|
|
|
|
|
|
|
|
|
TÓTH
ANNAMÁRIA Budapest. Nyugati pályaudvar. Jóllakott túrazsákkal a hátamon megszállottan vágtázom, hogy újra sínen legyek. Furcsa nyomással a tüdőmön s a tudatomon, amely fullasztó, sűrű, áthatóan nedves, nyálkás, betonszürke ködfelhőként telepedik rám a “civilizáció” ilyetén fellegvárában. Hiába. Fél órát, pontosabban harmincegy percet, azaz ezernyolcázhatvan másodpercet kell az indulásig átvegetálnom. Bűz. Rohanás. Mocsok. Tömeg. Idegbeteg, kérges faarcok görcsösen hajszolják mellettem az “életet”. Ez a mindig régi-új látvány jobban hat rám, mint valaha. Már megint gyötröm az agyam, ki tudja, mióta tart ez az álmatlanságtól
kába, kín-éber állapot. Rohamosan romlok. Réges-rég, évekkel ezelőtt
kezdődtek a kételyekkel terhes, írással feloldott éjjeli zuhanórepülések,
a korlátok nélküli agnoszticizmusba való mélymerülések. Az evolúció során a csoportokon belül csökkenő, a csoportok között növekvő agresszióról szóló elméletek “kirobbanó” igazolása ordít – a szintén evolúciós védekezésképpen rég megsüketült fülünkben – a képernyőről, a nyomtatott sorokból vagy a halálgőzös sorok közül. Farkasok és mexikói indiánok fizetik meg a sarcot, nyíltan vagy titokban. Fejlettségünk logikusan, etikusan megfoszt minket a jogos, létfenntartó gyilkolástól – és mégsem. Hideg koponyák és beláthatatlan érdekekben turkáló enyves kezek fordítják meg a világító tudományunk szolgáltatta technikát, s az így kapott fegyverapparátust minden és mindenki ellen – a jelen, és legfőképpen a jövő pusztítására, kiszipolyozására használják. Amit az Ember nemes törekvéseivel, vakondszeme erőltetésével felfedez, megálmodik, alkot, azt az ember végtelen kicsinyes ostobasággal húzza le és alakítja valami félelmetessé! Kormány támogatta alakulatok által lemészárolt indiánfalvak, tengerbe fulladó kísértethajók, felelőtlenségünk bolyongó szellemvonatai, féltitokban robbanó kísérleti atombombák... A sor korlátlanul és tetszés szerint folytatható. És hogy az ember még gyermek, kialakulatlan értékrenddel, vagy talán már éretlen, szertelen kamasz, végletekkel? Egyszer majd felnő, és akkor minden szép lesz és tökéletes? Talán bekövetkezhet valamikor – bár mivoltunkból fakadóan kétlem –, ha lenne még akkor érzékeny, túlterhelt sárgolyónkon élet. Ilyen tempó mellett ez nem valószínű! A pusztító-önpusztító folyamat intenzív, és a végeredményt talán csak késleltetni lehet. Magunkban hordozzuk a jövőt. Magunkban hordozzuk az ipari méretű rombolást! Valaha úgy éreztem, hogy mindent értek, hogy újat tudok mondani, és ezzel segítek. Túl lassan jöttem rá, hogy semmire sem jöttem rá! Mindent, amit érdemes volt, már elmondtak rég! Ennek ellenére kiáltani akartam, papíron és bele a levegőbe, az arcokba, hogy meghallják. Késleltetni? Minek! Többévi munka során környezetvédő körünk védetté nyilvánított egy értékes faunájú zöld folyosót, növényritkaságokkal. A táblák kihelyezése után, az információval bőven ellátott gazdák beszántották az ősgyep nagy részét... Törvényes oltalom alatt álló gyöngyvirágos-tölgyesünk parányi maggá zsugorodik. Szikes tavam, melyhez rendszeresen járok megfigyelni, kutatni – természetesen védett –, a szemem előtt megy tönkre. Ez szaggatta le véglegesen idealizmusom ködből szőtt védőfalának foszlányait. Alatta már rég farkasszemet nézett egymással a lassan félőrületbe hajszolt szellem, lélek és idegcsomó, s a feltárulkozó rémjövő tengere – ezen az egyetlen, keserű cseppen át. Igen. Ez az a gondolati út, melyet jól kitapostam már, és talán közhelyekkel is kiköveztem. Mégsem könnyű átvergődni rajta és elfogadni. Jeges rémület csap le rám: hisz már én is keményedem. Hajdani színes szürkeállományomra köt ez a rossz minőségű beton – a tehetetlenség bénultsága. Kicsit meghalok abba, hogy én sem váltom meg a világot! Durván eltiport tábortüzem lassan nem lesz más, csak orrfacsaró füst, és néha fölparázsló hamu. De AKKOR valóban erős volt-e, vagy csak önmagam kiégetésére elég...?! Hol vagyok? Hogy keveredtem fel a vonatra, nem értem – de legalább robogunk, és célunk van... Egy régi tábori barátom ül velem szemben és lelkesen magyaráz. Kizökkenek meddő csatáimból, úgyis vesztésre álltam. Itt az egész tábor – fiatalok, álmodozók, realisták, zöldek, vidámak. Rémlik, ilyen voltam én is. Mi változott? Realista lettem, de nem a józan önvédőfajta, hanem a legkeményebb. Csak éppen túl idealista vagyok, hogy elviseljem! Ennek eredménye, hogy teljesen haszontalanná válok, magamnak is teher vagyok. Azt hittem, ez a tábor kigyógyít kicsit, vagy ha ez sem, hát nem én vagyok a beteg! A