegindulatokkal való elborítódása – folytán a nemzetek közötti viszony, különösen a jó békekötés technikája a legsúlyosabb válságba jutott. Sajnos, a demokráciák jó békekötésre való képtelenségének egyik legfőbb áldozata immár másodszor éppen mi vagyunk.

De a másik oldalon nyugodtan és keményen szembe kell szállnunk a bennünket vádoló szomszédaink vonatkozásában is azzal a beállítással, mely különféle, egyébként nem is indokolható békeszerződési és hatalmi előnyöket demokratikus érdemekkel akar igazolni. A demokráciának területi kérdésekben egyetlenegy direktívája van, és ezt úgy hívják, hogy önrendelkezési jog. {2-284.} Lehet nem hivatkozni erre a jogra, de komolytalan dolog a demokráciára való hivatkozással indokolni azt, hogy egy terület lakossága oda kerüljön, ahova nem akar tartozni. Sokkal becsületesebb dolog nyíltan vállalni tiszta és egyszerű hatalmi politikai indítékokat. A békeszerződést így is, úgy is alá fogjuk írni, és be fogjuk tartani: minek a demokráciára való felesleges hivatkozással a magyarságban utálatot kelteni a demokráciával szemben? Az igazság az, hogy ami a demokratizmus morális vértezetét illeti, ezen a téren az összes kelet-európai kis népek, magunkat is beleértve természetesen, messzire esnek a tárgyilagosságnak, a mértéktartásnak és az igazságérzetnek attól az ideáljától, melyet egy-egy északi állam tudott megvalósítani; pl. Dánia 1919-ben, amidőn még olyan területeket is, melyek mind történetileg, mind nyelvileg dánok voltak, csak népszavazás alapján volt hajlandó Németországtól átvenni;10 vagy Svédország, mely olyan elegánsan tudott Norvégiától elválni.11 Soha sehol a mi szomorú közép- és kelet-európai téreinken arra nem volt példa, hogy bármelyik ország a nemzet nagy hiúsági és hatalmi kérdéseiben a demokrácia következményeit ilyen módon a végsőkig le tudta volna vonni. A demokráciáért való lelkesedés csakúgy, mint a fasizmushoz való buzgó igazodás, ezekben az országokban mindig szerves összefüggésben volt azzal a területi zsákmánnyal, amit féltettek, vagy azzal a területi konccal, amit reméltek. Bármennyire is okunk van keseregni azon, hogy a demokráciák oldalára való átállásunk olyan szánalmas körülmények között sikerült, és bármennyire is okunk van magunk előtt szégyenkezni azon, hogy mennyire elégtelen volt az az ellenállás, amit a nácizmus rémuralmával szemben produkáltunk, ugyanakkor fel kell ismernünk azt is, hogy ezen az egész vidéken egyetlenegy olyan nemzet nem volt, amelyik magáért a demokráciáért a jó ügy mellé tudott volna állni, a maga területi vonatkozású érdekei ellenére is. Ha ebből a szempontból nézzük Magyarország helyzetét és benne egy-egy olyan ember, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre magára hagyatott mártíromságát, akkor ezek az egyedülálló, kuruckodó búsmagyarok megnőnek, és minőségben {2-285.} versenyre kelnek nálunknál szerencsésebb és problémátlanabb országok partizánhadaival. Íme egy ember, akit osztálya, neveltetése és minden előzménye arra predesztinált, hogy a magyar sérelmeken való rágódás terméketlen zsákutcájába szoruljon, ki mert állni Magyarországon a tömegindulatok hátvédjét teljesen nélkülöző demokrácia mellett, a tömegérzelmek minden sallangjával kiöltöztetett irredentizmussal szemben. Ilyen helyzetben nem olyan egyszerű demokratának lenni, mint azoknak, akiknek a számára a demokrácia többek között azt is jelenti, hogy nemzetközi segítséget kapnak a legkevésbé demokratikus nemzeti célkitűzések keresztülvitelére is.

