KERESZTELŐ

A KERESZTSZÜLŐK KIVÁLASZTÁSA

A keresztszülőket jó előre kiválasztották. Ebben a gyermek szülei döntöttek. A múlt század végéig általános gyakorlat volt, hogy idegent hívtak komának, azaz nem rokont. Leggyakrabban az apa vagy anya ifjúkori pajtását, ezzel megszilárdítván, új formában megerősítvén a régi barátságot. Mikor időszerű lett, a másik fél visszahívta őket keresztszülőnek. Elterjedt volt az is, hogy szegényebb családok módos gazdát tiszteltek meg a felkéréssel. Ezt elutasítani nem illett, de a visszahívás ilyen esetben nem volt feltétlenül kötelező. Újabb levéltári kutatásokból tudjuk, hogy egy-egy jómódú, feltehetőleg köztiszteletben álló házaspár a 18–19. századi anyakönyvekben gyakran fordul elő keresztszülőként különböző családok gyermekeinél (Kelemen 1981: 205; Morvay J. 1984: 288–289). Volt, ahol a komaság öröklődött, azaz a szülők saját keresztszüleik gyermekei (kereszttestvérek) közül választottak. Alkalomszerűen másutt is előfordult, de például a háromszéki Esztelneken úgy volt szokás, hogy ajánlkoztak komának. Gyakoribb az volt, hogy házaspár kereszteltetett. Ha még nem volt házas, akit kiszemeltek, átmenetileg annak közeli rokonságából helyettesíthette valaki a másik félt. Kevés kivétellel a katolikusoknál egy pár keresztszülő volt, s ugyanazok tartották keresztvíz alá a házaspár valamennyi gyermekét. Protestánsoknál viszont több komapárt, s gyermekenként többnyire másokat hívtak, bár a szoros értelemben vett keresztszülői funkciókat ellátó főkomapár gyakran végig azonos volt, csak a többiek (garasos, lógó, száraz komák) cserélődtek. A módos gazdacsaládok elsőszülött fiánál esetenként 15–20-ra felduzzadt komapárok számára az {7-26.} egyház is felfigyelt, és már a 18. századtól igyekeztek fellépni a túlzások ellen. Századunkban gazdasági és társadalmi okok következtében mind gyakoribbá vált, hogy a közvetlen rokonságból választják a keresztszülőket. Mindkét szülő hozzátartozói számba jönnek. Egyre ritkul, hogy a testvéreket végig ugyanazok tartják keresztvíz alá, s nem kikötés az sem, hogy egymás házastársai legyenek a keresztszülők.

Sokszor a gyermek világrajötte előtt, vagy még házasulatlan korban, bizonyos szokásszerű keretek mellett létrejött a megegyezés a komaságra, inkább a férfiak között, bár az ellenkezőjére is van példa egyes vidékeken. Az pedig országszerte általános volt, hogy a bába, végezvén a szüléssel, ünnepélyesen felkérte a keresztszülőket, vagy ha már komák voltak, bejelentette az újabb gyermek megérkezését. Ilyenkor a hírhozót étellel, itallal kínálták, sőt pénzt is kaphatott e szolgálatáért.

