| Lakodalom | TARTALOM | A naptári év szokásai |
{H-593.} Temetés
A halál és a temetés szokás- és hiedelemvilága korántsem olyan változatos és széles körű, mint a lakodalomé, de ugyanakkor nagyobb régiségeket őrzött meg, sok esetben rendkívül archaikus vonások maradtak fenn. Ennek kézenfekvő oka, hogy a szokások menetén nem változtattak az utódok, félvén a halott visszatérő szellemétől. Ha pedig mégis kevés maradt fenn belőlük, az a különböző egyházak egyforma üldözésének tulajdonítható, mellyel mindazokat a hagyományokat igyekeztek kigyomlálni, melyek a vallás tételeivel nem egyeztek vagy ellenkeztek.
A halálhoz és temetéshez kapcsolódó szavak nagy múltra tekintenek vissza. Így származékaiban finnugor eredetű: a hal, halál, sír, temet, temető, ótörök eredetű a koporsó, talán a tor, hogy csak a legfontosabb szavakat említsük. A honfoglaló magyarok temetkezési módját a régészek ásatásai nyomán jól ismerjük. Az előkelőbb jómódú harcos mellé a lova fejét és négy lábát is odatették, továbbá a nyergét, kengyelét, kantárját zablástul. A fegyverei közül rendszerint az íj és a hozzá tartozó nyilak kerültek a sírba. A kard a hatalmat jelentette éppen úgy, mint a gazdag indás díszítésű tarsolylemez, melyből mind ez ideig csak 23 példányt sikerült feltárni. A nyílhegyek számából lehet következtetni a halottnak az életben elfoglalt helyzetére. Az asszonyok mellé csak nagyon ritkán és feltételezhetően csak akkor került lókoponya és lóláb, ha a férfiak elhaláloztával a család vezetése rájuk szállott. A köznép sírjaiban szerényebb mennyiségben találtak tárgyakat. Egyben azonban a gazdag és szegény sírok megegyeztek, hogy kelet-nyugati irányban ásták őket. Így a halott arccal a felkelő nap irányába nézett. A temetkezési szokások sok rokonságot, egyezést mutattak a közép-ázsiai és délkelet-európai steppei nomádokéval, melyek közül néhány szinte napjainkig megőrződött.
A kereszténység felvétele és megszilárdulása után a magyar sírokból a mellékletek hamar eltűntek. A temetést egyházi ceremóniával végezték, és hogy ezt minél jobban ellenőrizni tudják, elrendelték a templom körüli temetkezést. Az egykor feláldozott lovat magát vagy annak az árát az egyháznak adományozták. A kereszténység hatására megváltozó magyar temetési szertartások egyre inkább a szomszédos népekéhez kezdtek hasonlítani, és a régi hagyományokból csak töredékek maradtak fenn.
Azt tartják, hogy a halált bizonyos események előre megjelentik. Így ha a kép, a tükör leesik a falról, az óra indokolatlanul megáll, a kutya vonít, vagy a bagolyhuhogás sokszor hallható a ház körül, akkor valaki meghal a családból. Ha a beteg állapotát már menthetetlennek ítélték, akkor elhívták a papot. A katolikusoknál az utolsó kenetet, míg a kálvinistáknál az úrvacsorát kapta meg. Ezután a mestergerenda alatt gyékényen szalmából vetettek ágyat, azt tartván, hogy az ember a földhöz közelebb könnyebben hal meg. Ilyenkor kinyitották az ablakot, de becsukták a szekrények ajtajait, fiókjait, hogy az eltávozó lélek könnyen megtalálja az utat, és el ne bújjék valahol a házban.
A halál bekövetkezésekor a halott állát felkötik, szemét lefogják, majd erre pénzt, esetleg külön erre a célra készült kis cserépdarabot helyeztek. Az órát megállítják, a tükröt letakarják, kioltják a házban {H-594.} a tüzet, amit nem is gyújtanak meg addig, amíg a halott a házban marad. Az alvókat felköltik, az istállóba, de még a méhesbe is bekiáltják a gazda vagy gazdasszony halálát.