A demokráciára való üres hivatkozás helyett igazabb dolog felismerni, hogy a politikai morálnak egyugyanazon lejtője felé botorkálnak a kelet-európai kis népek egyaránt. Csak egy-egy emelkedik ki közülük egy-egy szerencsés történelmi pillanatban: a múlt század elején a lengyelek,12 a szabadságharcban a magyarok, a masaryki demokráciában13 a csehek, a fasizmus elleni nagy felszabadító háborúban a jugoszlávok. De a pillanatokra föltámadt nagyvonalúság hamar megszűkül, s a feudális Lengyelország, a kiegyezéses Magyarország s a hitleri koncentrációs táborokat utánzó Csehszlovákia szomorúan mutatják a kelete-urópai acsarkodás szokott útjára való visszatérést. Végsőleg ezek a népek nagyon egyformák, akár a demokratikus, akár a fasiszta érdemek bunkójával hadakoznak is egymás ellen, s ha meg is van itt bizonyos fokig a demokrácia és a fasizmus szavainak az európai értelmük is, ugyanakkor sohasem függetlenek attól, hogy mire és ki ellen lehet őket felhasználni. Az igazi demokrácia és az igazi megbékélés akkor kezdődik majd ezek között a népek között, amikor először jut majd kifejezésre közöttük a közös elaljasodásra való közös rádöbbenés.

Tudnunk kell természetesen, hogy attól magától, hogy a legszerencsétlenebbek vagyunk, még jobbak nem lettünk sorstársainknál; s joggal félhetünk, hogy ha volna alkalmunk demokráciánk címén jogtalan előnyöket kicsikarni bárkinek a rovására, akkor nem haboznánk és nem habozunk azt megtenni. Minthogy {2-286.} azonban ilyenre alig van lehetőségünk, egy paradox reményt meríthetünk egyébként nem túl vigasztaló helyzetünkből: azt, hogy az akadályok nagyobb volta és a demokrácia címén nyerhető előnyök és koncok elmaradása egy furcsa és ellentmondó lehetőséget foglal magában a magyar demokrácia számára: egy nehézségeken megedzett és mélyebben fundált demokrácia lehetőségét Kelet-Európában. Ez a lehetőség persze könnyen be is zárulhat, de ez aztán kizárólag rajtunk múlik.

A BÉKESZERZŐDÉS MINT BŰNHŐDÉS

Körülbelül ilyen szellemben kell állást foglalnunk abban a másik kérdésben, hogy megérdemelte-e Magyarország azt a történeti sorsot, amelyik érte, és azt a békeszerződést, melyben ez a történeti sors kifejezésre jut. Azok a külső szemlélők, akik erkölcsileg igényesebbek és kevésbé formalisták, bizonyára kevesebb súlyt fektetnek a demokratikus fejlettség előbb tárgyalt problémájára, ami végeredményben mégsem kizárólag érdem vagy bűn kérdése, és sokkalta nagyobb súlyt egy nemzet történeti viselt dolgainak az összességére. Béketárgyalásról lévén szó, természetesen a közelmúlt viselt dolgain van a hangsúly: az országot a fasizmusnak apránként eladó és a fasizmus által gyújtott tűzvészben a maga pecsenyéjét sütögető aljas és kisszerű külpolitikán, a jugoszláv–magyar barátsági szerződés felrúgásán,14 az újvidéki vérfürdőn, a saját üzemben végrehajtott kezdeti zsidóüldözéseknek méreteiben korlátozott, de kisszerűségében mély erkölcsi korrumpálódást eláruló látványán, a németek által végrehajtott szörnyűséges tömegdeportálások és mészárlások melletti többé-kevésbé passzív asszisztencián és végül azon az ájult bénaságon és tehetetlenségen, mellyel a németekkel való együtt haladás végzetes voltára későn, de elég világosan rádöbbent nemzet a harc utolsó fázisában a maga kifosztását és földre tiprását tehetetlenül eltűrte.

