Egészségi állapotok

Orvosok, kórházak

1914-ben a történeti Magyarország területén 5475 orvost és 98 sebészt tartottak nyilván. A vidék szempontjából lényeges adat, hogy az 1307 községi és körorvosi állás közül mindössze 58 volt betöltetlen. A bábák száma 13 565, a gyógyszerészeké 1836, a kórházaké 427, a betegágyaké 40 836, a járványkórházaké (elkülönítőké) 8447 (12 470 ággyal) volt. 2183 gyógyszertár, 230 gyógyfürdő működött. Lényeges volt, hogy a városi építkezések ellenőrző szervezeteként 1893-ban felállították a közegészségügyi mérnöki szolgálatot azzal a céllal, hogy a városi és községi vízvezetékeket és csatornázásokat tervezze, kivitelükre felügyeljen, s az e célra magánosok által készített terveket elbírálja és kivitelezésüket {II-211.} engedélyezze; a szolgálat engedélye nélkül építkezést kezdeni nem lehetett. Hatáskörébe tartoztak az artézi és másféle kutak, a közkutak, az ivó- és gyógyforrások vizsgálata, az ezekkel kapcsolatos építési munkák tervezése, kivitelezése vagy engedélyeztetése, a vízelvezetésekhez készülő szivattyútelepek tervezése és kivitelezése. A szolgálat 1910-ig az országos vízépítési igazgatóság alárendeltségében, 1910-től a Belügyminisztérium egyik önálló osztályaként és országos főhatóságaként működött.

A közegészségügy felügyeletét az állam 1876 után a hatósági orvosi hálózattal, a tisztiorvosi intézménnyel gyakorolta, amely önkormányzati rendszerben működött. A közegészségügyi törvény 1908. évi módosítása egyben ezen intézmény államosításának kezdetét is jelentette, amely több évtizedre visszanyúló törekvést váltott valóra. Az államosítás célja az volt, hogy a közegészségügyi szakszolgálat gyorsabb, egyöntetűbb, szakszerűbb és pontosabb legyen. Ez a folyamat az I. világháború után gyorsult fel, amikor az egészségügyet-közegészségügyet irányító minisztérium (a Belügyminisztérium, 1920–1933 között a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium) általános igazgatása mellett a szakmai irányítást – a minisztérium keretén kívül álló, de annak alárendelt – intézményre ruházta át, amely az általános hivatali ügykezelés megkötöttségétől mentesen, rugalmasan adhatta ki utasításait, s végezhette ellenőrző tevékenységét. Ez az intézet a M. kir. Országos Közegészségügyi Intézet (OKI) lett, amelynek felállítását az 1925. évi XXXI. tc. rendelte el. Létrehozására már 1912-ben részletes terv készült, de megvalósulására az I. világháború miatt nem kerülhetett sor. A Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium 1922-ben vette elő a korábban elkészített tervet, de nem talált lehetőséget arra, hogy ezek kivitelezését az ország anyagi erejéből fedezze. Ezért a kormány a Rockefeller-alapítvánnyal vette fel a kapcsolatot, hogy az építkezéshez szükséges anyagi eszközöket biztosítsa. 1924-ben létrejött az egyezség, amelynek értelmében e célra 245 ezer dollárt biztosítottak, ezenfelül öt éven keresztül – évente csökkenő arányban – hozzájárultak az intézet működéséhez. Ebben az időben hasonló tervek kivitelezésére került sor számos európai országban. Az intézet a preventív intézkedések és szolgáltatások irányítását tette lehetővé, egyben szétválasztotta a gyógyítást és a megelőzést. Az OKI 1927. június 1-jén kezdte meg működését, feladata az egészségvédelmi munka irányítása, a gyógyszervizsgálat és általában a közegészségügyi tevékenység törvényes ellenőrzése, a közegészségügy tudományos alkalmazásának előmozdítása, főként a fertőző betegségek elleni védekezés irányítása, a közegészségügyi hatóságok támogatása, valamint a közegészségügyi személyzet, főként a tisztiorvosi kar megfelelő kiképzésében való közreműködése volt. 1927–1945 között az OKI kiépítette a járványügyi szolgálatot, előállította a szükséges oltóanyagokat, megszervezte az ivóvíz-ellenőrzést, fióklaboratóriumokat létesített, megalkotta a gyógyszerek törzskönyvét, felvilágosító tevékenységet végzett, ennek helyi intézményeit irányította, megszervezte az ápoló- és védőnőképzést. Ezen szervezetek – kiegészítve a fertőtlenítő állomásokkal – a területi tisztiorvosi hivatalok alárendeltségében tevékenykedtek, s ellenőrző és egyéb meghatározott feladatok – pl. kötelező védőoltások, járványügyi vizsgálatok stb. – végrehajtói voltak.

