{H-486.} A ballada története

Érthető számunkra, hogy azok az elméleti törekvések, amelyek nem a történeti-társadalmi szempontokat alkalmazták, szinte megoldhatatlan nehézségek előtt állottak: mitizáló törekvések, esztétikai formulák, a földrajzi, a nacionalista elméletek nem voltak alkalmasak arra, hogy egyetlen formulába gyömöszöljék össze annyi korszak, társadalmi forma, különböző műfajok egymáshoz kapcsolódó, egy gyűjtőnév alá vont alkotásait. Alkotásokat, amelyekben annyi volt a különbözőség, s mégis a nemzeti, történeti, műfaji különbözőségek ellenére volt bennük valami közös. S ráadásul ennek a „valami közös”-nek a gyökerét is nehéz volt megtalálni: vajon valami ősi előadásmód, tánccal egybekötött epikum, a keresztény középkor vagy a földrajzi táj hatása az a centrum, ahonnan a változatok kibomlottak? Az olasz ballata (táncdal), a kelta gwaelawd (epikus ének), az orosz bilina, az ukrán dumi, a délszláv narodne pesme, junačke pesme, a spanyol románces, a dán, a norvég folkeviser, a magyar ballada – ugyanazon műfaj, ugyanazt a funkciót tölti be a rövid, sokszor drámai jellegű epikus énekét, s mégis annyi köztük a különbség, helyesebben mindvégig más-más műfajokat is magába vont, s a műfajok ötvöződése, a ballada külön nemzeti alakulása mindenütt más-más formákat fejlesztett ki. Mindez magyarázza az elméleti meghatározások, általánosító formulák bizonytalanságait.

A szovjet kutatók, bár pontosan elkülönítik az irodalmi és a népi balladákat, s feltárják a két típus közötti kapcsolatokat, nem törekednek egyértelmű definícióra sem a balladával, sem a bilinákkal kapcsolatban, hanem azt tartják feladatuknak, hogy a népi epikus költészet konkrét társadalmi és történeti hátterét rajzolják meg, elemezzék az epikus énekmondás műfajának egymásra rakódott történeti rétegeit.

A balladameghatározásoknak van egy olyan elemük, mely már a ballada eredetének kérdéséhez vezet közel, s egyben alkalmas a ballada két döntő elemének megragadására is. Ez a két elem a táncdal, másik az epikus dal, s mindkettő: ballada. Az egyik a ballare, táncolni igéből származik, s benne elsősorban a refrénes strófák, a táncdalok vonása fedezhető fel, s a másik a kelta gwaelawd, hősének kifejezésből való. Egyesek szerint ugyan a fejlődés során az énekelt epikus dal és a tánc különváltak, fejlődésük eltért. Annyi azonban bizonyos, hogy az európai népballada születésénél a táncdal és az epikus ének egyaránt munkált, s akár jelképesnek is tekinthetjük, hogy a szó megfejtési kísérleteiben ez a két műfaj így találkozott.

Nem tűnik kétségesnek a kutatók előtt, hogy a ballada sokféle műfaji színeződése, eltérése ellenére is jellegzetesen európai műfaj, s ha e műfaj kialakulásának tényezőiben, e kialakulás történetében van is vita elegendő, azt aligha vitatják, hogy maga ez a kialakulás Európában történt. Ahol Európán kívül a ballada műfajába tartozó epikus énekköltés fellelhető, mindenütt európai telepesek hagyományainak: továbbélése. Így terjedt tovább Szibériában az orosz epikus énekköltés, így vitték a francia és angol telepesek Kanadába, Észak-Amerikába a maguk balladáit, így lett a spanyol romanceróból Mexikóban az ott kialakult új balladatípus, a corrido. Amikor Jorge Amado a kakaóföldek kizsákmányolt dolgozóinak harcát megéneklő vak énekesekről beszél, a portugál balladaköltészet formáit továbbalakító, az újat is kifejezni tudó költészetről {H-487.} tudósít. Így gazdagodott új elemekkel, földrajzi határaiban, így tágult az Európában megszülető ballada.

