|
|
|
|
|
|
|
|
|
TÓTH
ANNAMÁRIA A megfakult, kénsárga nyári nap ólmos péntek délutánra málló vakolatát vén uzsorásként pergette az izgága acélhangyák ámokfutó tömegei elől hasztalan menekülő öreg, fekete ragacscseppeket rikoltó országútra. Az anyakirálynőtől (jelen államban nevezzük Budapestnek) távozó egyik járaton testes NEM-001 rendszámú Volkswagen tépett a cél felé – feltűnően ideges mozgású fémrovar. Dolgozó? Katona? Here? Miért olyan furcsa?! Lázadó??? Ez a fogalom már nem létezik. Hová siet így? Génhiba? Programhiba? Mégis??!... lehetséges lenne... Az állatnak tíz szeme van, tíz keze, és a hozzájuk tartozó idegközpontok, hullámos, vállig érő hajjal. – Sáska, öregem, nagy vagy! Marhára mák ez a koncert. A VHK előtt! Hihetetlenül jó. Kipihenem a diákolimpia agyfáradalmait. Indul a Hangyás Sasfiókok karrierje harmadik kozmikus sebességgel! Jee – haa! – Tégla! Kitéped a hajam. Frankó, hogy az öregem ideadta a Folkvagont, pedig kétnapos a jogsim. – Sáska, mi van Örssel? Miért kellett próba nélkül új billentyűs? – Reggel tudtam meg ezt az egészet, Örs meg... Most nincs kedvem erről beszélni. – Azért a bandából nem lép ki, ha ti ketten...? – Nem erről van szó!... Miénk a világ! Nevetve gurultak a zöld földek, rétek és csillogó hegyek közt a kis ízeltkerekű öreg hangszerei – és új zenészeik. Érdekes, egy ócska NDK elektromos orgona huszonöt év után sem némul el, ha a bőrtok már meg is kopott... Sáska a kormánynál ült, félelmetesen fiatalon, a lehetőségek szerint szabadon. Fürtjei az arcát csapkodták, keze ráforrt a volánra, kacagott – de legbelül már poros földutakon bolyongott... Miért is kellett új billentyűs? Amikor reggel felugrott hozzá a lány a koncert hírével, féktelen vad boldogság áradt szét az ujjaiban, a tüdejében, a hajszálaiban, a hangszalagjaiban, az ajkain – de ahogy a lányra nézett, azok a szemek lefogták a húrokat. Mert ő megfullad! Fél éve nem koncerteztek – a gimi bulija óta
–, csak hajtottak, versenyt nyertek. Már ez a koncert sem elég,
ki kell törnie. Elmegy C.-be meghalni és újraéledni, gondolkodni és
sziklát mászni, egy szál szájharmonikával. Az anyjának hagyott egy
levelet, elég liberális, két hét múlva jön. Felszárnyaló félelem és tiszta, tizenhat éves őrület csapott össze az utolsó, jég-lázas csókban. Egyedül kell... Miért?! Ez a zenekar lényege: a csapat, a barátság, a szellem, az eszme, a világszemlélet. Hogy az emberek arcába kiálthassák az értékítéletüket. Hány éjszakát beszéltek át öten Camus-ról, Nietzschéről, Viszockijról, az Einstein-féle realitásról, a világról, az életről, Lovelock Gaia-elméletéről. Egy nyelven, egy aggyal. Osztálytársak három éve. Ugyanazokra a helyekre, táborokba járnak. Együtt. Főleg Örs, Tégla, ő és Matyi, a banda pótkereke. Több mint szerencse, hogy összekerültek, mindannyian jól tudják ezt. De ez a lány... Óriási lángcsóva – csakhogy porlepte, sárral kevert jégvilágunkban ő sem tud egyforma erővel világítani, melegíteni. Lassan önmaga ellen fordul ez az erő, és csak ők védhetik meg – amíg engedi. Egyike a legszabadabb és legöntörvényűbb egyéniségeknek, akiket kérges hátán hordott a Föld. Szeretni is úgy szeret, hogy az már fáj. Valamelyik dalszövege mindig ott dobogott a fiú fülében:
Igen. Örsnek csak idő kell és magány. Neki mindig több kellett. Iszonyú nehéz volt ezt megtanulni és elfogadni, hiszen ő éppolyan szabad, de kevésbé lénye a társas magány. Örsöt viszont így kell és így lehet szeretni. Kilométerek és milliméterek... Egyszer élünk! Tégla egy akusztikus gitárt pengetett. Born to be... Fogyott az út, az ablakon betóduló szél boldogan vetette bele csapongó kígyótestét az aranybarna hajak kusza hullámaiba. Valahonnan messziről, a motor zaján át is hallották már a hangfalak erős torkát. Nem kellettek szavak, csak összenéztek, szilajon felnevettek, Sáska beletaposott a gázpedálba. A gitár virtuóz improvizálásba kezdett, pókujjak szőtték villámként húrjai köré hanghálójuk finom, rendszertelen rendszerét. Örömrivalgásban hajtottak át a rockfesztivál kapuján – vissza a lázadás, a hatvanas évek világába. Amikor az őr megállította a kocsit, és