Ha ezeknek a cselekedeteknek az erkölcsi mérlegével és a belőlük folyó felelősséggel kapcsolatban vetjük fel azt a kérdést, hogy megérdemelte-e Magyarország azt, amit kapott és azt, amit {2-287.} kap, akkor erre jó lélekkel csak azt felelhetjük, hogy megérdemelte. Az egész jellemkép, ami ebből az eseménysorozatból kibontakozik, olyan mértékben lesújtó, hogy az ember hajlandó feltenni azt az öntudathasadásos kérdést, vajon mennyiben azonos és egyáltalán azonos-e ez a nemzet azzal, melynek száz évvel korábban Széchenyi, Wesselényi, Kölcsey, Eötvös, Kossuth, Kemény és Deák fogalmazták meg a politikai erkölcsi problémáit, és irányították azoknak a megoldását. Semmiféle sérelemnek, semmiféle bántalomnak nem szabad elhomályosítani bennünk a legszemélyesebb felelősségnek a tudatát mindazért, amit tettünk, s amit elmulasztottunk megtenni. Semmiféle szó nem elég erős ennek a felelősségnek a leszögezésére, és gonosz bűn a magyarság erkölcsi jövőjével szemben minden olyan biztatás, mely a történtek feletti szégyenkezés intenzitását mások akkori vagy mai viselt dolgaira való utalással a legkisebb mértékben is csökkenteni próbálja. Mindazoknak, akikben él ennek a felelősségnek és ennek a szégyenkezésnek az érzése, kötelességük azt másokban és az egész országban szüntelenül ébren tartani mindaddig, amíg az erkölcsi regenerálódás komoly és megalapozott jelei meg nem mutatkoznak, amitől ma még nagyon is távol vagyunk.

A problémánk azonban az, mi lesz mindezzel a bűntudattal akkor, ha a magyar felelősség megállapítását olyanoknak a szájából halljuk, akiknek a számára ez a politikai fegyver és önigazolás arra, amit ők csinálnak. Máris kialakult Magyarországon egy olyan közhangulat, amely a nemzet felelősségének túl erős hangoztatását, a nemzeti bűntudat fölkeltésének az erőltetését egyrészt a béketárgyalások szempontjából kártékony oktalanságnak, rosszindulatú denunciálásnak, másrészt a magyarsággal szemben ma folyó, éppen eléggé brutális akciókra való tekintettel felesleges és túlbuzgó önbecsmérlésnek tekinti. Ezek a hangok egyik oldalról kétségtelenül olyanoknak a szájából hangzanak a legerősebben, akiknek nem túl jó a lelkiismeretük a magyarság történelmi felelősségének reájuk eső hányada tekintetében. Szó sincs azonban arról, hogy ezeket a hangokat kizárólag a rossz {2-288.} lelkiismeret táplálná. A legsúlyosabb jelenség éppen az, midőn meggyőződéses demokraták és bátor, haladó szellemű magyarok szegülnek szembe Magyarország vétkeinek az örökös hangoztatásával, és mutatnak rá mindarra, ami ezeknek a vétkeknek a címén ma a magyarsággal szemben történik. Ez a hangulat olyanoknál, akik a fasizmus minden üldözését a jövő demokrácia hitében bátran elszenvedték, s most újból szenvedő alanyai a demokrácia nevében, de valójában a demokratikus köpönyegben megjelent nemzeti gyűlölet jegyében folyó akcióknak, valóságos szkizofréniába, depresszióba vagy üldözési mániába megy át, kinél-kinél alkata szerint. A szlovákok által üldözött vagy Szlovákiából kiüldözött baloldali magyaroknál ennek nem egy példáját láthatni.