Ezután következik a halott rendbetétele. Először megmossák, amit a legtöbb helyen az asszonyok végeznek, akármilyen nemű is a halott. A vizet olyan helyre öntik, ahol nem járnak, a szappant eldobják. A férfihalottat megborotválják, helyenként ecettel, borral bekenik az arcát, hogy az ne változzék el, illetve szép piros legyen. Ezután a legjobb ünneplő ruhájába öltöztetik, de lábbelit többnyire nem adnak rá. Majd a ravatalra terítik, melyet a szoba közepén helyeznek el. Ez székre vagy bakra fektetett két-három szál deszka, amelyet szőttesekkel letakarnak, sokszor a szokásnak megfelelően ágynak vetik meg. Máshol az ágyra ravataloznak, de ilyenkor vigyáznak arra, hogy az ágyat a mestergerendával párhuzamosan helyezzék el. A halott hasára néhol a felpuffadás megakadályozására sarlót tettek, mely azért is figyelemre méltó, mert ezt a honfoglalás kori sírok némelyikében is megtalálták, de csak asszonyokéban.
A felravatalozott halottat a rokonoknak, ismerősöknek, szomszédoknak illik meglátogatniuk. Ilyenkor a Hajdúságban e szavakkal köszönnek be: „Isten vigasztalja meg a megszomorodott szívű hátramaradottakat, a hóttat vegye be a mennyeknek országába.” A halott hozzátartozói erre így válaszolnak: „Hallgassa meg az Isten.” Megnézik a halott arcát, dicsérik egykori jó tulajdonságait, emberségét, tetteit. Majd jó éjszakát köszönnek, és úgy távoznak el.
A rokonság, az idősebb asszonyok, férfiak azonban maradnak, körbeülik a halottat, imádkozgatnak és énekelnek, rendszerint vallásos énekeket vagy az azok dallamára szerkesztett strófákat. A férfiak többnyire különvonulnak, beszélgetnek, kártyáznak, de aludniok nem szabad. Később összeállítják azokat az adatokat, melyek segítségével a pap vagy a kántor a temetéskor a halottat elbúcsúztatja. Néhány feljegyzés arról is vall, hogy valamikor különböző játékok helye is lehetett a virrasztó, amint azt egy Nyugat-Dunántúlról 1818-ból származó leírás sejteti: „A virrasztóba az ifjak csörgő pálcát szoktak magukkal vinni. Ez egy olyan fa, amelynek egyik vége öt-hat felé meg van hasítva, és azzal mulatságból egymás hátát kongatják. Egy valakit lehúznak, a szemit befogják, és kettő, három stb. ráhúz. Ha megmondja, melyik ütött, lehúzzák azt – ha meg nem mondja, újra lehúzattatik, míg el nem találja, ki ütött.” Máskor a virrasztás közben elfogyasztott bor vagy éppen pálinka hatására nemcsak egyházi, hanem világi dalok is előkerülnek, főleg amit a halott maga is szívesen dalolgatott.
Désháza, Szilágy m. 1950-es évek
A koporsó méretét az asztalos vesszővel vagy nádszállal vette meg. Majd a láb felé keskenyedő formájú deszkaládát a kornak megfelelő színre festette: a gyerekekét fehérre, a fiatalokét kékre, a középkorúakét barnára, az öregekét feketére színezte. Egyes vidékeken a fiatalok koporsóját, akárcsak a szobában használt ládákat, gazdagon tulipánozták, rózsázták. A koporsó készítésekor vágott forgáccsal töltötték meg a halott feje alá tett kispárnát.
Magyarszovát, egykori Kolozs m., Románia
A halott mellé a koporsóba fektetéskor bizonyos tárgyakat tesznek. A férfiak megkapják a pipát, dohányzacskót, esetleges kedves botjukat, a pásztorok karikás ostorukat, sokszor a borotvát, szappant. Az asszonyok {H-595.} mellé többnyire tű, cérna, kendő kerül, míg a gyerekek játékaikat, könyvüket, irkájukat viszik magukkal. Sokszor gyümölcsöt vagy más ételneműt sem felejtenek el, esetleg Bibliát, imádságoskönyvet, szent érmeket, kis szobrocskát, olvasót, zsoltárt helyeznek a lábához.
