A paraszti világkép

TARTALOM

IV. A magyar népi műveltség múltja és jövője

{H-648.} A hiedelemvilághoz kapcsolódó cselekmények

A magyar paraszti hiedelemvilág nemcsak tényekből, előírásokból, tilalmakból és bizonyos előjelekből, jóslásokból tevődött össze, hanem különböző indíttatású, célú akciók, cselekmények sora is. Ezek egy része egy bizonyos cél elérését szolgáló serkentések, mások rontás jellegűek, ezek ellentéte a gyógyítás. Olyan cselekményeket is bemutathatunk, melyek megelőzést, elhárítást szolgáltak. Természetesen ezek a cselekmények sokszor egymáshoz kapcsolódtak, és ilyen esetben mi is együtt mutatjuk he azokat.

Az egészség és szépség biztosítására számtalan eljárást ismerünk. Így nagypénteken napfelkelte előtt vizet hoztak a folyóról vagy a kútról, mert aki ebben megmosdik, az egész évben egészséges lesz. A húsvét előtti nagyhéten piros almát dobtak a kútba, és abból ivott az ember és jószág egyaránt, hogy egészségét egész évben megőrizze. Kenyérhéjat azért ettek, hogy attól piros arcúak legyenek, míg a lányok szívesen ebédeltek lencsét szombaton, hogy vasárnapra szépek legyenek. A szépség és egészség megőrzését szolgálta a lencse az újévi eledelek között is. Mikor az első hó leesett, a gyerekek egészségük javítására meghengergőztek benne. A márciusi hóban való arcmosás pedig a lányoknak ígért szépséget. A kislányok a zuhogó esőben kiálltak, és ezzel a mondókával várták hajuk megnövését:

Ess, eső, ess!

Hónap délig ess!

Buza bokrosodjon,

Zab szaporodjon!

Az én hajam olyan legyen,

Mint a csikó farka!

Még annál is hosszabb,

Mint a Duna hossza!

Még annál is hosszabb,

Mint a tenger hossza!

(Csongrád, Csongrád m.)

A tej- és vajhaszon fokozása érdekében a palócok vérfüvet megszárítva, összetörve, sóval keverve adtak a tehénnek. Az új köpülőt a Nyitra megyei magyarok között különböző eljárásokkal igyekeztek megvarázsolni, hogy több vaj menjen össze benne. Ezért három folyóból merített vízzel öblítették ki, melyben a folyóparton szedett kavicsokat főztek ki; mások a kilenc mezsgyéről vagy sírról szedett fűnek a levét mondották a legjobbnak. Olyan asszonyról tudnak, aki a hátára vett köpülővel a szobában járkált, vagy a keresztútra ment, és mire visszatért, már vajat vett ki abból. Ha a vaj nehezen ment össze, akkor mondókákkal igyekeztek ösztönözni. Egy ilyet jegyeztek fel Zagyvarékasról (Szolnok m.):

Szüzleány, Szent Margit,

Vidd össze a tejfelünket,

Faluvégin hasas lány,

Irós vajat kiván.

Tej, turó, tejfel,

Csamper Miska kelj fel.

Menj össze, menj össze,

Mindjárt vaj lesz belőle.

Falu végén egy kislány,

Tejet, vajat kiván.

Menj össze, menj össze,

Mindjárt vaj lesz belőle.

Szent Fülöp, Szent Pál,

Gyertek ide,

Tegyetek bele ötöt-hatot olyat,

Mint a kis Tibike feje.

Ilyenkor annak a gyereknek a nevét szövik a mondókába, aki éppen ott téblábol az íróra várva.

A földművelés munkái közül természetesen a vetést (vö. 192–193. l.) {H-649.} nemcsak tilalmakkal, hanem cselekményekkel is igyekeztek a jobb termés érdekében befolyásolni. Így Kalotaszegen, ha volt szoptatós anya a házban, akkor néhány cseppet az elvetendő gabonára csurgatott a tejéből, azzal, hogy az jó „tejes” legyen. A férfi pedig levágott körmét keverte a vetőmag közé, és elvetéskor ezeket a szavakat mondotta: „Ha nem vagyok itt, senki se ártson neked”, vagyis a körmei a gazdát helyettesítették. Göcsejben az elvetendő búzát kisasszonynap éjszakáján kiterítették, hogy az „úristen szentelése” fogja meg, és bő termést adjon. A Rába mentén, hogy a madarak ellen megvédjék a kölesvetést, ezért egy keréklyukon csurgatták át a vetőmagot, és ezzel biztosították a vetés titkosságát.