Ha ebből az ördögkerékből ki akarunk jutni, akkor minden irányban a legádázabban szembe kell szállnunk azzal a mindkét oldalról jelentkező rosszhiszeműséggel, amely az egyik nemzet nevében elkövetett atrocitásokat a másik nemzet által elkövetett atrocitásokkal akarja igazolni. Az emberiesség egy és oszthatatlan, s ilyen dolgokról csak olyan emberekkel érdemes szóba állni, akik egyenlő intenzitással tudnak felháborodni a maguk fajtája által és a maguk fajtája rovására történő atrocitásokon. Rosszhiszeműség bármit, amit magyarok elkövettek, azzal enyhíteni akarni, ami ma magyarokkal történik. De éppen olyan rosszhiszeműség azt, ami ma magyarokkal történik, azzal menteni, amit előzőleg más magyarok elkövettek. S ha magyar ember csinálja ezt, akkor nemcsak rosszhiszeműség, hanem ostobaság is. Minden atrocitás mögött ott áll valami előző atrocitás, amivel az, aki azt hiszi, hogy atrocitásokat egyáltalán igazolni lehet, a magáét igazolni tudja. A felvidéki magyarok kiutasítását igazolni lehet Horthyék bevonulásával, Horthyék bevonulását a trianoni határok igazságtalanságával, a trianoni határokat a nemzetiségek elnyomásával, a történeti Magyarország nemzetiségi politikáját azzal, hogy 1848-ban a reakcióval küzdő magyarságot a nemzetiségek a reakció oldalán hátba támadták, ezt viszont korábbi sérelmekkel és így tovább. Aki ezeknek az egyformán igaz és {2-289.} egyformán hamis tételeknek a cirkulusából ki akar jutni, annak – ameddig a keze és a szeme elér – az emberi méltóság minden sérelmével szemben egységesen kell állást foglalnia.

Persze ez nem jelentheti azt, hogy azért, mert az emberiség, az emberi méltóság és szabadság minden sérelmét egyformán ítéljük meg, ennek folytán egyenrangúnak tekinthetjük azokat az ideológiákat is, amelyeknek a nevében ezeket a sérelmeket elkövetik. Azért, mert egy csehszlovákiai koncentrációs táborban éppolyan nyomorultul el lehet pusztulni, nyomorékká vagy őrültté lehet lenni, mint egy hitleri koncentrációs táborban, a demokrácia és a nemzetiszocializmus ezzel nem váltak egyértékűekké, és Beneš15 intenciói és Hitler intenciói nem váltak azonosakká. De bármennyire fennmarad a demokrácia és a nácizmus között az értékkülönbség, azért annak az anyának a fájdalma között, akinek gyermekét egy német halálgyárban elpusztították, és annak az anyának a fájdalma között, akinek egy csehszlovákiai koncentrációs táborban vagy az országúton éhen halt gyermekét újságpapirosban eltemették, semmiféle értékkülönbség nincsen. És ha nagyon elszaporodnak az ilyen anyák Közép-Európában, akkor a demokrácia és a nácizmus közötti értékkülönbséget majd nem lesz kinek megmagyarázni.

Azokat, akik magyarok viselt dolgaival akarnak igazolást szerezni a maguk viselt dolgaira, éppen a magunk kemény önkritikájával kapcsolatban jó valamire figyelmeztetni. Arra ti., hogy az emberek a legszörnyűbb és a leghajmeresztőbb dolgokat nem akkor követik el, amikor természetes állati vadságukat szabadjára engedik. A természetes állati vadság hamar kitombolja magát, a legvadabb vérengzés is fizikai undorban végződik, és az emberben éppúgy vannak szelíd ösztönök, mint vad ösztönök. A legszörnyűbb dolgokat akkor követi el az ember, mikor valami okból veszélyben levőnek és ugyanakkor valami címen erkölcsileg igazoltnak, minden erkölcsi szempont alól felmentettnek vagy pláne mások megbüntetésére jogosultnak és kötelezettnek érzi magát. Ilyenkor képes elvetni minden szégyenkezést, ilyenkor képes fizikai undorát legyőzve is vérengző lenni, és ilyenkor {2-290.} képes engesztelhetetlen lenni ott, ahol a kövek is meglágyulnak, nemhogy az állítólagos állati vadságukat kitomboló emberek. Az a lelkiállapot, amelyben ma egyes nemzetek magukat egy nagy sérelem áldozatának, cselekedeteiket minden erkölcsi ítélet alól kivonhatónak és eljárásukat jogos ítélkezésnek és büntetésnek tekintik, éppen mielőttünk, magyarok előtt nagyon ismerős kell hogy legyen: a trianoni sérelmektől így jutottunk el az újvidéki mészárlásig. Minden jogunk megvan arra, hogy nagyon komolyan figyelmeztessünk bárkit, aki ebben a lelkiállapotban van, arra, hogy milyen lejtőn indult el. Készséggel elhiszem, hogy az ő lelki beállítottságukból nem lesz Újvidék; azonban a demokráciák cselekedeteinek a dolog természete szerint szigorúbb a mértéke, s kérdés, hogy ezzel a mértékkel mérve nem történt-e máris több, mint ami helyrehozható.

