IV.

TARTALOM

VI.

V.

Bibó István szabadulását követően, 1963 májusában a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárában helyezkedett el, nyugdíjba vonulásáig, 1971 novemberéig annak szerzeményezési osztályán dolgozott. Saját megfogalmazását idézve, életét ezekben az években „nagyfokú visszavonultság jellemezte”.149 Nyugdíjas éveiben a helyzet annyiban módosult, hogy felszabaduló energiáit – amennyire egészsége és a körülmények engedték – újra elméletipolitológiai tanulmányokra fordítja, mindenekelőtt azzal a céllal, hogy korábban megkezdett vagy tervezett munkáit tető alá hozza.

A hatvanas évek derekán író barátainak zöme – s éppen a legjelentősebbek – visszatértek az irodalmi életbe, s közéleti kérdésekben is hallatták szavukat. Illyés Gyula nemcsak versesköteteivel jelentkezett: a Hajszálgyökerek-ről kibontakozott vita – messze túl az irodalom határain, termékeny dialógust váltott ki; Veres Péter az anyagi és szellemi gyarapodás egészséges arányainak biztosításáért emelt szót; Németh László Sajkódi esték című esszékötetét s a szovjetunióbeli utazásáról írt drámáját az emigráció politikusai a konszolidáció megmásíthatatlan tényeként értékelték. Féja Géza szociográfiát publikált, s Kodolányi Jánoshoz hasonlóan, közreadta visszaemlékezéseit; Keresztury Dezső költőként és irodalomtörténészként újra publikált. Bibó kapcsolatban marad író barátaival – a szilveszterestéket az Illyés családdal és barátaival tölti –, maga azonban nem követi példájukat. Igaz, hosszú időn keresztül ilyen jellegű biztatást sem kapott, s benne sem merült fel ilyen jellegű igény.

Magatartását feltételezhetően motiválta, hogy szolidáris akart {3-476.} maradni azokkal az 56-os börtöntársaival, akikre az 1963-as amnesztia nem terjedt ki, s akik – mint azt Kádár Jánoshoz címzett, beavatkozást kérő levelében írja – „egészükben sem nem elvetemültebbek, sem nem veszedelmesebbek, legfeljebb szerencsétlenebbek, mint a kikerültek”.150

Igazságérzetétől vezérelt és szimbolikus jelentőségűnek tekinthető állásfoglalása azonban – sem a kiszabadulást követő első években, sem a hetvenes évek kezdetén – nem társult aktív ellenzéki tevékenységgel, bár élete utolsó éveiben ilyen csoportosulások már szerveződtek. Tartózkodásának okai sokfélék, míg azonban az 1949–1956 közötti időszakban Bibó a magányt és a teljes hallgatást választotta, most – különösen nyugdíjba vonulását követően – folytatja elméleti munkásságát, jóllehet nem elsősorban a művei azonnali hazai megjelentetésének igényével, illetve reményével.

A viszonylag korai halál nem tette lehetővé terveinek valóra váltását, s anyagi gondjai következtében a meditációra, írásra fordítható idő is korlátozott volt. Mégis, ezen írások is fogódzót jelentenek, ha választ keresünk a kérdésre: milyen motívumok magyarázzák politikai magatartását a konszolidáció éveiben?

Ami a nemzetközi összefüggéseket illeti: Bibó nem módosította fenntartásait a nemzetközi kommunista mozgalommal szemben, sőt – egy tágabb elméleti-történeti keretbe emelve – azokat elméletileg is megkísérelte indokolni151 Teoretikus pozíciója a két nagyhatalom: a Szovjetunió és az USA ideológiai szembenállásának sajátos megítélésével társult. A maga részéről ugyanis sem a két rendszer szembenállását (az ő kifejezését idézve: szembeállítását), sem a kettő közötti választás kényszerét nem tartotta a kor alapdilemmájának. Álláspontja abban különbözött – saját kifejezését idézve – a „vele hasonló eredményre jutókétól”, hogy a „nagyvagyon” mindenhatóságát, illetve a lényeges ellentmondásokat ideologikusan feloldó logikai konstrukciókat, például a posztindusztriális társadalom napjainkban oly divatos fogalmát nem fogadta el.

A szociáldemokrácia nagy előretörésének időszakában azon {3-477.} meggyőződésének is hangot adott, hogy „a szociáldemokrácia, a szakszervezetekkel együtt, lényegében a kapitalizmus intézményévé vált”. Feladatuk teljesítésére nem azért tartja alkalmatlannak őket, mert bármilyen ügyet elárultak volna, „hanem azért, mert teljességgel a legtávolabbi jövőbe napolták el, s még ott sem tartják eléggé számon a szocializmus legigazábban érvényes tartalmát, az aránytalan, funkciótlan és felelőtlen nagyvagyon felszámolását”.152 Stratégiailag ezért távlattalannak tartja a munkaadóvá átkeresztelt „nagyvagyon” és a munkásságot képviselő szakszervezetek alkujára alapozott egyensúly-politikát.

Ami az 1956 után kialakult hazai viszonyok megítélését illeti, Bibó méltányolta a végbement változásokat. „Erénye ennek a rendszernek az is – írta később –, amit konszolidáció néven szoktak összefoglalni: egyrészt pozitív eredményként a jog- és vagyonbiztonság megnövekedése, a fogyasztási cikkek mind szélesebb körben elérhető választéka, a munkahely-változtatás aránylagos szabadsága, a külföldi utazásoknak, bár egyéni engedélyhez kötött s a hatóságok tetszésétől függő, de széles körben megnyíló lehetősége; másrészt a nem tevés oldalán a lakosság életét megterhelő mindennapi zaklató cselekedetek abbahagyása, az önkénytől való általános félelem megszűnése, az államhatalmi szervek körében időnként fellépő összeesküvési hisztéria visszaszorulása, a szellemi életben az ideológiai sémák mindenáron való erőltetésének és az otromba öntömjénezés előírásainak az elhagyása.”153

Bibó ugyanakkor e konszolidációt csak az általa zsarnokságként aposztrofált – Rákosi nevével összekapcsolt – korszakhoz viszonyítva tartotta előrelépésnek, és annak erényeit nem a szocializmus megújulási kísérleteként, hanem józanul végiggondolt engedménysorozataként fogta fel, s ennyiben a Horthy-Bethlen-féle konszolidációval rokonította. Ami közelebbről az MSZMP hegemóniájával jellemezhető korszakot illeti, ennek lényegét abban látta, hogy „…1956 nagy megrázkódtatása után kiábrándulttá, rezignálttá, nem mindenáron mindent akaróvá {3-478.} vált vezetés egyezett ki egy kiábrándulttá, cinikussá vált, fogható, közvetlen előnyökre törekvő országgal”.154

Az, hogy ilyen történelmi megrázkódtatás kiábrándultságot, bizonyos cinizmust is szül, történelmileg érthető. De ha az ország új vezetőit ez a szellemiség jellemzi, nem vállalták volna olyan méretű szerkezeti átalakítások kockázatát, mint a falu szövetkezetesítése vagy a gazdaságirányítási rendszer reformja. A közel két évtizedes gazdasági növekedés és életszínvonal-emelkedés feltételeit megteremtő politika – amelyet, igaz, rusztikusan s remélhetően ideiglenesen szakított meg a recesszió – nem engedmény volt, hanem felismert korparancs. Mint ahogy a szövetségi politika sem koncesszió, hanem annak a felismerése, hogy egy sokrétűen tagolt társadalomban a politikai hegemónia érvényesítésének megfelelő formája a dolgozó osztályok közmegegyezése.

Ezen elvek és feltételek segítették minden vargabetű és megrázkódtatás ellenére a kultúra és a tudomány fejlődését. Mert ahhoz is ösztönző közeg szükségeltetett, hogy mindazon tudósok és művészek, akik az értelmiség kiemelkedő képviselői – s Kodály Zoltán, Illyés Gyula, Örkény István, Lukács György, Fülep Lajos ezek sorába tartozott –, a fejlődés zárványairól nyíltan szóljanak, s ne csak erkölcsi erejük, de lehetőségük is legyen arra, hogy „dúlt hiteknek” a nyilvánosság fórumain emelhessenek – Nagy László szavait idézve – „káromkodásból katedrálist”.

A saját álláspontjával szemben megfogalmazható ellenérveket Bibó nem hagyta figyelmen kívül. Két ilyen vélekedést is idéz a maga írta visszaemlékezésében. „Ezt a megítélést bizonyára sötétnek és rosszindulatúnak ítélik azok – hangoztatta –, akik – itthon és külföldön – a mai honi rendszert a szocializmus legemberségesebb és legértelmesebb válfajaként értékelik. Ebben van is valami, csak én ezt inkább úgy fogalmaznám, hogy ez a történelemben eddig ismert legokosabban kormányzott proletárdiktatúra: ehhez azonban érzésem szerint elengedhetetlenül szükségesek azok az általános rezignációra vezető előzetes események, {3-479.} melyek itt történtek.” Joggal merülhet fel a kérdés: miért nem lehet az új helyzetnek „előnyeit és erényeit” elismerni?

„Felvetődik ez a kérdés velem szemben abban a formában is – mondotta –, hogy ha egyszer közre tudtam működni oly nagy szenvedéllyel 1945 és 1947 között a népi demokrácia elindulásának egyáltalán nem problémamentes műveleteiben, közöttük igen nagy buzgalommal olyan, nem vitásan osztályharcos jellegű akciókban, mint a munkásoknak és parasztoknak közigazgatási vezetésre való átképzése, akkor mit akadékoskodom egy sokkal nyugodtabb és szelídebb időben; ha akkor elviseltem úri atyám-fiainak és értelmiségi fajtabelieimnek csendes rosszallását éppen úgy, mint felelősségre vonást kilátásba helyező fenyegetésüket, akkor mi a bajom most, amikor ugyanezek többsége már rég elismeréssel van e mértéktartó és értelmes hatalom iránt.”155

Bibó ezen megfontolások létjogosultságát nem utasítja el, sőt méltányolni tudja azok elhatározását, akik, mert elvégezhető fontos dolguk van, hajlandók kiegyező gesztusokra. Maga azonban – jóllehet a nyilvánosságtól nem zárkózott teljesen el, s – mint ezt e válogatás is tanúsítja – fontos vitakérdésben vállalta alternatív megoldások kidolgozását, a közéletbe való teljes jogú visszatérését mégsem ítélte az adott feltételek mellett lehetségesnek: „Amit azonban én a magam számára ilyen rám szabott ügynek tudok, hogy bizonyos felismert állam- és társadalomelméleti igazságokat megfogalmazni próbáljak, abba éppen ezek az elismerő és kiegyező gesztusok illenek bele a legkevésbé.”156

A Magyarország nemzetközi helyzetét tartósan meghatározó nemzetközi realitások figyelembevételét ugyanakkor kikerülhetetlennek tartotta: „Közelebbről konkretizálódik a realista kiegyezést követő álláspont – írja a már idézett életrajzi töredékben – azzal a nehezen cáfolható megállapítással, hogy még annak is, aki a fennálló politikai rendszerrel egyáltalán nem ért egyet, világosan látnia kell, hogy a Szovjetunió politikai súlya és katonai ereje és bizonyos államrendszer melletti elkötelezettsége olyan egyértelmű, Magyarország helyzetét és politikáját meghatározó tény, hogy nemzeti öngyilkosságra szólít fel az, aki ennek semmibenvevése {3-480.} akar rábírni bárkit is.” Ez lényegében igaz, fűzi hozzá, de más a „tények ostoba semmibevétele”, és más a „lelkiismeret, a véleményalkotás belső szabadságának és függetlenségének a fenntartása”, legyen szó akár az egyes emberről, akár egy egész nemzetről.157

Ami az elméleti munkásságát illeti: 1964-et követően elsőként a nemzetközi jog problémakörével kezdett el módszeresen foglalkozni. A Nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai c. művet – a korábban idézett megfontolásoktól vezettetve – nem a hazai nyilvánosságnak szánta.158 E munka mindenekelőtt műfaji-terjedelmi okokból nem szerepel e válogatásban.

Ezen életszakasz legjelentősebb – s egyben legvitathatóbb – opuszának az 1971–1972-ben magnóra mondott, Az európai társadalomfejlődés értelme című munkáját tekintjük. A népi mozgalom történetéről írt Borbándi Gyula-mű első német nyelvű kiadásához hosszú levél formájában rögzített kritikai megjegyzései is fontos megállapításokat tartalmaznak, s különösen értékesek Bibónak azon reflexiói, amelyek a Horthy-rendszer általános jellemzésével, a népi mozgalom fő vonulatának tekintett írói csoportosulás célkitűzéseivel, a Márciusi Front jellemzésével, Erdei Ferenc életpályájának értékelésével kapcsolatosak. E dokumentumértékű levél jellemzésére itt nem vállalkozunk, csak jelezzük: Bibó kritikai megállapításainak részletező analízisét fontos feladatnak tekintjük. E levél a mozgalom monográfusai számára megkerülhetetlen, forrásértékű dokumentum. Az európai társadalomfejlődés értelme átfogóbb igényű írás, abban az életmű legfontosabb gondolati csomópontjai újrafogalmazódnak, s világosan áttekinthető: milyen kérdésekben és irányban módosult, illetve maradt változatlan Bibó István értékszemlélete. Ez a körülmény magyarázza, hogy e rendkívül kritikus kitételeket tartalmazó történetfilozófiai és politikaelméleti vázlattal tanulmányunk befejező részében részletesebben foglalkozunk.

Az európai társadalomfejlődés értelme című opusz évezredeket {3-481.} fog át.159 Bibó az antik társadalmakig tekint vissza. Ezúttal is felvázolja az európai régiók eltérő fejlődési pályáját meghatározó kora középkori előzményeket, a feudalizmus, a hűbériség és rendiség különböző történelmi változatait, a németalföldi, valamint az angol polgári forradalmak szimptomatikusnak tekintett jellemzőit, a francia forradalom „kettős jelentését”, a polgári és szocialista forradalmak kölcsönös feltételezettségével kapcsolatos elméletét, a „nagyvagyon” és a „hatalomkoncentráció” tünetegyüttesét s az önigazgató szocializmus alternatíváját.

