| 1. A francia forradalom kezdetei, kibicsaklása és hitelvesztése | TARTALOM | [3. A liberális demokrácia torzulásai] |
FEJEZETEK
Ha a francia forradalomban alapozódó liberális demokratizmus ma is érvényes gondolat- és intézményrendszerét akarjuk megmutatni, akkor a francia forradalom első két esztendejének a vívmányait és uralkodó eszméit kell megismernünk. Annak a két esztendőnek az eszméit és intézményeit, amelyek Franciaországot és egész amelyek visszaszerzéséhez a {4-773.} rémuralom után csaknem egy évszázadnyi küzdelem szükségeltetett.
Az eszmerendszernek két fő alkotóeleme volt. Az egyik elvi alapjait Montesquieu fektette le, központi elve a hatalom elválasztása volt. A másik elv alapjait Rousseau rakta le, központi elve a népszuverenitás gondolata volt. Hangsúlyozni kell, hogy egyik sem sorolható a 18. században burjánzó, valamely agyszüleményként, gondolati konstrukcióként létrejött utópiák közé, hanem mind a kettő nagyon is reális matériából indult ki.
Montesquieu a hatalmak elválasztásának angol, Rousseau a közvetlen népuralom svájci gyakorlatából indult ki. Igaz, hogy egyik sem észlelte pontosan a „mintaképek” objektív működését, pontosabban szólva, mind a kettő magasabb elvi síkra emelte azt a gyakorlati matériát, amit a körülményekhez képest jobbnak vélt és utánzandónak talált. Sokszor rámutattak már arra, hogy az angol parlamentarizmus éppúgy nem követte a montesquieu-i „hatalmak elválasztásának” elvét, mint ahogy a viszonylagos svájci demokrácia sem követte a rousseau-i elvet; vagyis maguk a gondolkodók emelték ki a meglévő matériából a továbbfejleszthető és elvi síkra emelhető anyagot; azok mégsem voltak merőben eszmei konstrukciók.
A francia forradalom során azután a két elvet igen gyakran dogmává merevítették és abszolutizálták, sőt egymással szembe is állították. A hatalmak megosztásának elvéből következően a szabadság eszméjét dogmává emelték, amiből annak dogmatikus kezelése következett; a népszuverenitás elvéből pedig az egyenlőség eszméjét emelték abszolút rangra, s ebből következett annak dogmatikus kezelése. Ezek szembeállítása azonban már csak az eszmei konstrukció síkján történhetett, hiszen a konkrét matériákból, azaz az angol és a svájci politikai gyakorlatból sem a hatalmak szétválasztása, sem a népszuverenitás nem volt szembeállítható. A népszuverenitás ugyanis csak azt jelentette, hogy népi választás {4-774.} útján lehet belépni a hatalomba, a hatalmak elválasztása pedig azt jelentette, hogy egynél több hatalmi gócot lehet és kell létrehozni. Ez a kettő egyáltalán nem összeegyeztethetetlen, csak akkor, ha abszolút eszménnyé általánosítjuk őket. Éppen ezért nagy tévedés azt hinni, hogy a gazdagság és egyenlőség szembeállítása valamiképpen a francia forradalom központi eszméje volt. A francia forradalom alapeszméje a népszuverén hatalmak elválasztása volt. A hozzájuk absztrahált dogmatikus, szélsőséges abszolút eszmék nem a francia forradalom irányító eszméi, hanem már csak dogmatikus elveinek abszolutizált eszméi voltak; a francia forradalom uralkodói eszméit tehát nem úgy kell elképzelni, hogy kezdettől fogva azok mozgatták volna a társadalmat. A társadalmat a népszuverenitás perspektívája, a hatalmak elválasztásának gyakorlati hasznossága mozgatta meg.
Az eszmék dogmatikus kezeléséből levont, abszolutizált következtetések némileg már a francia karteziánus szellemnek és bizonyos fokig a helyzet kiéleződésének a következményei voltak. A szabadság, egyenlőség sem voltak eredetileg absztrakt eszmék, hanem egy nagyon is konkrét gyakorlati problémát testesítettek meg. Nevezetesen: mi történjék akkor, ha a háborús helyzetben az élelmiszerárak felhajtása a spekulációk révén bekövetkezik? A szabadság dogmatikus hívei azt mondták, hogy nem szabad az árat szabályozni, mert ez ellenkezik a szabadság elvével. Ez a többé-kevésbé jómódú osztályoknak volt a harci álláspontja. A szegényebb osztályok viszont az egyenlőség elvére hivatkoztak, mivel az élelmiszerhiány esetén ez az egyedül lehetséges szabályozó elv.