A halott elbúcsúztatásában nagy szerepe van a harangnak. A katolikusoknál a halál órájában megcsendítik a legkisebbet: a lélekharangot. A protestánsoknál az egy vagy több haranggal történő harangozás a halott neméről értesít. A harangok adják tudtul a temetésre történő gyülekezés megkezdését, és annak szava kíséri utolsó útjára a temetőig a halottat. Ezért van Európa-szerte sok harangra ez írva: „Az élőket hívogatom, a halottakat elsiratom.”
Rimóc, Nógrád m.
A temetés megkezdése előtt a szemfedelet ráborítják a halottra, de az arcánál kis nyílást vágnak. Majd lecsukják és leszegezik a koporsót, {H-597.} amit rendszerint lábbal visznek ki, és a küszöbön háromszor megkoppantanak, hogy a halott vissza ne találjon. A koporsót az udvaron az ún. „Szent Mihály lovára” állítják, ami tulajdonképpen két bak. A lábához állítják a kis asztalt a pap és a kántor számára. A koporsó körül foglal helyet a halott személyétől függő sorrendben a család. Egyik oldalon a férfiak, a másikon a nők a nagycsaládban betöltött helyüknek megfelelő sorrendben. Az asztalra sok helyen két kendőt is tettek, amit a szertartás befejezése után a pap és a kántor kapott meg.
A temetés elmaradhatatlan része volt egészen a közelmúltig a siratás. „Jajszóval” csak az asszonyok sirattak, és ez annak ellenére megmaradt, hogy az egyházak szigorúan tiltották. Tartalma visszaemlékezés az együtt eltöltött időre és búcsúzkodás. A vallásos tartalom mellett sok a realitás is bennük. Formájuk nem kötött, hanem a pillanatnyi helyzetnek megfelelően változik. Részben énekelték, részben csak recitálták. Az ilyen siratókat katona- vagy kivándorló-búcsúztatásnál is elmondották, természetesen annak megfelelő tartalommal. A távolban elhalt kedvest is elsiratták, amire példa az alábbi siratóének is:
Cigánd, Zemplén m. 1957
Kapospula, Somogy m. 1961
A siratók többsége ugyan prózában történő rögtönzés, de bizonyos állandó kifejezések, szókapcsolatok ismétlődnek benne.
„Jaj mit vétöttem a nagy Uristennek, hogy elvette az én szerettebéli páromat? Jaj, Ferkó, Ferkó, Buda Ferkó! Jaj, hová legyek, mit csináljak? Jaj, ki vigasztal meg engöm? Jaj, de mit hallottam, szép élet az özvegy élete: nagyon szomoru! Jaj mer olyan vagyok, mint az árvo madár, amelyik egyik á’ról a másikra száll. Jaj, elmehetek abba a gyászkertbe, megpanaszkodhatom a földnek, az nem mondja meg senkinek. Jaj, Istenem, Istenem, jaj hová legyek, merre menjek? Nincs vigasztalóm, nincs szószólóm. Jaj, ja-ja-ja-ja-ja-jaj, ja-ja-ja-ja-jaj, ja-jaj!” |
(Kapospula, Somogy m.) |
Már a fenti siratóban is találunk összecsendülő sorokat, de olyanok is szép számmal ismertek, melyek versben beszélik el a hátramaradott fájdalmát. Az alábbi kötött szerkezetű siratóéneket Kodály Zoltán 1917-ben jegyezte fel:
| Egyedül maradtam, |
| Mint mezőbe talló, |
| Melynek ékességit |
| Elhordta a salló. |
| Köszönöm, köszönöm, |
| Ezerszer köszönöm, |
| Azt a sok jóságát |
| Amit mivélünk tett. |
| Nyugodjík, nyugodjík, |
| Ítílet napjáig. |
| Eljött az Ur Jézus |
| Nem kísett sokáig. |
| Eljött az Ur Jézus, |
| Bő orvosságval, |
| Békötözte sebét |
| Barzsam olajával. |
(Nagyszalonta, Bihar m.) |
Nagyszalonta, Bihar m. 1917
Egyes siratók dallamukat tekintve a honfoglalás előtti időkre visszavezethetők, a formulákban, kifejezésekben igen nagy régiséget sejtető részleteket lehet felfedezni. A XVI–XVII. században már a közelmúltbeli siratókhoz egészen hasonlókat jegyeztek fel.
