Csengetnek. Még mindig csengetnek. Mi a fene van ezzel a csengővel? Tűzriadó van vagy mi? Milyen dolog, hogy az ember már matekórán sem aludhat rendesen? Ja, hogy már szünet van. Utána meg? Talán biosz. Vagy német? Igen német, már biztosan emlékszem. És most ilyen álmosan készüljek a németórára? Nem is érdemes. Persze azt a filmet se lett volna érdemes megnézni tegnap. Mi is volt a címe? Az élet mindig drága. Ez az! Drága. Nekem is drága, úgyhogy most azonnal nekikezdek tanulni. Kell. 1,48-as átlagra tuti nem adja meg a kettest.

Nem is volt semmi értelme annak a filmnek! Jó, jó, elaludtam közben, de akkor is. Ilyen őrült gyilkos sztori is annyi van már, mint a hajam. Na jó, annál azért egy kicsit több. Az egészben az volt a legjobb, hogy a végén – úgy éjfél körül – felrobbantották a hajót, és arra felébredtem. Így még tudtam DOOM-ozni vagy két-három órát. Nem csoda. A negyedik pályán már alig tudok tájékozódni. Hogy miért nem tesznek ki útjelző táblákat? “Ez a játék nem egy szadizmus, de hogy megszívod, az egy rizikó” – hirdeti a doboza modern angolsággal. Nem is hinné az ember.

Tanulni kéne. Még van vagy hét perc, addig átfutom az anyagot... Térképet fogok készíteni a pályáról. Ez lesz a megoldás. Aztán megszerzem az interdimenzionális plazmavetőt a Sátán karmaiból, onnantól meg fröcskölhet a vér mindenfelé. Az ilyen játékokat szeretem. Aminek van valami lényege. Ennek a játéknak például az a lényege, hogy... Szóval a játék lényege maga a játék és kész. Meg hogy “Mindent, ami mozog”. Vagy valami ilyesmi.

A téma? Németország. Igen Németország, magyarul Deutschland. Ha jól emlékszem. Gazdasága, politikája, felszíne, térfogata, átlóinak száma, impulzusa, vegyértéke, et cetera. Egyszer szívesen beleeresztenék egy programozót a programjába. Mire eljutok az utolsó terembe, vagy a lőszerem fogy el, vagy az életem, vagy mindkettő. Kell, hogy legyen megoldás. És még ez a német is itt van. Nem érdekel! Nem tudok egyszerre két dologgal foglalkozni. Még a végén túlterhelem az agyam neuronjait. Vagy neutronjait? Nem igaz! Pedig a múltkor bioszon még direkt rá is kérdeztem. Legalább arról tudjak már, ami a fejemben van! Neuron vagy neutron. Ez itt a kérdés. Nincs mese, meg kell kérdezni valakitől. Itt van mondjuk Varga. Mi? Hogy húzzak vissza oda, ahonnan jöttem.? Csak azért, mert ő tanul. Az anyja! Mindenki tanul. Én meg csak állok itt egy csomó kihasználatlan neu... neu... szóval idegsejttel a fejemben. Majd rákérdezek.

Még van három perc. Ennyi idő alatt akár a világot is meg lehet váltani. Mint Schwarci a Terminátorban. Az jó film volt. Főleg az a másik fickó tetszett, amelyik higanyból volt. Csak gondolt egyet, és már át is szúrta a pasi fejét az összes neutronjával együtt. Ez az! Neutron! Most már egészen biztos. Hogy mi mindenre rájöhet az ember egy ilyen filmből!?

Szóval hol is tartottam? Azt hiszem a németnél. Man kann ja nicht immer Deutsch lernen, tanárnő! Na jó, ezt nem én mondtam, hanem Kummer az előbb a hátam mögött. Amennyire tudom, valami olyasfélét jelent, hogy milyen hülyeség is tanulni. Azt hiszem.

Már megint az a rohadt csengő. Le merem fogadni, hogy ezt is csak a szerencsétlen diákok riogatására találták ki, hogy később minél többen hunyjanak el szívszélhűtésben. Vagy léghűtésben. Esetleg lég- zsákban. A fenébe! Mindjárt kezdődik az óra. Legalább a felszerelést ki kéne rakni a padra. Vagy a tolltartót. Vagy a szótárat. Vagy a tölténytárat. Mint tegnap este Bruce Willis, mikor elszedték tőle a Magnumját. Ő aztán biztos soha nem felejti el az elsőt! Már lassan olyan vicces leszek, mint Lukács, úgyhogy inkább nem gondolok ilyen paráznaságokra, vagy mikre. Főleg mivel belép a tanárnő.