régi barátok, szakmai túrák, nagy tábortűzi beszélgetések a világról, az emberről, nevetések, és a Bakony ismerős neszekkel teli csendje a csillagok alatt... Mégis fokozottan pusztítok magamban mindent, ami én vagyok. A Természet érdekében ábrándultam ki, és most őt tépem ki magamból. Azt, ami létezésemtől fogva voltam, levegő és szabadság! Nem tehetek semmit érte, vagy az emberért, ha a tavunkat sem tudom megvédeni... Így hát saját kezemmel tépem ki magamból – magamat! Képeket. Fénytörési csodákat, délibábot, napfelkeltét és napnyugtákat, szelet, pusztát, magányt. Halászó vörös gémet, a nádi tücsökmadár ciripelését, egy libegő csónakot, a kanalas gém suttogását, zengő békakuruttyolást egy nyári estén, mocsarakat, láposokat, gémeskutat, ürgelyukat, vízszintes esőt... A madárfészek avarba olvadó nyárvégi töveit, a havasi cincér homályos esti csillogásba vesző, harmatoskék sziluettjét. Magamat, amint a macskahere populációját próbálom menteni valamelyik kunhalmunkon, egy alföldi táborban. És ezernyi más csodát, amihez nem kell más, csak idő és ember, hogy a részese legyen. Mindent, ami szép volt, és mindent, ami pusztul. Ahová visszatérek, mindig rosszabb a helyzet, mint volt. Mert vadlerakó csúfítja, beépítették, utat csináltak, vagy tarvágás volt... Ezért nem kellenek emlékek. Mert gyenge vagyok. Gyengék vagyunk! Ez a tábor sem kell, semmi sem! Kőmajom vagyok, egy közönséges huszadik századi kőmajom! Nem olyan ritka ez, vagyunk egypáran, akik mintha csak a tibeti legenda újraélői lennénk... Valahol talán mindannyian! A fáma szerint egy majmocska a boldogságot kereste világtalan világunkban, és meg is találta a tenger mélyén, illetve csak azt hitte, hogy megtalálta, később azonban rájött tévedésére, s kővé vált. Egyre keményedem, elnehezülök, tehetetlenné válok. S nem csak én. Itt a táborban is akad egy borongó szemű “űzött vad” rajtam kívül. Csakhogy két fuldokló nem segít egymáson, inkább megérezve a másik analóg pőreségét, víz alá nyomja, hogy ő tovább fennmaradjon. Kegyetlen játék! Ezen az éjszakán a lelkes csapat, az én csapatom a kialudt tűz körül végtelen békében alszik. Sosem voltam még ilyen egyedül... A máskor jóleső magány terhesebben szakadt rám, mint életem kényszerű nagyvárosi színterein. Hirtelen felveszem a hátizsákom, és felkapaszkodom az útra. A susogó csendben hallgatom idegen bakancsos lépteim. Az úton vizes tócsák, sár, méteres csalán csapkod, valahol fájdalmasan rikolt egy macskabagoly. Lassan kibontakoznak a hangok is. Végletekig fokozódó feszültségben figyelni kezdem őket. Rakoncátlan, hideg szél húzgálja, rángatja a fák nyögdécselve öregedő lombját. Egy-egy ág belereccsen. A tiszta levegő olyan mélyre hatol a tüdőmben, mint már rég, s mintha ezeréves port és bűzt vitt volna el. Szeretném visszatartani, nehogy én zavarjam meg felgyülemlett városi mocskommal ezt a vadvilágot. Eső pereg az arcomra, kristályos életcseppekként ivódik fakószürke bőrömbe. A két oldalról összehajló lombok felett kitisztult az ég keskeny sávja, a csillagok sokezer éves holt üzenete csillan meg előttem a pocsolyában. Jobbról, balról már ismerős tisztások mellett haladok el, nem messze a ciklámenestől. De miért nem Porva-Csesznek felé indultam, arra jóval közelebb találnék állomást? Nevetséges, nem is akartam... Újra felfigyelek az egyre közeledő neszre, amely már indulásomtól megmagyarázhatatlanul követ. Valaki jön a rövidítő ösvényen. Akkorra már lassan betöltötte cikázó gondolataim helyét az éjszakai erdő nyugalma, ám ebben a pillanatban egyetlen makacs akarat irányítja az agyam és izmaim. Nem akarom, hogy utánam jöjjenek! Hirtelen ág reccsen mögöttem egy idegen láb alatt. Futni kezdek, bevágok a rétre, már éppen lecsatoltam a zsákom, amikor megbotlom, és egy kéz kapja el a vállam. Két komor csillag kapaszkodik egy pillanatra gondolataim legmélyére egy sötét fiúarcból... A növekvő hold lassan a fák mögé bukott a szürkésfekete derengésben, az eső zuhog, egy szentjánosbogár röpült el köztünk. A kőmajom egyetlen valódi, felszabadult, keserédes boldogságból álló könnycseppet vegyített a nevető felhőcseppek közé... Mi pedig kacagunk és ugrálunk a békák után. Megöleljük a fákat, és leheveredünk a nedves fűre a halványuló csillagokat nézni, hogy ÉLET folyjon az ereinkben újra! Mert a medvefül kankalinnak élnie kell, és élnie kell egy következő generációnak is! S nekünk, most és itt. Talán hiába, de nem feleslegesen. Most az egyetlen alternatívánk a késleltetés. Hiszen nem EGYEDÜL vagyunk a világért, mi, az egyszer volt KŐMAJMOK... (1998) (16 éves)
|