A korábbi művekben legfőbb rendező elvként szolgáló fogalmak ismétlődése első olvasásra is szembeötlő. Az európai társadalomfejlődés értelmé-ben Bibó István a célok és eszmények megfogalmazásában nem kevésbé következetes, ám azokat – itt és most – nem tartja megvalósíthatónak.

A történelmi helyzetmeghatározottság magyarázza a szigorúan realisztikus és kinyilvánítottan ideologikus elemek keveredését, egyidejű jelenlétét e történelmi esszében.

A mementónak szánt zárótétel így hangzik: „Állítólag Moltke mondta egy fiatal katonának, hogy ha jó stratégiai, katonatudományi irodalmat akar olvasni, akkor olvasson ókori szerzőket, mert azok még nem vesztették el érzéküket, hogy a dolgokat saját okaikra vezessék vissza. A mai európai közgondolkodás nagymértékben elvesztette ezt az érzékét. Ebben nemcsak a marxizmus a hibás; valószínűleg eredendően a kereszténység volt az, amely a maga ideologizált világmagyarázataival már régtől fogva rongálta az európai emberiségnek arra való képességét, hogy egyszerű dolgokat a saját okaikra vezessen vissza, nem pedig valami különleges sémába akarjon mindenáron belepréselni, akár az üdvözülés és az isten: gondviselés ez a séma, akár pedig az osztályérdek és az osztálytársadalom.”160 Ezen állítás szigorú ténytiszteletre figyelmeztet, séma- és ideológiaellenessége egyértelmű.

A gondolatmenetet megalapozó, teoretikus igényű bevezetőben ugyanakkor a következő tézissel is szembesülünk. A politika – e tétel is ismert korábbi tanulmányaiból – az emberi lét és {3-482.} tevékenység sajátos szférája, melynek nincsenek egzakt módszerekkel megragadható törvényszerűségei. Ebből következően: „Azok a sémák, amelyek a politika tudományos sémájának igényével lépnek fel, nem jelentenek többet, mint bizonyos tapasztalatanyagokra alapozott általánosságokat, amelyeket az illető általánosságok vallója a történelemben tetszés szerinti példákkal igazolhat, és az ellenlábasa tetszés szerinti példával cáfolhat.”161

Ez az állítás még egybecseng a Moltke nyomán megfogalmazott intelemmel, ám Bibó e tételt azzal az állítással társítja, hogy a politikaelmélet s még inkább a politikacsinálás szempontjából nem az a meghatározó, hogy milyen átfogó elméletet szerkesztünk a politikum fejlődésére nézve, hanem az, hogy elgondolásunkat milyen szuggesztív meggyőző erővel tudjuk prezentálni annak érdekében, hogy az emberiség kisebb vagy nagyobb részét rávegyük a kísérletek megindítására. Az intenzív, szuggesztív, művészeti elem nem kiiktatható a politika világából, s e vonatkozásban – állítja Bibó – a politika rokonítható a vallással.

Bibó István e művében is hangsúlyozza: az emberi ismeretszerzésnek vannak egyetemes szabályai; a „tapasztalatszerzés”, a „tapasztalatok csoportosítása” a megismerés megkerülhetetlen kiindulópontjai. A politikai történések értelmezésében azonban a kísérlet és bizonyítás útjai sajátosak. Ez teszi lehetővé és elkerülhetetlenné a tények értelmezését szolgáló sémák szerkesztését. Az európai társadalomfejlődés értelme című tanulmány koncepciója „maga is egy olyan koncepció, elgondolás, amely az emberiség közösségi fejlődéséről, annak lehetőségeiről, értelmes, kedvező irányú célkitűzéseiről szól, annak teljes tudatában, hogy ez a teljes bizonyosságnak, a tudományos egzaktságnak az igényével nem léphet fel”.162 (Kiemelés: H. T.)

E célkitűzésből nemcsak az következik, hogy az egész gondolatmenet a jelenre orientált – minden történeti elemzés tudatosan vagy ösztönösen a jelen dilemmáira keres választ –, hanem az is, hogy az európai társadalomfejlődés legfontosabb hozamának tekintett eszmék és minták történelmi rekonstrukciója segítségével Bibó István egy jövőképet épít fel. „Az elgondolás tehát az, {3-483.} hogy kitűzzük a kedvező fejlődés irányvonalát. Ehhez majdnem mindig vagy igen gyakran hozzákapcsolódik egy jellegzetes hátsó gondolat, az, hogy akár az emberiség, akár egyik vagy másik közössége volt már többé-kevésbé biztató, rendezett, egyensúlyozott, emberhez méltó állapotban, és valami okból megbillent, és ezt a megbillent egyensúlyt kell ismét helyreállítani.”163

Bibó tudatában van annak, hogy ilyen eszményi állapot az archaikus korban sem létezett, mégis posztulálja, mert feltételezte, hogy ezen sémának „van valami vonzereje, aminek nehéz ellenállni”.

A történeti elemzést megalapozó gondolatok között utalást találhatunk az egzisztencializmusra. A félelem fogalma azonban, amely Az európai társadalomfejlődés értelmé-nek is középponti kategóriája, nem az egzisztencializmusból származik, hanem közvetlen átvétel G. Ferrerótól, s jelentéstartománya is attól eltérő. A lét és a semmi egymásra vonatkoztatása ugyanis csak kiindulópont. Mert jóllehet a halál az emberi lét örök kísérő tünete, a félelem (a szorongás) megszüntethetetlen forrása – s bizonyosan az volt élete alkonyán Bibó számára is –, mégis úgy véljük, a félelem e művében nem ontológiai jellegű, hanem elsődlegesen szociális fenomén. A társadalomban – mint írja – „a másik ember tudja bennem a legnagyobb félelmet okozni”. A másik embertől – a hatalmat öncélúan koncentráló közösségtől, erőcsoportoktól – való félelem ugyanakkor a kényszeralkalmazás ösztönzője, miközben az erőszak alkalmazója is csak látszatnyugalomban él; a félelemképzetek az üldözőben is megsokszorozódnak. E tünetek – ismétli Bibó alaptézisét – a társadalmi egyensúly megbomlásának a következményei: a közösségi élet zavarai idézik elő a „félelem, kényszeralkalmazás és kényszerviselés circulusát”.

Az idézett fogalmak ily módon e tanulmányban is értéktartalmak hordozói: a negatív póluson elhelyezkedő „félelem”, „kényszerviselés”, „kényszeralkalmazás” ellentettje az intézményesen szavatolt „szabadság” és „félelemmentes élet”. Ezen értékfelismerések motiválják azt a programot, amelyre ezen írás is mozgósítani hivatott, közelebbről olyan technikák és intézmények {3-484.} megteremtését, amelyek „a hatalmat tartósan és intézményesen humanizálni, moralizálni, szabadságelemekkel kontrollálni” képesek.

A „séma” alkalmazása önmagában nem zárja ki a tények tárgyszerű elemzését. A módszertani problémát az okozza, hogy Bibónál a séma nemcsak vonatkozási keret, de szinte teleologikus funkciót betöltő előkép, amely az emberi értékválasztásokon keresztül objektiválódik a történelemben.

Gondolati sémáját kritikai mércének tekinti, és szigorú következetességgel alkalmazza. A kritika tárgyát mindenekelőtt a létező szocializmus s az azt legitimáló eszmerendszer: a marxizmus képezi.

Bibó István számos kérdésben fájdalmas tényekre, csak történelmileg feloldható ellentmondásokra irányítja rá a figyelmet. Ezen megállapítások súlyosságát nem tompítja a „séma” problematikussága. Más kérdés, hogy milyen konkrét történelmi totalitás mozzanataként értelmezhetők az említett ellentmondások.

Bibó szocializmusfelfogása szervesen következik az európai társadalomfejlődés felvázolt sémájából. Állításai ezért érdemben nem elemezhetők a séma társadalomelméleti-módszertani előfeltételezéseinek kritikai végiggondolása nélkül.

Bibó István az európai társadalomtörténetet kultúrák történeteként írja le. Miután értékrendjében középponti helyet foglal el a szabadság, a nyugodt, félelemmentes élet, figyelme mindenekelőtt azon „kísérletekre” irányul, amelyekben ez az értékirány kikristályosul. Kiindulópontul – Bibó kifejezését idézve – két nagy kultúrkör: a görög-római és a kínai szolgál.

Az európai történelem szempontjából érthetően a görög és a római kultúrák hozadékát tartja ösztönzőbbnek, jóllehet az i. sz. 3–4. században „ez a hatalmas kísérlet” érdemben lezárul. A megtorpanás azonban csak időleges, az utak kétfelé válnak: a birodalom keleti, bizánci fele elindul „az ázsiai despotizmus és bürokrácia alapján való szerveződés útján”, míg a nyugati régióban {3-485.} az anarchia válik uralkodóvá. E fellazult, kaotikus állapotok „termékeny új erők jelentkezése” előtt nyitják meg az utat, lehetővé válik a görög-római hagyomány újrafelvétele. Bibó éppen e fejlődési fázist tekinti az európai kultúra kezdeti időszakának a nyugati régiókban. A középkor fejleményei „az emberséges, racionális, humánus társadalomszervezés újabb, az eddigieknél jelentősebb kísérletének adtak indítást, az európai kísérletnek”.164

A történelmi feltételek a bibói fejlődésrajzban csak a történések keretéül szolgálnak, az igazi erjesztő tényező, amely „a római hagyománnyal különösen ötvöződött, új kultúrának az elindítását mozgatta”; a kereszténység.

Nem lehet feladatunk az évezredeket átfogó, bölcseleti, teológiai, morálfilozófiai felismerésekkel gazdagon színezett megállapítások konkrét történeti elemzése. Az idézett gondolatmenetet – akárcsak a későbbi kultúrákkal kapcsolatos észrevételeit – csak az alkalmazott módszer összefüggésében kívánjuk értelmezni, mint ahogy a történeti tényanyagot is meghatározott metszetben idézzük fel.

Bibó István az értékirányok markánsabb megjelenítése érdekében redukciót alkalmaz. A műfaj sajátosságai természetesen nem hagyhatók figyelmen kívül: az esszéisztikus anyagkezelés tágabb mozgáslehetőséget biztosít. Ámde a redukciót végrehajtva a szerző bizonyos határokat áthág, állításának érvényessége kérdőjelessé válhat.

Nem kevésbé problematikus, hogy Bibó István az idézett kultúrkörök (civilizációk?! társadalmak?!) történetét eszmények, kormányzati formák megvalósítására irányuló kísérletként írja le.

Állításunk szemléltetésére idézzük fel a „kínai kísérlet” jellemzését. Kínában – írja – „…volt egy komoly szakrális császárság, azonban egy olyan, elsősorban államszervezésre beállított etikai rendszer, a Konfuciusé vált ennek az államszervezetnek az ideológiájává, amely az egész államot a családapán kezdve a városkormányzón keresztül egészen a császárig a kötelességek és kötelességteljesítések hierarchikus rendjévé tette, és ennek a {3-486.} kötelességelemnek a nagyon erős hangsúlyozása és a társadalomnak vele való átitatása útján tudott létrehozni egy aránylag nagymértékben moralizált, racionalizált és humanizált államvezetést”.165

A kínai kormányzati technikák és morálfilozófiai megfontolások fontos fejezetét alkotják a politikaelmélet történetének. Ám e tényt értékelve – a kínai társadalom szerkezeti sajátosságaival összefüggésben – legalább két elem egyidejű jelenlétével kell számolnunk. Konfucius a hatalom legitimitásának valóban nemcsak erőszakkal kívánt érvényt szerezni; felismerte a meggyőzés, a példamutatás erejét.166 A morális mozzanat előtérbe kerülése azonban az erkölcsi és a jogi szabályok érdemi azonosítása következtében az intellektuális élet és a morál hivatali elvek szerint való szerveződésével társult: a „szavahihetőség”, a „szülőtisztelet”, a „hűség”, az „óvatosság”, az „engedelmesség” a kötődés és az alárendelődés szellemi biztosítékai voltak.167

Ha e jellemzőket a Bibó István által felvázolt történeti séma és értékvonatkozások koordinátáiban kíséreljük meg értelmezni, akkor kitűnik: a kínai társadalomfejlődés és államszervezet nemcsak a hatalom moralizálása és racionalizálása szempontjából kínál tanulságokat, de a bürokrácia klasszikusnak tekinthető előképeként is: Konfucius tisztségviselője hűséges, erényes, szolgálatkész bürokrata, aki szinte csavarként illeszkedik az állam szigorúan hierarchikus gépezetébe, s gyermeki alázattal szolgálja uralkodóját. Ebből következően sokkal inkább sorolható a tradicionális, mint a racionális bürokraták típusához.168

Társadalomelméleti-módszertani vitakérdést rejt magában – s nemcsak az adott kérdéskörrel összefüggésben – az „európai keresztény hűbériség” értelmezése is. Bibó István e kultúra keletkezésében meghatározónak tekinti a papság és a szerzetesség társadalomszervező erejét. Működésükben – mint írja – ők ötvözték a „római szellem pragmatizmusát, államszervezési és jogászi gyakorlatiasságának” egyes elemeit, s – ha primitív formában {3-487.} is – a Szent Ágoston-i állam- és társadalomkép egyes elemeit, a legkülönbözőbb hatalmi helyzeteket funkciókként, keresztény kötelességekként értelmezve, nemesítve. Az európai keresztény hűbériséget a feudalizmus más alakzataitól ezen többlet alapján lehet megkülönböztetni.