lazán odavetették, hogy ők a következő együttes, a Rolling Stones-szal sem cseréltek volna. Bent sűrűbb volt a levegő, égőbbek a színek, nyíltabbak a tekintetek. Fiatalok, tiszta fiatalok, csőgatyák, reflektorok, fű, “fű”, élet, halál vegytisztán, gitárok, erősítők, álom, valóság, kábelek... Fent már játszottak, és a hátsó színpad fényei is kirajzolódtak a sötétedő égbolt fekete fái elé. Némán néztek fel az előttük tornyosuló gigászi építmény vakító sugárnyalábjaiba, dobhártyájuk lüktetett, és a fekete, saját logós pólók alatt majd szétszakadtak a verőerek és mellkasok. Hirtelen egy szőrös medvehang rázta meg ébredező érzékszerveiket: – Hé, srácok, vihetitek a hangszereket, torzítót, és kezdhettek! Hát pakoltak. Ahogy Áki egy gitárt nyújtott fel Téglának, érezte, hogy mindhárman ugyanazon a frekvencián rezegnek, és majdnem elejtette, amikor már a fényektől félig vakon feldöntött egy mikrofont. Minden átmenet nélkül egyszer csak ott álltak – s ezt abban a pillanatban nem tudták az idetartó féktelen, életfaló jókedv és a kábult gyomorremegésben eltelt félóra egyenes következményeként felfogni. Értetlenül bámultak a lent csendesen morajló, várakozó, hömpölygő fiatal izom- és szellemtömegre. Valami iszonyatos, megfoghatatlan forróság, felelősség, hatalmas életérzés lobogott minden sejtben, tíz szikrázó szemben. Most nem csak maguknak és magukért játszanak, mint az eddigi összes fellépésükön. Most velőtrázóan igazi a KONCERT! Most az ő hangjuk tényleg betölti ezt a fesztivált, az alattuk elterülő – egyetlen füllé és fejjé változó, csillogó szemű – új generációt; az új gondolatok betöltik egész Magyarországot, Európát, a Földet, a táguló világegyetemet!!! Már együtt lélegeztek, villám szaggatta a felizzó húrokat, évmilliárdos új torok éneke üvöltött, sikoltott, a dob keményen küzdött a szétszakadás ellen, az évtizedes-örök elektromos orgonán száguldó gumiujjak egybeolvadtak a billentyűkkel. Dallam, szöveg, hangszer, zenész minden atomja, hulláma ölelte egymást gondolattá –, s ők úgy érezték, új gondolattá. És az is volt; ott és úgy. Lehetett-e új egyáltalán? Nem. És mégis az volt... Az az elementáris hit és tisztaság, amelyben ismét megfogannak az emberiség születése óta újra és újra előkerülő értékes gondolatok; az ezeréves akkordok és szótagszámok, amelyekben feltörnek minden generáció torkán – ezek együttese mindig régi-új... Ez az, amiért az emberiség – összes borzalma, fojtó, kiábrándító szennye ellenére – csoda. Persze minden, ami szép, az fájdalmas és pusztulnia kell. Pusztulnia kell, hogy az üszökből újra fellobbanjon és megfagyjon... A reflektorfény olyan erős volt, hogy az éjfekete égen nem látszottak a csillagok; a tömeg és a fák homályán túl pedig még sűrűbb gyászbrokátok terültek szét, felfoghatatlanul sötétek, kozmikus fekete lyukak, melyek eseményhorizontja a színpad széléig ért. A színpadig, amely ismeretlen bandáktól az igazhangú világsztárokig mindenkit szétszaggat egyszer. Költőket, életművészeket és önkifejezésre képtelen embereket, akik csak megsejtenek valamit, szép új világunkat járva. Persze vannak, akik a hangszerek kipróbálása után lemenekülnek a tömegbe, s vannak olyanok is, akiknek soha nem adatik meg, hogy egyszer is letekinthessenek a deszkákról. Nincs, aki elég erős lenne itt. Mégis, amikor a tomboló, átszellemült fiataloknak az utolsó számot játszották a Sasfiókok, érezték, hogy Élnek, s hogy nem hiába élnek! A boldog önkívület kimerültségében másztak lefelé. A hátratóduló sokaság gyűrűjében összeborultak hosszú percekre, míg össze nem hangolódott, le nem csillapodott lélegzetük. Aztán szó nélkül törtettek a kocsi felé, és olyan gyorsan rakták be a cuccaikat, mintha paradicsommal dobálták volna őket. A szervezők elismerő gratulációitól és ajánlataitól övezve fordult a kulcs a zárban, felbúgott a hűséges motor. – Majd telefonon megbeszéljük!... A kapu felé száguldottak, s a játékos szél szétkapkodta fülük elől az őr “Klassz koncert volt, fiúk!” kiáltását. Mindannyian egyetlen sokként ültek a vezetőfülkében. Az első útleágazáson begördültek, leállt a gép. Pár másodperc