|
|
|
|
|
|
|
|
|
TÓTH
ANNAMÁRIA A zöld ezernyi árnyalatában és formájában tündöklő hegyláncokat sehonnan nem lehetett olyan lenyűgöző szemszögből látni, mint onnan, arról a szirtről. A rajta tornyosuló kőszikla pedig mint egy rég letűnt kor királyi trónusa őrködött a Természet bújtatta szétszórt bunkerek fölött, szemben a nap vérnarancsban izzó korongjával, mely alkonyatkor smaragdba borította a Mindenséget. Nem is tudott erről senki, s aki mégis, az már meghalt vagy nem beszélt. Rajtuk kívül csak egyvalaki tudta a szikla titkát, a nyugodt arcú, zöld ruhás, túl fiatal író a tömb tövén...
Tökéletesen az, ami AKKOR tépte a hajam, döngette a templom éjféli ablakait, amikor néha gyötrő álmokból ébredve rohantam a kopogó úton át. Zajdult a zár, vicsorgott az évszázados ajtó, nyögtek a lépcsők. Gyertyafényben játszottam. Zene áramlott a lelkemben, és az emberiség legcsodálatosabb hangszerén. Kettőnk öleléséből, s Bach vagy Boëllmann évszázados méhéből megszületett a dallam, a hang, a zene, a művészet szent termét betöltő fuldokló ima. Válasz, búvóhely, szabadság, szerelem, igazság, erő, szépség volt az orgona. Ez a szél bújt hidegen a sálamba AKKOR is, amikor hétig ücsörögtünk némán a pályaudvaron Csongorral, és a pipám majdnem eltört. AKKOR már hagytam, hogy a közeli gyárkémény súlyos füstköde tudatomra nehezedjen, és szememre boruljon. A buszon is mellettem ült, Shelleyt és Byront olvasott velem, s ha gyorsabb volt, ellapozott. Terveztem, hogy még játszom. Amikor feltűnt az éjszakában világító torony, rádöbbentem, erőtlen és üres vagyok. AKKOR először... És amikor az együttessel megcsináltuk a Képzelt riportot, a teátrumon ugyanez a szél fújt. Egy percig újra hittem, hogy “arra születtünk”, de már nem kértem, hogy “valaki mondja meg”. AKKOR már tudtam, milyen az íze az élet vizének! Mindenkinek más. Mert Pista bá’ hétfőn is akkor kel fel az iskola melletti konténerben, amikor én arra megyek. A IV. C-s vörös hajjal önmegvalósuló Ágica, citromsárga Forddal szolizott popója alatt, ápolt kezében csörgő bunkofonnal gördül be a parkolóba a fizikatanár Ladája mellé. Jóska bácsi buggyos nadrágban, vikszolt csizmában, arcán 1920-as évjáratú nyugimosollyal sétál a buszvégre, megnézi a vetést. Nagyné fél kézzel a gyereket verve robog a munkahelye felé nyolc előtt két perccel. X lábú, (de)hidrogénezett, szellemtől duzzadó orvospalánták prototípusa vágja a gondnok arcába a lengőajtót, csupán a fizikapéldákkal van némi problémája, és mit akart az a “gőtepete” a lökött Faustjával? Magyarország 1998. Kenyában politikai harcok dúlnak. Csak az én álmaimban ugrálnak még impalák a hajnali szűzfényben gőzölgő folyó felett. Mindkét hazámat elvesztettem... a szél is csak itt fújdogál már. Apám elássa magát egy rezervátumban. Én ezt nem tudnám megtenni. Nincs hely, ahol elbújhatok, túl sokat láttam! Megvakulok!! Szinte mindent körbeliheg a város. A Magellán-ködben sem érezném magam biztonságban. S ha nem bújhatok el, mit tegyek? Mit akarok én itt, ha “az a Goethe” sem tudott mit kezdeni a Faustjával. Aki nem hisz semmiben, az vesztes. Én még mindig hiszem, hogy Seneca, Voltaire, Keats, Beethoven, Bach, Rousseau, Morrison örök. Egy darab a végtelenségből. Gondolat és Szellem nem lesz martaléka a virtuális valóságnak, a pusztulásnak, az emberszag eltűnésének. Jó és Gonosz, Fehér és Fekete csak bennünk él: romlásunk a Szürkeség lesz, ez ellen nincs fegyver... Ez vette el az álmaimat, a céljaimat, eltépte