Hogy mindezt a határokon innen és túl mikor fogják belátni, azt nem tudhatjuk. A mi problémánk ma az, hogyan őrizhetjük meg a nemzeti bűntudat és a nemzeti töredelem teljes intenzitását, és ugyanakkor hogyan utasíthatjuk vissza azt a rosszhiszemű beállítást, amely a mi beismerésünkből siet tőkét kovácsolni, és a maga, egyébként nem menthető cselekedeteinek igazolását akarja reá alapozni. Egészen egyszerűen úgy, hogy nagyon határozottan és nagyon kereken leszögezzük, hogy bűntudat és töredelem nem nekik szólnak. Nem csehektől, szlovákoktól, románoktól kérünk bocsánatot, mert bennük is megvannak pontosan azok az indulatok, amelyek minket oda vittek, ahova jutottunk. Talán egyedül a jugoszlávok azok, akikkel szemben marad szégyellnivalónk. A hangsúlyt azonban a legteljesebb erővel arra kell helyezni, hogy mindenekelőtt nagyapáink előtt szégyelljük magunkat, akik jobbak voltak nálunknál, és unokáink előtt, akik remélhetőleg jobbak lesznek nálunknál.

A BÉKESZERZŐDÉS ÉS MAGYARORSZÁG JÖVŐJE

Megpróbáltuk megfogalmazni a békeszerződéssel kapcsolatban a felelősség és az érdem kérdésének olyan megválaszolását, amelynek révén talán túljuthatunk néhány zsákutcába vezető és {2-291.} elmúlt dolgok feletti rágódásba belerögzítő balítéleten. Ugyanezeknek a kérdéseknek azonban van egy jövőbe néző aspektusa is: hogyan foglaljunk állást a békeszerződés jövőjével, érvényességi tartalmával, kötelező erejével, tartósságával vagy változandóságával szemben?

Ennek az állásfoglalásnak a programját nagyon egyszerűen és nagyon röviden lehet összefoglalni: ezt a békeszerződést kötelezőként el kell fogadni, száz százalékig teljesíteni kell, és mindenféle politikai ideológiát, politikai agitációt és politikai hiedelmet, mely ennek közeli vagy távoli megváltoztatására épül fel, szigorúan és maradéktalanul félre kell tenni. Először azért, mert a legkisebb eltérés ettől az elvtől katasztrofális következményekkel járhat a határokon túli magyarság számára. Másodszor azért, mert ez az állásfoglalás felel meg a tényleges helyzet realista megítélésének: ebből a békeműből ugyanis, akármennyire nem vigasztaló körülmények között folyik is, magyar vonatkozásban valószínűen egy hosszú lejáratú, esetleg nemzedékekre szóló területi stabilitás fog kialakulni. Végül azért, mert a területi változások ideológiája (revizionizmus) akkor is terméketlen és zsákutcába vivő, ha maguk a területi változások lehetségesek és valószínűek volnának is. A trianoni békeszerződés újabb szankcionálásával szemben egyetlen lehetséges termékeny álláspont van, amire vezető államférfiaink már utaltak: a dán példa követése, akik Schleswig-Holsteinnek 1864-ben történt elvesztése után kiadták a jelszót, hogy az elvesztett tartományokat az országon belül kell visszaszerezni.