A kukorica termelése (vö. 206. l.) csak a XVIII. századtól kezdve vált általánossá Magyarországon, mégis, mint már fentebb is láttuk, számos serkentés fűződik vetéséhez. Ezért Pécs környékén az első magvakat behunyt szemmel, a szoknya hasadékán keresztül dobták a kapa alá, hogy az ürgék ne találják meg. A nyelvük alatt egy-egy szem kukoricát tartottak vetés közben, hogy az egerek ne leljék meg az elvetett magokat. A Kiskunságban a megmaradt vetőmagot visszaöntötték a zsákba, bekötötték a száját, hogy a varjú ki ne egye a vetést. Míg a kukorica ki nem kél, nem volt szabad a zsák száját kioldani. A Jászságban, mikor a vető nyakába akasztott zsákból kifogyott a mag, akkor magasra dobták, hogy olyan magasra nőjön a kukorica, majd meghengergőztek a földön, hogy minden száron legyen cső.

A dinnyemagot édes tejjel megöntözték vetés előtt, hogy jó édes gyümölcs teremjen rajta. A tökvetéskor felugrálnak, és sietnek egyik bokortól a másikig, hogy indája is gyorsan fusson. A vetés befejezésekor fenekükét a földhöz ütögették, hogy olyan nagy legyen a tök.

A természetfeletti erővel rendelkező emberek egy része, különösen a boszorkányok, embert, állatot, növényeket egyaránt megronthattak. Legjobban a kisgyerekeket kellett ettől félteni, mert ha valamelyik ránézett, máris beteg lett, sírt, sőt sokszor bele is pusztult. A rontás másik áldozatcsoportja a szerelmesek közül kerül ki. Ha valaki szerelmét meg akarták szerezni, akkor haját vagy más szőrszálát, vagy esetleg annak hamuját pogácsába sütötték, és az már többet nem menekülhetett.

A rontás egyik legáltalánosabb formája az átok, melynek elhomályosult formái a köznyelvben mai napig megtalálhatók: az ördög bújjon belé, a fene egye meg, a kórság jöjjön rá. A tolvajokra szórt átkok a leggyakoribbak voltak, vagy talán ezeket ismerjük leginkább. Ilyenkor igyekeztek a gyanúsított valamely ruhadarabját megszerezni, és a keresztúton elégetve ezt mondották: „Én nem ezt a ruhát gyújtom, gyújtom a te lelked-csontod, ne legyen tenéked nyugtod, míg (az ellopott tárgyat) vissza nem adod.” Míg az, akinek méhét lopták el, ilyen átkot mondott: „Aki ellopta a méheimet, addig meg ne halhasson, míg engemet oda nem hív.” Az átkok másik nagy csoportja a szerelmesekhez kapcsolódott. Így az elhagyott lány a legény lábnyomából felszedett földből ember forma alakot gyúrt, és ilyen átkot mondott: „Nyugtod, pihenésed addig ne legyen, míg vissza nem térsz, s engem el nem veszel.” Az is gyakori volt, hogy az elhagyott szerető versben, illetve dalban mondta el átkait:

{H-650.} Nem átkozlak, rózsám, nem szokásom!

De a mosdóvized vérré váljon,

Törülközőkendőd lángot hányjon,

A nyavalya holtig törjön, rázzon!

Száradj, szikkadj, lohadj, dagadj,

Ahol most ülsz, rózsám, odaragadj!

(Szatmár m.)

Ha valakitől a szerencséjét akarták elvenni, akkor annak fordított lábnyomára ezt az átkot mondották. „Szerencséje elvesszen, keze-lába elszáradjon.” Olyanok is akadnak, melyek a mondójukra szerencsét kívánnak, míg a másik felükben átkozódnak. Ilyen a Luca-napkor (dec. 13.) a tyúkokat piszkáló gazdasszony varázsmondókája:

Tojjál, tojjál, kotoljál,

Szomszédasszony romoljál!

