Vadgesztenyék 

Szürke, kopott könyökű útizakójában állt egy elhagyatott külvárosi játszótér piros mázas vasmászókájának lábánál. A régi nevetések, bújócskák színhelyét a perifériás övezet lakóinak áttelepítése óta mókás kedvű szellemeken kívül senki sem látogatta. Élénk színű fémrúdjai rozsdásodó foltjaikon át értetlenül bámulták letűnt világuk. A hinta félrebillenve lógott megereszkedett függesztékén, s nyikorgó hangon felelgetett barátjának, a szélnek. A csúszdafeljáró állvány is magára maradt foghíjas létrájával, immár csak a fölfelé utat kínálva. A homokozó pedig – kidőlt-bedőlt kövekkel körülkerített térrész – belsejében sűrű gazerdőt növesztett, hogy feledhesse a testéből gyúrt pisipogácsákat...

János nem nézett körül, tekintetét fogva tartotta az öreg vadgesztenyefa, az egyetlen ok, amiért éppen itt állt meg. A hajnali hideg szinte megfoghatóvá tette a füstfelhőket, melyeket nagy, öblös fejű pipájából pöfékelt komótosan a levegőbe. A virágszirmokból készült édes-friss dohányszag körüllebegte a felkelő nap pirosában izzó fát, különös, varázsos hangulattal tetőzve a pillanat szépségét. A fiú hosszasan elmerengett a csodás látvány felett, míg végül már kezdte úgy érezni, hogy ha nem lép, az idő örökre megáll. Ekkor azonban a lombok közül váratlanul lepottyant egy gesztenye, s halk koppanása pontot tett igézetére. Egy apró rezzenés, és már vége is volt. Odahúzódott a fa mellé, lekuporodott a tövéhez, és kihamuzta az időközben leégett dohányt. Aztán összeszedett markába vagy egy tucatot a közvetlen közelében heverő szúrós termésekből, és bontogatni kezdte őket. Közben nagyszakállú nagyapja járt az eszében, aki mióta meghalt, különösen közel került hozzá. János szinte mindig maga mellett érezte. Melegszívű feleségével, a drága jó nagyanyóval együtt Erdélyországból, a Hargita megyei Székelyvarságból érkezett annak idején ide, a Dunántúlra. Huncut szemeiben és hosszú, korán őszült szakállában azonban haláláig őrizte szülőföldje örömét, bánatát. Bölcs ember volt, János sokat tanult tőle. Most arra gondolt, amit a személyes tapasztalás szükségességéről mondott. Ebben a pillanatban valóban érezte, hogy igazat beszélt. A mai világ ontja magából a híreket, információkat. Az emberek mindent tudni akarnak, és mindenkit meg akarnak győzni arról, hogy szükség van az efféle tudásokra, de senki sem kíváncsi már a házi kenyér ízére vagy a kandallóban lobogó tűz játékára.

Egy kisfiútól hallotta a múlt héten, miután megérkezett az óceánon túlról – egy hónapot töltött kint a barátainál –, hogy a nyers gesztenye nem csak arra jó, hogy figurákat lehessen belőle összerakni, de lereszelve kiválóan alakítható gyurmát nyerhet belőle az ember. Tizennégy darabot állt neki megmunkálni. Jó félórán át dörzsölte a kemény termésgolyókat a homokozó szegletkövéhez, egészen addig, míg az már szinte teljes egészében vajszínűvé és nyálkássá vált a rátapadó gesztenyebéltől. A felszabaduló mennyiség körülbelül egy diónyi volt. Mosolyogva gurigatta tenyerén a képlékeny anyagot, azon töprengve, mit is formázhatna belőle... Ekkor szeget ütött fejében a gondolat, milyen vicces volna gesztenyéből diót csinálni. Körmeivel hosszú barázdákat mélyesztett a gömbölykés anyagba, különböző mintázatúakat. A feladat egyszerűnek ígérkezett, s János, amikor elkészült, örömmel nyugtázta, hogy műve határozottan dióformára sikerült. Akár egy karácsonyfára is fölaggathatta volna, bátran megállná helyét ezüst társai között. Mégis valami... valami hiányzott belőle. A fiú hosszasan forgatgatta, nézegette tenyerében, mire egyszer csak megértette. A lelke hiányzott, az édes-kesernyés dióillat.

