I. Mózes 1:26-31 

Halkan suttogott a Nádas az augusztusi reggelen. Párás bágyadtság ült a tájon végig, és a legkisebb szellőmozdulásra is fázósan reszkettek a fák. A Nap még fényes volt, a búcsúzni készülő Nyár utolsó erőfeszítése.

A bodzabokrok már kezdték kínálni az érett bogyókat, de még sok volt a zöld. A bokrok mellett egy kis Tocsogó lapult meg, vékony nádfallal védve magát a betolakodók ellen. Így bújt meg a tájon, mint a Nádas kis gyermeke, akit a földút és egy kanális szakít el anyjától – ám ő jól érezte magát így, az anya megnyugtató suhogása mindig ott volt a levegőben, s a Tocsogó tudta, hogy mi történik a Nádas túlfelén: a szántóföldeken és az utcákon. A környék békés volt, csak egy gyalogösvény vezetett nem messze tőle. Arrafelé sok ember járt, ki gyalog, ki kerékpárral, ki motorral, de a Tocsogóig nem mentek: a sok szúnyog, a sár az aljában, az éles nádlevelek mind-mind elriasztották az embereket.

Más látogatókat viszont csábítottak: a szúnyogok a fecskéket, akik nemcsak lakomáztak itt, hanem innen vitték a kis sárrögöket a fészek építéséhez, a víz a szomjas madarakat és a gázló vadászokat. Mert sok minden történik akkor, amikor a Nap még alszik, de az Éj már elmúlt. Ekkor jár ki a Tocsogóra a gólyapár, és büszkén mutatja meg fiait a nádszálaknak. Hajnalban vadásznak, s amikor fölkel a Nap, már nem találja őket a vízben. Addigra belaknak a fázós sáskákkal, békákkal, és továbbállnak. De nem csak ők képviselik a gázlómadarak családját. A madárvonulás visszatérő vendégei mindig meglátogatják a Tocsogót. Habár ő titkolja mindenki előtt, még az anyja előtt is, mert a Nádas sokszor irigyelte a nemes vendégeket. A szürke gémek keresték föl gyakrabban, olykor még júniusban is, de vonuláskor mindig, mégis az igazi vendég egy kócsag volt. Évente egyszer, ősszel megjelent fehér ruhájában, és ünnepi hangulatot adott a tájnak. Eltöltött itt egy éjszakát, hajnalban szétcsapta szárnyait, és tollaiban elvitte a Nyár utolsó meleg érintését. Aztán már az Ősz volt az úr, de ő nem maradt sokáig. Hamar megadta magát a Tél nyomásának, és ilyenkor a Tocsogó kis vízfoltja jégtakarót húzott magára, s álmodni kezdett a meleg nyárról, a pezsgő életről. A nádfalban menyétek húzódtak meg, éjszaka innen indultak rablóútjaikra – a nádszálak mégis örömmel rejtették el őket hajnalban. Aztán, amikor megjöttek a seregélyek, már öreg volt a Tél is. De soha nem engedett az ifjú Tavasznak, mindig odavágott hozzá egy-egy hófoltot, míg végül meg nem állt öreg jégszíve, és el nem terült a rügyező fák lába alatt. A Tavasz nőtt, cseperedett, aztán felnőtt asszony lett belőle, akit úgy hívtak: Nyár – meleget ad, fiókát nevel, termést érlel. Aztán egyszer a Nyár tükörbe nézett és észrevette, hogy megöregedett: látta magán a ráncokat, az ősz hajszálakat, és leült a nagy nyárfák alá gondolkodni. Hajnalban siratni kezdte az ifjúságát, behintette harmattal a világot, majd összeroskadt, mert rájött, hogy az ő ideje lejárt.

A felkelő Nap el is pirul, ha így látja a Nyár asszonyát, de aztán erőt vesz magán, és beborítja fényével, melegével az augusztusi tájat. Szétkergeti a meghúzódó párafoltokat, és üdvözli a fácáncsaládot, akik most haladnak el a Tocsogó mellett.