az agyam... Mindent elvett tőlem! Magunk teremtette ólomködű poklunkba kellett merülnöm a legmélyebb bugyrokig, hogy régi, más és mégis egyazon poklok kéntüzéből született, kínokkal teli, küszködve feltörő paradicsomokba meneküljek, onnan szemlélve korom másképp egyforma iszonyát. Gyorsan éltem, de éltem. Seneca szerint arra kell törekednünk, minél több élet legyen mögöttünk. Ez mindennél nehezebb. Így elkoptam. Két utam maradt, az egyik egy végső robbanás. A másik – eleve elvetett – az őrület vagy normális emberré válás, különböző fogalomrendszerek szerint. S előbb-utóbb a valódi téboly. (Igaz, Ginsberg is egy átrohadt diliházban írta a legvelőtrázóbb sorokat.) Gyáva vagyok? Az egésznek áporodott Duna- és tizenkilencedik századi cselédlányszaga van? Lehet. Mégis, nekem ehhez kell a legnagyobb erő: hogy kiégés helyett elégjek. Később ezerszeresen fájna az elkerülhetetlen beszürkülés, s a lassú, sárkánnyá való átváltozás. Élek hát jogommal és... Három hét alatt itt, “a legsötétebb Európa” bunkerhegyei közt volt időm és terem, hogy megbizonyosodjam. Tisztábban csak háromévesen láttam, a könyvek és tapasztalatok tömkelege előtt. Hasonlót is csupán néhány felvillanó másodperctöredékben éreztem, értettem. A Mítikas csúcsán... Ott fogtam fel, mi az, amit Einstein univerzális vallásnak nevez. Figuerasban... Kora gyermekkoromból hajtó álomvíziókban. Nem bírom már az ébredések terhét! Furcsa szellemi-lelki elszakadás, degradáció ez az időben előre haladva. Elszakadás valamitől, amit nem bír a nyelv. Lehetséges, hogy a sötét ürességet magunkkal hozzuk, s később alakul ki a valami utáni szomjúság? Talán egy titokzatos szikra világítja be a dohos zugok világfájdalmát? De én emlékszem, hogy akkor mindenre volt válaszom!! Most kínok bére egy-egy eltűnő sugárpászta, és cinikusan zárkózom el a mindentudóktól! Cinizmus – a sárkány bűzös lehelete... Az időbeli haladás emberiségre kiterjesztett dimenzióját nézve: Istenség és imádkozó alakok – Van Gogh, Cézanne, Dali. Akik közel jártak a mindenséghez. Ötezer éve és a tizenkilencedik, huszadik században. Mi a különbség? Hát akkor talán a Neander-völgybe kéne visszamennünk? Vagy a prokariótákig? Egyenesen Darwin előtti korokba térjünk meg újra? Nincsenek válaszok. Amit a jelenlegi Énemmel megfelelhetek, töredéknek
is kevés. A rengeteg átvirrasztott éjjel keserű gyümölcsei... Az
idő múlásával egyre több kerülne az eseményhorizont közelébe. Most nyugodt vagyok és boldog. Furcsa. Eddig mindig zaklatottan voltam boldog. Most már nincsenek gátak... Egy hete választottam ki ezt a helyet, a szél miatt... Azóta itt élek lent, nem messze a szakadék egyik barlangjában; írok. Ma este utoljára. Arról, hogy milyen az út idáig, milyenek a lépések fölfelé, ahonnan csak zuhanás van. Milyen a hasadék bejáratánál, milyen a párás páfrányok, agyagos rögök közt kúszni izzadó arccal, sárosan, kegyetlen szúnyogoktól véresen. Itt fenn mindig alkonyatkor ücsörgök. Ilyenkor fütyül úgy a szél, mint a zokogó szájharmonika a város felett. Ezeket az oldalakat holnap délelőtt átadom egy tíz kilométerre éldegélő öreg kecskepásztornak, így van értelme az egésznek. Ebből lesz még ereje a zenekarnak az itt született szövegekhez dalokat írni és játszani, míg be nem állnak egymás után a sorba. Az élet rendje – bár nem nekem. A nap HOLNAP is ugyanúgy fog bezuhanni a szemközti hegyek hamvadó tűzkörvonalai
mögé, mintha utoljára csapna fel csóvája, vörös fénybe vonva a
kiszenvedő Világot.
