A népballadák formai kérdései

Az eddigiekben megfigyelhettük a ballada műfajának kibontakozását, azokat a történeti tényezőket, melyek létrehozásán munkáltak, előadóit s a névtelen paraszti közösséget, amely csiszolta, tökéletesítette. Sorra vettük a ballada alakulásának menetét, a mesei, novellisztikus, hiedelemszerű elemek kapcsolódását a históriás, epikus előadásmódhoz s a drámai szerkesztés elvének mind az epikus, mind a táncdal jellegű énekekben való kibontakozását. E műfajtörténeti vázlat kapcsán mód adódott arra is, hogy a magyar népballadák jelképeiben, témáiban, az ábrázolás, tükrözés természetében sorra vegyük mondanivalójukat is.

E történeti áttekintés során, azt hiszem, kitűnhetett, hogy a magyar népballada legrégibb korszakaitól kezdve is mindegyre hangot ád az egész nép érzéseinek, eszmevilágának, a harc vállalásától kezdve a bujdosó keserű sorsáig, megzendíti a reménytelen, befalazott sorsú nép életét. Érdemes ezután, szinte csak vázlatosan, néhány pillantást vetnünk a magyar népballada formai kérdéseire is. Nyilvánvaló, hogy ennek a műfajilag is oly összetett, valósággal minden műfaj sajátságainak lényegét magába olvasztó költészeti világnak, amit a népballada jelent, formai kérdései akár az egész magyar népköltészet formáinak elemzését is igényelhetnék. Műfaji sokrétűsége, összetettsége érthetővé teszi, hogy formái is áttekinthetetlenül gazdagok: a népballadába beáramlott a népköltészet minden formáló elve, kiérlelt eredménye, a születés, az alakulás bizonytalan hangvételét éppúgy megtaláljuk itt, mint a végsőkig csiszolt, hibátlan lejtésű költeményeket, telt zengésű dallamokat.

Ebben is mindenekelőtt ejtsünk néhány szót népballadáink nyelvéről, a nyelvi kifejezés költői gazdagságáról. Már Erdélyi János a múlt század közepén figyelmeztetett a népköltészetnyelvének jelentőségére: „Miben áll tehát a népköltészet ereje? Áll főleg a nyelvben, az átlátszó, tiszta, nemes előadásban … Tehát vegye föl a művelt költészet a népinek tisztaságát, minden törvénytől független, merész szókötéseit, szólásmódjait…”

Máshol rámutat a ballada egyenes, tömör kifejezési formáira, a takarékosságra a jelzőkben, s az ismétlésnek mint nyelvi formának kifejtése viszi át a verstani kérdésekhez. A népballadában a jelzőnek nincs puszta díszítő értéke, hanem mindig az ábrázolás, kifejezés döntő mozzanatainál szerepel, s ezért a nép ritkán, a vers jelentős fordulatainál él vele. A jelzőkkel, határozókkal való takarékosság nem a szegénységnek a jele, inkább a tömöríteni tudó, jól összefogott formák belső erejét, gazdagságát jelenti. A nép költészetében különösen áll ez a balladákra, minden jelzőnek kiemelkedő, mondattani és költészeti {H-516.} értéke van. Történetileg azt mondhatnók, hogy az újabb magyar balladaköltészet inkább él a jelzős és hasonlatos szerkezetekkel, s ahogy korunkhoz közeledünk, mintha a népköltészet egyre több engedményt tenne. Egyes régibb balladáknál pedig a jelzőhalmozás az írói, közlői beavatkozás jelének is tekinthető.

Annál nagyobb gazdagsággal és változatossággal él a népballada az igék alkalmazásával. Külön tanulmányt érdemelne az igeidők, igemódok használatának szemléletessége és kifejezőereje balladáinkban, az igék változatos és nemegyszer halmozó használata. Nem kismértékben függ ez össze a népballada szerkesztésének drámai elvével, a drámai sűrítés módszerével. Az oly kisméretű epikus műfajban, mint a ballada, a drámai összecsapásokat, a jellemek szembekerülését, az aktusok kifejezését csakis az igei formák merész és találó alkalmazásával érhetni el. Állíthatjuk, mestere ennek a népballada.