– Jó reggelt, Fácánanyó! – bókolnak a nádszálak az avarszínű madárnak.

– Tiszteletünk a Lovag úrnak is! – hajolnak meg a peckes kakas felé, aki erre még jobban kihúzza magát, és kilépdel a nádfal árnyékából, hogy tollain megcsillanjon a Nap fénye. Hirtelen megpergeti szárnyait, és jó reggelt kiált a tájra. Az öreg nyárfák levelei tisztelettel súgnak össze a magasban, a Nádas illedelmesen hajol meg, és a bodzabokrok is lengetik ágaikat. Nem csoda! Ez a kakas a táj dísze, akire mindenki vigyáz. Bárhol elrejtőzhet: a bokrok mind segítőkészen rejtik el az üldözők elől, a fák mogorván útját állják a nagy ritkán erre tévedő héjának, és a Szél mindig szól, ha biztos kezű kispuskás rejtőzik valahol. Ő a kincs ezen a tájon.

– Hát nem gyönyörű – csillognak a tyúk szemei – az én férjem! Egyedül az enyém! A gyermekeim apja! – néz hátra a kissé még esetlen négy csibére.

– Hát nem gyönyörűek!

– De igen, Fácánanyó, gyönyörűek! – bókolnak a nádszálak.

– A férjed is nagyszerű kakas! – hízeleg a kis vízfolt a nádfal mögött. Pedig ő tudja, hogy a Nádas másik oldalán még két fészekaljra való csibe keresgél a kukoricaszárak között, de minek szóljon? Minek rontsa el a kedvét a tyúknak? Majd ő is rájön, hiszen egész télen együtt keresgélt a négy madár. Talán halványan sejti is a tojó, hogy a férje háremet tart, de most, hogy nem látja a többieket, elfelejti az egészet. Minek szóljon hát a Tocsogó, aki már hajnalban megitatta a másik két családot? Minek szóljon a Nádas, aki elrejtette éjszakára a másik két családot? Kár volna elrontani ezt a szép reggelt. Már úgyis megrontja egy narancssárga autó, amely megállt a Nádas melletti földúton.

A táj elhallgatott. A fácánok meghúzódtak a Tocsogó nádfalában, s idehallatszott a környező utcák verebeinek csiripelése.

– ... és ott lenne a másik utca! – mutat ki a Tocsogó irányába egy ember az autóból. – Holnapra kicövekeljük, aztán jöhet a dózer. Rendben? A másik bólint, majd az autó elgurul a földúton, hatalmas porfelhőt hagyva maga mögött.

A táj csendben maradt. Nem tetszett neki sem a gép, sem az ember, sem a mondanivaló. A lassan leszálló por eltemette a reggel békéjét. A nádszálak nem szóltak a fácánokhoz, a kis vízfolt nyugodtan ringatta a szúnyoglárvákat. Seregélycsapatok szálltak az égen, és az egyik csoport lecsapott a tocsogó menti bodzabokrokra. Némelyik köszönt, másik nem, de az összes madár egymás szavába vágva habratyolt:

– No, csak ezek hiányoztak! – sóhajtottak a bokrok, és megpróbálták elrejteni a még nem teljesen érett tányérokat.

– Hát szabad ezt? – kiáltott egy nagyszájú seregélyanya, amikor meglátta a levélfal mögötti bogyókat. – Hát szabad a legízesebb falatokat elrejteni? Milyen gazda az ilyen?

– Fukar! – kiabálta a többi, és tömték magukba a fekete szemeket. Elzavarták a csöndes barátkákat, feketerigókat.

– Micsoda társaság! Szemtelen mindegyik – törölgette csőrét egy rigó.

– Az hát! – helyeseltek a bokrok. – Habár a java még kölyök. Ám a felnőttek se kutyák!

– Így van! – kontrázott a rigó. – Én is arrébb megyek, mert itt nem lehet enni.

Elröppent a Nádas túlfelére. A barátkák is továbbálltak, s a Tocsogó környéke visszhangzott a seregélyektől. A bodzabokrok mellett kezdődő gaztenger nem tudott mit tenni, hallgatta a zajos társaságot.