Sokkal kisebb az egyetértés a ballada keletkezésének kérdésében. A balladára vonatkozó legkorábbi adatok időhatárát az akriti görög balladák felfedezése óta az időszámításunk szerinti IX–X. századig tolhatjuk ki. Mind ez ideig kiindulópontnak hol a XII. századi Franciaországot, hol a XII. század eleji Skandináviát tették, s innen került volna át az epikus-dramatikus táncos ének a normann hódítás után Angliába. A német nyelvterületen a XIII. században terjedt el.

A szláv népek balladaköltészetét, illetőleg balladaszerű epikus énekeinek kialakulását szintén a XI–XIII. század közé tették. A ballada műfajának virágzása az időmeghatározások szerint a XI–XVI. század volt, akkor bontakozott ki műfaji változatainak teljes gazdagságában, akkor alakult ki témáinak az a tömör, drámai szerkezetű formája, ami az epikus énekköltésben a balladának oly különleges helyet biztosít.

Nem az a kérdés tehát, hogy a balladából születhetik-e eposz, vagy minden eposz balladás énekből születik-e – ez nyilván helytelen kérdés. A tényekből számunkra az következik, hogy a ballada az európai népek költészetében nem jelentkezik a feudális társadalom megszilárdulásának kezdeteinél előbb. Más kérdés ugyanis az, hogy a nemzetségi társadalmat vagy a feudalizmus egyes korszakait tükröző epikus költeményeket esetenkint megelőzték-e hagy sem kisebb epikus forrnák (bizonyos esetekben ez igazolható), ez a műfajtörténeti kérdés nem téveszthető össze a ballada kialakulásának kérdésével. A népballada (s a műballada kezdeteire is ez vonatkozik) földrajzilag Európából keletkezett, időben pedig a feudalizmus megszilárdulásának kezdeti szakaszán kezd kiformálódni alakja, hogy szinte a feudalizmus csúcspontján érjen el virágzásának tetőfokára.

Az csak sajátszerű jelenség, hogy felfedezése hanyatlásának, háttérbe, zártabb földrajzi tájakra való szorulásakor történik, s erre szökken a műköltészetben, a romantika időszakában új virágzásba.

Természetesen aligha lehetne egységbe foglalóan jellemezni az európai balladaköltészetet, hiszen kezdetük, műfaji, költészeti előzményeik, az illetőnép történetének sajátos fejlődésével összefüggő alakulások más és más ötvözetét adják ennek az epikus-dramatikus táncdalnak. Mégis nagy vonásokban három fő réteget különböztetnek meg az európai ballada témáiban. S ebben a három témakörben osztozik egész Európa balladaköltészete, akár a szláv népekéről, akár az északi, az angol-skót vagy a román (francia, vallon, spanyol, portugál, román, olasz) balladákról, akár a német vagy a magyar balladákról van szó. Az első réteget a „mitológiai” (vagy mesei) témák jelentik, s ilyen énekek valóban a bilinák közt éppúgy akadnak, mint a délszláv vagy a norvég, skót balladák közt. A másik réteg a történeti epikus témákból áll, s ezek körében külön összefüggő csoportnak tekinthetjük a kelet-európai népeknek a törökökkel való küzdelmeikre vonatkozó balladáikat, epikus énekeiket. Ez a csoport a bolgár, a román, a délszláv s a magyar balladák közt egyaránt meglelhető, meglelhető az ukrán és orosz anyagban is. A harmadik csoport, a legáltalánosabb, legváltozatosabb anyagú az egyéni, családi tragédiákat és komédiákat eldaloló-eltáncoló epikus ének. Itt találjuk a társadalmi konfliktusokat feltáró epikus-drámai mondanivalót a leghatásosabban.

{H-488.} A magyar népballada fejlődése ugyan nagyon sok vonásban rokon az általános európai fejlődéssel, de sok vonásban megmutatkoznak különálló, egyéni vonásai, azok a vonások, melyek éppen a jellegét adják.