A társadalomfejlődés folyamatát jellemezve újólag hangsúlyozza az előkép, a minta jelentőségét. A társadalomszervező papság ugyanis az említett eszmény jegyében alakítja ki a „jó fejedelem”, a „jó hűbérúr”, a „jó lovag”, a „jó polgár”, a „jó földművelő” ideáltípusát. E folyamat a clunyi reformot követően a mind kiterjedtebb írásbeliség jegyében válik egyre markánsabbá. A „privilégiumok és szabadalomlevelek sokaságával” a társadalom legkülönbözőbb viszonylatait próbálta meg ekkor a papság „a hivatásszerűség, a kölcsönösség valamiféle elemeivel átitatni”.169

A konkrét történeti összefüggések részletesebb vizsgálata – mint jeleztük-meghaladja lehetőségeinket. Néhány meghatározó folyamat legalább vázlatos felidézésétől azonban nem tekinthetünk el, ha a maga közegében kíséreljük meg ellenőrizni ezen tétel érvényességét.

A kereszténység az európai középkor meghatározó integratív tényezője; a korai középkori egyház azonban nemcsak a „vallási ismeretek corpusának tudatosan megszervezett” termelésével és újratermelésével foglalkozott, hanem az egész társadalom szellemi-intellektuális életét monopolizálta.170 Az európai középkor ugyanakkor több korszakra oszlik; az európai hűbériség mélyreható szerkezeti változásokon megy keresztül, s az egyház sem mozdulatlan.

Ami a korai középkort illeti: a keresztény hittérítők szerepe a feudalizmus intézményesítésében jelentős, kultúraközvetítő szerepük azonban ezen új formáció kialakulását önmagában nem magyarázza. E korszakot ugyanakkor nem egyszerűen az impérium felbomlása, az egyház hatalmának megerősödése, az ázsiai nomád népek megújuló hódításai s az anarchia jellemzi, de a városok, kulturális központok elsorvadása is.171 Azokat a maroknyi {3-488.} lakost számláló katonai erődítményeket, püspöki székhelyeket, amelyek az időszámítás utáni első évezred rekonstruált térképein megtalálhatók, Le Goff joggal nevezte a késő római városok holttesteinek.172 Nem rendelkeztek jelentős piaccal, kulturális intézményekkel, nem kedvezett a kulturális fejlődésnek az utak hiánya, a közlekedés és az érintkezés elégtelensége, s a szabad mozgást nehezítette a közbiztonság hiánya is.173 E körülmények magyarázzák, hogy e történelmi korszakot – ha megszakításokkal is – a falusi társadalmak dominanciája jellemezte.

Az egyház gyökeret ereszt a régió legtávolabbi pontjain is; hatalmának kiterjedtsége szellemi befolyásának növekedésével párosult. Intézményi szerkezete azonban érdemben különbözik a késő középkorétól; a lokális jellegű falusi közösségek és a Szent Ágoston-i „hívők közössége” (societas fidelium) közötti „kapcsolat” nem közvetlen.174 A korábban városi közegben született és működő egyház is a „falusi társadalom” részévé válik.

Amilyen mértékben a vár, a hűbérbirtok körül fokozatosan kiépül intézményi szervezete, olyan mértékben válik hierarchizálttá maga az „egyházi társadalom” is: a püspökök és kanonokok élethelyzete rokonul a grófokéval, a falusi papok helyzete nem jobb a jobbágyokénál.

A szerzetesrendek ellenálló-képessége erősebb, de a külső hatások e látszólag hermetikusan zárt világban is nyomokat hagynak; a „kétkezi munkát előíró regula” sokat veszít szigorából, a nagyobb földtulajdonnal rendelkező szerzetesrendek még a földművesmunkákat is áthárítják a parasztokra. A gyakorlatban ily módon a kora középkor végén nem a „jó király”, a „jó földesúr” eszményének vonzereje növekszik; ellenkezőleg, sokkal inkább az egyházi funkciók profanizálásának lehetünk tanúi. „Valójában – mint George Duby írja – az egyházi méltóságokat nagyrészt olyanok viselik, akik mind életmódjukban, mind gondolkodásukban világiak maradnak.”175

E jelenséget azok a kemény strukturális összefüggések magyarázzák, amelyek a templomalapító kegyúr és a falusi plébános viszonyát meghatározták. Az alattvalói kötelességeknek és a hűségnek {3-489.} volt szakrális jelentése, az értelmezésükre és őrzésükre hivatott egyházi tisztségeket azonban a földbirtok tulajdonosai osztogatták. E századokban az ún. francia tartományokban a falusi templomot szinte saját tulajdonuknak tekintették, s legalább akkora – ha nem nagyobb – hasznot húztak belőle, mint az uradalom többi létesítményéből. A hierarchia magasabb szintjein – megváltoztatva a megváltoztatandót – hasonló helyzet alakult ki.176

Az „intellektualizmus” elterjedtsége – a Karoling-korszakot e vonatkozásban kivételnek tekinthetjük – elenyésző; az egyházi tanok hatása a „világ megélésének” szintjén mutatható ki. A 10–11. században például Dél-Európa egyes vidékei kivételével szinte feledésbe merül az írás.177

Ezért kérdőjelezendő meg Bibó azon tétele, mely szerint: „A keresztény papságnak ez a társadalomszervezési kísérlete több évszázados előkészítés után, kb. a 8–9–10. században, a clunyi reform idején csúcsosodik ki abban, amit kissé elnagyolt szóval középkori keresztény hűbériségnek nevezünk.”178 Ugyanis éppen a 10. században mélyült el az egyház, a keresztény társadalomszervezés válsága. Másképp fogalmazva: a clunyi reform tulajdonképpen e válsághelyzetre adott nagyigényű válaszkísérlet volt.

E tények ismeretében – úgy véljük – pontosabban megfogalmazhatjuk az európai keresztény hűbériség bibói jellemzésével kapcsolatos társadalomelméleti-módszertani dilemmákat. Mint elöljáróban jeleztük, nem a katolicizmus – s általában a nagy eszmeáramlatok – társadalomalakító szerepét vitatjuk, hanem e hatás egyoldalú kiemelését. Metodológiailag, úgy véljük, ez az arányvesztés magyarázza, hogy gondolatmenetében helyenként elmosódottá válik az elemzés tárgya, sőt a kulcsfogalmak jelentéstartalma is.

A szerző halála után a kézirat gondozói által adott cím az európai társadalomfejlődés elemzését ígéri; a bevezető fejezet a politikai szféra problematikáját állítja előtérbe; később a kultúra fogalma kerül középpontba, miközben nem világos, hogy Bibó {3-490.} e kategóriát az emberi közösségek alakzataként vagy – a szó legtágabb értelmében – a szellemi szféra szinonimájaként használja-e.

Vizsgálatunk tárgyául bármelyiket választhatjuk, ám az elemzés mindegyik esetben más apparátust, módszert igényel. Ha az európai feudalizmust társadalmi rendszerként taglaljuk, a szerkezeti és a funkcionális jellemzők csak a társadalom egész történelmileg kialakult és változó viszonylatrendszereiben értelmezhetők. Ez a megközelítés – ellentétben Bibó feltételezésével – nem azonos az alap-felépítmény séma egyszerű alkalmazásával. A feudalizmusban például – különösen annak korai szakaszában – a szó modern értelmében vett gazdaság nem létezett, s a társadalom szerkezete sem írható le korunk osztálytársadalmainak sémái szerint.

A politikai szféra vizsgálata esetén a tárgy a történelmi szubjektumok akaratérvényesítésének tág problémakörét, az uralmi-hatalmi viszonyokat s az azoknak megfelelő politikai rendszert öleli fel. Az európai feudalizmus első korszakában ezek szerveződése sajátos: az ágostoni alapozású societas fidelium egyetemes, ám spirituális; a központi hatalom nincs vagy csak jelképes, a közigazgatás szétforgácsolt; e társadalom elvont fogalmakban rögzített jogrendet nem ismer; a hatalom konkrét és személyes; nemcsak a parancsnokolás, a törvénykezés is személyi tulajdonná válik: „örökölhető és eladható, akár a föld.” A világi szférában teoretikus értelemben is ismeretlen a szuverén emberi társulás.179

Vizsgálat tárgya lehet az „európai keresztény hűbériség” mint szociokulturális jelenség. A korai középkor jellemzői e vonatkozásban is sajátosak. A keresztény papság társadalomszervező szerepe – mint erre utaltunk – jelentős, ám a „papi klerikus értelmiség” egy későbbi kor szülötte, s a mintaközvetítés szerepe is más e korszakban: a zárt közösségek közötti érintkezés elenyésző, a pogány képzetek hatása erőteljes, minden viszony hierarchikusan tagolt és a hit által szentesített. E korban nemcsak a tulajdon, a munka, a szolgálat, a kölcsönösség, a jog képzetei különböznek érdemben más korokétól, de az ember tér- és időszemlélete {3-491.} is, más tehát még az ittnek és a mostnak ontológiai jelentése.180 Az emberi kapcsolatok eticizálásának Bibó István által jelzett tendenciája valóban erőteljes, ám e szavak szociokulturális jelentése is más a korai középkorban. A személyes hűség – s e ponton találkozik az elemzés három szintje – tulajdonképpen a „barbár kíséretviszony” és a „keresztény hit” elemeiből összefonódó, eticizálódó függő viszonynak a kifejeződése. Mert e struktúrákban – nem lévén autonóm világi szféra – a „legnagyobbak és legnemesebbek” iránti – szakrális jelentést is hordozó – személyes hűség egyben a „politikai lojalitás kifejeződése is”.181

A másik megoldhatatlannak tetsző módszertani dilemma a folyamatosság és a megszakítottság dialektikájával kapcsolatos. Abból az alapgondolatból következően ugyanis, hogy az európai társadalom fejlődése a történelemből kibomló eszmény érvényesüléseként is leírható, Bibónál különös hangsúlyt kapnak azok a történések, amelyek ezen értékek térben és időben erősödő jelenlétéről tudósítanak.

1945–48 közötti írásaiban, az európai régiók fejlődési jellegzetességeit elemezve, nagy történeti tényanyagot mozgatva mutatta fel Bibó István az alkotmányos szabadságok intézményesülésének pozitív hozadékát. Az egymást egyensúlyban tartó kölcsönös személyi szolgáltatások, kötelezettségek, jogok és szabadságok kis köreit a modern parlamentarizmus, a tágan értelmezett emberi szabadságjogok prehistórikumaként jellemzi. A szerves fejlődés a megszakítás mozzanatát egyértelműen magába foglalja: a francia forradalmat és a vele párhuzamos átalakulásokat ezen írásaiban olyan fordulópontként jellemzi, amely lehetővé teszi, hogy a „sokféle, kisszerű, de biztosított szabadságokkal élő és erre ránevelt társadalom” lebontva a szabadságok kis köreit, azokat egyetemes érvényű, egyenlő emberi szabadsággá összegezze.

Az európai társadalomfejlődés értelmé-ben nem egyszerűen ismétli a korábbi okfejtést, a hangsúlyok is módosulnak. E tanulmányban {3-492.} nem a „nyugatias” és „keleties” fejlődési pályák szembesülnek. A polgári átalakulás mikéntje szempontjából döntő kérdéssé válik, hogy mely országokban szerves a fejlődés, vagyis hol élnek tovább, illetve nyúlnak meg „a középkori alkotmányosság nagy kísérletei”, illetve ennek ellenpólusaként hol szakad meg ilyen vagy olyan okból a folytonosság, és erősödik meg az abszolutizmus fejedelmi vagy bürokratikusan szabályozott formája, amelyben „az egyes ember, az átlagember, egy egyszerű polgár számára, nem is beszélve az egyszerű parasztról, nem sok vagy semmi szabadságjog sem maradt”.182 Ezen értékmegfontolások markánsabb érvényesítése érdekében – visszakanyarodva Az európai egyensúlyról és békéről című művében felvázolt hipotéziséhez – a vonalakat visszafelé is erőteljesebben meghúzza, egyértelműbben hozva kapcsolatba „a nem új típusú, de azért már alkotmányosságnak nevezhető intézmények sokaságát” a Szent Ágoston-i kultúrájú királyi udvari papság közvetítésével átörökített „görög-római államszemlélet respublika-világképével”. Másrészt módosul – legalábbis részlegesen – a németalföldi és angliai, illetve a francia változások ábrázolása. Az előbbiek az európai társadalomfejlődés szerves, legtermékenyebb, legegészségesebb változatai, míg a „minden szálat végül is elvágó francia forradalom” – jóllehet vékony szálon ez is a rendi szabadságban gyökerezett – modelljében az ellenpélda. A németalföldi és az angliai változások legfontosabb jellemzőinek ugyanis azt tekinti, hogy a megvagyonosodott polgárok a melléjük felsorakozott nemességgel ezekben az országokban oly módon voltak képesek felszámolni az egyoldalú hatalmi gócokat, hogy lehetővé vált: „a nemesség által a királyi hatalomtól már régebben kicsikart alkotmányos jogokba” az „egész társadalom” és az „egész polgárság” belenőjön. Hangsúlyozzuk; a tétel nem előzmények nélküli, ám a megfogalmazás nem volt ilyen sarkos: Bibó korábban nem állította teljes egyértelműséggel, hogy: „Mind a holland, mind az angol forradalom – ugyanígy régebben a svájci forradalom – organikusan nőtt ki a középkori alkotmányosság kategóriáiból.”183 (Kiemelés: H. T.)

{3-493.} A szervesség képzetének funkciója van: a forradalmi folyamatok ilyen jellegű tipizálása modellértékű, a jelen vitáihoz kapcsolódik. Az állítások tényfedezete azonban akkor is elégtelen és vitatható, ha egyébként elfogadjuk, hogy Bibó nem szakmonográfiát írt. Elégtelen, mert Bibó politikai filozófiáját tényeken alapuló történeti fejlődésrajzra kívánta alapozni, ám az idézett tényanyag a csomópontok jellemzésében hézagos és vitatható: a finom intuíción alapuló elemzések a történettudomány újabb eredményeinek ismeretében törékenynek tetsző vagy legalábbis egyoldalúan kiemelt állításokkal társulnak.