A narancssárga autóból kiszálló emberek méregetve nézték a tájat. Mit akar megint ez az autó? Idegen érzések fogták el a tájat. Az öreg Nap már magasan járt, a fülledt meleg kezdett ismét uralkodni. Nyoma sem volt a reggeli párának. A vénülő Nyár mosolygott a fák alatt, majd lassan a Tocsogó felé lépkedett. A seregélyek csendesebbek lettek, és a Nyár megsimogatta kezével a kis vízfoltot a nádszálak mögött.

– Szervusztok, gyermekeim! – mosolygott lágyan, és keze nyomán fodrozódni kezdett a víz, a nádfal halkan suttogott valamit. Egy pillanatra elfeledték az autó nyomasztó porfelhőjét. Most csak a Nyár létezett. Sehol az Ember, aki azt mondja: “Itt lesz a másik utca!”, nem volt repülőgép, amely fölöttük okádja a kerozinbűzt az égre, nem volt gyászos múlt, amikor a Tocsogót elválasztották anyjától: utat építve, árkot ásva, fákat döntve. Nem, most csak a Nyár uralkodott, aki ott állt mellettük, s szeme sarkában megjelent egy könnycsepp.

– Gyermekeim! – sóhajtott. – Olyan jó, hogy vagytok nekem! Olyan jó veletek! Ti idézitek fel a fiatalságomat! Hej, amikor még fiatal voltam... Májusban itt énekeltek a békák, s a csillagos ég alatt akkor érkeztek haza az utolsó vendégek délről. Szerelem zengett végig a tájon, reggelente fülemüle dalolt a bokrok között, és sárgarigó fütyült a nyárfákon. Emlékeztek rá? – nézett a nádszálakra a Nyár. Szeme csillogott, és lassan könnycseppek gördültek le belőle.

– S most elmúlik minden... Már hullanak a csillagok az égről, s ez azt jelenti, hogy nemsokára meghalok. Tudjátok, öreg vagyok, s aki öreg, meghal. Ez a rendje a dolgoknak. Nézzétek meg azt a száraz nyárfát, ő már nagyon öreg volt és meghalt, mert a gyökerei tudták a rendet. Eleinte sírtak még a száraz ágak, de elfogadták a Természet törvényét. Nekem is el kell mennem... – nézett maga elé megtört fényű szembogarával.

A seregélyek illedelmesen elhallgattak, és óvatosan csipkedték a bodzaszemeket. A Nyár tekintete merengő volt, nem lehetett tudni, mire gondol. Hirtelen villantak a szemei és felkiáltott:

– De nektek élnetek kell! Ti még fiatalok vagytok és erősek, mert csak a gyengék pusztulnak gyermekkorukban. Nektek még itt a helyetek ezen a tájon! Ez a Tocsogó ad menedéket az üldözötteknek, ő ad inni a szomjas madaraknak! Ezek a bodzabokrok tartják a fészket, s ezek a fiatal hajtások lesznek az utódok majd sok-sok év után, amikor a bodza gyökerei megérzik az Időt. De addig élni kell! A seregélyeknek fészket rakni, fiókát nevelni, vadászni, utazni és visszatérni, mert ez az otthonotok. Aki gyenge, elpusztul, de az erős mindig fennmarad, és boldog életet él. Ti erősek vagytok!

– Erősek vagyunk! – visszhangozták a seregélyek, s felröppentek a bokorról. A Nyár arca kipirult, de szemei szomorúságot árasztottak. Halkan folytatta: – Tudjátok, gyermekeim, nektek élnetek kell, mert titeket még az ember is dicsér, s ezért vigyáz rátok, nem bánt benneteket – sóhajtott. – Mennem kell, mert még várnak rám – szólt erőltetett mosollyal, és elindult a gaztengeren át.