A másik oldalon természetesen nem volna sem értelmes, sem őszinte dolog olyan színben feltűnni akarni, mintha buzgóbb híveivé váltunk volna a trianoni vagy az új békeszerződési határoknak, mint maguk e határok haszonélvezői. Nem állíthatjuk jó lélekkel, hogy abban az egyáltalán nem valószínű esetben, ha alakulna a világon egy fórum, mely határkérdéseket perrendszerűen, igazságosan, zökkenésmentesen és hatályosan el tudna intézni, ne volna előtte a magyar békeszerződésről mondanivalónk. Nem állíthatjuk azt sem, hogy abban a szintén nem túl {2-292.} valószínű esetben, ha olyan politikai konstelláció adódnék, melyben hátbatámadás és rosszhiszemű bajkeverés nélkül határkérdéseket fel lehet vetni, ne volna ugyanaz az álláspontunk egy jó vagy jobb határról, mint ma. De tudnunk kell, hogy egy objektív területrendező fórum alakulása a legnagyobb mértékben valószínűtlen; és tudnunk kell, hogy az európai államközösség jelenlegi fejlettségi fokán a határváltozások lehetőségei vagy igen kritikus, vagy egyenesen háborús helyzetekkel szoktak kapcsolatban lenni, tehát nagyon nagy morális vértezettséggel kell bírnia annak az országnak, mely ilyenféle lehetőségekkel úgy tud élni, hogy közben a hullarablás, a telhetetlenség és az elszenvedett sérelmekkel vagy állítólagos érdemekkel való visszaélés erkölcsi csapdáiba bele ne essék. Mi nem bizonyultunk ilyen országnak – igaz, hogy mást sem ismerünk ilyent a közelben. Minden erőfeszítésünknek arra kell irányulnia, hogy ha valamikor alkalom adódik rá, egy eljövendő Magyarország tudjon a kis népek közötti lojalitásra és a mértéktartásra példát adni. Ha nem akarunk elsüllyedni a kölcsönös és feneketlen gyűlölködés örvényében, akkor ezt egyszer el kell kezdeni, éspedig annak, akinek éppen megvan a lehetősége reá. Ma másoknak volna, de nem kezdik el; ha egyszer nekünk lenne, azért nem kevésbé kötelességünk és érdekünk lesz elkezdeni.

Mindezzel azonban ma teljesen felesleges tovább foglalkozni. A békeszerződés rövid időn belül meglesz, és ettől kezdve számunkra adottság lesz: egyszer meg kell mondanunk a véleményünket róla, de ezzel azután ezt a témát zárjuk is le. A világ állandó felvilágosítása és a világ lelkiismeretének az állandó piszkálása részünkről teljesen felesleges: a nagyhatalmak közvéleményének az a része, mely erre illetékes, immár igen jól, néha nálunknál jobban ismeri az itteni helyzetet felvilágosítás nélkül is, ami pedig a lelkiismeretét illeti, az minden panaszkodásunktól és egyáltalán a mi ügyeinktől függetlenül is rossz. Hagyjuk tehát ezt a világközvéleményt a maga bajára; egyszer talán eljut megint a mi bajunkhoz is. Nekünk az a dolgunk, hogy fenntartás nélkül berendezkedjünk erre a békeszerződésre mind fizikailag, {2-293.} mind lelkileg. Fenntartásunk egy ponton lehet: abban, hogy a határokon túli magyarság sorsával szemben nem válhatunk közömbösekké. A két világháború közötti időszakban a nemzetközi kisebbségi jogvédelem rendszeréből az következett, hogy a kisebbségekkel bíró állam a nemzetközi közösséggel szemben ad számot a kisebbségekkel való bánásmódért, s így a szomszéd „rokon” államnak a kisebbségek ügyéhez formailag semmi köze. Ma a kisebbségek nemzetközi jogvédelmére nem jár jó idő, tehát a jogi formalizmusnak az előnyeiről is s a hátrányairól is le kell mondanunk: a kisebbségek életét másképp, mint politikai erőfeszítéssel, alig lehet elviselhetővé tenni, ez a politikai erőfeszítés pedig közvetve vagy közvetlenül nem lehet másnak a gondja, mint a „rokon” államé, vagyis a miénk. Tekintettel politikai súlyunk jelenlegi állapotára, legyünk tisztában azzal, hogy ez az erőfeszítés minél kevesebb hanggal megy, annál jobb. Ne jusson eszébe tehát semmiféle honfiaknak vagy honficsoportoknak, hogy a „gyáva”, „hazaáruló” kormány helyett az asztalra kezdjenek ütögetni, vagy pedig azt képzeljék, hogy a világpolitika kizárólag azért kanyarog különféle válságok között, hogy egy-egy szakadék szélén megállva az ő irrealizmusuk elképzeléseit valósítsa meg.