1945 után az egészségügy irányítását a Népjóléti, majd 1951-től az Egészségügyi Minisztérium feladatkörébe helyezték át, ahol a közegészségügyi-járványügyi főosztály irányítására bízták. E munka tudományos alátámasztására {II-212.} épültek ki, illetve kaptak új szervezetet az egészségtudományi kutatóintézetek, amelyek már tudományos intézményekként működhettek tovább: az Országos Közegészségügyi Intézet, az Országos Munkaegészségügyi Intézet, az Országos Élelmezés- és Táplálkozástudományi Intézet, a Humán Oltóanyagtermelő és Kutató Intézet, az Egészségügyi Felvilágosító Központ, valamint a főváros közvetlen irányítása alatt álló, a fertőző betegeket ellátó Szent László Kórház. Ide sorolták még az Egészségügyi Felvilágosítás Társadalmi Tanácsát, a Mezőgazdasági Munkaegészségügyi Bizottságot, valamint a munkavédelem műszaki megoldásának kidolgozására a SZOT keretében létesült Munkavédelmi Tudományos Kutatóintézetet. A tanácsi rendszer kiépítése után a tisztiorvosi hivatalokat felváltották a tanácsok egészségügyi osztályai, amelyek keretén belül (megyei, járási, városi) közegészségügyi orvosi és epidemiológusi állásokat hoztak létre, amelyek felügyelői tevékenységet fejtettek ki. 1951-ben létrehozták az Állami Közegészségügyi Felügyeletet (ÁKF), illetve ennek megyei szervezeteit. Az ÁKF hatósági jogkört kapott a közegészségügyi feladatok ellátásában, elsősorban a megelőzésben. Lényeges feladata az üzemek, lakótelepek, települések tervezésekor a közegészségügyi feltételek érvényesítése, illetve azok működése folyamán az állandó ellenőrzés volt. Az állami közegészségügyi felügyeletek szakhatósági jogköröket gyakoroltak. 1954-ben a közegészségügyi és járványügyi szakmai tevékenységet decentralizálták. 1954-ben a fővárosban, a megyei jogú városokban, a megyékben megszervezték a Közegészségügyi és Járványügyi Állomásokat (Köjál), ami e tevékenység egységessé tételét, valamint a megelőző és folyamatos közegészségügyi ellenőrzések egységes szempontok szerinti végrehajtását is jelentette. 1956-ban egyesítették az állami közegészségügyi felügyeletet és a közegészségügyi és járványügyi állomások szervezetét. Ezen új egyesített szervezetekben erős szakosodás következett be, kiépítették a tevékenység laboratóriumi hátterét is. E hálózatban 1954-ben 280, 1965-ben 560, 1980-ban 987, 1990-ben 1787 orvos dolgozott. A munka irányítása, illetve felügyelete az egészségügyi miniszter feladata lett, elsőfokú szervezetei a helyi (községi, járási, városi, kerületi), a másodfokúak a fővárosi, megyei, megyei jogú városi tanácsok egészségügyi osztályai voltak.

1945 után valóban eredményes volt a decentralizált és a centralizált kormányzati munka, amely gyakorlatilag több fertőző betegség teljes felszámolását jelentette, illetve a preventív védőoltások alkalmazásával a fertőzésveszélyt jelentősen csökkentette. 1938-ban a bejelentésre kötelezett heveny fertőző betegségek aránya 10 ezer lakosra 3,5, 1950-ben 1,9, 1960-ban 0,6, 1980-ban 0,4, 1990-ben 0,2 volt. Gyakorlatilag ezzel a rendszerrel sikerült felszámolni az 1946-ban jelentkező, 1949–1950-ben tetőző gyermekbénulási járványt. A járványügyi hálózat kifejlesztése, a nagyszámú intézkedés, főként a védőoltások alkalmazása nemzetközi téren is figyelemre méltó eredményeket hozott. 1938-ban 100 ezer lakosra 30 diftériamegbetegedés jutott, 1965-ben már csak 0,3. Az 1940-es 33 hastífuszeset 1965-re három megbetegedésre zuhant vissza; az 1965. évi statisztika már nem tett róla említést, viszont az 1990-es években elszigetelt körülmények között több alkalommal is jelentkezett, elsősorban behurcolással. A tetanuszmegbetegedés adatai 1950-től állnak rendelkezésre, ebben az évben 465, 1965-ben 113 eset volt, viszont a di-per-te oltás alkalmazásával (1960-tól) gyakorlatilag szórványbetegséggé vált, hasonlóan a kanyaróhoz (1968-tól kötelezően oltják).