Amerre haladt, lágyan zöngtek a méhek, kecsesen ringatta gyermekeit a sok virág. A Tocsogó és a nádfal összenézett. Megnyugodtak. A Nyár nyugtató szavai elkergették az emberek nyomasztó mondatait. A táj békésen hallgatott, fecskék vadásztak a felhők alatt, egy-két seregélycsapat kóborolt a levegőben. Halvány szellő mozdult a fák levelei között, s a városból idehallatszott az egyenletes déli harangszó. A délután már fülledt melegben érkezett. A szél nem mozdult a tikkasztó hőségben, csak a fürdőzni vágyó madarak keresték fel a Tocsogó szabad vízfoltját, ami egyre kisebb lett. Seregélyek ültek a bodzán, de nem beszéltek, s végre utat engedtek a barátkáknak is.

A levegő szinte állt, ám hirtelen durván belehasított egy traktor hangja. A gép egy ideig az úton ment, a gaztengeren túl. Azután ahol a zöld terület kezdődött, befordult az embermagas növények közé. Felzúgott valami idegen hang a pöfögés mellett, majd elindult az öreg MTZ. Nyomában élettelenül hullottak el a réti virágok, örökre lemondva a fiak neveléséről. Sárga virágpor csapódott a traktor orrára, kerekei megmosdottak a növények vérében. A gép nem válogatott, mögötte ott forgott a két tárcsa, és sorra ölte meg az életeket.

A nádfal és a Tocsogó összenézett. Mi ez? Miért öli meg az Ember gépe a növényeket? Nem tudták a választ. Nem tudta a táj sem, aki hidegen nézte a történteket. A nyárfák is értetlenül álltak. A traktor pedig egyre közelebb jött, mögötte ott feküdt a sok száz virág holtan. Helyenként elővillant a föld, mert némelyik virág inkább tövestől kifordult. A legöregebb bodzabokor lassan megnyugodott.

– Ezt minden évben megcsinálják, nincs baj! Csak a gyengék halnak meg, de az erős tovább él, hiába vágja el a tárcsa. Az okosabbja meg már úgyis elszórta a magokat, így a nemzetség tovább él, a szellem itt marad.

– De jön a gép! – hajlott meg egy kis bodzahajtás. – Levág minket!

– Lehet, de legfeljebb azokat, akik távol vannak tőlem. Bennem kicsorbulna a tárcsa éle. A Tocsogót meg nem bántja, mert beleragadna. Egyébként is a Nyár megmondta: nekünk élni kell, és szeret minket az ember!

– Ezt nem az Ember mondta... – szólalt meg a nagy Nádas. – Az Ember a gépnek parancsol, s gépek legyőznek minket. Mi csak együtt vagyunk erősek, külön-külön nem. Az Ember pedig csak géppel erős, magában semmit sem ér! Vigyázzatok! Úgy hiszem, készül valamire, azt mondta, hogy jön a dózer! Én már láttam dózert, hatalmas erejű, az Ember vezeti, s könnyen megölhet minket. Vigyázz, fiam, mert az Ember kegyetlen!

– Hiszen az Ember szeret minket...!

– Melyik, fiam? Melyik? Ha szeretne minket, nem ölné most le a virágokat, ha szeretett volna minket, élhetnénk boldogan, vízben állva, nem csak így beszorítva a saját művei közé! Az Ember nem szeret minket, azt csak a Nyár mondja. A Nyár öreg, fiam, lassan már azt sem tudja, mit beszél! Belebolondult abba, hogy megöregedett, és ez el fogja veszíteni. Mindig így van: amikor még fiatal, én sem hiszem el, hogy ez lesz belőle, de hát ilyen a Természet törvénye.