Ezek az elvek így csaptak össze a konkrét kérdésekben. Nyilvánvaló, hogy ezeket a kérdéseket nem lehet merőben elvi síkon eldönteni. Az élelmiszerhiány és a jegyrendszer a dolog természeténél fogva magával hozta az egyenlőség elvét, az árubőség pedig a dolog természeténél fogva magával hozza a szabadság elvét, ám egyik sem olyan elv, amit minden helyzetben abszolút irányadóként lehetne alkalmazni.
Melyek is azok az intézmények és eszmék, amelyek a francia forradalomból kiszűrhetők és időállóaknak bizonyultak? Először is a rousseau-i népszuverenitás elvét említeném, hiszen ennek jelentősége rendkívül nagy. Vele a súlyát fokozatosan, majd hirtelen elveszítő monarchikus elv helyébe egy új legitimitáselv állítódott. Ez az elv a helyzet törvényesítése szempontjából lehetőséget nyújt annak eldöntésére, hogy ki az, aki törvényesen és a rend szerint, nem pedig a puszta nyers erőszak révén jogosult a politikai hatalom gyakorlására. A monarchikus elv elejtésével nagy űr támadt a társadalomban, s ebbe az űrbe nyomultak be a legkülönbözőbb zsarnokok, diktátorok és oligarchiák. Éppen e veszély elhárítása céljából óriási a jelentősége annak, hogy a népszuverenitás elve gyakorlati megoldásokat sugallt az ilyen helyzetekre. A népszuverenitás elve az elmúlt 200 esztendő alatt olyan mértékben fejlődött, hogy ma már természetesnek találjuk: adott esetben annak a kérdésnek az eldöntésére, miként is jöjjön létre az alkotmány, ki foglaljon el – akár személy, akár intézmény – ilyen-olyan hatalmi helyzeteket, kritikus területi vitákban egy-egy terület hova tartozzék, a legjobb módszernek szinte a világközvélemény szerint is a népszavazást, a nép által való választást tartjuk. Az sem változtat ezen, hogy a népszavazások meghamisíthatóak. Ám az elv 200 év óta ennek ellenére sem igen tehető kérdésessé. A népszuverenitás elve tehát az első számú vívmánya a francia forradalom eszmerendszerének.
Ha a nép szuverén, akkor – fogalmazható meg a forradalom másik vívmánya – a társadalomra gyakorolható hatalomnak a szuverén néptől kell kiindulnia. E tekintetben többféle megoldás alkalmazható: elsősorban is egy parlamentszerű testület és a neki felelős kormány, vagy egy elnök direkt módon való megválasztása. Ez esetben alapvető követelmény {4-776.} az, hogy a választást se erőszak, se csalás meg ne hamisítsa. Nem választás az, ahol erőszak játszik közre, s az sem, ahol nincs mi között választani.
A liberális demokratizmus soron következő követelménye az ellenzék megengedettsége. Ez a belátás nehezen született meg a francia forradalomban, állandóan küszködtek a többség zsarnokságra való hajlandóságával. Csak a vonatkozó angol politikai gyakorlat sugallata alapján győzedelmeskedett az az elv, hogy a szabadságelvű népszuverenitás gyakorlásához az is szükséges: az új politikai testületeken belül vagy a létrejött vezetéssel szemben megengedhető az ellenzék is.
A népszuverenitás, egyben a szabadság és egyenlőség elvéből következik a személyhez kötött különleges, a nép érdekeit nem szolgáló kiváltságok eltörlése is. A francia forradalom egyik legzajosabb és legsikeresebb akciója a kiváltságok eltörlése, és világszerte lelkesen fogadott lépése az emberi jogok kodifikálása volt. Mindazoknak az emberi jogoknak a kodifikálása, amelyek nélkül a népszuverenitás üres szólam maradna: a szólási és gyülekezési szabadság, mindenféle önkénytől, az önkényes letartóztatástól való mentesség. Ezek az angol politikai gyakorlatban már többé-kevésbé ismertek voltak, de először a francia forradalom foglalta őket kódexszerűen jegyzékbe.
