|
|||||||||
|
|||||||||
| Ahol a beteg illatú levegőben
az ágyak mellett szállva lebegnek el a halak, és zöldeskék fű alszik a párnák alatt, az a kórház az én otthonom. Egy tértelen és időtlen szélességi fokon. Az orvosok zsebében keserű orvosságok keserű érzelmekkel vegyülve, közben érzéki játékot űzve utaznak, a fiókban hangyák és bogarak málnás cukrot esznek és jókat mulatnak. Meg a kanalak, a kék és sárga folyadékok a polcon, az átlátszó vitrinek mögött, kacagva isszák egymást, majd kíváncsian találgatják, vajon mi lehet a polcuk fölött. És még ott vannak azok a szomorú szempárok, bennük a félelem, meg a muslicák az injekciós- tűkben, meg a gyümölcsök a mérlegen. Aztán a rózsaszínű malacok, akik be-benéznek a szájadon, meg a piros levesek kocsonyásan és szépen megülve csészékben az ágyadon. És ott vannak a szemüveges angyalok a bejáratnál, meg a zuhanyrózsákban lakó sok-sok szürke madár. A suttogó lombok, akik karjaikkal be-benyúlnak az ablakon, és oxigént nyújtva át dobozban, kapnak a ragyogó alkalmon, segítenek a fuldoklóknak, akik lombkezekkel takaróznak. Közben az ollók a másik szobában ízlelgetik a masnikat, egy eltévedt bárányhimlő pedig simogatja a hajamat, a hőmérők a kamrában beszélgetnek a villanyégővel, és kenőcsök korcsolyáznak a kádban barna üveg- tégelyekkel. A kanalas orvosság meg vigyorog, de már nem számít. Ilyen ez a kórház, sötét, de világít. Egy másik világot nyújt, nem a halált. Ez a kórház elvesztett engem, és megtalált. |
|||||||||
|
|||||||||
| Mindennap ott állt a
kirakat előtt, és nézte őket csodálva, félve, kíváncsian: a halakat. És a mellettük úszkáló zöldet. Mert a fiú halakat akart, sárga halakat. Ígért mindent, fenyegetőzött, mondott kedves szavakat. Végül pár nap múlva megkapta a csodát, egy akváriumban vártak rá, közben gyanakodva vizsgálgatták az ismeretlen szobát. A fiú ezután minden szabad percét velük töltötte, etette, itatta a halakat, öltöztetve, vetkőztetve. Azok egykedvűen tűrték, pislogtak nagyokat, álmosan úszkáltak, átkozva az üvegfalakat. Történt egy nap, hogy a fiú meghallott egy ilyen átkot, s gondolkodni kezdett, vajon milyen ott benn az élet, milyen akváriumból szemlélni mindenkit, s tűrni, ahogy szemlélnek. Ahogyan megkocogtatják a falat, mosolyognak, befelé beszélnek. Egyre jobban beleképzelte magát a halak helyébe, már nem is beszélt, csak hallgatott, pislogott helyette. És egyre jobban szenvedett a szabadság hiányától, a négy fal közötti bezártság magányától. Mikor már végképp nem bírta, kivitte az akváriumot a kertbe, és letette a fűbe. Majd gyufaskatulyákat hozott, és a halakat egyenként, óvatosan beletette. Aztán mindet elásta gondosan, szépen, halkan dúdolt is hozzá, a halak hallották csak éppen. Pedig ők már halottak voltak akkor, és a túlvilágon úszkáltak tovább. Nem sokkal később a fiú is követte őket, vissza már onnan telefonált. Üdvözletét küldte mindenkinek, aki még él, állatot tart dobozban, neki ad enni, neki mesél. A fiú végső mondatai ezek voltak a kagylóba: Szabadok vagyunk és mégis ez a legnagyobb próba. Mert vágytam a halakra, meg is kaptam őket. Csodáltam, lestem mindet, mint más a felhőket. De nem ez az életük, és ez a lényeg. Szabadok ők, és most már én is mindent értek. Mindjárt lejár a pénzem, szóval gyorsan befejezem. Ti, akik még éltek! Adjatok szabadságot azoknak, akik még élnek! Nyissátok ki feléjük lelketeket! Ja, és a halaim üdvözölnek benneteket. |
|||||||||
|
|||||||||
| Vérzett a sárgabarack,
amibe beleharaptál, ott kint azon az öreg, barna padon, miközben az én lábam sűrűn kalimpált, és egy hernyóból fejlődött lepke imbolygott a hasadon. Míg te fáradtan ültél, és eltérítetted a lepkét, elénk tárult az egész debreceni körkép, és együtt figyeltük, miközben én lassan eszegettem egy villanykörtét. Aztán komolyan a szemembe néztél, mondtál is valamit, talán azt ecsetelted, hogy milyen némák a halak itt, lent a földben úsznak el hangtalan, a vakondokkal söröznek, majd tovább úsznak bátrabban a nagyobb vizek felé, talán a láthatatlan kihívások elé. Én meg kíváncsian néztem a hasamat, ahogy világított, amit már akkorra az elfogyasztott villanykörte irányított. Átsuttogtam a szádba is egy kis fényességet, te meg ízlelgetted, mint egy szomorú édességet. Kértél még belőle, és ettől az új íztől zavaros, furcsa erőre tettünk szert, ráébredtünk, hogy mellettünk keringőzik egy részeg kert. És végül az égen menetelő szentjánosbogarak módjára, világító hasunkkal sétáltunk bele a nedves éjszakába. |
|||||||||
|
|||||||||
| Leültem a földre, és
behunytam a szemem, szivárvány- mohákon pihent a kezem, hallgattam a dalt, amit a gombjaim dúdoltak, ők meg hallgattak engem, és nagyokat pislogtak. Ahogy így becsukott szemmel ültem, gondolataimban láttalak. Paprikaföldeken suhantál keresztül, és én a fákkal beszélgetve vártalak. Ködbe burkolóztál, felhőket facsartál, ivólevet készítettél belőlük, csendben játszottál, halakat festettél, némán úsztál el előlük. Hűtőben aludtál, és meg kellett harcolnod a narancsokkal a helyért, te győztél, és diadalmasan vágtad le a narancsok fejét. Darazsak nyalták le a mézet a szájad széléről, szárnyakat adtak cserébe, eltévedt bárányok nyaggattak meséért, gyapjas kis fejüket hajtva az öledbe. Aztán levelet írtál, kíváncsian olvasták az erdei állatok, és választ komponáltak neked éjjel álmatlan rókák és a szarvasok. Furcsa dallamot vittek egyre közelebb ahhoz a réthez, ahol én ültem, és gondolataimban lassan megérkeztél hozzám, szitakötőkkel a válladon, derűsen. Kinyitottam a szemem, és tényleg ott voltál, kezedbe fogtad az arcom, megsimogattál. Leültél mellém, a szemembe néztél, és láttad magadat, ahogyan repültél. Láttad magadat, és a dolgokat, amik követnek. Láttad, ahogy a darazsak, rókák, narancsok álmodban is ölelnek. Láttad, hogy mindez bennem ment végbe, és amit gondolok és látok, annak te leszel a vége. Mert bennem vagy, és én is ott létezem benned. Gondolataimban átkarollak, és belőlem zenél a lelked. (1998) (17 éves)
|
|||||||||