A traktor rémisztően közel volt, tárcsái csikorogva, csattogva vágták a virágokat. Seregélyek röppentek fel a bodzabokorról, mikor odaért a gép. Valóban, csak néhány fiatal hajtás bukott el a földön, a tárcsa félve kikerülte a nagyobb bokrokat és a Tocsogót. A zúgás továbbhaladt, s a kopasz tájon ott álltak a nádszálak, takarva a Tocsogót a hívatlan vendégek elől. A traktor hamar levágta az utolsó álló virágszálat is, és elpöfögött a földúton. Kis idő múlva azonban másik jött, embereket hozva, akik furcsa szerszámokat használtak. Mindegyiken kék munkaruha, s izzadva tették a dolgukat: mértek, majd a háromlábú nézőkéket állították fel, azután ismét csak mértek, immár a letarolt gaztenger helyén. Zsinórt feszítettek, s formát öltött egy széles sáv, amely a kanálistól a gaztenger végi utcáig tartott. A madzag mellett kis facölöpök kerültek a földbe. Később a zsineget felszedték, és elindultak a Tocsogó felé.

Jönnek! A kis embercsoport ugyanazokkal a szerszámokkal, közönyös arccal – félelmet keltettek a Tocsogóban. Munkához láttak, mértek, kiabáltak, felállították a háromlábú nézőkét a halott virágmező végében.

– Ez a nagy sár direkt benne lesz az útban? – kérdezte az egyik, miközben a zsinórt készítette elő.

– Persze! – bólintott a másik, és intett a túlvégen dolgozóknak valamit. – A dózer úgyis rátúrja a földet. Aztán jön az út töltése is.

– Ez a bodzabokor meg útban van! – kiáltotta egy társa. – Vagy ki kék’ vágni, vagy a dózer viszi el.

– Ki kell azt vágni! – szólt egy harmadik. – A dózer nem tudja kidönteni. Előbb fűrésszel, aztán a gyökeret majd kitúrja a gép. Hozzad már azt a madzagot, mert különben nem lesz soha út!

Kifeszült a zsinór, és itt is cölöpök szúródtak a földbe. Később az emberek elmentek, de ott maradtak a földbe vert karók, közrefogva a Tocsogót és a legnagyobb bodzabokrot. Belemérték őket az utcába! S csak álltak a nádszálak, jobbra-balra tekingettek, de ott volt mellettük egy láthatatlan vonal. Még a legszélső szál is a vonalon belül volt. Mintha centivel mérték volna, hogy meddig is tart a Tocsogó. Hosszan elnyúlt az utca helyén, és szélességében sehol sem haladta meg azt. Mögötte pedig ott állt a legnagyobb bodza, a legerősebb a bokorcsoport közül.

– Mi lesz velünk? – néztek körül a nádszálak, de a táj nem válaszolt. Nem szóltak semmit. A bodzabokor azért, mert nem tudta, mit jelentenek a cölöpök; a nyárfák azért, mert tudták.

– Mi lesz velünk... – hajlottak meg a bodza ágai. Csak néztek a halálraítéltek tudatlanságával. Érezték, hogy baj lesz, hogy rossz lesz, de azt nem: meghalnak. A bodza még nem fogta föl, hogy idén termett utoljára, s a Tocsogó sem érezte: idén már nem látja a visszatérő fehér kócsagot. Ők csak megbélyegzettnek érezték magukat, akikre ki tudja, milyen sors vár. Egy kis szél járt a tájon, és megfodrozta a Tocsogó vízfoltját...

– Meghalunk, barátaim – mondta az teljes nyugalommal. – De a szellem tovább él! A bodza rengeteg magja már a fekete földben ereszti csíráit. A Nádas itt van az út mögött, ott zúgnak majd a szálak, ha a Szél eljön. Én pedig bárhol előtermek, hiszen ha beáll az őszi eső, akkor még a fű között is csillog a hátam. Ne féljetek hát, ez az élet dolga!

– Nem – vágott le a Szél. – Nem igaz! Ez az ember ítélete, nem a Természet törvénye! Az ember gyengébb a Természetnél, és ezért gépekkel küzd ellenünk! A gépeket nem tudjuk legyőzni, de az Embert igen, ahogyan akarjuk! Csak a gépekkel nem bírunk...

– Dehogynem! – fodrozódott a víz. – Csak össze kell fognunk! Mi tovább élhetnénk itt, ha akarnánk!

– Ne akarjatok! – suttogott a Nádas rosszallóan. – Az Emberrel nem szabad ujjat húzni, mert megöl minket.