Ami a németalföldi és angliai változásokat illeti: a rendi-korporatív szervezetek vitathatatlanul tartalmazták az önszabályozás, az alkotmányosság mozzanatait, azonban lényegükből következően nem váltak (válhattak) szabadon választható közösségekké. A „szabadság kis körei” ugyanis rendi kiváltságokon alapultak, és ily módon nemcsak előzményei, de – mint erre korábbi írásaiban Bibó is utalt – akadályozói is a polgári szabadság intézményesülésének. A középkori libertas egyértelműen a privilégiumok birtoklásának jogát jelölte: a föld, a város szabadsága örökölt vagy vásárolt szabadság, a céhjog a mesterség művelésének szabadsága.184

Bibó István szól a rendi társadalmakon belüli feszültségekről: a parasztháborúkról, a városi polgárság és az arisztokrácia, valamint az abszolutista állam ellentéteiről. Ezek fontos erjesztő tényezők. Ám sem a németalföldi, sem az angliai változások minőségi jellegét önmagukban e politikai küzdelmek és alkuk nem magyarázzák; az új polgári intézmények, értékszemlélet kialakulása ezen országokban is összekapcsolódik a posztóiparban és a mezőgazdaságban végbemenő fejlődéssel, a kereskedelmi társaságok megjelenésével, a technika, különösen a haditechnika megújulásával, a gyarmatosítás folyamatával, amelyek – Wallerstein kifejezését idézve – kísérő tünetei a „feudális termelési mód”, „a középkori keresztény szintézis” 16–17. században észlelhető egyetemes válságának.185

A változások Németalföldön – akárcsak Angliában – valóban {3-494.} az egyoldalú hatalmi gócok felszámolásához vezettek. A fejlődés azonban nem volt folyamatos, a szabadságintézmények hosszú és késedelmes harcok eredményeképpen alakultak ki, s e küzdelmekben korántsem volt egyértelmű a rendek pozíciója.

Flandriában a nemesi dinasztiákkal összeházasodó patríciusok mindaddig támogatták a Habsburg uralkodót, amíg az hivatali és céhbeli kiváltságaiknak kedvezett. Csak a francia-spanyol ellentétek kiéleződését követően, amikor a birodalom politikai csődje nyilvánvalóvá vált, erősödött fel az ellenállás. Tulajdonképpen a spanyol terror volt a lázadás katalizátora. A rendek magatartása azonban kezdetben a radikálisabb északi tartományokban sem egyértelmű. A spanyolellenes, kálvinista városi szegénység és a parasztság a radikálisabb változások reményében fog fegyvert, a konzervatív nemesség köreiben azonban a franciabarát irányzatok erősödnek meg. A részleteknél nem kívánunk időzni, csak a folyamatok paradox jellegének érzékeltetése érdekében említjük meg: a franciabarát erők útjait a Szent Bertalan-éji vérengzések torlaszolták el, megteremtvén az északi tartományokban a polgárság hegemóniájának feltételeit.

A forradalmi erjedés „áttételeződése” a déli tartományokra nem kevésbé ellentmondásos: a genti felkelés elvezet a radikális gueux-k térnyeréséhez, a kálvinista közösségek túlkapásai, valamint a spanyol intervenció megelőzését célzó intézkedések azonban kiváltják a vallon arisztokrácia ellenakcióit: 1578 őszén a szabadságharc polgárháborúba csap át.

A belső konfliktusok a spanyol intervenciós csapatoknak kedveznek: a déli tartományok – amelyeket később Belgium névvel illettek – újra spanyol uralom alá kerülnek, csak az északi tartományok folytatták harcukat. Külső szövetséges nélkül azonban a spanyolellenes erőknek az északi tartományokban sem volt esélyük: így jöttek létre az angol-holland szövetség feltételei. A királyellenes erők egysége azonban a kiélezett helyzetben sem jellemző: az angol szövetségeseket képviselő kormányzó ügyesen állítja szembe a megerősödött kereskedő burzsoáziát a demokratikus polgári elemekkel. Jóllehet az angol tervek később meghiúsulnak, {3-495.} az északi tartomány pozíciói is meggyengülnek. Az ellenakciók csak a századfordulón, nem utolsósorban a holland katonai reformoknak köszönhetően vezettek sikerre. És itt egy újabb paradoxonnal állunk szemben: a hadsereg a humanista gondolat és világszemlélet jegyében újul meg: a munkát megvető lovagi bandériumokat hidászok, mérnökök, utászok szorítják háttérbe.

Európa e térségében ily módon a 16. század második felétől kezdve, főleg azonban a 17. századtól, valóban szabadságharcok, forradalmak, vallásháborúk egymásba csapó láncolatában valóban „egy szabadsággal oly mértékben ellátott társadalom jött létre”, amelynek „hosszú időn keresztül nem volt mása Európában”, csak éppen az nem állítható, hogy ezen új rend „organikusan nőtt ki a középkori alkotmányosság kategóriáiból”.

Az angliai változások sem értelmezhetők a rendi szabadságintézmények kiteljesedéseként, jóllehet az angol arisztokrácia és burzsoázia történelmi kompromisszuma, az ősi jogintézményekre való kölcsönös hivatkozás megerősíteni látszik e feltételezést. A kompromisszum történelmi tény, a meghatározó azonban a szigetországi változásokban is az új minőség kialakulása, amelynek mikéntjét a társadalmi szerkezet történelmileg kialakult jellegzetességei magyarázzák. A kompromisszumok sorozata sem változtat ugyanis azon a tényen, hogy a polgári rend ott és olyan mértékben alakul ki, ahol és amilyen mértékben a rendi struktúrát (amelyben meghatározóak a jogilag rögzített kiváltságok s az azokkal pozicionálisan társuló rangok) felváltja az osztályok szerinti rétegződés, amely a tőke és a munkaerő szabad mozgását feltételezi.

E tény Bibó számára is jól ismert, a rendi és osztálykritériumok szembeállítása 1945–1948 között írt tanulmányainak egyik legfőbb rendező elve. Az értékszempontok részleges átrendeződése, a séma, amelynek érvényt kíván szerezni, azonban elhomályosítja a lényegi választóvonalakat. Az európai társadalomfejlődés értelmé-ben az ágostoni elv kiteljesedése válik központi rendező elvvé, s ebben az összefüggésben a „szabadság kis körei” már {3-496.} nem rendi kiváltságként kapják meg jelentésüket. E változások ökonómiai tartalma azonban Bibó István korábbi írásaiban is figyelmen kívül maradt, bár e vonatkozások nélkül a változások a maguk teljes gazdagságában nem ragadhatók meg. A történelmi osztálykompromisszum is csak e tágabb keretben értelmezhető megfelelően.

Az 1640–1660-as időszakhoz Anglia új módon rétegzett földtulajdonosi osztállyal érkezett el. E réteg metamorfózisában egyaránt szerepet játszott a megelőző inflációs évszázad jelentős ipari fejlődése, az exportkereskedelem fellendülése, továbbá az a tény, hogy a szigetország a kontinensen kialakuló zűrzavarral egy időben fenntartani igyekezett a belső békét, anélkül hogy hadsereget kellett volna készenlétben tartania.186

Döntő tényezőnek azonban az angol mezőgazdasági bérleti rendszer kialakulása bizonyult. Ennek hatásaként részben az arisztokrácia alakult át vállalkozóvá, miközben fontos szereplőjévé vált az angol társadalomnak a gentry és yeoman, és a föld kapitalistáknak való bérbeadása is gyakorlattá vált. Egyidejűleg az angol ipar fellendülésében egyre számottevőbb szerephez jut a londoni tőkés mellett a vállalkozó földbirtokos.187

Ezek a körülmények magyarázzák, hogy a konfrontáció időszakában a szemben álló rétegek jellemzői Angliában, illetve Franciaországban oly mértékben különböznek. 1789-ben Franciaországban „…a gazdasági és politikai megoszlás nagyjából megfelelt a társadalmi megoszlásnak. A kiváltságok nélküli harmadik rend szemben állt az arisztokráciával és a monarchiával, az arisztokrácia pedig nem vett részt a kereskedelmi és ipari tevékenységben”. A 17. századi Angliában viszont „…a piacra történő gyapjú-, posztó- és mezőgazdasági termelés magát az uralkodó osztályt osztotta meg, számos gentleman, sőt főrend is részt vett ebben a gazdasági tevékenységben; francia nemesnél ez elképzelhetetlen lett volna”.188

Angliában ily módon nem a harmadik rend állt szemben a gentryvel és az arisztokráciával, hanem e rétegek különböző frakciói szembesültek az udvarral s azon csoportokkal, amelyeknek {3-497.} monopóliumait a király szavatolta. Az új erőviszonyok azonban éles osztály-összeütközések közepette alakultak ki, s egy hosszabb folyamat eredményei. E harc fontos állomása a hűbéri birtok intézményeinek megszületése, a kisparcellák felszámolása, továbbá az a körülmény, hogy az új politikai kondíciókkal összhangban az iparban is megszűntek a kormánybeavatkozások, és a kézművesség teljesen a vállalkozók kezébe ment át. Mindezen változások tették lehetővé az eredeti tőkefelhalmozást, a „szabad bérmunkásréteg” kialakulásának hosszan tartó, fájdalmas folyamatát.

A tőkeerős vállalkozói rétegek befolyásolni tudták a kormány külpolitikáját. S ez az összefüggés nem kevésbé meghatározó: a gazdaság és a politika viszonya a modern európai társadalmakban nem értelmezhető az egymástól elszigetelt nemzetgazdaságok közegeiben: a világpiac, a kereskedelem, a nemzetközi munkamegosztás viszonylag magas szintje a tőkés gazdaság kialakulásának fontos feltétele. Angliában konstituálódásuk egyidejű a gyarmatbirodalom kialakulásával.

E tágabb dimenziórendszerben egyébként markánsabban rajzolódnak ki az angol és a francia fejlődést befolyásoló gazdasági feltételek.189 A 17–18. században az „európai világgazdaság” megszilárdulása – mint azt Wallerstein dokumentálta – Anglia és Franciaország elsőbbségért folytatott harcának jegyében ment végbe, jóllehet sok szempontból a lényeges lapokat már 1600–1640 között leosztották.190

A forradalmak közötti kölcsönhatás természetesen nem korlátozódik gazdasági interakciókra, politikai konkurenciaharcokra. A 18. század Angliája a francia felvilágosodás egyik markáns vonulatának ihletője. Az iróniájáról csodált Voltaire az Angliai levelek-ben himnikus szavakkal dicséri és követendő példaként idézi a törvényhozó és végrehajtó hatalom egyensúlyának locke-i modelljét. A szabadság hazájának tekinti Angliát, mert ott nincs se Bastille, se Châtelet. Montesquieu-t is lenyűgözi a Habeas Corpus törvény szellemében kormányzott alkotmányos monarchia, a törvényhozás, a végrehajtó hatalom és az igazságszolgáltatás {3-498.} szétválasztása. A szellemi élet új intézményei is angliai példák nyomán terjedtek el. Így a szabadkőműves-páholyok is a szigetországból kerültek át Amiens-be és Párizsba.

A politikai és szellemi élet vonzó jellemzői azonban hosszú évszázadokon átnyúló küzdelmek eredményei, s korántsem eredendő adottságai az „angol fejlődésnek”. A 17. század elején Angliában nem kevésbé volt általános gyakorlat a „rendhagyó gondolatok” üldözése, mint Voltaire korának Franciaországában. S ahogy közeledett a forradalmi vihar, úgy szigorodott a cenzúra. A hazai hírek publikálása 1641 előtt egyébként minden formában bűncselekménynek számított.191

S a helyzet 1660 után sem vált egyértelművé. Újra bevezették a cenzúrát, a levellerek és a puritánok gondolatai – ha időlegesen is – föld alá szorultak; az Engedélyezési Törvények (1662–1695) visszaállították a szigorú cenzúrát, még a természettudományok eredményeinek technikai alkalmazása is megtorpan. Csak az újabb konfrontáció, a forradalmaknak véget vető 1688-as „dicsőséges forradalom” utáni években intézményesülnek a Voltaire és Montesquieu által megcsodált szabadságjogok, s jön létre a hatalom központosítását intézményesen kiküszöbölő, a polgári jogelveken alapuló alkotmányos monarchia.

Ha a németalföldi s angliai változások jellemzésében Bibó István egyes lényeges jegyek egyoldalú kiemelésével a folytonosság mozzanatait hangsúlyozza, s a konfliktusokat tompítva ábrázolja, a francia forradalom rajzát – feltételezésünk szerint – ellenkező előjelű egyoldalúság: a diszharmonikus mozzanatok túlhangsúlyozása jellemzi.

Bibó István e tanulmányában is méltányolja a forradalom számos pozitívumát, s a legsikeresebb forradalomnak tekinti abban az értelemben, hogy „a társadalomnak olyan méretű racionális átszervezését tette lehetővé, amekkora mértékű átszervezést az azelőtti forradalmak nem csináltak”. Egyidejűleg azonban e forradalom minősül a legsikertelenebbnek, „mert egy {3-499.} olyan méretű félelmet keltett fel, amiből a nyugati világ azóta sem tudott felépülni”.192

A félelem kategóriája mindig központi helyet foglalt el Bibó társadalomfelfogásában. Az európai társadalomfejlődés értelmé-ben azonban a fogalom jelentéstartománya kiszélesedik, illetve módosul, és egyértelműbben társul az öncélú erőszak képzetével.

Bibó gondolatmenete ez esetben is a jelenre orientált és teoretikus igényű. Nem általában utasítja el a forradalmi erőszakot, ám azt csak „a megmerevedett hatalmi szituáció gyors és egyik pillanatról a másikra való felbontása” céljából, rövid átmeneti időre tartja megengedhetőnek. Az erőszak a politikai harcok tartós kísérőjelenségeként azonban minden bűn, minden negatív társadalmi jelenség forrása. Ezért minősítését nemcsak a francia forradalom, de a legújabb kori osztályharcok egész problematikája szempontjából vízválasztó jelentőségűnek tekinti. „Ha figyelembe vesszük azt – írja –, hogy minden erőszak, minden gyűlölet lényegében az ember félelemmel eltelt torz lelkiállapotából fakad, akkor el kell utasítanunk minden olyan elképzelést, hogy az erőszaknak mint erőszaknak magában felszabadító hatása van, és bizonyos fajtájú társadalmi haladás erőszak nélkül egyszerűen el sem képzelhető. Minden termékeny társadalomszervezés alapja az a felismerés, hogy az emberek között leküzdhetetlen érdekellentétek nincsenek, csak görcsös félelmek vannak, esetleg olyan görcsös félelmek, amelyek megmerevedett társadalmi szituációkra épülnek, azonban nem valóságos érdekellentétekre, hanem megmerevedett társadalmi szituációkból fakadó érdekellentétekre.”193 (Kiemelés: H. T.)