Még valamiről kell egy szót ejtenünk. A béketárgyalás kiábrándító fordulatai nyomán megjelent, éspedig felelős államférfiak szájából is, az árva, magára hagyatott, társtalan magyarság formulája. Ez a formula, ha csak a hiú remények mankójának az elvetését jelentené, nagyon egészséges dolog volna. Úgy látszik azonban, hogy nemcsak ezt, sőt egyáltalán nem ezt jelenti, hanem inkább a „tragikus életérzés” vészes és üres frazeológiájának a feltámadását. Ezzel szemben nagyon határozottan tisztáznunk kell néhány gondolatot. Először azt, hogy ez a társtalanság nem valami kozmikus, sorsszerű vagy alkati adottság, hanem nagyon is összefügg az ellenszenvnek azzal a légüres terével, mely körülöttünk keletkezett, s amely bizonyos részben csak szerencsétlenségünk, nagyobb részben azonban bűnünk is. Másodszor tisztáznunk kell, hogy nem azért vagyunk társtalanok, {2-294.} mert nem vagyunk nyelvrokonokkal körülvéve, mint szláv szomszédaink. Nekünk múltban és jelenben oly sok a közösségünk a szlávsággal, hogy csak rajtunk áll a szláv kulturális és politikai közösségbe való belekapcsolódás. Régtől fogva fenn van ott tartva számunkra egy üres hely, s elsősorban mi voltunk azok, akik egy mindinkább anakronisztikusabbá váló előítélet folytán úgy képzeltük, hogy előkelő lovas török rokonságunk – melyet egyébként nyugodtan tovább ápolhatunk – nem engedi meg nekünk a szlávokkal való rokonság ápolását. A szlávsággal szemben való német–magyar sorsközösség végzetes tévképzete – mely különben sohasem tudott egyetemes magyar közvéleménnyé válni – szintén nagyon sok kárt tett e tekintetben. Azt a nem kevésbé végzetes elképzelést, mely szerint a magyarság földrajzi elhelyezkedésének az értelme az, hogy az északi és déli szlávokat elválasztja, ugyan nem mi találtuk ki, hanem Palacký,16 de mi szükség volt ezt nekünk komolyan vennünk s történeti hivatásként értelmeznünk?

Mindebből az következik, hogy a társtalanság hangoztatása felesleges és veszedelmes még akkor is, ha a magunk sorsának az elviselésére akarunk vele buzdítani. A hangsúlynak nem azon kell lennie, hogy társtalanok vagyunk, mert ebben fejlógatás és panaszkodás van, s egyáltalán a kérdésnek érzelmi síkra való terelése; holott itt erkölcsi kérdésről van szó: arról, hogy a magunk életét – mint minden ember s minden nép – igazán csak magunk igazíthatjuk helyre, s ha ehhez mások nem nagyon kínálnak mankókat, akkor ez nem is olyan kétségbeejtő, mint ahogyan az első pillanatra látszik.