A magyar versmondattan külön fejezetét adhatná mindaz, amire a népballadák mondattana figyelmeztet. A kifejező mondatnak a vers szerkezetével való tökéletes egybeesése s így a költői mondanivaló hangsúlyára, mint általában a népköltészet, a népballada is jó példát ad a költőknek. A mondat értelmi-kifejező és költői-ábrázoló egysége itt tökéletesen megvalósul. Érdemes lenne itt elemezni a drámai párbeszédeket, összecsapásokat a vers sajátos mondattana szempontjából vagy a balladai mondat alakulását, a költemény lírai, drámai vagy epikus menete szerint. A balladai mondat hajlékony alakulása, a drámai balladában való feszessé válása, kemény felcsapása, lírai lágysága másutt, mind-mind a népnyelv gazdagságát dicséri, így mutatja a költőknek a ballada, mint használhatják fel a legbonyolultabb mondanivaló kifejezésére a nyelv beláthatatlan lehetőségeit.

Mint említettük, a ballada verstanáról szólni szinte annyi, mint az egész népköltészet verstanának legfőbb kérdéseiről szólni. A ballada verstanában nyomban az ősi magyar verselés példáját találták kutatóink, de fel kell hívni a figyelmet az egyes balladacsoportok közötti különbségre, versformáik történeti korának különbségére. Egyesek a különbségnek még földrajzi mozzanatát is hangsúlyozzák: az alföldiek dallamosabbak, líraiabbak, mint az erdélyiek, melyeknek epikai jellege szembeötlőbb, az alföldiek versszakosak és rímesek, míg az Erdélyrésziek gyakran versszak és rím nélküliek, s megelégszenek a sormetszet, a hangsúly, a betűrím és a gondolatritmus versteremtő eszközeivel.

A magyar népballadák verstanának egyik jellemző jegye a rímtechnikában, a betűrím, illetőleg a szóismétlő szerkezet nemegyszer a strófa képződését, jellegét is meghatározza, refrént helyettesít, illetőleg refrént alakít ki. Az ismétlésnek ezt a verstani jellegét a grand art képviselői szintén észrevették, és a balladákban az ismétléseknek ezt a feltűnő módját valódi magyaros, ritmikai hagyománynak tekinthetjük. Az ismétlésnek a fajtáit az alliterációtól a refrénképző ismétlésekig hálás feladat lenne rendszerbe állítani, és törvényszerűségeit vizsgálni. A magyar népballadában megmutatkozik az ismétlésnek költői atmoszférát teremtő, a mondanivaló súlyát kiemelő jellege. A balladákban az ismétlés nemcsak valami régi technika, aminek megmaradása a szájhagyomány területén amúgy is érthető lenne, hanem költői kifejezőeszköz, {H-517.} s a mondanivalóért van. Az ismétlés számtalan árnyalatában a magyar népballada egyik legjelentősebb alakító elvét láthatjuk.

Különben ütemfajtákban, soralakításban és strófaalakításban a magyar népballadában a nemzeti verselés történeti fejlődésének és alakulásának minden jelentős korszaka, eredménye fellelhető. Tán még a rímtechnikát tekinthetjük a legkevésbé gazdagnak és kiműveltnek, és a rímes formák közt találjuk inkább az újabb balladáinkat, de kizárólagosságról nem lehet ebben az esetben sem szó. Nem egy ponton, épp játékos, víg balladáinknál, érintkezik az európai verselés műköltőinknél is ható formáival. Azt mondhatjuk tehát, hogy a balladákban a magyar történeti verstan egész menete meglelhető.

A magyar ballada formai kérdései közé tartozik, de már a „nemzeti forma” értelmében drámaisága szerkezetének, felépítésének drámai jellege. Ha el is fogadjuk azt a korábbi megállapítást – bár a magyar ballada műfajának egészére s nem az egyes balladákra érvényes, hogy e műfajba a történeti fejlődés során beleötvöződtek epikus, drámai és lírai elemek egyaránt –, mégis látnunk kell, hogy a magyar balladában e három nagy műfaji meghatározó közül a drámaiság formáló elve a legkiemelkedőbb. A magyar népballada az európai ballada népköltészetén belül elsősorban a drámai menetű, drámai felépítésű epikus vagy lírai éneket jelenti, de úgy, hogy legtöbbször a drámai elv uralma a szembetűnő és elsődleges. A népballadák szerkezeti felépítése, a helyzetek szembeállítása, kiélezése, a párbeszédek drámai fogalmazása, a jellemeknek szinte drámai hősként, kiformált egyéniségekként való bemutatása e párbeszédeken keresztül, nagy művészetre, a költői tudatosság magas fokára vall. Úgy gondoljuk, jogosan használjuk ezeknek a költeményeknek névtelen szerzőire és továbbalakítóira az alkotói tudatosság fogalmát, s nem elégszünk meg az észrevétlenül alkotó ösztönösség romantikus fogalmával. Ez a drámaiság áthatja – kivéve nem egy újabb kori ponyvaballadát, melyeken még nagyon uralkodik a históriás elbeszélő hang – a népballadák minden csoportját.