A francia forradalmat jellemezve Bibó – erre már röviden utaltunk – a polgárságot óvatos, gyámoltalan rétegként jellemzi, és a középpontba a „társadalomkritikus”, „társadalomreformer” értelmiséget állítja, „amely a középkori klerikus értelmiségből kinőve, az újkori reformációs harcokban, a vallási elemet megunva és magáról lerázva, a társadalomkritika fegyvereivel fogalmazza meg a fennálló királyi és arisztokratikus előjogok túlhaladottságát”.194 Vélekedése szerint ez a réteg nem tudott ellenállni {3-500.} a „félelmes kísértésnek”, hogy ne éljen a „megnyílt erőszaklehetőséggel, és ne álljon meg az „elért eredményeknél”. Elszakadva „a társadalmi reformok valóságos és konkrét érdekeitől”, ez tűzött ki olyan harci célokat, amelyek egyáltalán nem érhetők el, s amelyek „a forradalmat egy végeláthatatlan és az ország nagyobb részét a forradalom ügyétől eltávolító, végsőleg kilátástalan” harc útjára sodorták.

Értelmezése szerint magának „…a királyságnak és az egyébként tehetetlen királynak” az ellenállása ezeknél a kérdéseknél vált „leküzdhetetlenül vagy legalábbis visszavonhatatlanul csökönyössé…” Ez váltotta ki a király menekülési kísérletét, majd később az európai hatalmak beavatkozását, és ez hozta végül létre a forradalmi terrort s az erőszak állandósulását”. „A forradalmi terror volt az – írja Bibó –, amely az Európa-szerte általános szimpátiával fogadott forradalmat Európa-szerte rémületessé és sok tekintetben meggyűlöltté tette, és a forradalmi terror volt az, amely mind a mai napig kiható hatállyal létrehozta azt az azelőtt nem ismeretes két, teljesen terméketlen emberfajtát, amelybe azóta az európai gondolkodás be van zárva, mereven és reménytelenül: a hivatásos reakcióst és a hivatásos forradalmárt.”195

E típusok ismertek Bibó korábbi tanulmányaiból, ám míg ott ezek a forradalom radikális szárnyának útvesztésével a „fejetlen forradalom” elhatalmasodását szemléltették, itt a tételt modellértékűvé avatja, mintegy előlegezve vele a modern szocializmus általa középpontinak tekintett dilemmáját. Mert míg egyik oldalon – ezt hivatott példázni az ágostoni elveket, a középkori alkotmányosságot kiteljesítő angol (holland) alkotmányos monarchia kialakulásfolyamatának rajza – körvonalazódik az „európai társadalomszervezés régtől fogva volt hagyományait” folytató, „magas morális és humánus célokat kitűző, társadalomszervezés” fejlődési vonala, mely „szükségképpen az erőszak menynyiségének a csökkentésére irányul”, a másik oldalon – s ennek iskolapéldája a francia forradalom – elhatalmasodik a hagyományokkal szakító, irreális célokat kitűző, „honvédelmi és belső {3-501.} politikai indokokkal igazoló terror”, amely „valójában egy szörnyűséges tömeghisztéria volt”. E terror „…pontosan azok ellen nem védte meg a forradalmat, akik ellen védeni akarta, hanem a francia forradalmat diszkreditálta az egész világon, és olyan belső pusztítást végzett a forradalom ragyogó embergarnitúrájában, ami után csak a cinikusok és mindenre képesek maradtak meg”196

A történelmi események értelmezésében nyilvánvaló az intencionált értékek szerepe. Bibó érvelésében azonban ezen eseménysor vonatkozásában nemcsak az értékítéletek kérdőjelezhetők meg, a tények csoportosítását is az értékszemlélet alakítja.

Csak a modell szempontjából kulcsjelentőségű állításokról szólhatunk. Bibó szerint a monarchia hívei s maga a király a „társadalomkritikus értelmiség” vallási türelmetlensége okán fordult szembe a forradalommal. Ez a tétel megtalálható a restauráció történészeinek írásaiban. Bibó számára azonban ezek korábban nem szolgáltak forrásanyagul. Ám ezen feltételezést nemcsak a forradalom „elfogult” hívei, de a forrásanyagokhoz, kordokumentumokhoz legszigorúbban ragaszkodó Annales-iskola képviselői is megalapozatlannak tartják. R. Mandrou például egyenesen azt állítja, hogy 1791 júniusától 1792 augusztusáig, ill. 1793 januárjáig dokumentálhatóan „a király elutasította a kompromisszumot, az angol mintájú alkotmányos monarchiát, amelyet a nemzetgyűlés 1791-ben dolgozott ki, majd attól sem riadt vissza, hogy restaurációs reményeit az 1792-ben Párizst fenyegető külföldi fegyverekbe helyezze”.197 (Kiemelés: H. T.)

Bibó a „megmerevedett társadalmi szituációból fakadó érdekellentéteket” mint „nem valóságos érdekellentéteket” forradalmi aktussal könnyen leküzdhetőnek tartja. A „funkció nélküli”, „félelmetesnek, hatalmasnak, tekintélyesnek látszó” hatalmi gócok ez esetben sem mondtak le önként és véglegesen pozícióikról. A négyszázezer nemes érdekeit alapjaiban sértette az 1789. augusztus 26-án elfogadott Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata, annak kinyilvánítása, hogy „az emberek szabadnak és jogilag egyenlőnek születnek, és azok is maradnak” (2. cikkely). A deklarációt, {3-502.} akárcsak az urasági rendszer elvi megszüntetését kihirdető dekrétumokat, amelyek pedig törvényesítették e rendszer fennmaradásának bizonyos formáit, a király ezért nem volt hajlandó ratifikálni.198

A nemesség militánsabb csoportjai már a kiegyezési politika időszakában hozzákezdtek a restauráció előkészítéséhez. Akcióik nemzetközi erőtérben bontakoztak ki, s csak annak koordinátáiban értelmezhetők.

Mert a forradalomnak 1789-ben szerte Európában nemcsak szimpatizánsai voltak; a jelentős hatalmi potenciállal rendelkező konzervatív erők forradalomellenessége kemény politikai realitás volt: az emigráns nemesek joggal építhettek rokonszenvükre.199

S a nagyhatalmi megfontolások ezeknél a rokonszenv-megnyilvánulásoknál is súlyosabban estek latba. II. Katalin orosz cárnő egy ellenforradalmi keresztes háború gondolatáért lelkesedik, III. Gusztáv svéd, II. Frigyes Vilmos porosz király fenntartás nélkül csatlakozik terveihez, jóllehet a „lengyel ügy” korlátozta mozgásszabadságukat. II. Lipót osztrák császár és az angol uralkodó messzebbre tekintő volt: ők a francia forradalom belső megosztottságát saját politikájuk szempontjából gyümölcsözőbbnek tekintették, s a korábban abszolút jogokkal rendelkező király alkotmányos korlátozását időlegesen nem ellenezték.

E tények ellenére 1791-ig az alkotmányozó nemzetgyűlés a külpolitikában a megegyezés lehetőségeit kereste, s csak a pápa elítélő közbelépését követően keményedett meg álláspontja.200 Radikálisan új helyzet is csak a király szökési kísérlete nyomán alakult ki. Az események sorrendje e szempontból is tanulságos: a háború 1792 áprilisában tört ki, s a királyság megdöntésére csak a kezdeti vereséget követően – amelyet kapcsolatba hoztak a király árulásával –, augusztus-szeptember fordulóján került sor: ekkor lett Franciaország köztársaság.

A forradalmaknak természetesen megvan a maguk logikája; háborús viszonyok között radikalizálódásuk elkerülhetetlen. Nem a racionális társadalomreformer értelmiség agresszív hatalomvágya, {3-503.} hanem a külső intervenció, a szigorúan ellenőrzött hadigazdálkodás szükségessége vezetett a mérsékelt Gironde felbomlásához.

Bibó a társadalmi „reformok valóságos és konkrét érdekeitől elszakadó” célokkal hozza kapcsolatba az öncélú erőszak elhatalmasodását. Bizonyos, hogy állítása a jakobinus diktatúra időszakára vonatkozik, jóllehet e tanulmányában nincsenek időhatárokra vagy áramlatokra utaló megjegyzések. 1793-ban kezdődik a forradalom e szakasza, amely kétségbevonhatatlanul alkalmazta a forradalmi terrort. Ám Robespierre és követői 1789-ben még a monarchia hívei, és csak az események sodrában válnak köztársaságpártiakká. Rajongtak a francia felvilágosodás gondolkodóiért, de lépéseiket nem valamiféle dogma alkalmazásának kényszerképzete motiválta. R. Mandrou tárgyilagosan állapítja meg: „Robespierre és barátai akkor veszik kézbe a kormányrudat, amikor már egész Európa koalícióba lépett Franciaország ellen, amelyet már sokan az emberi jogok hazájának neveznek.” 201

Az önvédelem s nem az agresszió volt vezérelvük a nemzetközi politikában. Az 1793. augusztus 13-án kelt dekrétumban a konvent kinyilvánította, hogy nem fog beavatkozni más hatalmak ügyeibe, ám inkább elpusztul saját romjaitól eltemetve, mintsem hogy eltűrje azok beavatkozását a köztársaság belső rendszerébe. Nem kétséges: a jakobinusok mindenekelőtt hazafiak, akik számára a népek önrendelkezési joga elsősorban a Francia Köztársaság megőrzését jelentette.202

Bibó ezúttal is hangsúlyozza, hogy a diktatúra csak akkor termékeny, ha „pillanatnyi”. A jakobinusok sem akartak tartós diktatúrát, a szabadságjogok gyakorlását csak a békéig, ideiglenes jelleggel függesztették fel, nem tekintették sem célnak, sem kívánatos állapotnak. Ugyanakkor a jakobinus hagyomány sem korlátozódik e szükségintézkedésekre. Erről tanúskodik az 1793. évi új deklaráció az emberi jogokról, a polgári és büntető törvénykönyv előkészítése, az alap- és középfokú oktatás tervezett reformja, a Műszaki, Híd- és Útépítő Főiskola, az École Normale, valamint a {3-504.} Matematikai és Csillagászati Intézet, a Technológiai és Szabadalmi Hivatal, a Természettudományi Múzeum és más intézmények létrehozása. S a legválságosabb órákban tömegbázisuk kiszélesítésére törekednek: kiterjesztik a szavazati jogot, elvként mondják ki, hogy: „akkor igazán szabad az állampolgár, ha van egy darabka földje”.203

A francia forradalomnak természetesen megvoltak a korlátai, a kialakult súlyos helyzetben történelmi távlatból joggal önpusztítónak minősíthető lépésre is kényszerült. A jelen szempontjából is fontos vitakérdésnek nem azt tekintjük, hogy voltak-e tragikusnak minősülő következményei a jakobinus diktatúrának, hanem azt, hogy öncélúan alkalmazták-e az erőszakot, vagy válaszul a belső és külső ellenség megújuló támadásaira, önvédelemből. Egyébként az 1792-es háború nem kezdete, hanem folytatása volt a 18. században szinte permanenssé váló háborúknak.204

A németalföldi forradalomban is tapasztaltuk az erőszak spontán jelentkezését, Cromwell és az angol forradalom is élt az erőszak eszközeivel. E tényekre Bibó István is utal. Ugyanakkor az is kétségbevonhatatlan, hogy a diktatúra időtartama a nagy francia forradalomban hosszabb, a terror radikálisabb, s a 19. század francia forradalmaira is jellemző az ellentétek szélsőségének kiéleződése. Ezen visszatérő konfliktushelyzeteket azonban elsődlegesen nem ideologikus megfontolások, nem a középkori alkotmányosság intézményeivel szembeni közöny, hanem strukturális okok magyarázzák.

A társadalmi fejlődés már idézett trendjeitől nem függetleníthetően Franciaországban kiépült egy erős bürokratikus államgépezet, mely korlátozta a rendek jogait, ellentétben Angliával, ahol a rendek a centralizált központi igazgatással nem rendelkező abszolutizmussal szemben – kezdetben az ősi jogintézményekre is hivatkozva – építették ki pozícióikat. Különösen a 17. század elején, mikor feszültebbé vált az alsóház és a király közötti viszony, a Ház újra és újra kinyilvánította: „kiváltságaink őseink kegyelméből és engedélyéből erednek.”205 E tények igazolni látszanak Bibó Istvánnak a középkori alkotmányosság továbbélésével {3-505.} kapcsolatos feltételezését. A harcok valóságos tartalma azonban Angliában sem a régi nemesi jogok védelme, hanem az új szabadságjogok kivívása. E küzdelmek fontos állomása a 17. század elején alkotott monopóliumtörvények megszüntetése, a hajózás, a kereskedelem és az ipari tevékenység szabadságának a szavatolása.

Szólottunk arról, hogy az angol ember szabadsága a levellerek ideológiájában kapott először új, modern tartalmat. Az összképhez ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy az egyetemes szabadság modern tartalmát, a liberális és radikális demokrácia politikai szótárát és módszereit a francia felvilágosodás gondolkodóinak köszönheti az újkori európai társadalomfejlődés: az előzmények visszanyúlnak Descartes-ig, Spinozáig; Hobbes és Locke is új fejezetet jelentett a politikai filozófia fejlődésében, a gondolat azonban Diderot és Rousseau életművében teljesedett ki.