{II-213.} A fertőző betegségek elleni védekezés érdekében 1970-től a fekvő- és járóbeteg-gyógyintézetekben közegészségügyi-járványügyi orvosi állásokat és laboratóriumokat hoztak létre. Ahol viszont függetlenített orvosi állást nem létesítettek, ott egy ilyen szakképesítéssel is rendelkező orvost kellett megbízni.

Nemi betegségek

A közegészségügyi állapotok rendezése szempontjából igen lényeges feladat a nemi betegségek elleni küzdelem. Az 1876. évi közegészségügyi törvény már lehetőséget adott a nemi betegek kényszerkezelésére, de ennek végrehajtásában akadályt jelentett a felderítés nehézsége. 1898-ban minden megyei kórházban külön osztály szervezését rendelték el, s ezeken az osztályokon rendészeti úton helyezték el a venereás prostituáltakat. Akadályt jelentett azonban a rendészetileg nehezen szabályozható illegális prostitúció, valamint a felvilágosító tevékenység erőtlensége. Némi eredményt az hozott, hogy 1912-ben – a rendőrség és a csendőrség erkölcsrendészeti osztályai mellett, illetve azok irányítására – elrendelték az Erkölcsrendészeti Központi Hatóság felállítását, de a rendelkezésre álló statisztikák meg sem közelítették a valós helyzetet. 1900-ban Budapesten 1355 prostituáltat és 1042 nemi beteget tartottak nyilván, de csak a szifiliszesek száma a fővárosban ennek tízszerese volt. Az eredményesség érdekében jelentős felvilágosító munkát végeztek. Nékám Lajos professzor személyében kormánybiztost neveztek ki. A kérdőíves felmérés alapján 1913-ban Magyarország összes kórházában 56 167 nemi beteg állt gyógykezelés alatt, a tényleges számot azonban a felmérés az ambuláns betegekkel együtt 434 ezerre becsülte. Az Antivenereás Bizottság 1928-ban országos adatgyűjtést rendelt el, amelynek nagy közegészségügyi jelentősége volt. Az összeírás 56 489 nemi beteget mutatott ki, bár ezt a számot a szakemberek jóval többre becsülték. Viszont a begyűjtött adatokból kitűnt, hogy az összes nemi betegek 67%-a, a férfi betegek 67,7%-a, a női betegek 70%-a városi lakos volt, ami mindenképpen urbanizációs megbetegedésre utalt. Bár jóval többre becsülték az adott számot, még így is súlyos volt a helyzet, hiszen míg Magyarországon 10 ezer lakosra 68, Németországban 58, Svédországban 23, Norvégiában 30 beteg jutott. E felmérés alapján a kormányzat növelte a nemi betegeket befogadó kórházi osztályok számát, megkezdte a nemibeteg-gondozók szervezését: 1932-ben kilenc városi intézet működött, az Országos Társadalombiztosító Intézettel karöltve ezt a számot 1940-ben 28-ra emelték. Az 1940. évi felmérés szerint a vidéki lakosság 16%-a nemi beteg volt, a lakosság kb. 4%-a volt szifiliszes (ebben a kikezeltek is benne foglaltattak). A cigányság nemi fertőzöttsége egyes vidékeken 25%-os volt. 1945-ben az új szifiliszesek száma 15 061, az új gonorrhoeásoké pedig 37 500 volt. Sürgős feladatként jelentkezett a régi gondozóintézetek helyreállítása és a gondozóintézeti hálózat kiépítése. 1951-ben rendeletet adtak ki, amely a nemi betegek kezelését kötelezővé és ingyenessé tette.