A magyar népballada kérdése természetesen nem ad feleletet a magyar elveszett epikus költészet, hősköltészet kérdéseire, ahogy fordítva sem a vogul hősének, sem a finn Kalevala nem igazít útba a magyar népballada kérdéseiben. Hiszen a magyarsággal rokon finnugor eredetű népek balladaköltészete vagy ehhez hasonlítható költészeti alkotásai több rokon vonást mutatnak az északi szláv és a germán népköltészettel, mint a miénkkel. A magyar ősi epikus költészet kérdésében – a pótolhatatlan döntő hiányosságot, ezeknek az epikus énekeknek pusztulását nem is említve – még az egyes motívumtöredékek, dallamemlékek vizsgálata, valamint a régi epikus énekmondásról tanúskodó történeti adatok bírálata is szöges gonddal járó feladat, s annyi kritikus tudományos vizsgálat után is a kérdés feltárásának elején vagyunk.

Nem jelenti ez azt, hogy a magyar epikus tehetségének, epikumot alkotó, megőrző és előadó gyakorlatának múltjára nem ad egy sor értékes útbaigazítást a népballada. Hiszen a népballadáknak léte, szépsége s szinte majd minden balladatípusnak a magyar nyelvterület nagy részén elterjedt volta önmagában igazolja a magyar nép epikumot alkotó tehetségét. Ezt a tehetségét ugyanis egyes kutatók kétségbe vonták. Burkolt vagy nyílt faji előítéletekre támaszkodó, tudománytalan „elméletek” hirdették, hogy a magyar népnek csak lírai dalokra van tehetsége, epikumokat (témákat, előadásmódot) csak a német hegedősöktől, a szláv igricektől kapott, s mint az egyik kutató fejtegette, a magyar nép büszkesége sem engedte, hogy mulattatóvá „zülljön”. Mások azt hirdették, hogy epikus költészetet csak a magas műveltségű arisztokrata osztály tud teremteni, s a folkloristák ködképei közé sorolták a magyar nép epikumokat teremtő, őrző tehetségét.

Aligha kell sok szót vesztegetni az efféle elméletek cáfolására, hiszen még a negatív érvek is amellett bizonyítanak, hogy a magyar nép körében állandó, eleven erejű volt az epikus énekmondás gyakorlata. Gondoljunk csak Anonymus krónikájára, melyben elmondja, hogy menynyire nem lenne illendő, hogy a magyar nép származásának kezdetét és hősi történetét csak a parasztok hamis meséiből és a regösök csácsogó énekeiből hallja. Ez az írástudó mester lenéző magatartásáról tanúskodó mondat valójában azt ismeri el, hogy háromszáz éven át a szóhagyományban a népi költészet és mesemondás élt a magyar nép körében, s a történeti hagyományokat jobban, elevenebbül őrizte az írásbeliségnél, amely csak törmelékeit mentette át. S hogy ez a fajta hősének mondás hogyan is alakulhatott át más jellegű epikumok mondására-éneklésére, nem tudjuk. De tudjuk, hogy átalakulásában is szívósan megőrizte régibb hőseit, s teremtette az újakat.

267. Balladát éneklő asszony
Moldva. Románia

A XVIII. században emlegeti az irodalom és a folklór iránt is érdeklődő tudós, Bél Mátyás, hogy a nép ajkán élnek a Toldiról szóló történetek – szintén több évszázad távlatán át. Tudjuk, gondoljunk Kodály Zoltán írásaira, Szabolcsi Bence zenetörténeti tanulmányaira, a magyar népzene pentaton rendszere milyen ősi örökséget őriz, s éppen a balladák {H-489.} régibb csoportjaiban a dallamformálásnak, versszerkezetnek, ritmikának, milyen ősi emlékei élnek, s vannak témák is, amelyek a mai paraszti előadók ajkán szintén évszázadokat keltenek életre. Joggal feltételezhetjük tehát, hogy a népballadák, ha nem is adnak konkrét támogatást a régi magyar hősi epika megértéséhez, mégis megőrizték az ősi epikus előadásmód, éneklés, hősformálás, az epikus és drámai szerkesztésmód nem egy elvét. Ezért a magyar népballada régibb rétegeire – s e régibb rétegek sajátosságai újjáformálódnak, szinte a szemünk láttára alakulnak át, s tartanak meg régi vonásokat is – úgy tekinthetünk, mint az ősi epikus énekmondás folytatójára, szerepének átvevőjére.