KERESZTNÉVADÁS

A gyermek keresztnevének kiválasztását is hagyományok szabályozták. Általánosnak mondható az a gyakorlat, hogy elsőszülött fiú az apa vagy az apai nagyapa névét örökölte. Lányoknál nem vették olyan szigorúan, de a sok testvér közül legtöbbször viselte egy az anyja, anyai nagyanyja nevét. Ahol a fiatal pár a férj családjával, velük egy fedél alatt élt, az apai nagyanyát is megillethette a tisztesség, hogy egy kislányt róla nevezzenek el. További gyermekeknél elhalt családtagok nevei jöttek számításba, azzal a megszorítással, hogy halott kistestvér nevére nem jó ismét keresztelni, mert magával viszi ezt a gyermeket is. Voltak vidékek, ahol a keresztszülők után nevezték el az újszülöttet. Más oldalról közelítve, a névadásban az volt az általános szempont, hogy megszokott hangzású legyen a név. Így egy falun belül egyidejűleg kisszámú keresztnév volt használatban. E szokások mellett a katolikusoknál, többnyire a pap kezdeményezésére, a születés napjának védőszentje, vagy a dátumhoz közel eső ünnepű, közismertebb szent nevét adták a gyermeknek. Voltak protestáns vidékek is, ahol naptár után kereszteltek. Ezen alapvető tendenciákon túl, számolnunk kell helyi névdivatokkal, aminek eredményeként adott időszakban egy-egy népszerű történelmi személy, bibliai alak, helybéli földbirtokos és családtagjainak keresztneve gyakrabban fordul elő. Az alföldi mezővárosokban, a kisnemesi falvakban már a múlt század végétől, a századfordulótól vannak adatok a kettős keresztnévre. Mindezeket figyelembe véve, adott esetben döntő szava a férj szüleivel együtt élő házaspárok gyermekeinél az anyósnak, ha külön laktak, az anyának volt. A régi névadási gyakorlat szívósan tartotta magát, helyenként csak az utóbbi negyedszázadban mutatkoztak a bomlás jelei.

TEMPLOMI KERESZTELÉS

Az idevonatkozó egyházi előírások egybeestek a parasztság körében általános törekvéssel, hogy minél előbb keresztvíz alá tartsák az újszülöttet. A népi indoklás többoldalú. Egyrészt, hogy megrövidítsék azon időszakot, amikor a gyermeket leginkább fenyegetik a mágikus ártalmak, másrészt nagy szerencsétlenségnek tartották, ha a keresztség felvétele nélkül hal meg a csecsemő. Az ilyen halott lelkére vonatkozó egyes elképzelések összhangban állnak a keresztény vallás tanításaival („nem lesz belőle angyalka”, a {7-27.} tisztítótűzbe, limbusba kerül), a kereszteletlen gyermek hiedelemköre azonban jóval összetettebb ennél. Itt mindössze annyit emelünk ki, hogy az ilyen csecsemő sírja körül hétévenként éjfélkor gyermeksírást véltek hallani, ritkábban fellángoló tüzet láttak. Mindez addig ismétlődött, amíg egy arra járó el nem mondta a keresztelési szövegformulát, kibővítve olyanformán, hogy „ha gyerek vagy, legyél Ádám, ha leány vagy, legyél Éva”. Szokás volt az is, hogy az illető valamilyen (lehetőleg fehér színű) ruhadarabját a hang irányába dobta. Túlvilági nyugalma érdekében, ha félő volt, hogy az újszülött nem marad életben, mindjárt szaladtak vele a paphoz, vagy végszükségben a bába megkeresztelte (bábakeresztség, földi keresztség, szárazkeresztelő).

Régebben a szülés után egy-két nappal, századunkban általában egy héten belül sor került a templomi keresztelésre. Nagyobb halasztásra inkább protestáns vidékekről vannak adatok. A szertartás hétköznap, vasárnap egyaránt történhetett, s az egyházi előírásoknak megfelelően reggeli, délelőtti miséhez, istentisztelethez kapcsolódott.

A csecsemőt a bába és a keresztanya készítették fel ünnepélyesen. Az ország nagyobb részén a gyermek keresztelői öltözetét, pólyázásának ünnepi kellékeit a komaasszony hozta ajándékba. Hagyományőrzőbb vidékeken egy, a helyi szokások szerint összehajtogatott, -csavart, átkötött vászon- vagy gyolcsdarabot (korozsma) adott ilyenkor, amit magukkal vittek a keresztelőre, s később az anya varrt belőle inget a gyereknek. Halott kisgyermeknek ez a textildarab lett a szemfedője. Volt, ahol pénzzel váltották meg a ruhaajándékot. Kalotaszegen az utóbbi időben nemcsak csecsemőholmit, hanem hatéves korig teljes öltözeteket visznek a keresztanyák vállfára, bábura felaggatva (Vasas–Salamon 1986: 167–171).