A nemi betegségek számában világszerte mutatkozó emelkedés nálunk is éreztette {II-214.} hatását – ezt az újonnan jelentkező betegek számának emelkedése és ingadozása is mutatja –, sok volt az eltitkolt (vagy magánúton kezelt) beteg. Igen érdekesen alakult a szifiliszes betegek száma: 1960-ban 1378 régi szifiliszes beteget tartottak nyilvántartásban, 1950-től az újonnan jelentkezettek száma évente 2–10 között volt, ez a szám az idegenforgalom fellendülésével (az 1960-as évek derekán) rohamosan emelkedni kezdett: 1964-ben 97, 1965-ben 131, 1966-ban 396, 1980-ban 982 esetet regisztráltak, ezután visszaesett évi 150-re. A friss gonorrhoeás betegek száma évi 10 ezer körül mozgott, s az 1980-as évek derekától újabb veszélyként jelentkezett az AIDS. Ezt a betegséget az egészségügyi statisztikák nem rögzítették, 1994-ben azonban kb. 240 főre becsülték az AIDS-betegek, kb. 3000-re a fertőzöttek számát. Az 1980-as évek végétől a nemi betegségek területén további romlás következett be, ami nemcsak az idegenforgalommal, a felvilágosító tevékenység megtorpanásával állt összefüggésben, hanem az életszínvonal csökkenésével, az ellenőrizetlen (vagy hiányosan ellenőrzött) prostitúcióval is.

Népbetegségek

A 20. század első évtizedétől lényeges különbséget tettek a járvány-, az ipari- és a népbetegségek között. A járványbetegségek leküzdését szolgálták az orvosi terápia mellett a közegészségügyi törvény adta preventív és gyakorlati jogszabályok, az ipari megbetegedéseknél – az orvosi kutatómunka eredményeképpen – a megelőzés (munka- és balesetvédelem) lehetőségei, míg a népbetegségek (a rák-, a szív- és érrendszeri betegségek, az alkoholizmus, a diabétesz stb.) esetében a gondos feltárás, a megelőzés és a terápia lehetőségeinek kidolgozása, valamint a felvilágosítás, az egészséges életre nevelés eszközei. Az átlagéletkor lassú emelkedése nyomán több olyan népbetegség került az orvosi érdeklődés középpontjába, amely alacsonyabb életkornál még nem jelentkezett tömegesen, s feltárásukhoz igen lényeges alapot nyújtott az orvosi statisztika, az ebből kiformálódott betegségosztályozás.

A rák térhódítására már az 1860-as években felfigyeltek. A rákkutatás területén 1903-ban Krompacher Ödön nemzetközi érdeklődést kiváltó statisztikai megfigyeléseket tett, pontosan meghatározta bizonyos rákos folyamatok előfordulásának korosztályi és foglalkozási lehetőségeit. 1900-ban Dollinger Gyula a budapesti orvosegyesületen belül kialakított rákbizottságával elindította a hazai rákellenes orvosi mozgalmat. Az első hitelesnek tekinthető statisztikai összeírást 1904-ben készítette el a statisztikai hivatal, amely szerint 3570 esetet regisztráltak, s 1901–1904 között 26 912 személy hunyt el rákban. Dollinger Gyula klinikáján járóbeteg-rendelést vezetett be a rákosoknak, ahol szinte naponta jelentkeztek új betegek. Megfigyelések szerint a rákos betegek többsége évek óta ebben a betegségben szenvedett, orvoshoz nem fordult. A halálozási adatlapok sem tükrözték a valós helyzetet, mivel az elhunytak kb. 45%-át nem orvos-halottkém vizsgálta meg. 1909-ben a Budapesten tartott Nemzetközi Orvoskongresszuson külön szekcióban foglalkoztak a rákbetegségekkel, itt fogadták el Dollinger Gyula orvosi statisztikai osztályozási módszerét. A két világháború között, amikor egyes, időben felfedezett rákos betegségeket már eredményesen gyógyítottak sebészi beavatkozással, nem állt szervezett forma még a felderítés szolgálatában. 1948-ban a Népjóléti Minisztérium rendeletére megszervezték a nők rákszűrését, és a kötelező tbc-röntgenszűrést kiterjesztették a tüdőrák szűrésére is. 1952-ben épült ki az országos onkológiai hálózat, amelynek központja – tudományos, {II-215.} gyógyító, továbbképző és módszertani feladatokkal – az Országos Onkológiai Intézet lett. A rák elleni küzdelem a gyógyító-megelőző ellátásnak is alapfeladata lett. Az onkológiai hálózat járóbeteg-ellátó része 22 megyei és 13 kerületi, illetve járási gondozóból, 90 szakrendelőből állt. Ezek irányítása alatt 401 szűrőállomás működött.