A siratás és az egyházi ceremónia befejezése után megalakult a temetői menet, melyben a nyelvterület jelentős részén a koporsót a rokonok, barátok az alátett rúdon gyalog viszik, míg főleg az Alföldön szekérre teszik, melyre a fejfát, keresztet is felrakják. Sok helyen az is szokásban volt, hogy nem közvetlenül a temetőbe mentek, hanem a templom előtt megálltak, és egy egyházi éneket elénekeltek. A múlt században még az is előfordult, hogy a koporsót bevitték a templomba, és a pap ott prédikált felette, míg máshol az istentisztelet idejére a templomkertben {H-599.} hagyták. A temetési menet élén a pap, kántor haladt, esetleg a gyerekekkel, akik végig énekeltek, a koporsó után a közvetlen hozzátartozók következtek, de itt már férfiak és asszonyok vegyesen.
Fiatal legények, leányok, menyasszonyok, vőlegények temetése sok mindenben hasonlított a lakodalmakhoz. Násznagy, vőfély nem volt ugyan, de koszorúsleányok és -legények éppen olyan öltözetben, akárcsak a lakodalomban, a koporsó két oldalán vonultak. Így a hétfalusi csángóknál (Brassó m.) ilyenkor, miközben a koporsót a nyoszolyólányok és -legények között kivitték a házból, ezt énekelték:
| Én is vőlegény (ill. menyasszony) vagyok, |
| Már indulni akarok, |
| Most jön a nász népe, |
| Szomoru menyegzőre. |
| Én is szép rózsa voltam, |
| De már többet nem nyilok, |
| Gyászkoporsóba szálltam. |
| A szüleim kertjében |
| Rózsa voltam életemben, |
| De már többet nem nyilok, |
| Mert halál leszakasztott. |
| Szép fiatal koromban |
| Akadtam hálójába, |
| Nem hagy tovább itt élni, |
| Már nekem el kell menni. |
Magyarszovát, egykori Kolozs m., Románia
Átány, Heves m.
(Külön a férfiak)
Magyarszovát, egykori Kolozs m., Románia
{H-601.} A temetés napján vagy az azt megelőző napon ásták ki a sírt. Ez a magyar falvakban a legtöbb helyen napjainkig közösen végzett munka, amire a rokonoknak, barátoknak, szomszédoknak illik elmenniük. Ilyenkor pálinkával, szalonnával, kenyérrel a legegyszerűbb módon látják őket vendégül. A sírnak többféle változata él a magyar nyelvterületen. A legegyszerűbb az, amikor kb. 2–2,5 méter mélyre egyetlen gödröt ásnak. A családi sírok legtöbbjénél a sír két oldalába, annak aljával egy szintben, a koporsó magasságának megfelelő ún. padmalyt vájnak. Máshol a gödör aljára tett koporsót ledeszkázzák, és e fölé még egy koporsó kerül. Ahol a temetőt még nem szorították sorokba, ott a sírok tájolása kelet-nyugati, de a sorokat is úgy igyekeznek beosztani, hogy ezt a tájolást meg lehessen tartani. A kiásott sírra, amennyiben az egy éjszakát üresen tölt, leveles ágakat, gallyakat raknak, hogy a sötétben a rossz szellemek ne tudjanak beleköltözni.