A keresztanya és a bábaasszony ment a gyermekkel a templomba. Ha több komapár volt, vagy azok is kísérték őket, vagy a templomban találkoztak. Változó volt egyébként, hogy a rokonok közül ki vett részt a szertartáson. Főleg katolikusoknál (hétköznap, nagy dologidőben, nem elsőszülöttnél, főleg, ha „csak” lányka volt) a keresztapa és az apa jelenléte sem volt fontos. Protestánsoknál a kereszteléshez szükséges, tiszta vizet a háztól a bába vitte kancsóban, üvegben. Különböző változatai voltak annak, hogy ki vitte, hozta a gyermeket, illetve a templomban kiknek, milyen sorrendben adták a karjába. A szertartás alatt azonban mindig a (fő-, első) komaasszony tartotta. A papot a keresztszülők fizették ki, egyes vidékeken a pénz mellett ajándékot (kakas, tyúk, cifra vászonkendőbe kötött kenyér, sütemény) is kapott. A magyar nyelvterület nyugati és déli részéről származó adatok szerint, a templomból jövet a keresztanya megvendégelte a bábát a kocsmában. Hazafelé tartván csúsztatta bele a komaasszony a vánkuspízt (bölcsőpénz, komaasszonypénz) a gyermek pólyájába, ami része volt a keresztelői ajándéknak.

A keresztelés is alkalmul szolgált a gyermek jövőjével kapcsolatos hiedelmekhez, szokásokhoz. Számított, hogy jövet, menet kivel találkoznak. Ha a templomban felsírt a csecsemő, úgy tartották, nem él sokáig. A Dél-Alföldön a templomból kijövet, vagy hazaérkezvén, a keresztanya cukorkát szórt szét, hogy amint azt kapkodják a bámészkodó gyerekek, olyan kapós leány, legény legyen az újszülöttből. Másutt hasonló indoklással 7–8 cifra selyemkendőt terítettek a kislány pólyájára templomba menet. Ezen a napon a keresztszülőknek nem volt szabad elmenniük hazulról, mert akkor csavargó válik a gyermekből.

Hazaérkezvén a templomból, a keresztanya „Pogánykát (farkast, rosszat) vittünk, keresztényt (báránykát, jót) hoztunk!” szöveg kíséretében a csecsemőt a küszöbre vagy {7-28.} a szoba földjére tette. Ilyenkor az apa emelte fel, ez a családba fogadás szimbolikus aktusa volt. Noha a földretétel szokása szinte mindenütt élt még századunkban, eredeti értelme elhomályosult, illetve újabb magyarázatokat fűztek hozzá, például: aki legjobban szereti, az veszi föl; a földről felemelve magasra tartják, hogy nagyra nőjön. Ezután már a bölcsőbe fektették a gyermeket, mondván, hogy a keresztelés révén megszűnt a „gonoszok” hatalma fölötte.

KERESZTELŐI LAKOMA

A jelenlevőket a szülők mindenütt megvendégelték. Ez lehetett szerény kínálás (bor, pálinka, sütemény), máshol egyszerűbb meleg ételt (pl. rántotta) készítettek. De sor kerülhetett mindjárt a gazdag, többfogásos lakomára is (komabál, komázás, paszita, poszrik, csök, csöröglő, lakoma, radina, nagykeresztelő). Az utóbbi változatnál azonban legtöbbször a keresztanya és a bába kivételével ki-ki hazament a templomból, s csak a déli harangszóra vagy – ahol vacsorát tartottak – estefelé kezdtek gyülekezni a keresztelős háznál. Volt, hogy a bába vagy a gyermek apja közvetlenül a lakoma előtt körbejárta a komákat, rokonokat, külön meghíván őket. Nem volt ritka azonban, hogy az ünnepélyes lakomára nem a keresztelés napján került sor, hanem ha hétköznap volt a szertartás, leggyakrabban a rákövetkező vasárnap. Megvárhatták, amíg teljesen felépül az anya, s egybekapcsolhatták az anyaavatás szertartásával is. Sőt, szüretig, disznóölésig is halaszthatták. A Sárközben akár 2–3 évig vártak vele. Ilyenkor előző napokban történt a hívogatás. A meghívottak körét illetően változatosságról tanúskodnak az adatok. Ahol sok komapár volt, természetszerűleg több az ismerős, barát, katolikusoknál a rokonság dominált. A szülők testvérei s a nagyszülők feltétlenül jelen voltak. Presztízsszempontok motiválták, ha a papot, jegyzőt is meghívták. Egyes lejegyzések szerint Észak-Magyarországon helyenként ez csak az asszonyok mulatsága volt. A lakomához itallal, süteményekkel minden meghívott hozzájárult, egyes, főleg keleti vidékeken az egész vendégség költségeit a keresztszülők állták. Gyakoribb azonban az volt, hogy a főtt ételeket a keresztelős ház állította ki.