A rontást (l. még 638–9. l.) a boszorkányok öntéssel végezték. Így Székelyföldön fehér babot főztek, és azt hajnali kakasszókor, ahol a megrontandó személy járni szokott, odaöntötték. Ha az átment rajta, ami rosszat kívántak neki, az bekövetkezett. A halottmosó víznek a más udvarába való beöntése is betegséget okozott. Máshol pénzt szoktak elszórni a boszorkányok, és ha azt valaki felszedte, akkor hólyagok keletkeztek rajta. Ha nadragulyagyökeret ásnak titokban a küszöb alá, akkor azzal megrontják a ház lakóit. A Bodrogközben a faluból kivezető útba bábukat ástak el, és ettől nem tudták a jószágot kihajtani, mert az, mintha verték volna, mindig visszafordult.

A gyógyítás részben tapasztalaton alapuló racionális eljárásokból áll, másrészt a középkori orvosi eljárások részleteit őrizte meg, jelentős hányadukban azonban irracionális módon próbálta megszüntetni az {H-651.} emberi és állati betegségeket. Ezek a gyógyítás minden részletét behálózták, és az átokkal, rontással szemben többek között ráolvasással védekeztek.

A ráolvasások, akárcsak az átkok, rendkívül nagy múltúak, talán már ezek lappanganak a XI. századi pogány magyarok eljárásaiban is, amikor a keresztény imádságokat visszafelé mondták el, hogy azok erejét megtörjék, sőt visszafordítsák. Tiszaigaron (Szolnok m.) a tehénből a férget ilyen szavakkal űzték ki:

Neked mondom szent Ivány!

Csató Imre tehenibe,

A Szekfübe, piros tarka,

Kilenc pondró van.

Nem kilenc, hanem nyolc,

Nem nyolc, hanem hét,

Nem hét, hanem hat,

Nem hat, hanem öt,

Nem öt, hanem négy,

Nem négy, hanem három,

Nem három, hanem kettő,

Nem kettő, hanem egy,

Nem egy, hanem semmi.

Hujj ki belüle, hujj ki!

Szinte alig van olyan betegség, melyhez valamilyen ráolvasás ne kapcsolódott volna. Ha valakinek árpa nőtt a szemén, akkor azt ilyen mondással riasztották el: „Szaladj, árpa, learatlak, kicsépellek, megőröllek, megsütlek, megeszlek!” A törött, ficamodott lábra ezeket mondták: „Csont a csonthoz, vér a vérhez, hús a húshoz forradjon, s mint ez volt, úgy legyen most is.” A fogfájás elmulasztására ezt a kis verset hajtogatták:

Uj hold, uj király

Férges foggal köszönök,

Dicsértessék a jézus!

Az orbáncot az Alföldön ezzel a verssel igyekeztek megszüntetni:

Száraz nap, főfájás,

Menj ki a fejibül,

Itt ne érjék áldás.

Menj ki az erdőbe,

Meg a fa tövibe,

Itt ne legyék helyed.

Jézus én istenem,

Hallgassál meg engem,

Az enyém az áldás,

Tied a gyógyitás.

A rontásból eredő betegség és az ijedség között általában különbséget tettek. Ezeknek kezelését az ólomöntő asszonyok végezték. Az ijedségből ugyanis különböző betegségek keletkeztek, ilyenkor az ólomöntő kiöntötte, hogy mi okozta az ijedséget. Ha például egy kutya alakja jelent meg, akkor az ok megállapításával már el is múlt a betegség.

Állat és ember számára az egyik legveszedelmesebb betegség volt a veszettség, melynek gyógyításával messze földön ismert veszettorvosok foglalkoztak. Ez a tudomány többnyire a családon belül apáról fiúra öröklődött. Eljárásmódjukat a legnagyobb titokban tartották, mert ha kitudódott, elvesztette erejét, hatását. Orvosságuknak legfőbb alkotóeleme a kőrisbogárpor volt, melyet többnyire pálinkával vétettek be. A szarvasmarhát ilyen por füstjén hajtották keresztül, amelyik állat megtorpant, és nem ment át, abban már benne lappangott a betegség, így a többitől különválasztva kellett gyógyítani.