– Mi öljük meg őt, mert nekünk élnünk kell! – kiáltottak fel a nádszálak.

– Ki mondta ezt? – zúgtak az óriási nyárfák. – Ki mondta ezt? Talán a Nyár? Hiszen ő most ott fekszik a szalmabálák mellett, és siratja a búzavirágot. Ő már bolond, nem értitek? Ti meg tovább élhettek a nagy Nádas közepén vagy a kanális szélén...

– Ez igazságtalan! – roppant a bodzabokor. – Erősek a gyökereim, engem nem fog kidönteni semmiféle gép!

– Nem fog, az biztos! – helyeseltek a nyárfák. – Kidönteni nem fog téged senki. A bokrokat nem döntik az emberek gyökerestől. Sőt még a fákat sem. Előbb megölik a törzsedet. Elvágják fűrésszel, aztán vagy kihajtasz jövőre, vagy nem! Pedig hidd el, mindennél jobb a teljes élet – és nem az éveken keresztül való meddő várakozás, hogy a vadhajtásokból majd felnő valami! Csak nyomorék pálcák lesznek az ágaid, amit élvezettel törnek le az Ember gyerekei.

Ekkor a letarolt gaztenger végén ismét megjelent két munkás, fejükön védősisak, ujjaikon kesztyű. Az egyik megállt a nádfalnál, a másik a bodzánál, és kezükben felzúgott a gép. A nádfal és a bodzabokor összesúgott utoljára, de a fűrész sikoltva vágott a bodza törzsébe. Szórta a forgácsot, s lassan, nagy roppanással eldőlt a bokor. A másik gép szegélyvágó volt, s a nádszálakat irtotta. Nem múlt el sok idő, az emberek dolguk végeztével elmentek. A táj megfagyott gyűlölettel nézte, ahogy az autó tovagurult a földúton. A megölt nádszálak a bodzabokorral együtt feküdtek a halott virágokon. Pedig mintha mind élnének, olyan zöldek a leveleik! Ám ahogy rátűz a Nap, lassan-lassan száradni kezdenek. A Szél közelebb húzódott a vízfolthoz, amely ott maradt fedetlenül a világ előtt.

– Hát mégis! – nézett a víztükörbe, aztán bebújt a szálak közé, az ágak mögé, de a halottak már nem szóltak, üresen reszkettek a leveleik. A Szél nem is maradt köztük tovább, még megnézte az egyik nádirigófészket, majd felsietett a magasba, s onnan kiáltott le a földre:

– Gyilkosok az emberek, gyilkosok! – aztán levágott a Nádasba, és így szólt:

– Hogy hagyhattad?! Azok a szálak voltak a gyermeked kezei, szemei, fülei, mindenei! A Tocsogó így egy védtelen tócsa, akit holnap megöl az Ember!

– Mit tehettem volna? – suttogott a Nádas. – Elválaszt egy út, egy árok, és a gép engem is megölt volna.

– A Gép? Hah! Az Ember! – zúgtak a nyárfák. – A Gép csak szolga, és nem érez semmit. Az Ember ölte meg őket, a Gyilkos!

– Nem mindegy, ki volt? Már halottak! – szólt a víz nyugodtan. – Szél, vidd a hírt, és kiáltsd mindenhova, hogy holnapra meghalunk! Mondd a tájnak, hogy az Ember ölt meg minket, de azt is, hogy nem féltünk a Haláltól!

A szél bólintott, s elzúgott a nyárfák fölött. A táj pedig csendben várta a holnapot. A reggel nehezen jött el. Az Éj ismét hideg volt, s a föld felett kis párafoltok kóboroltak; ám ahogy megjelent keleten a vörös Nap, iszkoltak a Nádas rejtekébe. A Tocsogó mellett már vendégek álltak. Halotti torra jöttek. Egy fácáncsalád kortyolt a vízből, barátkák ültek a halott bokor ágain. Hamarosan odaröppent egy feketerigópár is.

– Őszinte részvétünk! – billegtek a vízfolt felé. – Gyűlöljük az Embert!