múlva kattantak az ajtók, majd öt árny vonult a rét felé. Elviselhetetlen öröm és elégedettség, elviselhetetlen üres csalódás... Az éjszaka lélegzetelállító csodája vette körül őket a keskeny, kanyarogva poroszkáló út mellett. A Hold és a csillagok káprázó szemeik előtt is tisztán égtek, milliárdéves üzenetükkel. Ők csak köztes hordozói ugyanennek a fénynek... Vajon meddig lesznek képesek erre? Milyen gyengék... Pedig ez csak egy fesztivál volt... nem a világ. Félórája még az volt... Kicsiny körben ültek az út menti fák alatt, és a saját koncerteken kötelességszerűen előkerülő kicsi, sodort spangli, a “pokoli menny” kézről kézre járt. Sáska egy-két szívás után elfeküdt a harmatos úton, de nem a fűtől lángolt az arca. Ebben a percben be tudta vallani újra, hogy legszívesebben Örssel lenne, vagy valahol másutt, egyedül, magányosan; emberek, elektromos áram nélkül. Hogy ugyanolyan érzékenyen erős, mint a lány. Hogy már nem szeretik a civilizáció előnyeit úgy, mint a nyári nomád táborokét. Egyre inkább előjön mindannyiukban a városi neurózis! A tömegiszony. Csakhogy ők ezt tudják kezelni. Tudják majd negyvenévesen is, mikor dús, hosszú haja helyén úgy fog kopaszodni, mint az apja. A gyermeki anyja nem Örs lesz, mert a lánynak nem lesz elég, hogy néha bevallják: kicsit lejjebb adták... Csak annyival, amennyivel muszáj. Mert gyengék lesznek ehhez a hőfokhoz és tajtékzó lázadáshoz negyven éven át. Még akkor is, ha az elvben hisznek – ők legalább, új és új Raszkolnyikovok... Erről csak Téglának mesélt néha, amikor volt hozzá elég ereje. Örssel nem kellett róla beszélni, köztük sokkal több van, mintsem ilyesmit ki kellene mondaniuk. A szavak a legalkalmatlanabbak a kifejezésre, gondolatátadásra. A telihold nagyon furcsa volt. A út egyik oldalát, a fasort és a mögötte fekvő rétet különös, éterien csillogó fénybe vonta; a másik oldal érthetetlenül vonzó, örvénylő, fekete palást alatt kínlódott, a csak ott kavargó kegyetlen szélroham alatt. Vagy csak ő látta így? A Halál mezsgyéje... Ez a gondolat suhant át tizenhét éve megfeszített íjként létező lelkén. Honnan jutott eszébe ez a kikopott szó?! A halál mezsgyéje... Csak most vette észre, hogy éppen a határon fekszik. Iszonyattal vegyes rémülettel töltötte el a tudat, mégsem mozdult. Táguló pupillákkal bámulta a közeledő ismerős alakot, pontosan a fény és éj határvonalán, akár egy kötéltáncos. Most már biztos volt benne, hogy nem a valóság világában él. A karcsú alak fekete garabonciás köpönyegében pár méterre megállt, és megrázta a haját. Örült a tüneménynek, meg sem moccant, nehogy felolvadjon a körülötte levő ködben. A képzelet szülte sziluett, miután pár néma szót váltott a többiekkel, továbbindult. Minden lépéssel nőtt és nőtt, mígnem ráborult, akár az égbolt – letérdelt a feje mellé. Éjfekete szemei ugyanolyan emésztő lázban égtek, mint az övéi. Félénken, a harmatos fény puha ezüst burkát áttörve megérintette a jelenés karcsú ujjait. Már abban a pillanatban megbánta, hisz csupán a meztelen csigák tündöklő csíkjainak fényéhez hasonlatos utat érintheti. Kisfiú korában is szerette a meztelen csigákat... Ez bőr!! Meleg! És az egész alak... A fuldokló kétségbeesésével tapogatta cserepes szája a lány ajkait, aki újra meg újra megpróbált beszélni: – Nem mentem el... Nem volt még ehhez erőm... és nektek sem. Csak megjátszottuk mind... Még hogy szerencse! A mi életünkben ilyen nem létezik. Most már érzitek Ti is... Gyere, menjünk. Reggel elhoztam az útleveled. Nem vetted észre... Ott voltam a koncerten is, béna ez a billentyűs. Félóra múlva megy a vonat, gyere! Végre felvonta a fiút, és elindultak. Sáska érezte, hogy bárhova elmenne vele, most már bátor volt: meg kellett védenie ezt az őrült lányt. – Várj – mondta. – Voltam ezen a környéken egyszer táborozni. Tudok egy rövidebb utat a hegyen keresztül. Berohantak a sötét fasoron át az áthatolhatatlan feketeség lustán oszló fellegébe. – Itt egy ösvénynek kell lennie... – Jövő hét keddig vissza kell jönnünk – súgta a lány. – Miért? – Koncertünk lesz.... Lépteiket szomjazva itta fel a vén föld. (1998) (16 éves)
|