Guten Tag! – mondjuk kórusban, a hetes is elhadarja kis monológját. Ahogy így elnézem, tanárnő, mintha kicsit vörös tetszene lenni. Az előző osztály biztos felidegesítette. Ilyenkor veszélyesebb, mint egy “histala vista baby”. Ráadásul felelünk. Kinyitom a könyvet, hogy legalább az első mondatot elnyögjem valahogy. De nem. Mégsem nyitom ki, mert még a végén felfigyel rám, és lefeleltet. Lapoz a naplóban. Hol járunk? kérdem magamat, mint Vágó Pista a “Mindent vagy semmit”-ben. No, fiúk, minden vagy semmi? Tovább lapozza a naplót. Egy helyen megáll. Andi felel. Huh! Na, már jó vagyok. Vagy ha felelek is, még átnézhetem az anyagot párszor. Figyelem Andit, és közben röhögök a markomba. A tanárnő is élvezi. Egész biztos. Szerintem minden tanár “szadista”. Én is az vagyok. Kicsinálok mindent és mindenkit, csak újra meg kéne szerezni a plazmavetőt a Sátán karmaiból. Le kell mentenem egy olyan állást. Nincs más megoldás. De az a főellenség is. Apukám! Mikor megláttam, azt se tudtam, köpjek-e vagy nyeljek. Ő tudta, olyan tűzgolyót köpött a szemem közé, hogy azt még a 9,6 pontos Cukahara-szaltó közbeiktatásával se tudtam elkerülni. Akkora állatot még Spielberg apó se látott, pedig ő aztán kitett magáért azokkal a bazinagy dinókkal. Majd ma újra megpróbálom.

Andi még mindig beszél, bár ezt én csak nyögésnek nevezném. De tanárnő, ez már hullagyalázás. Döglött lóra tetszett tenni, kérem alássan! Más is akar még felelni. Például Ági. Nem tetszik látni? Majd kiesik a padból. Igaz, hogy csak a ceruzáját keresi, de akkor is. Tanárnő! De nem. A tanárnőnek az a mániája, hogy megtanulunk németül. Hát majd megtanulunk. Mire megvénülünk.

Most már tényleg kinyithatnám a könyvet, de csak ne siessük el a dolgot. Még a végén véletlenül kiszaggatnék pár lapot, vagy a hirtelen erőltetéstől meghúzódna az ínszalagom. Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csiga megy a jégen, kezit csókolom!

A harmincadik oldalon van az anyag. Vajon megtalálom-e elsőre saccolásos módszerrel? Még hogy lapozni! Az túl feltűnő. Első próbálkozás: hatvanegyedik oldal. Nem jött be! A felelés simán és szelíden ballag le parttalan medrében. Felőlem akár óra végéig is ballaghat! Csak nyugodtan! Mintha itt se lennék. Ági valamit firkál egy cetlire. Levelet ír. Jó is az, csak módjával. Andi már a táblánál áll, és egy egész estét betöltő mondatot vés fel éppen.

Újabb próbát teszek. Negyvenhatodik oldal. Valójában minek is ülök itt? Ülhetnék otthon a videó előtt, és tizedszer is megnézhetném a Terminátort. Vagy a Csillagok háborúját. Bár azt inkább mégse. Az túl kezdetleges. Inkább feküdnék az ágyamon órák hosszat, miközben a magnóból maximális hangerővel dőlne a Kispál és a Borz. Bálnák, ki a partra! Meg ilyenek. Az zene! Legközelebb kölcsönkérem a Lukács walkmanjét, gondolva az ilyen üres órákra. Bár a tanárok biztos nem vennék jó néven. Na és! Ja, el is vehetik. Lukács szerintem nem díjazná különösebben. Egész biztos, hogy utána mindenbe beleütné az orromat. Amőbázhatnánk is. Vagy játszhatnánk “kő, papír, olló”-t.

