vőfélyvers, vőfélymondóka, vőfélyrigmus

a népi → vers alkalmi válfaja, a → lakodalom szertartásmestere által elszavalt, az ünnepségsorozat fontosabb mozzanataihoz kapcsolódó kötött formájú alkalmi szöveg. A → vőfély a középkori → mulattatók, a 16–18. sz.-i énekes szolgák, szolgadiákok újkori népi megfelelője, aki azonban rendszerint nem → alkotója, hanem csak → előadója a vőfélyverseknek; a helyzethez illő módosításokat azonban ő végzi el. A vőfélyversek szerzői korábban az iskolamesterek, diákok, utóbb falusi néptanítók, kántorok és → népi verselők, vőfélykedő parasztok voltak. Szövegeik egy része → ponyván is megjelent; a nyomtatott vagy kéziratos másolatban terjedő → vőfélykönyvek a lakodalom menetének megfelelő sorrendben közlik a vőfélyverseket s a vőfélyek egyéb kötelességeit. Írásbeliség híján mindezek szóhagyományban éltek és maradtak fenn; az ilyenek formailag a legcsiszoltabbak, tartalmilag a legnépiesebbek; különösen régi hagyományú vidékeken (pl. a székelyek között) találkozunk velük. A vőfélyversek évszázados hagyományokat tartottak fenn: valószínűsíthető a nemesi lakodalmak költészetének, továbbá a kéziratos énekköltészetnek a hatása, sok iskolás-diákos (pl. ókori mitológiai utalás) vonás is kimutatható. Nyomot hagyott a hitújítás oktató költészete is (a házastársak tanítása; a vőfélyek vitája a házasságról stb.), időközben sok népi elem (tréfás toborzó, pártabúcsúztató stb.) került be; a rétegek elkülönítése további kutatásra vár. Bár a vőfélyversek országos elterjedésűek, az egyes szokások, a lakodalmi étkek stb. szerint bizonyos táji különbségek is kimutathatók; nem ismerjük azonban eléggé pl. a dunántúli és felföldi vőfélyverseket. – A vőfélyverseket többnyire szavalják, ritka az énekelt változat (ÉNy-Mo.-on gyűjtöttek ilyet). A hosszú, terjengős és tudálékos szövegek → verselése legtöbb esetben gyenge, a → rímek erőltetettek, a versszak rendszerint hiányzik; formailag a verses szerelmi levelekhez hasonlítanak. – A vőfélyversek alkalmak szerint csoportosíthatók; a legfontosabbak a következők: vendéghívás (– Szívhajlandósággal jöttünk be a házba; Hívjuk a ház népét egy ártatlan nászba...); a → menyasszony búcsúztatása (– Most a hegedűnek némuljon zengése, Mert búcsúzásomnak most lészen kezdése!...); beköszöntés (– Ím, itt a menyasszony velünk megérkezett. Tessék, násznagy uram, fogjon vele kezet!...) oktatás (– Arany-ezüstért, cifra ruháért, Leányt el ne végy koszorújáért!...) a fogások tréfás bejelentése (– Gyönge borjúhús ez, mit hozok tormával, Csak harminc tavasszal járt ez az anyjával...); a menyasszonytánc indítása (– Im, itt áll előttünk az ékes menyasszony, Hogy menyecske-fejjel először mulasson!...); berekesztés (– Most hogy reggel vagyon, már hazaindulunk. Boldog házasoktól szépen elbúcsúzunk...). (→ még: iparosdal, → kánai menyegző, → katekizmusi ének, → lakodalmi ének, → táncszó) – Irod. Ortutay Gyula – Katona Imre: Magyar népdalok (I., Bp., 1970).