268. Balladát éneklő asszony
Moldva. Románia

Annyi bizonyos, hogy a feledéssel, a tudatos pusztítással szemben eleven s élő gyakorlat állott. A királyi, főúri udvarok hősénekeket s víg, tréfás dalokat éneklő jokulátorairól, lantosairól, hegedőseiről folyamatos tudósításaink vannak a XVI. századig. Azt is tudjuk, hogy nemcsak az udvarokban, hanem a nép körében is éltek regösök, énekmondók, {H-491.} lantosok. Távolról sem önkényes az a feltevés, hogy ezek a magyar énekmondók anyagukban rokon témákat pendítettek meg. A dallamanyag rokonsága éppúgy bizonyosnak tűnik, mint az is, hogy a hallgatóikat megszólító invokáció, költői bevezetés nemcsak a XVI. század legismertebb énekes-krónikása, Tinódi Lantos Sebestyén énekei s a népballadák, az újkori, XIX. századi ponyvaballadák közt mutat rokonságot, hanem messzebbre nyúlik vissza, mint nemegyszer a dallam, a ritmus. Ahogyan a krónikák latinságában meglelték az első személyes honfoglalás előtti hősdal archaikus emlékét, ugyanúgy szólal meg balladákban első személyben a törökök, az urak rabja, szólal meg a betyárballadák XIX. századi hőse. Ahogyan egyes elméletek szerint az epikus énekek születésénél ott volt a siratóének, a hőst gyászoló s tetteit elmondó ének, ugyanúgy láthatjuk a balladák körében a siratókat, melyek kis újkori epikus énekek művészi formáit veszik fel, hangvételük rokonsága a balladákéval feltétlen igazolható. Ahogy Tinódi megkérdezi hallgatóit, hogy hallottátok-e hírét Lippa város ostromának, vagy ahogy Ali budai pasa históriáját kezdi e formulával, úgy szólottak előtte is századokon át, s így kérdi hallgatóit a XVIII. században Kerekes Izsák balladája is, így kérdik a XIX–XX. századi ponyvára került gyilkossági balladák nyomtatásban megjelent szövegei is. S még folytathatnók a sort, a históriás dallamai egy részének messzi távlatáról, a verselés ősi módjáról nem is szólva.

Az énekmondók szerepét az epikus hagyomány őrzésében, formáinak kialakításában feltétlenül a legjelentősebbnek kell tartanunk, s az is bizonyos, hogy egyéni alkotótehetségük javát névtelenségbe burkoltan is őrizte az éneklő magyar nép századokon át. De távolról sem jelenti ez azt, hogy csak az udvari énekesek szerzései jutottak le a néphez, s ott alakultak át olyanná, amilyenné. Az udvari és népi énekmondók szerepéről, történeti sorsuk alakulásáról való adataink éppen azt bizonyítják, hogy az énekmondók művészete elválaszthatatlanul kapcsolódott a magyar nép hagyományaihoz, azoktól kapta az ihletést, azoknak dallamnyelvén és hagyományos költői képeiben szólt, s a maga hozzáadását, az új hangot, a tanultat ehhez idomította. E folyamat során a névtelen szájhagyomány évszázadok állandó gyakorlatán át alakítgatta, csiszolgatta a régi és új ismétlődő találkozásait. Az énekesek egyaránt daloltak a várak és falvak népe között és az urak asztalánál. Báthori István (1533–1586), a magyar származású lengyel király történetírója, az olasz Gianmichele Bruto az énekesek jelentőségéről ezeket írja:

„Az ifjúság fölgyújtására az ősök dicséretét hegedűszó mellett éneklik költeményekbe, hogy versengve a virtusban, hadi dicsőségre törekedjenek. Ez énekekben időrendben, mintegy évkönyvbe gyűjtik azoknak dicső tetteit. És ezek az énekek gyermekkoruktól fogva az emlékezetbe megőrizve oly szilárdul megmaradnak, hogy a magyarokról most, amidőn az ország legnagyobb része királyi székhelyével együtt elpusztult, nincs biztosabb emlékezete a múltnak, mint ami ezekben az énekekben följegyezve megtalálható.”

