Fehér falakhoz bújsz,
narancsszínű álmok hajnalain
megpihensz. Megsárgult falevelektől
borítva, csupasz fákkal, s egy
nedves bőrű lánnyal bolyongsz
egy furcsa, hideg szavú reggelen.
Életre hívod az összes új istent
és megtisztítod ősapáid végtelen
szakadékaiba kiáltott szavakat.
Bekevered rozsda és pirossárga
festékét az ősznek, majd elindulsz
a körúton, s gyorsuló némasággal
kened fel a tegnap kiválasztott
szimbólumokat barátaid roppant
sírboltjaira. Szipós lázálmaidban
még megjelenik a szörny, ki pénzzel
tömte ki a korrupció cigarettafüstös
termeit. Hol ébred az igazság, mikor
szíved pokla fények rejtjele alatt
üzen csendesen? – poharakban.
Egy szomjas száj a meztelen torokban.

Mit mondhatnék még, hogy gyere
és nézd meg ezt a várost, ahol
a költők minden ünnepet megírtak
már, s valahol azt hiszem, mi is itt
vesztettünk először. A sebzett
árnyékok háztól házig rohantak
hogy talán ismernek még
valakit. Alvóknak túl éber foltokat
horzsoltak az elcsigázott falakba.
S az eltemetett hajnalok vékony
sebeit otthagyták aludni a reggeli
esőkben... gyere, táplálék a léleknek.
Sovány szívekkel, teli szájjal
készültünk elmenni. De olyan
szomorúak mégis itt az arcok.
Már nem merem őket magukra hagyni.

(1998) (18 éves)