Egy mezei verébraj röpült a levegőben, és hirtelen leereszkedtek a Tocsogó mellé. A vízfolt megvetően nézett rájuk. Ők az Emberek hiénái, és ahol megjelennek, ott lesz majd az Ember is.

– Még hogy gyűlölöd! – kiáltották a rigónak. – Hiszen az Ember kertjében élsz!

– Igen... de az az ember jó – pislogott a rigóférj, nagy fák vannak az udvarában, és örül, ha fészket rakunk az ágak között. Minket nem bánt.

– Nem bizony! – bólintott a tojó. – Télen etetett is.

– Furcsa – gondolkozott a vízfolt –, minket pedig megöl...

– Az Ember furcsa – adott igazat a fácánkakas. – Én olyan helyről jöttem, ahol azért etettek minket, hogy leölhessenek. Az Ember etetett, szeretett, aztán kivitt bennünket egy erdő mellé, ahol lőttek ránk.

A madarak bólintottak, beszélgettek. A vízfolt pedig fölnézett az égre, és álmodni kezdett az elmúlt életéről. Délelőtt jöttek a vendégek sorban. Fakopáncsok rikkantottak a nyárfákról, fecskék szálltak le a vízre, hogy hűsítsék magukat, mert ismét meleg lett, nyomasztó meleg.

A Nap már túlhágott delelőjén, amikor ismét felmorajlott a baljóslatú hang, s a letarolt gaztenger végén megjelent egy lánctalpas, pöfékelő buldózer. A táj csendben figyelte, ahogy a gép ráfordul az első kikarózott sávra, leereszti az elejét, és elindul, hogy utcát vágjon a száraz virágtesteken át. A Föld felkiáltott, ahogy belehasított a gép, feketén világítottak a mezítelen rögök. A buldózer kíméletlenül tolta maga előtt a legfelső kérget, s lassan-lassan képet kapott a leendő utca. Azután megfordult, és elindult a Tocsogó felé. Beállt a cölöpök közé, és nekiállt felhasítani az anyaföldet.

A madarak elröppentek, és a táj komor hallgatásában megszólalt a Nádas fojtottan: – Gyermekem... Eltűnt már rég a tegnapi fennhang, parancsolgatás, hiszen gyermeke pusztul el egy anyának. 

– Gyermekem... – könnyeket ejtett volna, de csak a szálak pattantak a nagy nádfalban.

A gép elérte a vízfoltot. A hozott földtömeget ráborította a földre, és belehasított fogaival. A Tocsogó tűrte, tűrte, hogy kimozdítják a helyéről, s testén szörcsögve, fröcsögve halad a lánctalp, de aztán felordított fájdalmában, és belemarkolt a hernyótalpba. A buldózer felzúgott, nyögött, nekiindult, de az egyik talp szilárdan állt a Tocsogó markában. Nem tudott elindulni, hiába próbálta. Aztán nem is igyekezett, leállt a motor, abbamaradt a pöfögés. A sofőr kinyitotta az ajtót, s kiszállt a gépből, hogy felmérje a helyzetét. Leugrott, és bokáig süppedt a sárba.

– Az anyád jó... – szörcsögött a Tocsogó testében, aztán nagy nehezen kihúzta a lábait. Körbejárta a gépét, arrébb húzta a kivágott bodzabokrot, majd telefonért nyúlt.

– Halló! Küldjetek egy traktort! Minek?! Ez az isteverte gép beleragadt a dzsuvába!... Nem szórakozok! Ki kell, hogy húzzatok! Ekkora a sár! Én is bokáig ragadtam bele, alig tudtam kihúzni a lábam! Na, küldjétek már azt a járgányt...!

Visszatornázta magát a székébe. A táj kárörvendően nézett a gépre. A Tocsogó még élt, és görcsösen szorította a lánctalpat. Halkan nyöszörgött valamit, de csak a sár csöpögését lehetett hallani.

– Mit mond? – néztek össze a nyárfák, mert nem értették a szavát.

