Köszöntlek Hellász, a földnek ránca
Hegyeid időtlen léptű szamár járja
Köszöntelek téged, földnek ránca.

Köszöntlek, Földanya gyermeke
Rád kacsint a napisten szeme
Üdv néked, Földnek gyermeke.

Üdvözlet, bornak mámora
Mámora bornak s szőlő sátora
Kívánlak, mámornak hona.

Kívánlak, forróság ege
Öbleidnek lágy és szent vize
Ölellek, forróság ege.

Ölellek, csábos éjszaka
Ősidős, régi vágy szava
Szeretlek, görög éjszaka.

Szeretlek, partok szent tüze
Pezsdítő, lassú vér-zene
Rajonglak, Olümposz hegye.

Rajonglak, istenek otthona
Görög bormámor-csoda
Követlek, Ariadné fonala.

Szelíd monotónia egy életérzésből:
Az ifjú görögnek tanul
Vége a dalnak mára
De járd az élet táncát vadul
A szirtaki ritmusára.

SÁNTA GÁBOR

Prométheusz vágyai

Egy akarat láncolt ide,
Lásd ide Kaukaszoszhoz.
Váj a sas, sebet idő szava foltoz,
S nem mossa kínom tenger sós vize.

Én a megvetett, halkan halok,
Leláncolt magányban szenvedek.
Ajkamról szakadnak kín-énekek:
Lélek-emésztő, üvöltő dalok.

S nekem, Prométheusznak, kínjaim
Közt még vannak, lehetnek vágyaim:
Egy csepp szeretet, tudom megváltana,

De nem most, míg tép a szél dala.
Mit ér egy félisten vérző oldala?
És mit érnek leláncolt álmaim?

SÁNTA GÁBOR

A színek harmóniája

I. (Utolsó utunk)

Naiv mondatocskák sorra leperegnek –
zúgó agyam nem érti őket –
vérbő kék-zöld-barna világ
színek, színek és millió harang
egy őrült festő pacsmag-képe
széttört darabokból kirakós játék
széttörték már ezt a világot
széttörték sokan, sokszor. Gyilkosok!

Fejemben pörgő, üvöltő sorok
rapszódia, rock, dallamkáosz
vén diák, hippi, békeharcos
kék ég és fekete fű
atomvillanás fehér csillagfénye
Fehér ég, fekete eső. Fekte eső, néma kő.
Piktúra vagy kétdimenziós szobor
igen, istenszobor, fény-alkotás.

Fűrészfogú kép, Van Gogh műve
lehetne akár. Kis pálcikák:
kis sorsok alkotják ezt a bús világharmóniát
összetörve.
Tépett, hullámzó lelkek hányódnak
Debussy viharos tengerén és Schiller öröme
pusztulás-ízű tragédiába csap át
örökkön örökké!

II. (Bevezető)

Valami állt ott... messze volt
Épp kelt mögötte az őszi hold
Aranytányérba vágott kín-repedést
Régen fa volt. Tépett ormon nőtt.
Ott a repedt fényben vigyázta a tetőt.
Most is uralkodik; látod sötéten
miként láthatta fényben
egyik ősöd ezt a fát.

De nappal, ha virrad és
az égről hiányzik a repedés
amit néma fényözönként
arany hold övezett koszorúival
s amelybe kiáltó kihívással
meredt bele a korcs:
az ma reggel nem más
mint elmúlt, méla roncs.

III. (Magam)

Óh, most akarnék kiáltani
és hallani, ahogy hangom
a dombról
a toronyról
messze hegyekről is visszatér
felelne nekem a hold
és regét mesélnének a szellemek.
Én most akarnék kiáltani
és átölelni az összes embert
szívem örömbe mártani
senkinek, óh, senkinek se ártani!

Örömtáncot akarnék járni
örömtáncot, tűztáncot, indulót
akarnék énekelni győztesen!
Ha egyszer átélnék ilyet
mikor úgy igazán mindenki nevet
és szeret.
Óh, nagy lenne az úr kegyelme
jönnének vásárosok messziről
onnan, hol a nap veszni dől
cukorkát adnék és életet
s nem várnám a dicséretet.

Óh, akarnék egy ilyen napot
mikor minden gyermek kapott
legalább egy kicsiny cukorkát
és ötven lánynak fonták be a kontyát
és táncot járunk kézen fogva mind
míg lemegy a nap odakint
ég bent a tűz s ropjuk nagyon
soká megyünk haza, álmos hajnalon.

És visszazuhantam. Álmok...
Gyönyörű szó, de álnok.
Úgy érzem, csupán holdfény
egy szeletnyi elhaló remény
s eme álom-holdtükör
előtt állt a fa.
Látod, égbe tört.
Minden előbbi, szent csoda:
csak roncs volt, elgyötört.

Álmaim színfala előtt
árnyjátékot járnak a fényes akaratok.

(1998) (18 éves)