Ehhez a ponthoz kapcsolódott az államhatalmak különválasztása elvének legfontosabb követelménye: a bírói függetlenség. Hiszen az említett szabadságjogok csak úgy érnek valamit, ha az államhatalommal szemben létezik egy fórum, ahol eredményesen lehet fellépni, egy olyan fórum, amelyik az államhatalomtól független.
Az államhatalmak különválasztásának az elvét azonban – hamar felfedezték – lehet dogmatikusan is kezelni, olyan módon, hogy az ne a szabadság biztosításának, hanem a szabadság korlátozásának, sőt az önkénynek az eszköze legyen. Hamarosan felismerték, hogy a bíráskodás és a végrehajtó hatalom különválasztásával kizárható a közigazgatás bírói felülvizsgálata. Tipikus esete ez annak a dogmatizmusnak, amely nem merőben az emberi fejekben levő merevségből származik, hanem azt egy jól körülhatárolt érdek mozgatja. A bürokrácia, az államhatalom fontos érdeke az, hogy akcióit ne lehessen fölülvizsgálni. Szerencsére a mintaképül szolgáló angol politika az államhatalmak elválasztását nem a montesquieu-i séma szerint gyakorolta. Ellenkezőleg: természetesnek tartotta, hogy a közigazgatási és kormányhatósági döntésekkel szemben is megvan a bírói felülvizsgálat lehetősége. Ennek a hatására, az európai kontinentális liberális demokrata államrendszerekben némi kínlódás után, így alakult ki a közigazgatási bíróság, éspedig az államhatalmak elválasztásának elvét tiszteletben tartva. Ahol a szabadságjogokat komolyan vették, ott a közigazgatás feletti bíráskodás a teljes bírói függetlenség intézményes biztosítékait hordozta.
Mindezek együtt olyan láncolatot alkotnak, amelyek egymást kölcsönösen biztosítva, egymással összefogva és egymást támogatva létrehozzák az intézményesült szabadság mind ez ideig legsikeresebb rendszerét. Sokszor megpróbálták, hogy ezen intézmények közé éket verjenek, közöttük ellentéteket konstruáljanak. Ezeket azonban úgy kell felfogni, mint a fogaskerekek láncolatát, mint egy társadalmi és politikai fogaskerékrendszert. Ebből a rendszerből természetszerűen egyetlen darabot sem lehet kivenni anélkül, hogy az egész össze ne omoljon. Nem lehet ott parlamentáris {4-778.} szabadság, ahol a szólásszabadság nem biztosított. Nem lehet ott szólásszabadság, ahol a közigazgatási határozatok elleni bírói jogvédelem nem biztosított. Nem lehet a közigazgatási határozatok ellen bírói jogvédelmet nyújtani úgy, hogy közben a sajtószabadság ne legyen biztosított, hiszen ezek mind-mind kölcsönösen föltételezik egymást. Ez az egész rendszer együttvéve alkotja a szabadságnak, a szabadon működő szuverenitásnak eleddig legtökéletesebb rendszerét. Minden olyan elméleti érvelés és kísérlet, amelyik ezt valamiképpen polgári specialitásnak akarja minősíteni, amelyik valamely társadalmi osztályhoz, egy bizonyos történeti helyzethez akarja kapcsolni, s aminek – mondjuk – egy merőben más helyzetben nincsen értelme és nincs jogosultsága – valójában átlátszó kísérlet a zsarnokság valamilyen formájának visszahozására. Ennél jobbat eddig még nem találtak ki. Mindezeken kívül még nagyon sok hiányossága lehet egy-egy társadalmi rendszernek, de ahhoz, hogy ezeket a hiányosságokat orvosoljuk, nincs szükség a szóban forgó vívmányok félretételére.
| 1. A francia forradalom kezdetei, kibicsaklása és hitelvesztése | TARTALOM | [3. A liberális demokrácia torzulásai] |