Nem értem. Már megint mindenki tanul. Hogy én milyen társaságba keveredtem! Pedig már a nagymamám is megmondta, hogy aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók. Andi a helyére megy. Ne, már! Tanárnő, ez nekem így nagyon nem tetszik! Ilyen gyorsan végezni egy felelővel. A minimum az, hogy előbb kikanalazzuk a szemeit, aztán a száját egy langyos ecetes ollóval óvatosan meghosszabbítjuk, hogy körbe érjen, aztán finoman beledolgozzuk egy agyagszoborba. Mint Mulder az X aktákból. Akkora hülyeségből is kevés van. Gyilkos csótányok, meg apró zöld emberkék. Jó, hogy nem napelemesek, vagy valami hasonló.

Észre sem vettem, és máris Kati felel. Minek izgassam magam azon, amihez semmi közöm... Inkább újra próbálkozom a részintervallumos módszerrel. Atyaég, hogy én milyen szavakat használok! Az eredmény: huszonötödik oldal. Sajnos harmadszorra sem sikerült. Őszintén sajnálom, tanárnő, kiestem a játékból! A következő felelő legyen talán Gábor. Ő megtalálta. Elsőre.

Kati egyébként közben olyan folyékonyan beszél németül, hogy előtte Lilla már tisztára elázott. Az órámra pillantok. A jó életbe! Még huszonöt perc van kicsengőig? Elromlott az órám, az egész biztos. De most miért idegesítem magam ezzel? Érzem, hogy nem felelek. Egyszerűen érzem. Ez lehet az a sokadik érzék, amivel állandóan etetik az embereket az UFÓ Magazinban. Félelmetes, hogy egyesek milyen hülyeségeket olvasnak. Csak elrohasztja az agyukat a sok marhaság. Ezért nem olvasok én újságot. Meg könyvet se. Még szerencse, hogy óvom magamat ezektől a káros behatásoktól.

Azt hiszem, én amolyan életművész vagyok, vagy mi. De a művész, az biztos. Most megszállt az ihlet. Érzem. Valamit azonnal csinálnom kell. Ez az! Lerajzolom a tanárnőt. A füzetem úgyis nyitva van. Egy üres oldal. Néhány egyszerű, letisztult vonal. Ne tessék mozogni! Így ni, most jó. Villámló tekintet, arasznyi fogak, arasznyi vérvörös karmok. Mondták már a tanárnőnek, hogy hasonlít egy híres színészre? Azazhogy színésznőre. Azaz fene se tudja, hogy nő vagy férfi. A nyolcadik utas a halál című filmből a címszereplőre. Ja, akkor apró előrenyújtható száj is kell. Meg ha már halál, akkor kasza a kezébe. A kaszán vér. A karmain vér. A földön vér.

Miért nem tetszik szárnyas betétet használni? Az nem ereszti át a kéket. Meg újabban már semmit se ereszt át. Én meg vagyok elégedve a hagyományos olcsó mosóporommal. Bár meghagyja a szennyes gondolatokat, és a fogaim is kissé vízkövesek, mióta használom, de kit érdekel? Hogy én mennyire utálom a reklámokat! Mondjuk a sportszeletes, az jó. De a többi! Azokon a napokon, mikor azokat nézem, még kimozdulni sincs kedvem otthonról. Megfordul az emésztésem tőlük, meg ilyesmik.

A kép szépen alakul. Még egypár apró diákkoponyát kéne rajzolni a lábaihoz és egy naplót a kezébe. Meg pár egyest körös-körül. Sok egyest, nagyon sok egyest. Nem mérsz fukar kezekkel, hisz nagy úr vagy. Egész picassósra sikeredett. Mi legyen a címe? Mi legyen a címe??? Talán: Vázlat a Némettanárnő című képhez. Igen! Azt hiszem, ez jól tükrözi, hogy a kép a művész korai korszakából való. Még egy aláírás a sarokba. Lehet bekeretezni.

Kovács lökdös. Mi lehet olyan fontos? Éppen nagy munkában vagyok! Hogy én felelek? Illetve felállok. De tanárnő, én most nem felelhetek! Ez egész biztos. Éreztem, tanárnő! A valahányadik érzékemmel. Tényleg! Ez csak tévedés lehet. Biztosan el tetszett téveszteni az oldalszámot a naplóban. De nem! A tanárnő sose téved, a tanárnőnek mindig igaza van, a tanárnő szerint nekem felelnem kell, a tanárnőnek az ellenőrzőm kell, meg a szótárfüzetem kell, meg a füzetem kell. A füzetem?! Ezt a tanárnő sem gondolhatja komolyan! Komolyan gondolja.