Megmagyarázhatatlan, tompa fájdalom lett úrrá rajta a felismerés pillanatában. Sok minden eszébe jutott, gondolatai zavarosan kavarogtak. Az utóbbi napokban, mióta megérkezett Amerikából, gyakran volt így ezzel, s most égető vágyat érzett, hogy mindent a helyére tegyen, letisztázzon önmagában. Először New Yorkra gondolt. A páradús, fojtogató levegőre, a rengeteg emberre, az égig érő irodaházakra, szürke uniformisba bújt, kifejezéstelen arcú dolgozóikkal; a szenvedélyesen tőzsdéző, izzadt nyakú brókerekre, meg az utcákra, az éjszakában üldögélő öreg nénikékkel, akik földre terített pokrócaikon gubbasztva kötögetnek a neonlámpák fényénél. Aztán az északi parton dolgozó koszos, büdös halászokra, akik valamikor ír telepesként érkeztek az új hazába, jobb életet remélve; meg arra a nagybajuszú, tenyeres-talpas ír szakácsra, aki vendégei előtt, a nyitott konyhában tördelte le a homárok szemeit, s dobta bele őket élve a forró kondérba. Eszébe jutott az a lesüllyedt társadalmi réteg is, melyet országszerte csak fehér szemétként emlegetnek. Ezek az emberek otthontalan csavargók, sokan vannak, városról városra vándorolnak, és alkalmi munkákból élnek. Mindenütt megvetik őket. Végül az indiánokra gondolt, a hamburgerevő, alkoholista indiánokra. Utolsó hetét egy új-mexikói navaho rezervátum közvetlen szomszédságában töltötte. Itt sok indiánnal találkozott, többnyire mindegyik whiskysüveget szorongatott a kezében. Csupa élő-holt ember, aki elveszítette legerősebb gyökerét, ősi hitét, s már nem érti a világot, csak keserűen beletörődik. Léteznek persze még törzsek, és többnyire mindegyikből egy-két indián, akik még őrzik a régiek meséit a Nagy Szellemről, akik még próbálnak hinni, s megpróbálják ápolni gazdag hiedelem- és hagyományvilágukat. Az ilyenek össze-összejönnek egy-egy elhanyagolt focipálya, köztér területén, és farmerben, bőringben táncolják a Naptáncot, az Esőtáncot, a Szellemtáncot...

A kisemberek sorsa mindig a nagyokétól függött – hiába a tömérdek zöldség az Egyesült Államok nagy salátástáljában, mégis mindig a fűszer az, ami megadta az ízét. Ha a gesztenyét megsütik, jóízű csemege lesz, ugyanígy van ez a különböző népekkel is, ha kultúrájuk, életmódjuk alá “tüzet raknak”, ha hagyják őket saját gyökerükhöz, szokásaikhoz kötődni. Ha viszont valaki, akinek ereje és hatalma van hozzá, lereszeli a gesztenyét, hogy diót formázzon belőle, csak lélek nélküli, testtelen bábot kap eredményül. És ez a legszörnyűbb...

János tudta, hogy Amerika csupán esetleges példa, a világ bármely pontján élnek emberek hasonló tehetetlenségben, s most nem csak indiánokról, afrikai vagy ausztráliai bennszülöttekről, új-zélandi maorikról van szó, sokkal többről. Emberekről, emberek millióiról, akik hatalmak önkényes játékainak vannak kitéve, melyek hol azt hirdetik, hogy segíteni kell a kisebbséget, hol pedig észrevétlen beolvasztásukon mesterkednek – ahogy éppen az aktuális érdekeik megkívánják. Pedig a népcsoportokon belül emberek élnek, s ha egyénekről beszélünk, nincs többé kisebbség. Akkor többség van...

Fáradtnak érezte magát, és egy kicsit szomorúnak. A nap már magasan járt, amikor fölállt, hogy elinduljon. Még egy utolsó futó pillantást vetett a fára meg a kis játszótérre, aztán már ment is, gyorsan, szinte futva. Már jó ideje a belváros macskakövei kopogtak a lába alatt, amikor megkondult a székesegyház rézharangja.

Ekkor hirtelen megállt, lenézett a kezére. Görcsösen ökölbe volt szorítva, erei vastagon kidagadtak. Kis időbe telt, amíg eszébe jutott, mit is őrizget benne. Lassan szétnyitotta ujjait, s halvány mosollyal az arcán nézte... nézte üres tenyerét.

(1998) (18 éves)