A napsugár az éj felé mutat,
Társ nélkül, egyedül járom az utat.
Komor lelkembe fekete ránc merül,
Szívemben csak a magány hegedül.

Nyakam köré hurkot font az idő,
Ellankad a kéz, nem zihál a tüdő.
Csak az éj bámul talányos-idegen,
Ő sem sejti, mi halt meg idebenn.

Túl széles a folyó, s túl keskeny a híd,
Odalenn a sötét mélyben a halál hív.
S a ködön át szólnak hozzám

A hidegen bámuló, kongó verssorok,
Mit zörögve köp ki a kiszáradt torok.
Sziszegve szólít szellemhazám.

STARK EMIL

Stanza az elmúláshoz

Szürke felhőbe öltözött fel a nap
A nyár közepén egy délutánon,
S csöndben szárnyaira vett a bánat.
A szél balladát búgott fájón
Messzire fújva véle a madárdalt,
Mely szertelen szólt fenn a faágon.
A Halál szaga terült szét a légben
Én is érzem, s nem indulok mégsem.