– Ki is festette a Hünengrab a hóban című képet? A hatalmas kövön fekete ruhás, ültében is magas, csontvázsovány Alak ült. Derékig érő haja valahogy egy indián benyomását keltette, mégis minden más vonása szöges ellentétben állt ezzel. Kemény arcán hideg, alig észrevehető félmosoly ült, sötéten csillogó kígyószemei acélos győzelemben gyilkolták a lassan ködbevesző búskomor Árnyat. – Friedrich. Már augusztus van. Mit akarsz ezzel? Három hete (vagy három éve?) elvesztél. Ha én nem vagyok, lemondasz Szibériáról, a Machu Picchuról, arról, hogy csupasz parkettokon, acélhidakon aludj, álmodj! Korai még... – Menj innen!!! Mit tudsz Te? – Ugyan... Amit Te – nevetett durván a növekvő Arc. – Menj!! Nem befolyásolsz – csak zavarsz. – Persze. Döntsd le ezt a monstrumot, akkor leránthatsz. – Ezt??? Hogyan tudnám... És miért akarnám? Tudta jól, ez az utolsó akadály. Nekifeküdt, csigolyái majd szétporladtak a természet eme jobb anyagán. Izmai keservesen erőlködtek, végtelen pillanatokig kínlódott, az élettelen kőzet áthatolt ruháján, a bőrén, vércseppek serkentek a testén, melyek összeforrasztották a kővel. Nem érezte, ahogy a szikla alatt egy apró kavics elmozdul. Az óriási erőt érezte, amely a tömb első moccanásától átremegtette sejtjeit és minden idegszálát, a zuhanás kezdetét. Iszonyú hévvel ugrott előre, szakadt a vérkötél, s nemsokára koponyáját szaggatta a becsapódás felordító robaja. A környező hegyek gyomrába rejtett betonbunkerek rettenetesen visszhangozták az évezredes kő meggyilkolását, a Természet porcikája felmorajlott. Hallgatta ziháló, fuldokló lélegzetét, a vért a tüdejében. Fájdalma kezdett átszivárogni a dübörgő sziklafalba. Ébredező öntudatába az előző gyötrelem ezerszeresével hasított a nem messze felcsattanó Fekete Kacagás, az irtózatosan ismerős Hang átvágtatott a feldúltan csobogó patakok felett, átizzította a háborgó szelet, szilajon körberohant, és elhalt szülőhelyén. A szirt szélén fetrengő test bénultan fogadta a suttogássá lényegült
Alakot: Ki tudja, meddig feküdt ott: egy óráig, egy napig, egy évszázadig... Elégett izmok, szétroncsolt, porrá őrölt csontok, kifordult, homályos szemek; lila ajkain egyetlen alvadt vércsepp fityegett, szakadt nadrágjának foszlányai közül húscafatokkal ölelt csontok világítottak, fekete pulóverét bordák döfték át. Betöltötte a kiállhatatlan Fájdalom – de hozzászokott. Egy számított, hogy agyának halódó tömege képtelen a gondolatokra. Amikor felébredt, cafatjai még mindig ugyanúgy hevertek. A komor szél kíméletlen tréfát űzött kiszolgáltatott hajából, jégkarmaival egyre szaggatta gyógyuló sebeit. Hályogos szemeit ismeretlen eredetű erővel emelte valahová, ahová fel kellett néznie. Nem volt elég meglátni a sáros, öreg bakancsokat, sem a kopott, lobogó kabát alsó szélét, a zsebbe mélyedő, fagyott kezeket. Látnia kellett a kalapot is, hogy tudatosuljon benne, a Garabonciás tornyosul a táj gigantikus vonulatai fölé, és kiolthatatlan, ködben izzó lángszemével Keletnek fordul. Szibéria... Ladakh... Egészen a Bering-szorosig... G. nyugtalanul várta a testét. Minden megvolt benne, ami egy rendes garabonciásban, csak a nyugalom, vagy legalább a sztoicizmus látszata nem. A test elnehezülő fejét hirtelen ejtette le, s így feltárult előtte a Halott Szikla képe a mélyben, a... hóban. A kődarabok szaggatott, néma fensége egészen az óriás síréhoz volt hasonlatos! A körben álló csontváz fák az egész hegységre ráboruló nehéz, sűrű ködgomolyokba süppedtek. A vajúdó csendbe sólyomvijjogás hasított, túl a hágókon. Először összegömbölyödött a látványtól, aztán egyetlen kiáltás nélkül felállt. A Garabonciás szomorúan nézett rá, s kitépett egy Byron-ősz hajszálat arcába lógó, vértől összetapadt tincséből. Kezébe nyomta a harmonikát, közben belelehelt a vihar. A rítus befejezéseként ráterítette a széllelbélelt nagykabát szárnyait. Ő hosszan forgatta mocskos kezében a hangszert: – Egy preparált zongora lettem... – futott át rajta a gondolat. Imbolyogva indult el a kijelölt úton, a fagyos földön visszhangozva koppantak léptei: – Nincs biztos pont... Nincs biztos pont...
Soha nem hittem, hogy megteszed, ha megfordult is a fejedben. Néha most sem hiszem! Tudom, hogy képes lettél volna rá bármikor, ha eljön az ideje. De Te voltál a legerősebb, legalább tíz évre elegendő energiával... Hogyan tudtál átlépni – át tudtál lépni? – az életösztönön, Te, a jó sziklamászó??? Ha igazán akartad, biztosan “sikerült”. Igazán akartad? Most? Lehet, hogy nincsenek szerencsés véletlenek... De ha igen, Te az voltál, vagy nekünk... A Tied pedig, hogy a Nap mindig (?) felkel, újra. (S. L.) (1998) (16 éves)
|