A statisztikai adatok szerint az elmúlt négy évtizedben a rákos halálozások száma megnégyszereződött. A halálokok közül a rosszindulatú daganatos megbetegedések a szív- és érrendszeri bajok mögött a második helyre kerültek. 1960-ban 79 650 rosszindulatú daganatos beteget, 1965-ben 86 527, 1975-ben 121 342, 1990-ben 130 987 beteget tartottak nyilván. 1920-ban 10 ezer főre 9 rákos halálozás jutott (az összhalálozás 2,7%-a), 1961-ben már 17,3 (18,2%), 1990-ben 21,4 (22,2%).

Népbetegséggé léptek elő az elmúlt négy évtizedben a szív- és érrendszeri megbetegedések is, amelyek messze megelőzték a többi betegséget. 10 ezer lakosból 1920-ban 11,31, 1960-ban 24,19, 1990-ben 19,4 halt meg szív- és érrendszeri betegségben. Ez az összes halálozás 30,9%-át tette ki. A rohamos emelkedés 1980-ig volt tapasztalható, majd – a gyógykezelések és a megelőzés eredményeképpen – stagnálás, az 1980-as évektől kis javulás volt megfigyelhető. A keresőképes lakosság az elmúlt évtizedekben átlag 5 millió napot töltött el szív- és érrendszeri betegségek miatt táppénzes állományban. Ez a keresőképtelenséggel járó napoknak 11,5%-a.

1957-ben alapították meg az Országos Kardiológiai Intézetet mint a szív- és érrendszeri betegségek elleni küzdelem országos hatáskörű központját. A gyógyító és megelőző feladatot elsősorban a körzeti (családi) orvosok és a gyermekorvosi hálózat végzi. 1972-től országos szűrővizsgálatokat végeznek, amit 1981-től összekapcsolnak a diabétesz (cukorbetegség) szűrésével, bár ezek a szűrővizsgálatok csak mint kapcsolt vizsgálatok szerepelnek. A diabéteszre az 1960-as években figyeltek fel, ekkortól építették ki a szűrő- és a gondozóhálózatot. Az 1990. évi felmérés szerint hazánkban kb. 300 ezerre tehető azok száma, akik a cukorbetegség valamelyik kórformájától szenvednek, gondozásuk feltétlenül országos érdek. Éppen ezért már 1985-től – a munkaképes betegek részére – évi 24 ezer forint adómentességet, illetve a nyugdíjasoknak havi 100 forint pótlékot, ingyenes gyógyszer- és inzulinellátást (ez utóbbi 1929-től érvényes) biztosítanak.

Az alkoholizmus – mint népbetegség – elleni küzdelem hazánkban nagy múltra tekint vissza. 1945 után alábbhagyott, {II-216.} majd az 1960-as évektől lendült fel, különösen az 1962., majd az 1966. évi törvényi rendelkezés után. E jogszabály szerint az alkoholistákat nemcsak saját kérésükre, hanem hatósági intézkedésre is elvonókezelésbe lehetett helyezni, bár ezt a kényszerítő intézkedést 1990-ben úgy módosították, hogy bírósági végzés is kell hozzá. Ez az intézkedés vonatkozott a kábítószer-élvezőkre is. A felvilágosító tevékenység mellett az egészségügyi szolgáltatásokon belül külön szakrendeléseket és gondozókat szerveztek. Bizonyos javulás következett be az 1960-as évek végén, majd az 1970-es évektől ugrásszerű az emelkedés, aminek nem vetett gátat az alkoholos termékek áremelése, sőt az 1990. évi felmérés szerint vannak olyan vidékek, ahol a lakosság jövedelmének 40–60%-át alkoholra költi. Ha nem is népbetegség, de az 1980-as évek végétől ugrásszerűen emelkedett a kábítószer-fogyasztók száma. Az erre vonatkozó statisztikai adatok még elég bizonytalanok, sok az eltitkolt, felderítetlen eset, s a korábbi adatok is erősen kozmetikázottak voltak. A rendszerváltozás előtt és után, a határok megnyitása, s főként a jugoszláviai háború következtében Magyarország a nemzetközi kábítószer-kereskedelem és -csempészés egyik – elsősorban kelet–nyugati irányú – átmenő útvonala lett. Főként az ifjabb nemzedék körében terjedt el az olcsóbb és durva kivitelű szerek használata. A felderítésben, a gondozásban és a felvilágosításban jelentős szerepet játszanak a társadalmi és egyházi szervezetek is, céljuk a gondozás mellett elsősorban a felvilágosítással egybekötött megelőzés lett.