A dilemmák másik forrása, hogy Bibó a polgári társadalmat – e komplex rendszerként működő társadalmi-gazdasági alakulatot – politikai-jogi rendszerként írja le. Ennek látszólag ellentmond, hogy az európai társadalomfejlődésről szóló tanulmányában a mamutvagyon, az érdek, az osztályellentét és a kizsákmányolás fogalmával is foglalkozik. Bibó azonban kritikával kezeli e fogalmakat, s gazdasági jelenségekként való értelmezésük ellen érvel. E megközelítés logikusan következik abból, hogy tanulmányában minden jelenséget a humanizált társadalomszervezés és az erőszakos hatalomkoncentráció viszonylatában értelmez.

A polgári megjelölés Bibó érvelésében egyébként másodlagos jelentőségű. A politikai-jogi intézményeket ugyanis – összhangban az általa elképzelt ideális társadalmi berendezkedéssel – a szabadságjogok európai rendszereként értelmezi, melynek legfontosabb elemei: „…a hatalmak elválasztása, az általános választás útján létrejövő népképviseleti parlament, a parlamentnek felelős vagy valamilyen módon a nép által kiküldött és visszahívható végrehajtó hatalom, a végrehajtó hatalomtól független bíráskodás, amelynek hatásköre valamilyen formában kiterjed magára annak a hatalomnak az aktusaira is, mindeme intézmények {3-506.} ellenőrzését lehetővé tevő szabad sajtó, gondolat-, gyülekezési és egyéb szabadságok, kiterjedt helyi önkormányzat, amelyek mind egymással összefüggő, egymást láncszerűen, kölcsönösen tartó rendszert alkotnak, amiből egyetlenegy elemet sem lehet úgy kiemelni, hogy azzal az egész láncolat és az egész rendszer kárt ne szenvedjen.”206

Az európai társadalomfejlődés… számos dilemmája feltételezésünk szerint azzal kapcsolatos, hogy – részben a jelzett társadalomelméleti-módszertani megfontolások következményeképpen – Bibó István érdemben nem különíti el a polgári forradalmak és a berendezkedett polgári társadalmak sajátosságait.

Nem kétséges, hogy a „szabadság nyugati technikája” a szocialista jövő szempontjából is fontos hozadéka az európai társadalomfejlődésnek. Azt is bizonyosnak tekinthetjük – jóllehet a Bibó István által feltételezett folytonosságot vitatjuk –, hogy az előzmények visszanyúlnak a görög-római politikai gyakorlathoz. Az adott összefüggésben azonban a lényeges vitakérdés az, hogy: jellemzik-e e fentebb említett politikai szabadságintézmények a polgári társadalmat, s ha igen, fejlődésének mely szakaszaiban? E ponton válik elkerülhetetlenné a polgári forradalmak és a berendezkedett polgári társadalmak összehasonlítása.

Bibó István a polgári forradalmak elemzését érdemben a jakobinus diktatúrával zárja, minden további történés csak e forradalmakra adott jó vagy rossz válasz. E revolúciók jelentősége nem vitatható, ám a polgári forradalmak helyzete, folyamata az 1793–94-es konventtel nem fejeződött be: 1815–1848 között három nagy forradalmi hullám söpört végig a világon.207 Az első 1820–24 között a Mediterráneum vidékére korlátozódott. Epicentrumai Spanyolországban, Nápolyban és Görögországban voltak. A spanyol forradalom átterjedt más kontinensekre is: újra lángra lobbantotta a latin-amerikai felszabadulási mozgalmat.208 A második forradalmi hullám évei: 1829–1834. Hatása Oroszországtól nyugatra számos országban erőteljesen érezhető {3-507.} volt, sőt Észak-Amerikára is átterjedt. A harmadik hullám – amely a magyar társadalom életében is oly mély nyomokat hagyott – 1848–49-ben rohant át Európán.209

Bibó felfogása szerint ezek az évtizedek – kivéve Angliát – „a lényegében visszafelé fordult, saját teljesítményét befejezni nem tudó francia forradalom nagy értelmezési válságá”-nak évtizedei. Az európai forradalmak eseményeiből azonban egy ellentmondásos folyamat olvasható ki. A napóleoni háborúk sok országban vitathatatlanul mozgósították a konzervatív köröket, a restauráció erői Franciaországban is megerősödtek; tért hódított a romantika, az utópikus szocializmus, a titkos testvériség hagyományait a forradalmi szervezkedés szolgálatába állító blanquizmus, s önálló politikai erőként jelentkezett a munkásság.

A polgári forradalmak legfontosabb következménye azonban az volt, hogy ha kitérőkkel, visszaesésekkel, váratlan fordulatokkal is, de megszilárdították a polgárság győzelmét az arisztokrácia felett. 1830 után gyakorlatilag hasonul Anglia, Franciaország és Belgium politikai rendszere: mindhárom országban alkotmányos monarchia alakul ki, megszilárdulnak a liberális intézmények, s a társadalom vezérlésében megerősödik a nagyburzsoázia befolyása. Ezekben az években Franciaországban a francia forradalom első, legmérsékeltebb szakaszában született, 1791-es alkotmány jogelvei érvényesültek.210

A szabadság nyugati technikáinak „kapcsolatát” a polgárság osztálycélkitűzéseivel Bibó István akcidentálisnak minősíti. „Azt állítani – írja –, hogy ezt a francia forradalmat lényegében a polgárság indította el, ideológiáját a polgárság érdekei szerint fogalmazták meg, meglehetősen kétes bölcsesség.”211 E forradalom a történelem kivételes pillanatához kapcsolódott, s ezért indulhatott olyan „alapvető társadalomszervezési programmal”, mely messze meghaladta a polgárság minden ideológiai szükségletét. Az Emberi Jogok Nyilatkozata, akárcsak a forradalom más jogi-politikai intézménye, „a harcias ideológus értelmiség” alkotása.

A polgári értelmiség és a vállalkozói réteg közé természetesen {3-508.} nem teszünk egyenlőségi jelet, ám a polgári értelmiség is a polgárság integráns része, jóllehet maga sem egynemű. Pierre Bourdieu szellemes elemzéssel bizonyította, hogy csoportosulásai – megfelelő áttételekkel – leképezik a polgárság belső rétegződését.212

Bibó István a polgárság politikai rendszerét olyan egészként írja le, „amiből egyetlen elemet sem lehet következmények nélkül kiemelni”. E rendszer egyik alapintézménye az általános választások útján létrejövő parlament. Bibó István írásában csak az általános alapelvek fogalmazódnak meg, s ezért nem ejt szót arról a tényről, hogy ezt a klasszikusként idézett intézményt érdemben csak a 19. század végén terjesztik ki a társadalom minden rétegére. A polgári forradalmak idején még vagyoni cenzushoz kötötték a választójogot. A legmesszebbre a politikai jogképesség kiterjesztésében a francia forradalom ment el, de 1791-ben itt is négymillió aktív állampolgárral szemben kétmillió passzív. Noha a 19. század első felében Észak-Amerika továbblépett, Nyugat-Európában a politikai rendszerben hegemón szerepet játszó nagyburzsoázia azonban tovább korlátozza a választójogot; s a vagyoni megkötöttséget műveltségi cenzussal egészíti ki. 1860-ban például a Bibó István által mintaállamnak tekintett Egyesült Királyságban 27,5 millió lakosból csak egymillió rendelkezett választójoggal. Belgium 4,7 millió lakosából 60 ezer. A restauráció időszakában Franciaországban is szűkült a választók köre: 1830-ig 300 frankos cenzus mellett csak 90 ezer választó volt, ami alig valamivel több, mint a lakosság egy százaléka, 1830–1848 között 100 frankkal csökkentett cenzus mellett pedig 180 ezer.213

De a Bibó feltételezése szerint koherens egészt alkotó politikai rendszer más szempontból sem volt egységes. A francia forradalom történelmi jelentőségű vívmánya volt például a polgári-közigazgatási egyenlőség kinyilvánítása. Ám a legradikálisabb forradalom sem biztosított egyenlőséget a gyarmatokon: a bennszülötteket továbbra is megfosztották szabadságjogaiktól.214 A törvények polgári jellegéről tanúskodik, hogy a jakobinus értelmiségiek {3-509.} sem kérdőjelezték meg a tulajdonjog sérthetetlenségét. Rousseau tanait követve és összhangban a valóságos lehetőségekkel, Saint-Just és Robespierre is azt vallotta, hogy csak akkor igazán szabad egy állampolgár, „ha van egy darabka földje”.215

A berendezkedett polgári társadalom gazdasági alapjait az ipari forradalom szilárdítja meg. E vonatkozásban Anglia szerepe meghatározó. A szigetországban megközelítőleg az 1780-as évek vége és 1820 között lezajló változások nemzetközi jelentősége csak az 1789-es francia forradaloméhoz hasonlítható. Eric Hobsbawm ebben az összefüggésben beszél két forradalomról, meggyőzően mutatva ki a két párhuzamosan futó forradalmi folyamat kölcsönös feltételezettségét. A tőke korát e kettős forradalom alapozta meg Nyugat-Európa országaiban.216

E folyamatok korszakolása egy nagyobb időmetszetben is lehetséges. A kapitalista világrendszer konszolidációja ugyanis korántsem fejeződött be minden régióban a múlt század utolsó évtizedeiben. E tényt annál is célszerűbb külön is hangsúlyozni, mert Bibó István, aki korábbi írásaiban az elsők között irányította a szélesebb olvasóközönség figyelmét a „regionális sajátosságok”-ra, Az európai társadalomfejlődés értelmé-ben csak járulékosan utal a fejlődési adottságok különbözőségére és az időtényező jelentőségére.

Immanuel Wallerstein e tágabb összefüggésben különbözteti meg a kapitalista világrendszer fejlődésének négy korszakát.217 Periodizációja számunkra azért is nagyon lényeges, mert a gazdaságtörténeti ciklusok (1450–1640, 1640–1815, 1815–1917, 1917-től napjainkig) nemcsak a forradalmak gazdasági előzményeit teszik áttekinthetővé, de azt is magyarázzák: miért kezdődhetett meg a kapitalizmus konszolidációja egyes régiókban, miközben más régiók függő-periferikus helyzetbe kerültek, s csak jelentős késéssel, meghatározott szerepkört betöltve válnak a fokozatosan kiterjeszkedő tőkés világgazdaság részévé.

Itt annak kiemelését tartjuk elkerülhetetlennek, hogy az első ciklusokban, amelyeket Wallerstein az „európai világgazdaság” kifejlődéseként, megszilárdulásaként ír le, csak a szerepkörök, a {3-510.} munkamegosztás viszonylatai szilárdulnak meg, s nem a társadalmi rendszerek, a nyugat-európai országok erős magállamokként foglalják el e rendszerben helyüket, a hűbéri-rendi viszonyokban megmerevedett Kelet-Európa, valamint Latin-Amerika ugyanakkor gazdaságilag alárendelődik: nyersanyag- és élelmiszer-szállítóként a kifejlődő világgazdaság perifériájára szorul. Félperiferikus helyzet jellemzi két gyarmattartó birodalom, Portugália és Spanyolország státusát. Oroszország és Ázsia, valamint Afrika legnagyobb területei az említett időszakokban nem kapcsolódtak a világrendszerhez.218

A világgazdaság „globális vállalkozásba való átváltását” a modern indusztrializmus tette lehetővé. Az „expanzió” olyan nagy területekre terjedt ki, és olyan gyors volt, hogy „a rendszert gyakorlatilag újra kellett alkotni”.219

Ily módon az ipari forradalmat követő időszakban, miközben a hátrányosabb helyzetű társadalmak Európában és részben Oroszországban felzárkóznak, Ázsia és Afrika is perifériává vált. Az 1917-tel kezdődő új szakaszban új forradalmi feszültségek jelentkeznek, miközben változatlanul tart s új területekre terjed ki a „konszolidációs folyamat”.220

A gazdasági viszonyok módosulása természetesen a társadalmi-politikai feltételeket is alakította. A centrális helyzetben lévő tőkés országok világgazdasági pozíciójuk következtében s a gyarmatokon kitermelt extraprofit révén magasabb életnívót tudtak biztosítani a középrétegek színvonalára emelkedett kvalifikált munkásrétegeknek, és így nagyobb kockázat nélkül vállalhatták a polgári szabadságjogok kiterjesztését. E korántsem statikus állapotot Bibó István érdemben az európai társadalomszervezés tradícióiból vezeti le. Úgy is fogalmazhatunk: elemzésében ezért szerepel egyoldalúan feltételként az, ami nagyobb időmetszetet s a globális folyamatokat tekintve legalább annyira okozat, mint ok.

{3-511.} Utaltunk arra, hogy Bibó értelmezése szerint a szocializmus „a polgári demokratikus forradalom logikus folytatása”, „egy egységes folyamat második fázisa… A szocialista forradalom lényegében nem mond mást, mint azt, hogy amiképpen a született rang társadalmi funkciója túlélte magát, és felszámolandó – ahogy ez megtörtént a polgári forradalomban –, azonképpen a született vagyon társadalmi funkciója is túlélőben van, és a műgonddal alkotó ember életformájának a teljes győzelme azt kívánja, hogy ne csak főispánságokat és királyságokat, de gyárakat se lehessen örökölni, hanem a tényleges alkotó teljesítmény arányában ebben a munkában részt venni. Ez lényegében a szocializmus tartalma.”221

A szocializmus eme érvényes tartalma – vallja Bibó István – azért nem definiálódhatott, mert megfogalmazására olyan időszakban került sor, amikor Európában tetőzött „…a lényegében visszafelé fordult, restaurációba torkollott, saját teljesítményeit befejezni nem tudó francia forradalom nagy értelmezési válsága”.222 A marxi szocializmus – hite szerint – ezen értelmezési válság produktuma.

A bipolárisan elkülönülő vonulatok ily módon a kapitalizmus-szocializmus szembesülésének nagy kérdéskörében is újrateremtődnek Bibó társadalomfejlődési sémájában. Egyrészt adott – különösen Európában – a szerves átmenet lehetősége, másrészt jelen van és a félelmek forrása: a mindent hatalmi kérdéssé egyszerűsítő forradalmi mozgalom. Míg az előbbi a keresztény társadalomszervezés és humanizmus örököse, az utóbbi a jakobinus hagyományok folytatója.