A homályosság és a szaggatottság távolról sem feltétlenül drámai hatású. A dráma mindig elvek, erkölcsök, jellemek nagy összecsapásaiból, tragikumából, illetőleg komikumából fejlődik, s keresi meg a megoldást. Az ilyen jellemek, helyzetek alkotására, az előadás párbeszédes formáin – de nemegyszer még az első vagy harmadik személyes elmondáson keresztül is – különös hajlamot mutat a magyar népballada. Még az a sajátja, mely különben külső formájában rokon a népmesével, a hármas ismétlő szerkezet is a drámai fokozásra alkalmas. Amíg a népmese hármas ismétlő szerkezete (három kaland, három sárkánypárbaj stb.) inkább a mennyiségi fokozás eszközeivel él, addig a balladában ez a fokolás minőségi, az ismétlés (vö. Görög Ilona, a Kőműves Kelemenné retardációja, Fehér Anna kérdései a szolgabíróhoz stb.) egyre drámaibbá feszíti a helyzetet, egyre jobban leleplezi a hitvány, rossz feleséget, a szüleitől magára hagyott leányt, akit csak a kedvese ment meg, a halott legényt, ki csak a szeretője szavára szólal meg stb. Kőmíves Kelemenné sorsát is egyre végzetesebbé teszi az ismétlődő fokozás. S elemezhetnők a példákat tovább. De nemcsak {H-518.} a fokozás, hanem az egymással ellentétes jelenetek, váratlan helyzetek drámai felépítése, mind a magyar balladának ezt a sajátos minőségét emelik ki. Minden bizonnyal a magyar népballadák egyik legnagyobb költői értéke drámaiságukban rejlik. A ballada ebben az értelemben valóban drámai dal.

A ballada formai kérdéseinek sorába tartozik dallamainak vizsgálata is. Tudjuk, hogy a ballada mindig a szöveg és dallam együttesében jelenik meg a nép ajkán, s ma már egyre világosabban látjuk, hogy nem is csak ez az együttes jellemzi, mert egy igen jelentős – tragikus és víg témákat előadó – csoportjukra a játékos-táncos előadás is jellemző volt, sok helyütt jellemző még ma is. Nem azt jelenti ez az egybefonódottság, a szöveg és dallam esetében, hogy egy bizonyos szöveghez mindig ugyanaz a dallam kapcsolódott. Bartók figyelmeztet arra, hogy már a régi stílusú székely balladák dallamai sincsenek összenőve szövegeikkel, más hasonló ritmusú balladát is énekelnek, vagy lírai dalt egy-egy szép dallamra. De Bartók azt is megjegyzi, hogy ez a szétválás, új szöveggel való társulás nem régi keletű. Természetesen ez a szétválás, átkapcsolás nem kisebbíti, hanem tetézi problémáinkat ezen a téren.

Bartók elemzi a régi magyar népballadák dallamsajátosságait, a négysoros izometrikus strófaszerkezetet s a nagyobbrészt pentaton hangsort, s tudjuk azt is, hogy a balladák történeti fejlődésük során – verstani kérdésekhez hasonlóan – ábrázolhatnák a magyar népdallamok történetének egy sor jelentős fejezetét. A históriás dallamok eddiginél messzibb történeti távlatait, rokonságait, egyre jobban feltárták. Ismerünk balladákat, amelyekre a deákos, kollégiumi zene, az egyházi hangsor, a XVI–XVII. századi magyar népzene s egy rétegére az új stílusú dallamok nagy kiterjedésű csoportja nyomta rá a maga bélyegét. Ez az „új” stílus is több évszázad előkészítése után virágzott ki.