Időponthoz nem kötött szokások

Az olyan szokásokkal, melyek nincsenek pontos naphoz kötve, már könyvünk több helyén is foglalkoztunk. Ez alkalommal csak néhány olyanra hívjuk fel a figyelmet, amelyeket eddig egyáltalán nem vagy nem szokásjellegük oldaláról említettünk meg.

A tavaszi határjárásra olyankor került sor, amikor a hó már elment, de még a tavaszi munkák nem indultak meg. Ezen a község vezetői, a földbirtokosok képviselői vettek részt, de magukkal vittek néhány jó emlékezőképességgel megáldott öregembert, és néhány fiatalt, akik majd a jövőben lesznek tanúk. A határjárók egyik legfontosabb feladata a határok pontos megállapítása, a határhalmok, a határkövek felállítása. Ezeket ugyanis egyesek vagy akár egész falvak érdeküknek megfelelően sokszor elrontották, hogy ezzel a saját földjüket növeljék. Ilyenkor újra meg kellett állapítani a határt, melynek találkozási pontján a fiatalok határdombot emeltek, tetején esetleg követ helyeztek el. A munka befejezésekor a fiatalokat lekapták tíz körmükről, és a friss dombon alaposan megvesszőzték őket, hogy még öregkorukban is ki tudják mutatni annak helyét.

Máshol nem elégedtek meg csupán a határhalmokkal, hanem az erre a célra készített, az átlagosnál jóval nagyobb ekével körül is árkolták. Ez a szokás legtovább Kalotaszegen maradt meg, ahol Körösfőn a hatalmas, három méter hosszú határbarázdázó ekét nyolc pár bivaly húzta. Május elején nagy ünnepségek közepette vitték ki az ekét. A falu apraja-nagyja ünneplőben kísérte. A bivalyokat a jobb módú gazdák adták össze, az eke szarvát két kiválasztott legény fogta. Ezután kezdődött el a körbeszántás, melyet végül is áldomás fejezett be.

Az áldomás (vö. 108. l.) a nagyobb munkák, jelentősebb eladások, vásárlások befejező aktusa. Ez többnyire étellel, itallal történő megvendégelésből áll. Ezt az állja, akinek számára a munkát végezték, illetve az eladó. Az áldomásra nemcsak a vásárló tarthat számot, hanem rendszerint azok is, akik hivatalosan vagy segítő módon azon {H-624.} részt vettek. Így például Tokaj-Hegyalján a „törvénypohár” a tanács embereinek is kijárt, amikor az eladott szőlőterület gazdájának változását a város vagy falu jegyzőkönyvébe bejegyezték.

Ismerünk olyan szokásokat is, melyekkel a közösség törvényeit igyekszik megtartani. Ilyen többek között a Bihar megye egyes falvaiban ismert zángózás, kongózás. Ha a házastársak szétválnak, majd ismét összeköltöznek, vagy ha összeházasodás nélkül élnek együtt, ha megcsalják egymást, akkor egy nagyobb tömeg ablakuk alá megy. Nagy kolompolással, kiabálással közhírré teszik mindazokat a bűnöket, amelyeket elkövettek, vagy azt hiszik róluk, hogy valóban véghezvittek. Máskor a lakodalmat utánozzák, és a „pap” kiáltja ki nyomdafestéket nem tűrő módon mindazt, amit a házaspárnak tulajdonítanak. Sok esetben a súlyos sértéseket tettlegesen is igyekeznek megtorolni, míg mások inkább elköltöznek a faluból, semmint hogy a közösség ilyen csúfoló szokásait eltűrjék.

Számos szokás kapcsolódik a házépítéshez is. Amikor a fal magasságát elérték, akkor bokrétát tűznek ki, és ilyenkor a gazda vendégül látja az építőket. Az építőáldozat legszebb balladai megfogalmazását már fentebb láttuk (vö. 495–497. l.). Ennek szelídebb változata, amikor hajcsomót helyeztek el az új épületben, mint ahogy azt az egri vár egyik középkori épületében tették. Kisebb-nagyobb állatok befalazása, esetleg a küszöb alatt történő elhelyezése manapság sokszor világosságra kerül, amikor a régi házakat lebontják. Különösen Erdélyben emlegetik sokat az építőáldozatot, nemcsak a parasztházakkal, hanem a kastélyokkal kapcsolatban is. Így, amikor Gerenden (Torda-Aranyos m.) a földesúr kastélyát építették, a kőművesek megdöbbenve észlelték, hogy a falak nemcsak repedeznek, hanem helyenként omladoznak is. Úgy gondolták, ha néhány juhot vagy egy borjút befalaznak, az megállítja a romlást, de a zsugori uraság erre nem volt hajlandó, mondván, hogy ez nincs benne az egyezségben. Mit volt mit tenniük a szegény kőműveseknek, a közelben egy macskát és egy kutyát fogtak, és azokat falazták be az új épületbe. Ezzel a falak szilárdságát századokra biztosították ugyan, de a benne élő grófi család állandóan civakodott, akárcsak a kutya és a macska, és így nem volt áldás a kastély lakóin – mondja egy helyi monda.