Bibó meggyőződéssel vallja: ahol „a született uralmaknak nyomasztó lélektani súlyát az első forradalom tulajdonképpen már felszámolta”, adott a lehetősége „a második átalakulás esetleg elhúzódó, de békés lebonyolításának”.223 E feltételezést egyrészt arra alapozza, hogy az „a rengeteg, hallatlanul nagy anyagi lehetőségek fölött rendelkező és ugyanakkor teljesen felelőtlen privát ember”, akik „napjainkban a kapitalizmus összességét kiteszik”, ugyanolyan funkciótlanok, mint annak idején az arisztokrácia, {3-512.} s „egy fordulattal” hasonló módon kikapcsolhatók.224 A békés fordulat lehetősége Európában másrészt azért adott, mert e régióban: „Az egész keresztény társadalomszervezés és keresztény emberalakítás évszázados kohóin keresztülment nyugat-európai kapitalizmus igenis sokkal nagyobb mértékben moralizált formája a társadalomszervezésnek, semminthogy ne volna nagyon is érzékeny az önbizalmát megrendítő kritikára”.225

Az uralkodó osztály terminus használatát Európában Bibó István nem is tartja adekvátnak. Más a helyzet Latin-Amerikában, ahol „sokkal valóságosabban létező uralkodó osztályok gyakorolnak brutális és barbár hatalmat”.226

A funkció nélküli mamutvagyon csendes visszahúzódását – így teljes a kép – a séma logikája szerint a forradalmi szocializmus akadályozza, a mesterségesen gerjesztett forradalmiság ugyanis páni félelmet szül, s önigazolásra kényszerít. „Az a kapitalista összetartás, amit időnként a kapitalizmus föl tud mutatni, tekintélyes részben a szocializmus kihívásának az eredménye; a szocializmus riogatásával és fenyegetésével szemben jutnak el a kapitalisták oda, hogy összetartsanak, és kölcsönös védelemre szervezkedjenek.

Nem kívánunk történeti tényeket felsorakoztatni annak igazolására, hogy a monopoltőke – amely kiterjedt nemzetközi szervezettel rendelkezik – a világ minden általa ellenőrzött térségében milyen eszközökkel biztosítja hatalmát vagy befolyását. Idézzük viszont Bibó néhány évvel későbbi, nem sokkal halála előtt írt szövegét, amelyben a liberalizmus alakváltozásait jellemzi, s amelyben érdemben mond ellent önmagának, az „önfeladás” utópiájának. „Ezek helyett [mármint az egyház- és vallásellenesség, öncélú forradalmiság helyett – H. T.] megjelent a liberalizmus ellenkező előjelű új tehertétele, mely az egész rendszert mind a mai napig teljességgel hamissá és ellentmondóvá teszi; azzal, hogy az egész eszmerendszert alárendeli az aránytalan, funkciótlan és felelőtlen nagyvagyon önigazolásának. Ez a fejlemény a francia forradalom nagy hitelvesztése után állt be, mikor a polgárok, pontosabban a nagypolgárság megkezdte a forradalom {3-513.} által szabaddá tett tevékenységek haszonélvezetét, majd kiegyezett az arisztokráciával, megkezdte uralkodó osztályként való életét, és szembekerült a korai szocializmusnak a francia forradalmat végiggondoló követelményeivel. Ekkor került a szabadságjogok között első helyre a tulajdonjog szentsége. Ma ha Európában (Amerikában más a terminológia) liberális pártról hallunk, akkor az első, amit rögtön tudunk róla, hogy a nagytőke által támogatott pártról van szó, s nagyon örülhetünk, ha emellett még több-kevesebb tisztasággal őrzi a liberális szabadság klasszikus intézményrendszerét; hiszen jól tudjuk, hogy a nagytőke vagy annak legalább egy része adott esetben a legsötétebb reakcióval és fasizmussal is képes kooperálni…”228

Bibó Istvánnak Az európai társadalomfejlődés értelme c. írása harcosan antimarxista. Bírálata átfogó, korunk hisztériáiért „az európai társadalomszervezés hagyományaival tudatosan szakító”, „erőszak- és hatalomközpontú” marxista szocializmust oly módon teszi felelőssé, hogy egyidejűleg megkérdőjelezi valamennyi centrális kategóriájának (tulajdon, osztály, állam, érdek, forradalom) hitelességét.

Bibó István kritikájának szenvedélyességét motiválja, hogy életútján keserű csalódások érték, hogy a népfrontpolitikát meghamisító Rákosi-klikk – e politika támogatójaként – becsapta. 1956 is nyilvánvalóan fájó seb. Nem elvont elméleti kérdésekről meditál, s így érthető, hogy szava szenvedélyesebb. Ám Bibó István a negyvenes évek fordulójától szinte minden tanulmányában érzékeny felületeket tapogatott le, s elemzésének éppen az volt a sajátja, hogy minden oldalú megközelítésre törekedett; az indulatok alárendelődtek a tárgyszerű, diszkurzív elemzés követelményeinek. Ezért szembeötlő, hogy ez esetben a marxi szocializmus jellemzésében indulatai dominálnak. Korábban szólottunk 1956-os szerepvállalásáról és annak következményeiről, álláspontját e tény is nyilvánvalóan érzelmileg motiválta. Különösen szuggesztív a proletárdiktatúra sztálini értelmezésének s e politika következményeinek bírálata. A népfrontgondolat meghamisításával, az erőszak-koncentráció következményeivel kapcsolatos {3-514.} fejtegetései a szocializmus intézményrendszerének továbbfejlesztése szempontjából fontos tanulságokat kínálnak.

A marxi szocializmus bírálatát Az európai társadalomfejlődés értelmé-ben mégsem e pozitívumok jellemzik. A munkásmozgalom spontán történései, a 19. század szociáldemokráciájának historikuma, a blanquizmus, az ortodox és katedramarxizmus, Lenin, az októberi forradalom, a sztálini évek, a szocializmus megújulási kísérletei: objektív és szubjektív folyamatok, elméleti teljesítmények s lapos epigonizmus, forradalmi ideológia és törvénytelenségeket igazoló apologetika – tehát a legkülönbözőbb jelenségek, folyamatok, elméletek és eszmeáramlatok mosódnak tagolatlanul össze Bibó interpretációjában, alárendelődve koncepciója követelményeinek. Álláspontunk tételes kifejtését lehetetlenné teszi a bibói gondolatmenet extenzív jellege: reflexiói – igaz, nem időrendben és rendszerezetten – a forradalmi munkásmozgalom, a marxista-leninista elmélet és a létező szocialista társadalmak szinte minden dilemmájára kiterjednek. Ezért két – meggyőződésünk szerint a gondolatmenet szempontjából centrális jelentőségű – problémára korlátozzuk kritikai megjegyzéseinket.

Az első megjegyzésünk Marx bemutatásával és a marxi szövegek autentikus kezelésével kapcsolatos. Sémájával összhangban Bibó Marxot a jakobinizmus leszármazottjának tekinti, s eszmerendszere kialakulása szempontjából kitüntetett jelentőséget tulajdonít annak a ténynek, hogy Németországban született, és ott szerezte tapasztalatait. A németországi tapasztalatok, akárcsak a jakobinizmus hatása, valóban jelentős, azonban nem abban az értelemben, ahogy azt Bibó hangsúlyozza. Marx fiatalkori írásaiban ugyanis a feudalizmusellenes indulat a polgári szabadságjogok gazdag elemzésével társul, s még Németországban írja meg az emberi elidegenedés szenvedélytől izzó bírálatát. 1848-ban valóban „az addigi történelmi tapasztalatnak, nevezetesen a franciaországinak az igézete alatt állott”, s így – mint Engels írja – magától értetődő volt, hogy „a proletariátus forradalmának természetéről és menetéről alkotott elképzeléseinket erősen színezték az emlékezések 1789–1830 példaképeire”.229

{3-515.} Marx és Engels azonban éppen az 1848–1850-es tapasztalatok alapján, számot vetve azzal, miben nem igazolódtak előfeltevéseik, módosítják hipotézisüket. „A történelem azonban nekünk sem adott igazat; leleplezte, hogy akkori nézetünk illúzió volt. Sőt még tovább ment: nemcsak akkori tévedésünket rombolta szét, hanem azokat a feltételeket is felforgatta, amelyek között a proletariátusnak harcolnia kell. Az 1848-as harcmód ma minden tekintetben elavult… A történelem világosan megmutatta, hogy a gazdasági fejlődés állása a kontinensen akkor még korántsem volt érett a tőkés termelés megszüntetésére; bebizonyította ezt azzal a gazdasági forradalommal, amely 1848 óta az egész kontinenst megragadta… lehetetlen volt 1848-ban a társadalmi átalakulást egyszeri rajtaütéssel kivívni.”230

A felismerés, hogy lezárult a „forradalmak kora”, s megkezdődött a „tőke kora”, évtizedekre meghatározza Marx működésének irányát. A „német” Marx ugyanis ezen felismeréstől is vezettetve települ át Angliába, s kora „legpolgáribb” országának elemzése alapján kísérli meg modellálni a tőkés formáció fejlődéstörvényeit. Ez a közhelyszerűnek tetsző tény kívül esik Bibó látóhatárán.

Ami a marxi szövegek kezelését, illetve értelmezését illeti, Bibó szinte soha nem idéz szövegszerűen: a gondolatmenet általa lényegesnek tekintett mozzanatait emeli ki. Az esszéműfaj szabályai ezt lehetővé teszik, s a problémát nem a citátumok hiánya okozza, hanem az, hogy Bibó nem egy esetben Marxnak tulajdonít olyan gondolatokat, amelyeket az vagy nem képviselt, vagy később módosított. Még ennél is gyakoribb, hogy Marx gondolataként hivatkozik olyan nézetekre, amelyeket e tan vulgarizátorai, hibás gyakorlati döntéseket igazolni akaró szektáns képviselői fogalmaztak meg, s amelyek betűjük s szellemük szerint is ellentmondanak az autentikus marxi szövegeknek. Nemegyszer pedig Marx-kritikusok – mindenekelőtt Croce, Stammler, Marcuse – interpretációi alapján fejti ki Marx általa érvényesnek tekintett gondolatát. S mindez a Lenin-szövegek kezelésével és értelmezésével kapcsolatban is elmondható.

{3-516.} Idézzünk egy példát állításunk igazolására. Bibó, összhangban sémája alaptéziseivel, posztulál egy olyan marxi osztályfogalmat, amely egyrészt a jakobinus örökség továbbélését tanúsítja, másrészt az erőszakkultusz elvi alapjául szolgál. „Mikor a marxizmus – írja Bibó – az osztályuralom megdöntésének programját tűzi ki, akkor valójában nagy mintaképe, a francia forradalom, azaz az abszolút királyság és az azt körülvevő kisszámú udvari arisztokrácia megdöntésének nagy mintáját tűzi ki. Nem veszi tudomásul, hogy a kapitalista vezető osztály sokfejű, széteső, egymással marakodó, plurális érdekeiben szétbomló valami, amit mesterségesen kell úgy feltüntetnünk a minél drámaibb megdöntés érdekében, mint ami egyetlen uralkodó akaratnak összegét jelenti.”231

Nem állítjuk, hogy nem található olyan interpretáció, amely Marx osztályfelfogását ilyen irányba „értelmezi át”, jóllehet az abszolút királyság és az azt körülvevő kisszámú udvar megdöntésének mintaként való bemutatása filológiai ritkaságként is nehezen lenne fellelhető. A kérdés lényege azonban nem ez. Marx az osztály s közelebbről a tőkésosztály fogalmával különböző absztrakciós szinten s összefüggésben foglalkozik. Az osztály tudományos fogalma – mert bármily szenvedéllyel kérdőjelezi is meg az életmű tudományos értékét Bibó István – Marx gondolati hagyatéka, az egyetemes tudománytörténet integráns része, a tőkés formáció analitikus fogalmak (konkrét munka, absztrakt munka, használati érték, csereérték, érték) segítségével elvégzett elemzésén alapszik. Ezen elemzés célja a tiszta osztályviszonyok modellálása. A modellben – annak természetéből következően – az osztályviszonyokat egyneműsítő folyamatok állnak előtérben. A tőkés újratermelés mechanizmusának teoretikus vizsgálata ugyanis megkövetelte az e formáció lényegi jellemzői szempontjából külsődleges – különös, egyedi – körülmények mellőzését. Minden dogmatizmus ősforrása ezen tiszta osztályviszonyok empirikus adottságként való kezelése. Mindaz ugyanis, ami a modell megalkotása szempontjából esetleges, a politikai cselekvés szempontjából sorsdöntő lehet; a politika terrénumául ugyanis {3-517.} történelmileg mindig egyedi vonásokkal is rendelkező nemzeti társadalmak, régiók s ezek viszonyrendszere szolgál. Az osztály empirikusan megragadható jellemzői ezért mindig a konkrét helyzet elemzésén alapulnak. Az Osztályharcok Franciaországban, akárcsak a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája vagy a Polgárháború Franciaországban az ilyen típusú elemzések iskolapéldái. S e művekben éppen a burzsoázia frakcionáltsága kap hangsúlyt, mint ahogy Lenin elméleti hagyatékának is egyik legfőbb jellemzője e finomabb rétegzettség feltérképezése. Példaként említem A kapitalizmus fejlődése Oroszországban című korai művének parasztságképét.

Marxnál és Leninnél az osztálystruktúra elemzése valóban nem leíró, s az osztályharc belső dinamikájának jobb megértését szolgálja. Az osztályharc mesterséges elemzésének tétele azonban Sztálin elméleti produktuma, a marxi-lenini kérdésfeltevésben a végső cél a társadalmat megosztó antagonizmusok felszámolása, az osztály nélküli társadalom megteremtése.