A rontás elhárításának különböző módszereit ismerték. Ezek között a füstölés játszott különösen jelentős szerepet. Kilenc csutkából, három {H-652.} szem babból, három gerezd fokhagymából, három krumpli héjából, marék cukorból és egy csipet tömjénből egy szalmacsóva segítségével tüzet raktak, és ezen X alakban húzták át a megrontott gyereket. A szemverés legyőzésére a gyereket napfelkelte előtt tejben kellett megfürdetni. Majd a tejet, ha kislányt akartak gyógyítani, a szuka kutyának, ha fiút, kankutyának adták oda. Hasznosnak mondották, ha kilencféle gyümölcsfa levelének megfőzött levében fürdették a beteget, és aztán visszakézből nyugat felé öntötték azt ki.

A népi hiedelemvilág egy jelentős részét alkotja a rontás, a betegség, a baj megelőzésére szolgáló cselekmények. A rontás elhárítására a menyasszony pénzt tett a cipőjébe, és azon járt. Az állapotos asszony pókháló alá feküdt, mert így a rontást el tudta kerülni. A szemverés ellen a kisgyerek karjára piros szalagot kötöttek. Ha valaki abban az évben először evett valamit, akkor előbb ezt a kis verset mondta el:

Ujság hasamba,

Hideglelés urakba!

Az aratás után néhány szál gabonát ott hagytak, hogy a madarak ne tegyenek kárt a jövő évi termésben. A kiscsikó nyakába az anyja farkából néhány szálat kötöttek, hogy a rontástól megóvják.

{H-653.} Az elhárítás már egy megindított akció ellenében végzett valamilyen cselekmény, eljárás. Így a sütőlapátot és a piszkafát kitették a ház elé, hogy a villám ne üssön a házba. Napjainkig is számos településen az a hiedelem, hogy a vihar ellen történő harangozás eltávolítja a határról és a faluról a vészt.

{H-654.} A paraszti hiedelemvilág társadalmi, gazdasági alapját vesztve a racionális ismeretek előtt meghátrált, sőt jó részében már el is tűnt. Emléke azonban még él a mindennapi nyelvben; amikor valaki viselkedését nem tudjuk megmagyarázni, azt mondjuk, hogy „ördög bújt belé”, ha egy ember munkáját jól és gyorsan végzi, akkor az „megtáltosodott”. Hosszan lehetne sorolni az ilyen eredeti tartalmuktól elszakadt kifejezéseket. De a hiedelem egy-egy töredéke napjainkig is él, nemcsak a falusi, hanem elvétve a városi lakosság körében is. Így az újholdnak ma is sokan megmutatják pénzüket, ezekkel a szavakkal: „Apád, anyád ide jöjjön”, azt remélve, hogy pénzük a holddal egyenes arányban növekedni fog. Az ajándékba adott orvosságot nem szokták megköszönni, mert akkor nem használna. Nem kell ajándékba szúró vagy vágó szerszámot adni, mert az a barátság elvágásával jár, ha ez mégis megtörténik, az ajándékozó megszúrja az új tulajdonos ujját, és már nem lesz semmi baj. Hétfőn lehetőleg nem adnak ki pénzt, az első vevőt, mert az hozza a szerencsét, megbecsülik a főváros piacának kofái is. Különösen, ha az férfi, mert az asszonnyal reggel először találkozni, nem hoz szerencsét. Ezt a vadászok, horgászok ugyancsak tartják. Ha valaki már átlépte a küszöböt, nem tér vissza, mert aznap nem lenne szerencséje. Ezzel szemben a fordítva felvett ruhadarab szerencsét jelent, éppen úgy, mint a pók, amit nem szabad elpusztítani. Nem ajánlatos valamit hangos szóval megdicsérni, mert az könnyen elromolhat. Ha valaki új helyen alszik, ahol eddig még nem aludt, akkor meg kell számolnia a sarkokat, és teljesül az álma. Ha fekete macska megy át az úton a gépkocsi előtt, az legalábbis rossz érzést okoz a vezető számára.

Ezt a néhány adatot csupán annak igazolására soroltuk fel, hogy a múlt hiedelemvilága a nyelvben, a szokásokban milyen erősen él azok között is, akik azt tartják és nyilván tudják ezekről a hiedelmekről, hogy nem igazak.

A paraszti világkép

TARTALOM

IV. A magyar népi műveltség múltja és jövője