Ez a szép megfigyelés csak azt bizonyítja, hogy az egész nemzet számára milyen jelentősége volt az epikus énekmondásnak, s hogy az énekmondók szerepe milyen átfogó volt. A históriás énekek, a széphistóriák {H-492.} elemzése is azt igazolja, hogy az írásos formát föltétlenül a nép megőrizte szájhagyományozó forma előzte meg, az őrzi napjainkig az ősibb alakot, aminthogy azt is tudjuk, hogy a névről ismert énekszerző bujdosó nótája mint simul hozzá, mint illeszkedik a névtelen szájhagyományba. A magyar kutatók is felhívták a figyelmet a népköltészet és műköltészet közötti kettős útra, ahol az alkotásban is, a megőrzésben is nagyobb rész, jelentősebb szerep illeti magát a szájhagyományozó népet, egyik nevezetes közvetítő rétege az énekesek hosszú sora, akik között udvari énekesek éppúgy vannak, mint végvári lantosok, vásárokon komédiázó kolduló énekesek, majd később harcos végvári vitézek, bujdosni induló kuruc hősök, a népből felemelkedett s közéjük visszakerülő, világot járt deákok, tanítómesterek. Ezek a nép sorsát, a nép fájdalmait, a harcokra való emlékezéseket a nép hangján zendítik meg, ahogy a XIX. századi ponyvaárus is azokat a témákat iparkodott az ismerős fordulatok felhasználásával vásárra vinni, amik a falun divatoztak, vagy érdeklődést keltettek. Így énekelték meg a törökkel, ráccal való harcot, a török fogságban sínylődő rabok szenvedéseit, kalandjait, a szerelmi családi tragédiákat, a szenvedély, a gyűlölet, a szeretet hangjait, drámáit.

Hogy az epikus éneklés tehetségét kiemelkedő, egyéni tehetségnek tartotta a magyar nép, s az ilyent tudó énekmondót megbecsülték, azt a legújabb gyűjtések is igazolják. A néppel egybeforrott, a nép hangján szóló énekmondó szerepe így őrizte meg tartalmi és formai változásokon keresztül az új mondanivalót tükröző énekeken keresztül a maga évszázadokat áthidaló jellegét. Tehát nem a témák, egyes motívumok, hanem maga a szájhagyományozó, éneklő előadásmód, az énekmondók szerepe az, ami akár a honfoglalás előtti időkre is emlékeztethet bennünket. Így, ilyen értelemben kereshetünk kapcsolatot – Arany János után – a magyar népballada és az ősi epika között.

Az epikus énekmondás mellett a népballada európai kialakulásában jelentős szerepe volt az epikumot is hordozni tudó táncdalnak. Volt, ahol jelentősége az átlagosnál nagyobb, másutt lényegesen kisebb volt, de mindenütt fellelhető. A magyar népballada e rétegének szövegei is, dallamai is bizonyítják, hogy a víg és tragikus balladák egy csoportja táncballada volt. A gyűjtői módszerek régebben csak a szöveg puszta megrögzítésére törekedtek, de még így is találunk refrénes vagy sorokat ismétlő szerkezetű táncdalokra, táncjátékokra utaló balladákat. Vannak lejegyzések is, mint például Kodálynak 1922-ben rögzített s a gyerekek körtáncára énekelt tragikus balladája a három árváról.

