Az alsóruha

Az alsóruha anyaga elsősorban vászon, később az ünneplőknél ezt kiszorította a gyolcs, mely magyar elnevezésében Köln német város nevét idézi. Vászonból készült a legtöbb ruhanemű, nemrégen még az asszonyok felsőruhájának jelentős része is. Ezért nevezik őket országszerte még ma is fehércselédnek, vászoncselédnek vagy fehérnépnek. A múltban a kenderből vagy lenből készült ruhanemű nyáron felsőruha, télen erre vettek valamit, és úgy vált alsóruhává.

162. ábra Mellévarrott ujjú palóc női ingváll és szabásrajza.
Lóc, Nógrád m. XX. század eleje

Az alsóneműek közül legfontosabb az ing, melynek egy hosszú és egy rövid változatát ismerték. Mindkettő esetében megtaláljuk a mellévarrott és bevarrott ujjú formát. A rövid, mely reneszánsz hagyományokat idéz, éppen csak annyival ér derékon alul, hogy a szoknya kötésével a testhez lehessen simítani. A hosszú fél lábszárig fedte a testet. A mellévarrott ujjú ingek esetében az ujjat bevezetik egészen a nyakig, ami elejének ráncolását teszi lehetővé. Ez még a múlt században is elterjedtebb, de lassanként meghátrált a bevarrott ujjú inggel szemben, melyet a vállba egyszerűen belevarrnak. Az ingek egyben alsó- és felsőruhák. Különösen a fiatalok díszítik elejét, kézelőjét és vállrészét gazdagon az egyes vidékeken, így többek között Kalota-szegen, Torockón, Sárközben.

A rövid derekú ingek velejárója az alsótestet szoknyaszerűen körülfogó pendely. Ezeket sokszor összekapcsolták, és így jött létre a toldott aljú ing. Amíg a pendely alsóruha, addig illetlenség, ha kilátszik a szoknya alól, de ha felsőruhává alakul át, akkor annak feladatát is átveszi. Ilyen esetben gondosan ráncolják, esetleg alsó betoldásait különböző módokon díszítik is.

163. ábra Bevarrott ujjú női ing. Az egyik ujja vége behúzva, a másik nyitva.
Palócföld. XX. század eleje

A férfiingek is hosszúak vagy rövidek, az utóbbiak különösen az Alföldön sok esetben derékon felül végződtek. A férfiing a lakodalomban is jelentős szerepet játszott. A vőlegényinget a menyasszonyos {H-308.} háznál készítették, és menet vitte a vőlegényhez, aki ezt viselte az esküvőn. Ha később egy-egy alkalomra fel is vette, igyekezett megkímélni, hogy a koporsóban is azt viselhesse. A legrégibb fajtájú ingeknek nem varrtak gallért, legfeljebb szegélyt, pántot tettek nyaka köré. A lehajtós nyakú ing csak a múlt század végén jelentkező újabb jövevény, amit sok helyen katonaingnek neveztek, jelezvén ezzel eredetét.

Az ing a szélesebb gyolcsok térhódítása következtében sok helyen rendkívül megbővült. Az ilyen borjúszájú vagy lobogós ujjú inget ráncolva eresztették a vállba. Az újabbnak tetsző, kézelős ing esetében pedig az ujj alsó végét ráncolták be. A férfiing elejét, kézelőjét néhol fehér (Somogy, Nógrád, Tolna m.) vagy színes varrással díszítették (pl. matyók, Kalotaszeg). Anyaga mindig fehér, csak a hortobágyi csikósok viselnek sötétkék inget. A férfiing alsóruha ugyan, de sok esetben felsőruhaként hordják, különösen azokon a területeken, ahol díszítése ezt különösen indokolja.

164. ábra Borjúszájú ing.
Martos, Komárom m. 1930-as évek

A férfi alsóruha, a gatya fehér vászonból készült, az alját néhol kirojtozták, elvétve (Dunántúl) helyenként hímzéssel díszítették, így aztán ez is, akárcsak a női pendely egyaránt lehetett alsó és felső ruhadarab. A múlt században még helyenként télen két gatyát hordtak. Az egyiket, az alsót állandóan cserélték, míg a felsőt pernyelébe megmártották, zsírral, szalonnabőrrel kenegették, és addig hordták, amíg el nem szakadt. A gyolcs terjedésével tűnt fel mint felső ruhadarab a bőgatya, melyet annál szebbnek ítéltek, minél több szélből szabták azt. Ez csak ünneplő viselet, amit a borjúszájú inggel együtt hordtak.