(Külön az asszonyok)
Magyarszovát, egykori Kolozs m., Románia
A temető (vö. 121. l.) kapujában rövid időre megáll a gyászmenet, majd most már mindenképpen karon a kiásott sírig viszik a koporsót, {H-602.} és azt a sír fölé helyezett rudakra fektetik. Ezután következik a búcsúztatás, majd a különböző egyházi szertartás, végül a koporsót kötélen lassan a sírba engedik. Ekkor a rokonság, de sokszor valamennyi résztvevő egy-egy göröngyöt dob a koporsóra, néhol azokat a kendőket is, melyekbe bánatukat belesírták, hogy a szomorúságot ne vigyék haza. Máshol szokásban volt a sír megkerülése is.
a) Szimpla sír fejfával. b–c) Padmalyos sír. Désháza, Szilágy m. d) Padmalyos és oldalsír. Sámson, Szilágy m. 1950-es évek
A fejfákra, keresztekre, sírkövekre elsősorban a múlt századtól kezdve nemcsak a halott nevét írták fel, hanem rövidebb-hosszabb versben életéről, erényeiről is megemlékeztek. A félnépi versek sok esetben a régebbi hagyományokat is megőrizték:
| Hosszu szenvedésem után |
| Itt zárt magába e sirhalom. |
| Fáradt testem itt pihenésre talál, |
| Isten veletek, egykor találkozunk. |
(Kömörő, Szatmár m.) |
A fejfaversek paródiája is kifejlődött, és sohasemvolt verseket beszélgetés, esti összejövetelek alkalmával szívesen adnak elő.
Tiszaörs, Szolnok m.
A temetés befejező aktusa a tor, vagyis a résztvevők vendégül látása. Ezt a középkorban magában a temetőben tartották, s ennek emlékeként szórványosan még századunkban is ott rendezték. Már 1279-ben a budai zsinat tiltotta, hogy a temetőkertben mulatozzanak és táncoljanak. Az egyházak később is mindig rossz szemmel nézték. Így a XVII. század elején olvashatjuk: „A holt emberekért esztendőnkét való tor csinálás ördögi találmányok.” Comenius e század közepén már többet mond róla: „Torbéli gajdolásokkal dicsiretit a halottnak előszámlálván.” A temetőbeli tánc néhány helyen ott maradt meg, ahol a legény vagy leány temetésének mozzanatai a lakodalom menetét utánozták. {H-603.} A temetőbeli tor emlékét idézi az is, hogy a temetőkapuban a koldusokat élelemmel és itallal megvendégelték.
Századunkban a tort a halottas háznál ülték meg. Ezen kenyeret, szalonnát, máshol kalácsot ettek. Helyenként főtt étel, rendszerint paprikás hús is járta. Az előbbi ételekhez pálinkát, az utóbbiakhoz inkább bort adtak. A halottnak is terítettek. Csendes beszélgetéssel, énekléssel telt az idő, majd a pálinka-bor hatására vidámabb dalokra is sor került, rendszerint a halott kedves nótáját dalolták el. Ha már mulatozás jellegűvé kezdett válni a tor, akkor valamelyik idősebb rokon javaslatára egyszerre távoztak.
A gyász színe régebben a fehér, illetve a világos volt. A fekete gyász nyugatról és felsőbb osztályok közvetítésével terjedt el a parasztság között is. Fehérben gyászoló asszonyokat még egy fél évszázaddal ezelőtt az Ormánságban lehetett találni. A gyászolásra a magyar parasztság körében egységes időpontok, határok nem ismeretesek. Mindenesetre a halottról néhány évig neve napján és halálozása napján emlékeznek meg, de ilyenkor mulatozástól tartózkodnak. Később a család összes halottairól nagypénteken, amikor a sírokat rendbe teszik, míg halottak napjának estéjén (november 1.) virágot visznek a temetőbe, gyertyát gyújtanak nemcsak a katolikusok, hanem a protestánsok is. Ilyenkor a család tagjai, még a távolabb élők is lehetőleg hazajönnek, hogy az élők a halottakkal találkozzanak. A halottak napjának megtartása napjainkban nemcsak falvakban, hanem a városokon is általános, és egyházi jellegét már részben elvesztette.
| Lakodalom | TARTALOM | A naptári év szokásai |