A magyar népballada kialakulásában is az a két műfaji tényező munkált tehát, a históriás és táncos epikus ének, ami az európai népballadát létrehozta. Nem jelenti ez nemzeti jellegének, egyéni alakulásának kétségbe vonását, csak azt, hogy a nagy történeti, társadalmi és irodalmi tényezők a magyar nép költészetének alakulására is kifejtették törvényszerű hatásukat. A kutatónak épp arra kell ügyelnie, hogy a közös fejlődés, az általános jegyek mellett azokat a sajátosságokat felmutassa, amelyek meghatározzák azt a többletet, amit a népek, nemzetek és emberiség közös kulturális kincstárába visznek.

Milyen rétegei vannak hát, hogyan alakult történetileg a magyar {H-493.} népballada? Mondani sem kell, hogy egy-egy ballada vagy balladacsoport korát nem a lejegyzés időpontja határozza meg. Az, hogy a XIX. században kezdték meg a magyar népballadák lejegyzését, nem jelenti azt, hogy a magyar ballada kialakulását messzibbre vezetni már történetietlen kísérlet. Az előbbieknél éppen azt akartuk bizonyítani, hogy a magyar népballada egy eleven folyamatnak volt tagja, melynek régibb láncszeneire már csak következtetni tudunk, de meglétének bizonyságát ez a műfaj is igazolja.

A magyar balladák legrégibb, történetileg meghatározható rétegét a XV–XVII. századra tehetjük, utalásaik, történeti atmoszférájuk, témájuk oda helyezi. Vannak viszont balladák, amelyek kora így aligha meghatározható, mert hiszen mesei szerkesztésük, ősibb hiedelmekhez (pl. építőáldozat, bajt jelző motívum) való kapcsolódásuk, sőt az a tény, hogy a balladák fordulópontját egy-egy ilyen hiedelem jelzi, arra ad lehetőséget, hogy sokkal régebbre datáljuk. Ugyanakkor az is föltehető, hogy ezeknek a balladáknak csak elemei az ősibbek, tovább hagyományozottak, s műfaji alakulásuk szintén nem tehető régebbre a XV–XVI. századnál. Az bizonyos, hogy az európai ballada egyes mitikus-mesei motívumai szintén régibb századokra utalnak, nemegyszer az ősközösség soráig vivő hiedelmekre, maga a ballada műfaja mégsem születik előbb, mint a IX–X. század fordulóján. Annyit mondhatunk tehát bizonyossággal, hogy a magyar népballadák egyes elemei ősibb emlékek őrzői, de maga a ballada műfaja Magyarországon aligha bontakozott ki előbb, mint a XIII–XIV. században, s első ellenőrizhető utalások lejegyzett balladáinkban a XVI. századra utalnak, kibontakozása, kivirágzása, új rétegeket, csoportokat alkotó ereje már a folkloristák gyűjtéséből világosan áll előttünk, s azt láthatjuk, hogy ez a teremtőerő a népballadaköltésben sem apadt el, bár a kapitalizálódás hagyományromboló folyamata itt is nyomon követhető.

A magyar népballadák történeti periodizációja, témák és korszakok szerinti beosztása ma még sok nehézséggel jár, s hogy milyen nehéz az ilyen kísérlet, azt jól igazolhatná a különböző felosztási próbálkozások bemutatása, amelyekben a legkülönbözőbb s a legönkényesebb szempontok keverednek a helyes történeti felfogással. Még talán azok a kutatók jártak el következetesebben, akik egyszerűen századok szerint osztották be a magyar népballadákat. Csakhogy ez a felosztás a kezdőpontok megjelölésére alkalmas ugyan, de távolról sem határolja körül a nagyobb egységeket. Az is nehezíti a felosztást, hogy a történeti szempontot össze kell kapcsolni a műfaji szempontokkal is. Ezért először csak a témák szerinti történeti periodizáció egy kísérletét adjuk itt, sohasem feledkezve meg arról, hogy a paraszti osztálytársadalom kulturális elemeinek sajátos, de érthető konzervatizmusa semmilyen irányban sem enged zárt korszakhatárokat. Ez a korszakbeosztás egyben annak rövid jellemzésére is alkalmas, hogy a népballadák hogyan tükrözték a társadalom képét, hogy olvasható ki belőlük a parasztság sorsának alakulása.