A lakoma időpontja befolyásolta, hogy az anya még a felfüggesztett lepedő mögött feküdt, vagy már fel is szolgált. Azonban legtöbbször a háziasszony szerepét ilyenkor nem ő látta el, hanem valamelyik nagyanya, vagy a nővendégek közösen. Arról is tudunk, hogy esetenként külön főzőasszonyt fogadtak. A keresztszülőket mindig fő hely illette meg az asztalnál, s további ülésrendbeli előírásokat is ismerünk. Vidékenként kialakult étrendje volt a keresztelői lakomának, ami összhangban állt az adott időszak ünnepi táplálkozási szokásaival. Általában mindenütt nagy hangsúlyt kaptak a kalácsfélék. Főleg protestánsoknál a főkomának, Szeged vidékén a bábaasszonynak pohárköszöntőt illett mondania a gyermekre.

Az ünnepi asztalnál került sor a komák adakozására (szólás). A kitett tányérba mindig a keresztapa (főkoma) tette a legnagyobb összeget (álompénz, szóláspíz). A pénzt az anya az újszülöttre költötte. A keresztelési ajándék azonban lehetett más is: Erdélyben jószág (borjú, malac, bárány) volt szokás, amit szintén a keresztelői lakomán ígértek be. Módos keresztszülő századunkban már sok helyütt ékszert vásárolt.

A mulatság lelke a bábaasszony volt. Nemegyszer vaskos humorral fűszerezett, többé-kevésbé improvizált tréfákkal szórakoztatta a társaságot, s egyben kihasználta az alkalmat, {7-29.} hogy magának némi pénzt gyűjtsön. Ötleteket gyakran a helyi lakodalmi szokásokból merített hozzá. Eldugta a gyermeket, helyette pólyába kötött játékbabát, galambot hozott be, s csak adomány fejében adta végül elő. Arra panaszkodott: annyit talpalt a gyermek körül, hogy elkopott a bocskora (fürdetés közben leforrázta magát stb.), s tányért hordozván körbe, kérte a vendégeket, térítsék meg a kárát (bocskorpíz). Emellett a háziak csomagoltak neki a lakoma süteményeiből. Elsőszülött fiúgyermek keresztelőjén bőkezűbbek voltak: például a Losonc környéki falvakban az apai nagyanyától külön ajándékként egy szegetlen kenyeret, s házivásznat is kaphatott. A nagy keresztelői lakomák gyakran végződtek tánccal. Bortermelő vidékeken estefelé a férfiak kimentek a pincékhez, de olyanról is tudunk, hogy az asszonyok fejezték be a mulatságot a kocsmában.

Bár a 18. századtól sűrűsödően, egyházi és világi forrásokban egyaránt megróják a parasztokat a nagy vendégeskedéssel, mulatozással járó, költséges keresztelőkért, nem lenne helyes ebből általánosítanunk. Elsőszülött gyermek, különösen fiú keresztelőjét ünnepelték meg valószínűleg ilyen, kívülálló számára feltűnő módon. A ma élők emlékezete alapján mindenesetre hagyományosan ez jellemző, s gyakoribb volt a szerény, szűk körben, csendesen megült keresztelő. Később, a vagyoni különbségek növekedésével, az egyébként is korlátozott szaporulatú, módos családokban állandósult a zajos mulatságba torkolló, nagy lakoma formája. Az utóbbi negyedszázadban pedig már mindenki igyekszik „megadni a módját”, s mint mondják, valóságos „kislagzit” tartanak ilyenkor. A háziak a vendégelésben, a meghívottak az ajándékozásban érvényesítik – akár az ésszerűséget meghaladóan is – a presztízsszempontokat.