Érdemes most már egész gondolatmenetünket röviden össze foglalni úgy, ahogyan azt az egész nemzet nevében is el lehetne mondani. Talán a következőképpen:

Magyarország tisztában van azzal, hogy a békeszerződés feltételeinek súlyosságát elsősorban saját volt vezetőinek köszönheti. De nem palástolhatja el mélységes megdöbbenését azon, hogy abban a néhány magyar vonatkozású kérdésben, amelyet hatalmi és politikai adottságok nem határoztak meg, s amelyek a béketárgyaláson {2-295.} dőltek el, a döntések milyen mértékben ötletszerűen, formalisztikusan és pillanatnyi hatalmi szempontok szerint történtek. Ez a jelenség mélységes kiábrándulást és a demokráciába vetett hit megrendülését idézte elő Magyarországon. Különösen súlyos hatást váltott ki, hogy egyes országok demokratikus érdemeikre való hivatkozással igyekeztek igazolni olyan előnyöket, melyeket a demokrácia nevében igazolni lehetetlen. Ez az eljárás a hatalmi és politikai erőre való nyílt és őszinte hivatkozásnál sokkalta aggályosabb, mert alkalmas arra, hogy a demokrácia erkölcsi hitelét aláássa. A magyar demokrácia fejlődését egyszer már, 1919-ben, végzetesen érintette az európai demokráciák szolidaritásának hiánya és a békefeltételek keménysége. Ma azonban Magyarország nem óhajtja magát e miatt az újabb csalódás miatt a demokrácia áldásaitól és perspektívájától megfosztani. A maga részéről viszont a demokrácia útját Kelet-Európában nem egyes nemzeteknek demokratikus érdemek címén való előnyszerzésében, hanem a politikai erkölcs és a politikai eljárásmódok végzetes lezüllésére való rádöbbenésben és minden egyes nemzet kemény önkritikájában látja. Ennek a gondolatnak a jegyében a magyar nemzet kifejezi mélységes töredelmét és szégyenkezését azok felett a szörnyű és emberietlen cselekedetek felett, melyekben magyarok részt vettek, vagy amelyeket saját felelősségük körében nem akadályoztak meg. De itt is le kell szögeznie, hogy semmiféle atrocitás, melyet valaki elkövetett, nem igazolhatja mások atrocitásait, s különösen fasiszták viselt dolgai semmi körülmények között sem szolgálhatnak értékmérőül és mentségül a demokráciák eljárása számára. A magyar nemzet nem azokkal szemben érez töredelmet, akik ebből erkölcsi tőkét akarnak csinálni, hanem elsősorban a maga becsületes történelmi múltjával és a jobb reményekre jogosító jövendő magyar nemzedékekkel szemben.

Magyarország a létrejött békeszerződést, bármilyen súlyos legyen is, ha egyszer aláírta, hiánytalanul teljesíteni fogja. Nem volna őszinte, ha úgy tenne, mint aki lelkes hívévé vált a békeszerződés súlyos rendelkezéseinek. De nem fog ideológiát vagy programot csinálni a határok megváltoztatásából, és nem fog olyan politikát {2-296.} folytatni, mely a maga területi sérelmeinek az orvoslása érdekében nemzetközi válságokra vagy katasztrófákra spekulál, hanem fenntartás nélkül berendezkedik a békeszerződés által teremtett állapotra. Egyetlenegy fenntartásról azonban nem tehet le: nem adhatja fel a magyar kisebbségek sorsával szemben való politikai érdekeltségét, ezt azonban nem hangos demonstrációkkal, hanem a magyar kisebbségek életérdekeinek a reális biztosításával óhajtja érvényesíteni. Végül leszögezi Magyarország, hogy a békeszerződés minden keménysége sem lehet ok arra, hogy az ország feladja az európai emberség, a demokrácia, a szomszédokkal való megértés és a kelet-európai népek politikai és kulturális közösségébe való beilleszkedés politikáját.

1946