Az általános hadkötelezettség bevezetése után (1868) minden faluban nagy esemény volt a sorozás. Erre már jó előre készültek, a legények felszalagozták kalapjukat, és többnyire együtt, szekéren mentek a közeli városba vagy nagyobb községbe, ahol a sorozó bizottság elé kellett állniok. Útközben már a sorozási nótákat dalolták:

A szögedi városháza de sárga,

Oda visznek engem vizitálásra;

Ingöm, gatyám ledobom a padlóra,

Könnyes szömmel nézünk a tiszt urakra.

Huncut az az orvos, aki vizitál,

Aki bennem sömmi hibát nem talál;

Mögtalálja bennem azt az egy hibát:

Hogy a szivem a rózsámért nagyon fáj.

(Szeged, Csongrád m.)

{H-625.} A katonának beváltak nagy nótaszóval érkeztek vissza a faluba, míg az alkalmatlanok csak egyenként, a kert alatt lopózkodtak haza, mert bármilyen keserves volt is a hároméves katonáskodás, mégis szégyellték, ha valaki nem vált be. A berukkolásra ősszel került sor, amikor búcsúzó bált rendeztek. Az asszonyok, a lányok a falu határáig, a legközelebbi vasútállomásig kísérték a fiaikat, szeretőiket, akiket úgy elsirattak, mint a halottakat. A legények nótákkal búcsúztak:

Udvaromon hármat fordul a kocsi:

Édesanyám a ládámat hozza ki!

Hozza ki a behivó levelemet,

Nagykászonból törölik a nevemet.

Édesanyám ne sirasson engemet,

Menjen haza s nevelje az öcsémet!

Legyen ő is jó katonának való,

Le ne vesse hátáról a huszárló.

(Kászon, Csík m.)

Az egyházi szokásokról is szólottunk már (vö. 95–99. l.) az előzőek során. Itt most csak a tavaszi határszentelést említjük, (l. 38. kép), amelyet csak a katolikusok tartottak. A körmenet zászlók alatt énekelve vonult a határba, hogy ezzel a jó termést biztosítsa.

Bizonyos ünnepélyességgel és népi vonásokkal ment végbe a felnőtt gyermekeknek az egyházba történő befogadása. A katolikusoknál első áldozáskor, bérmáláskor a templomot zölddel és virágokkal díszítik, a fiúk mellcsokrot, a lányok virágkoszorút kapnak, majd a keresztszülők megajándékozzák őket. A protestánsok konfirmálása után sok helyen a papnak megköszönik az előkészítést, az egyház tanaiba történő beavatást, és apró ajándékot: virágos kosarat, néhány piros tojást adnak át számára.

A pünkösdikirálynő-választás (vö. 613–614. l.) bizonyos formái tovább éltek az egyházi szokások között. Ilyennek tekinthetjük a matyó díszes öltözetű „Mária-lányokat”, akik az ünnepek külső fényét emelték az alkalomhoz készített ruhájukkal. Ilyenek voltak a „rózsa-lányok” is, akik közül egy királynét jelölt ki a pap, és ennek fejét rózsa- vagy kalászkoszorúval ékesítették. Estefelé táncot rendeztek a tiszteletére, majd valamennyien hazakísérték, és ilyenkor azt a pénzt is átadták neki, amit hozományul gyűjtöttek számára.

A céhek (vö. 82. l.) számos szokást őriztek meg. Ilyenek voltak elsősorban a táncos összejövetelek, amelyeket pl. Baján lakozásnak hívtak, és általában farsang táján tartottak meg. Már korán reggel misét hallgattak, majd a céh zászlaival, jelvényeivel, hangos zeneszóval felvonultak a legények, és meghívták a mestereket családostul. Délután ott gyülekeztek, ahol e jelvényeket tartották, és a mesterek borral kínálták a legényeket. Ezután együtt vonultak a mulatság színhelyére, és jelvényüket a mulatság termében elhelyezték. Itt már késő délután is táncoltak, de igazában csak nyolc órakor, a vacsorával kezdődtek meg a szokások. A konyhamester csörgős pálcájával megveregette az ajtófélfát, és úgy jelentette be a következő ételt vers kíséretében, akárcsak a lakodalmakban a nagyvőfély.