Ne röhögjetek ott a szélső padsorban! Varga, te se röhögj, mert kilógatlak az ablakon, és eleresztelek egy pillanatra! Kezébe veszi a füzetet. Lapozgatja. Ez így nagyon nem lesz jó, tanárnő! Ne tessék már lapozgatni! Nem arra találták azt ki. Tessék elmélyedni benne! A szövegben. A szótárfüzetem is nagyon szép. A borító, igaz, már elhasználódott rajta, de a belseje... Az aztán igazán pocsék. Beszéljek? Rendben van, a tanárnő azt kéri, hogy beszéljek. Kérni mindig lehet. Azt mindig.

Belekezdek valamibe. Súgjon már valaki! Csak egy kicsit! Egy szót! De nem... Ez a közömbösség fogja az egész emberiséget romlásba dönteni. Lapozza a füzetemet. Mindjárt odaér! Most aztán tényleg valami óriási hibát kell csinálnom, hogy megakadályozzam ezt a végzetes katasztrófát!

Megvan! Heuréka! Megtaláltam! – ahogy azt az egyik nagy görög bölcs mondta pár ezer évvel ezelőtt. Nagy rizikó, és még nagyobb lesz az egyes utána, de legalább nem látja meg a képet. Khm... – köhögök, de nem figyel. Lapoz. Nincs más megoldás. Utánam a vízözön! Deutschland ist in Europa..., azonkívül “Ej mi a kő, tyúkanyó, kend a szobában lakik itt bent”, ugyebár? Ez az, felnézett. Végre felnézett! A többiek is csak néznek. Te vagy Napóleon! – jegyzi meg valaki hátul olyan hangsúllyal, ahogy általában a dühöngő őrülteket szokás megszólítani. Was? – kérdezi a tanárnő is. Még hozzátesz valamit, de azt tényleg nem értem. De legalább a füzetet letette. Deutschland ist in Europa – kezdem újra. Én tízszer is elmondhatom a tanárnőnek, csak azt a rajzot felejtsük el! Meg a füzetet. És most kérdez. Valamit kérdez. Igaz a kérdéséből még a kötőszavakat sem értem, de hadd mondja, ha már annyira szeret szerepelni. Aztán vár. Várunk, várakozunk. Megint kérdez, talán ugyanazt, talán nem. Én meg csak állok és nézek. Csend van. Tanultál? – kérdi. Persze, tanárnő. Mindig tanulok a hibáimból, könyvből soha. Az káros hatással lenne a fejlődő agyam neuizéire. Hogy menjek ki a táblához? Ez az tanárnő, nem is vártam mást. Tessék csak nyugodtan kiszúrni a szemeimet, kitépni a kezeimet, levágni a fejemet, felnégyelni, lelocsolni olajjal, és elnyomni rajtam egy cigarettát! De elintézhetjük néhány gramm ólommal is. Nekem már úgyis mindegy. Akkor írd: “Napos időben gyakran sétálok a közeli erdőben, de ma nem tudok, mert esik az eső”. Ámen. Ennyi, nincs tovább. Köszönöm szépen, tanárnő, igazán kellemes perceket tetszett szerezni nekem, de megelégszem azzal az egyessel is. Elvégre csak félévi jegy. Állok, álldogálok. Közben beúszik a látómezőmbe a terem falára felszögezett “To be or not to be?” felirat. Igaz, gőzöm nincs, mit jelent, de biztos egy nagyon okos ember nagyon okos szavai ezek. Még hallok hangokat nagyon távolról, aztán már semmit.

A tanárnő megindul az asztala felé. Végre. Végre vége. Végre végem. Nem idegeskedik, nem ordít, csak beírja a jegyet a naplóba. Aztán az ellenőrzőmbe. Aztán... Aztán a feje vörösödni kezd, aztán kékülni, aztán lilulni... A füzetem van a kezében. Kinyitva. Nem, ez már nem lehet igaz, az nem lehet...

Lidércnyomásos kerek nyavalya ereszkedik alá. A többire nem emlékszem...

(1998) (16 éves)