Az európai társadalomfejlődés… marxizmus-interpretációja nem előzmények nélküli. Már az 1956 októberében született cikktervezet232 érdemben egyenlőségjelet tesz az elődök, illetve Sztálin – sztálinizmusként jellemzett – gondolati rendszere s politikai praxisa között. E fragmentumnak is visszatérő motívuma, hogy a párt tulajdonképpen „kiváltságos és machiavellista erőszakszervezet”, logikus következménye az osztályharc öncélú kultuszának, mely a marxizmus lényege.

Ám e fogalmazványban is – mint erre az 1956-os események összefüggésében utaltunk – Bibó megkísérelte elkülöníteni a marxizmus-leninizmus – szűkösnek minősített – „filozófiai, társadalmi és történelmi szemléletét” a „politikai és társadalmi harc”-nak a marxizmus által hirdetett „végső célkitűzéseitől”, melyek summázatában: „a szabadság az ember felszabadítása a természet, a munka és a társadalmi elnyomás szolgasága alól. Ennek a célnak az érvényességéhez és a feléje való haladás lehetőségének érvényességéhez sem fér semmi kétség.” Kétségessé – Bibó akkori álláspontja szerint – egyrészt „az eszméknek az a rendszere {3-518.} vált”, amelyet e cél köré a marxizmus-leninizmus épített, másrészt az eszmék alapján kiépített azon eszközök, melyek nem a kitűzött cél felé, hanem attól elfelé vezettek; az erőszak kultusza, a diktatúra állandó szítása s egyáltalán a minden erkölcsi gátlástól felszabadított taktikai szempont egyeduralma.233

Tekintsünk most el annak mérlegelésétől, hogy a politikai és társadalmi harc végső célkitűzései ilyen egyértelműséggel elkülöníthetők-e az azt megfogalmazó eszmerendszer ideológiai, filozófiai, társadalmi, történelmi előfeltételezéseitől, s továbbá annak újólagos elismerésétől, hogy milyen torzulások voltak a kísérő tünetei a marxizmus dogmatikus, apologetikus értelmezésének. Az európai társadalomfejlődés értelme marxizmusképe szempontjából ugyanis fontosabb, hogy Bibó elhagyja a fentebb idézett disztinkciót. E tény a mű mondanivalója s Bibó egész gondolati evolúciója szempontjából azért jelentős, mert míg korábban – a teoretikus kiindulópontok elutasítása ellenére – a marxi szocializmust az európai progresszió részének tekintette, s csak a proletárdiktatúra „szervetlen” megvalósításától határolta el magát – gondoljunk az októberi forradalom pozitív felhangoktól korántsem mentes jellemzésére A magyar demokrácia válsága című tanulmányában –, jelen írásában azt egyértelműen az európai társadalomfejlődés egyik zsákutcájaként jellemzi. Egyúttal e fejlődési vonal jellemzőit is részlegesen módosítja. Ezzel függ össze az a már említett tény, hogy a fejlődés régióinak történelmileg konkrét elemzése helyett az egyensúlyt biztosító, illetve az azt megbontó fejlődésvonalak rajzát kapjuk, melyek minősítésében meghatározóak az európai társadalomszervezés elveiként definiált értékek.

Ezen értékmegfontolások a létező szocializmus jellemzésének is alapjául szolgálnak. Az első szocialista forradalmakat, amelyek a 20. század szerkezeti sajátosságaiból következően viszonylag elmaradott országokban törtek maguknak utat, Bibó István a „marxista szocializmus” derivátumaként jellemzi, azonosítva mintegy a marxi szocializmus eszményét a létező szocializmus történelmi adottságaival. A forradalmak tényleges alakulását {3-519.} befolyásoló kelet-európai (vagy ázsiai – Kína, Vietnam, Korea) regioniális sajátosságok így a marxi szocializmus szubsztrátumává válnak.

Nem kétséges: a „marxista szocializmus” érvényessége nem korlátozható régiókra. A dogmatizmus hajlamos e gondolatot oly módon értelmezni, hogy azonosítja a fennállót az eszményivel. Bibó nem e leegyszerűsítő művelet káros következményeiről készít látleletet, hanem szuggesztíven jellemezve eme „befejezetlen társadalmak” számos gyermekbetegségét, azonosítja azokat a „marxista szocializmussal”. Ily módon egybemosódnak a történelmileg még meg nem oldott (vagy az adott helyzetben meg nem oldható) problémák a torzulásokkal, s e társadalom lényegi jellegzetességeként definiálódnak a történelmi okokra visszavezethető kitérők és kényszerpályák.

Kíséreljük meg egy Bibó István által jellemzett tétel összefüggésében szemléltetni állításunkat. A marxista szocializmus erőszakkultuszának egyik megnyilvánulási tüneteként ír az osztályharc feltételeinek tudatos dramatizálásáról, a kompromisszumkészség hiányáról. Bibó Lenint idézi: „…nagyon jó lenne a kapitalistákat egy alku révén kifizetni, szerencsére azonban ez nem lehetséges, és a békés átmenetnek az elátkozott képét még felvázolni sem szabad, mert a kapitalisták olyanok, hogy velük ezt nem lehet megcsinálni.”234

Nemcsak a konkrét szövegösszefüggések, hanem a szocialista forradalmak általános és egyedi sajátosságainak tárgyszerűbb értelmezése szempontjából is indokolt Lenin Bibó által hevenyészetten citált szövegének pontos felidézése. Vitatkozva Buharinnal, aki 1918 tavaszán azt fejtegette, hogy ne alkudozzanak a burzsoáziával, hanem – mint azt Marx Angliában javasolta – fizessenek megváltást, s zárják ki egyszer s mindenkorra a tőkét Oroszországból, Lenin valóban elvetette e javaslatot, mert az ugyan tetszetős volt, és radikális, de nem számolt „a mostani oroszországi helyzet konkrét sajátszerűségével”. Marx elgondolása a 19. századi Anglia konkrét helyzetének elemzésén alapult. „A múlt század hetvenes éveinek Angliájáról, arról az időszakról {3-520.} volt szó – írja Lenin –, amikor a premonopolista kapitalizmus elérte fejlődése tetőpontját, arról az országról, amelyben akkor a legkevesebb volt a militarizmus és a bürokrácia, arról az országról, amelyben akkor a legtöbb lehetőség volt a szocializmus »békés« győzelmére abban az értelemben, hogy a munkások »kifizetik« a burzsoáziát.”235

A Bibó által felvázolt marxizmuskép szempontjából külön is figyelemre méltó, hogy Lenin hogyan argumentálja saját állítását: „Angliában akkor a következő körülmények biztosították volna azt, hogy a tőkések alávetik magukat a munkásoknak: 1. a lakosságban, a parasztság híján, teljes túlsúlyban voltak a munkások, a proletárok…; 2. a proletariátus kitűnően meg volt szervezve a szakszervezetekben (Anglia akkor ebben a tekintetben első helyen állt a világban); 3. a politikai szabadság évszázados fejlődése révén iskolázott proletariátus aránylag magas kulturális színvonalon állt; 4. Anglia nagyszerűen szervezett tőkései… régóta megszokták, hogy a politikai és gazdasági kérdéseket kompromisszum útján oldják meg. Íme, ilyen körülmények folytán merülhetett fel tehát akkor annak a lehetőségnek a gondolata, hogy Anglia tőkései békésen alárendelik magukat az angol munkásoknak.

Nálunk ezt az alárendelést bizonyos konkrét feltételek biztosítják (az októberi győzelem és a tőkések katonai és szabotálásban megnyilvánuló ellenállásának elfojtása október és február között). Nálunk a munkásoknak, a proletároknak a lakosságban való teljes túlsúlya és nagyfokú szervezettsége helyett a győzelem tényezője az volt, hogy a szegényparasztság és a gyorsan tönkrement parasztság támogatta a proletárokat. Nálunk, végül, nincs meg sem a műveltség magas foka, sem a kompromisszumokra való hajlandóság.”236

S ellentétben Bibó idézett interpretációjával – az intervenció előtt – Lenin mégis elképzelhetőnek tartotta „a kompromisszum vagy a kifizetés módszerét”, legalábbis a tőkések meghatározott kategóriáinak esetében.237

A polgárháborús évek nem kedveztek az ilyen kísérleteknek. {3-521.} Az intervenció s a belső ellenforradalom leverését követően azonban Lenin a hadikommunizmus felfüggesztését s az új gazdasági politikára való áttérést kezdeményezi. E politika elemeként a kompromisszumnak (koncesszió, szövetkezeti kapitalizmus) új formáira tesz javaslatot. Javaslatait – amelyek „az elátkozott békés átmenet” lehetőségeivel is foglalkoznak – részben a polgárháború után kialakult válságos helyzet motiválta.

A kaukázusi köztársaságok kommunistáihoz írt – 1921. áprilisi keltezésű – levele arról tanúskodik, hogy négy év tapasztalatait figyelembe véve, a koncessziók alkalmazását a paraszti országokban kedvezőbb körülmények között is szükségszerűnek ítélte. Sőt azon a véleményen volt, hogy minél kedvezőbbek a feltételek, annál bátrabban, türelmesebben kell keresni a békésebb utat, a finomabb átmeneteket.238

Az 1921 tavaszán életbe léptetett intézkedések kezdeti eredményekkel jártak: a korábban béna testrészekben megindult a vérkeringés. 1921 őszén – az első fél év tapasztalatai alapján – feltételezéseit az új gazdaságpolitika jellegéről és annak várható kihatásairól – Lenin – mégis módosítja, s ekkor már teljes egyértelműséggel vonja le a következtetést: számolni kell a piac törvényeivel. Nemcsak a belső tényezők indokolják ezt, de a külső adottságok is: a kapitalista környezet s a nemzetközi munkamegosztásnak e közegben ható törvényei.

Ami a hatalom jellegét illeti: az erők „szabadabb játéka” felszínre hoz bizonyos ellentmondásokat. Így például: „…minthogy feltétlenül szükség van arra, hogy emeljük a munka termelékenységét, veszteségmentessé és jövedelmezővé tegyünk minden állami vállalatot, minthogy elkerülhetetlenül a hivatali érdekek túlzott előtérbe helyezésére és hivatali túlbuzgóságra vezet, feltétlenül bizonyos érdekellentétet szül egyfelől a munkásság, másfelől az állami vállalatok igazgatói, illetve e vállalatok fölöttes hatóságai között.”239 Az érdekkollíziók – ebben az értelemben, az alapvető érdekek azonossága ellenére is – elkerülhetetlenek. E helyzetelemzésből bontja ki Lenin a társadalmi szervezetek „kétirányú elkötelezettségével” kapcsolatos felfogását, amelyet már 1920 végén körvonalazott.240

{3-522.} A szakszervezetek szerepével foglalkozó vitában – amely egyébként megelőzte a NEP-re való áttérést – többről van szó, mint „kompromisszumkészségről”: az emberfelettien nehéz, végsőkig kiélezett helyzetekben is új utakat kereső, az ellentmondásokkal megalkuvás nélkül számot vető Lenin alakja rajzolódik ki markánsan e polémiában. Mert e plénumon Leninnek egész tételrendszerekkel kellett szembefordulnia. Miért s kivel szemben kell védelmezni a munkásosztályt, amikor nincs burzsoázia, s az állam munkásállam? Hogyan kerülhet összeütközésbe a munkásság saját államhatalmával? – hangzottak az ellenvetések. Az értetlenség oka: egyes vezetők fetisizálták az állam munkásjellegét. Nem számoltak azzal a ténnyel, hogy az új szovjet állam, minden forradalmi változás ellenére, még hosszú időn keresztül hordozza a régi apparátus tehertételét. „Egyes teoretikusok az »ideális« munkáshatalomról meditálnak – mondta Lenin –, az absztrakciók olyan eszmények birodalmába visznek el bennünket, amitől még messze vagyunk. Nekünk az átmenet realitásaival kell számolnunk. S ezért kell kialakítanunk olyan hajlékony, finom érzékenységű és dinamikus szervezeti formákat, amelyek egyidejűleg biztosítják, hogy megvédjük a munkásokat államukkal szemben, és hogy a munkások megvédjék államunkat.”241

Korántsem állítjuk, hogy Lenin ezen stratégiai jelentőségű elgondolásait Sztálin megvalósította. Csak Bibó azon állítását kívántuk autentikus Lenin-szövegekkel szembesíteni, mely szerint Lenin – Sztálinhoz s különösen annak „legjobb” magyarországi „tanítványához” hasonlóan – az osztályharc mesterséges élezésének híve, „a hatalomkoncentrációnak”, az erőszakkultusznak megszállottja volt.

Jól tudjuk, hogy Bibó az általa vállalt műfaj – s tágabban: a politikaelmélet – sajátosságaiból következően a példákat nem tekintette a bizonyítás eszközeinek, mert „bármilyen ilyen séma önmagában nem bizonyítható, s nem is cáfolható, példát lehet fölhozni rá a végtelenségig, de éppúgy az ellenkezőjére…”242 A szövegek autentikus kezelését azonban maga is követelménynek {3-523.} tekinti, s elmarasztalja azt a fajta érvelést, mely szerint „az ellenfelet visszaélésénél fogva cáfolom meg, a saját álláspontomat ideális állásponton mérem”. De vajon a marxizmus szektás-dogmatikus eltorzítóit és a marxizmus reprezentatív gondolkodóit egy szintre emelve, pontosabban Marx és Lenin filozófiai, társadalomelméleti nézeteinek erősen vulgarizált változatait cáfolva, Bibó István nem téved-e maga is erre az útra?

Számos vitakérdésről kellene még szólnunk, ám nyilvánvalóan nem ezen utószó feladata a marxizmus történeti-logikai alapjainak rekonstrukciója, a létező szocializmus mai dilemmáinak jellemzése. A Bibó által kritikailag vizsgált kategóriákról számos publikáció jelent meg: az állam szerepe, az érdekképviselet rendszere, a tulajdon fogalma, a társadalmi ellenőrzés jelentősége – a marxista szocializmus és tudományok megújulási készségét is tanúsítva – állandó vitatémává vált. S ez természetes is: a marxista elmélet szigorú történeti beágyazottsága egyenesen parancsolóvá teszi a folyamatos önkorrekciót.

IV.

TARTALOM

VI.