– A Nyár asszonyát hívja – mondta a Nádas. – Búcsúzni akar tőle, de most nincs itt a Szél, hogy elvigye az üzenetet.

– Majd mi szólunk neki! – kiáltották a fecskék a felhők alól, és elnyilalltak, hogy megkeressék a Nyár vénülő asszonyát. Észre sem vették a nyugat felől közeledő, telt hasú szürke felhőket. Hamarosan megjelent egy traktor, ráfordult a frissen letolt útra, és megállt a dózer mögött.

– Szevasz, Pista! – intett a sofőrnek a traktoros, és drótkötéllel a kezében a buldózer felé sietett.

– Jó napot, Jani bá’! Jó, hogy jött!

Nevettek, káromkodtak, de közben rákötötték a kötelet a gépekre. Elindult a traktor, s kivonszolta a Tocsogóból szerencsétlenül járt társát. A Tocsogó már nem is érezte. Elernyedtek az izmai, és hagyta, hogy a másik irányból is földet toljanak rá. Az sem érdekelte, hogy lánctalpak ismét átgázolnak rajta. Nem, ő már meghalt. Nem hallotta, hogy odatérdelt mellé a Nyár, és zokogva dőlt a kis sárfoltra. A táj szomorúan hallgatott. A szél kiszökött a felhők mögül, lágyan megérintette a Nyár homlokát, és suttogott:

– Jöjjön! Már nem segíthetünk.

Óvatosan átsegítette a Nádashoz az asszonyt, aztán fölvágott a szürke felhőkbe, és azok is siratni kezdték a Tocsogót. Csak sírtak, nem morogtak. Lágyan simogatták könnyeikkel a föld sebeit. Az esőben ott könnyezett a két anya: a Nyár és a Nádas.

A Nyár ott halt meg a nádfal mögött, sírva, hogy ne lássa az Ember világát. Aztán eljött az este, a felhők megritkultak, utat engedve a lenyugvó Nap vörös fényének. Megjelent az égen egy hófehér madár. A kócsag volt. Leszállt a nádszéli száraz nyárfára, és hitetlenkedve nézte a Tocsogó holttestét.

– Az Ember... – suttogott a Nádas.

– Tudom – villant a madár szeme. – A Szél mondta. Azért siettem.

– A Nyár meghalt. Itt fekszik.

– Éreztem... – Itt elalhatok? – nézett le a faágra.

A Nádas beleegyezően bólintott, de a fa nem szólt semmit, hiszen halott volt. Egy-két denevér csapongott a nád fölött, s lassan-lassan éjszaka borult a tájra. A csillagok udvart kaptak, mint a Hold is, és fényük alatt távoli tájakra igyekeztek a zizegő szárnyú madarak. Hajnalban új alak jött a Nyár helyére, szomorkás, öreg arccal. Kabátjáról sorra váltak le a párafoltok, s a Nádas mellett halvány köd ült a föld fölé, bizonytalan elmúlást lehelve a tájra. Az alak megállt a Tocsogó helyén, s csak nézte a sarat.

– Hát eljött az Ősz is – suttogta a Nádas a kócsagnak.

– El. Én pedig indulok! – szétcsapta a szárnyait, és elindult délnyugat felé. Tollaival elvitte a Nyár utolsó meleg érintéseit. Az öreg Ősz felnézett az égre, és kérges kezével búcsút intett a madárnak, majd odalépett a Nádashoz.

– Az Ember volt? – kérdezte.

– Az – suttogott a nádfal. – Tegnap. Géppel...

– Ne félj! A Szellem itt marad. Benned. A nádszálak között!

– Tudom.

– Vigyázz rá! Én elmegyek megnézni, hogy tavaly óta mi változott.

Elindult az öreg Ősz kissé bizonytalanul. Keleten pedig vörös képpel, álmosan fölkelt a Nap, és rámosolygott a világra. Lent halkan suttogott a Nádas, párás bágyadtság ült a tájon végig, és a legkisebb szellőmozdulásra is fázósan reszkettek a fák...

(1998) (16 éves)