Az uradalmi cselédek

A gazdák cselédjeiről már fentebb szót ejtettünk (l. 54–5. l.), de ezeknél sokkal nagyobb számban éltek a nagybirtokok majorjaiban a cselédek különböző rétegei, teljes kiszolgáltatottságban és nagyon nehéz anyagi körülmények között. Ezek szervezete a nyelvterület egészén nagyjából hasonlóan alakult, hiszen a nagybirtok igazgatási módja is jórészt azonosan fejlődött (l. még 478–9. l.).

Az intéző egy nagyobb birtokot igazgatott, míg a részleteket az ispánok irányították. Ehhez tartoztak a gazdák, a botosispánok, akik közvetlenül parancsoltak a cselédeknek, a napszámosoknak, a summásoknak. A cselédek zömét az ökörrel dolgozó béresek és a lovakat hajtó kocsisok tették. Ezek vezetője az elsőbéres, illetve elsőkocsis, aki közvetlenül irányította a munkát, és ezért évenként két-három mázsával több terményben részesült.

A cselédek alkalmazása mindig egy esztendőre szólt, ha megfelelt a követelményeknek, akkor a következő évre is megmarasztották. Ha azonban kifogások merültek fel ellene, ezek között legsúlyosabbnak ítélték meg a visszafeleselést, akkor a következő évre nem maradhatott. Ilyenkor néhány napot kapott, hogy a szomszédos uradalmakban megpróbáljon elhelyezkedni. De ha híre ment, hogy szófogadatlan, vagyis jogai mellett kiáll, akkor ott sem alkalmazták, így az év leteltével az uradalom erőszakkal is kitette a lakásból, úgyhogy valamelyik faluban élő rokonánál kellett meghúzódnia családjával együtt, míg valahol helyet nem kapott.

A cselédlakások formája a XIX. század elejétől kezdve az egész országban nagyon hasonlít egymásra. A legkorábbiak esetében egy nagy közös konyhára négy szoba nyílott, és mindegyikben két-két család osztozott. Ez azt jelentette, hogy kis helyen sokszor ötvennél is több ember, gyerek élt együtt. Későbben szobánként csak egy család lakott, sőt olyan is akadt, amikor egy konyhára két szoba nyílott, de lényegében a közös konyha intézménye egészen 1945-ig megmaradt. {H-79.} A lakással szemben helyezkedett el a disznó-, a tyúkól, és ahol a tehéntartást megengedték, ott az istálló. Sok helyen a cselédek félhektárnyi vagy ennél valamivel nagyobb földterületet kaptak, melyen rendszerint krumplit és kukoricát ültettek, mert ez tette lehetővé a baromfi és disznó tartását.

A cselédek évi kommenciójának mennyisége, tartalma időnként és tájanként jelentősen különbözött, így inkább csak jelezni kívánjuk, hogy mi mindenre is terjedt az ki. A legfontosabb része a 12–16 q gabona (búza és rozs), melynek megfelelő hányadát legtöbbször negyedévenként mérték ki. Ehhez járult meghatározott mennyiségű pénz, ami értékében mindig lényegesen kevesebb volt, mint a gabona ára. Rendszerint kapott egy pár csizmát, későbben bakancsot, bizonyos mennyiségű sót, továbbá a vidék adottságainak megfelelő fűtőanyagot. Ehhez járult még régebben a tehéntartás a gazdaság költségén, amit a két világháború között sok helyen megszüntettek, bizonyos mennyiségű föld, esetleg kender- és veteményeskert. Ezeket az asszony a gyerekek segítségével művelte meg.

A munka szigorú rendjét télen-nyáron egyaránt megszabták. Az ébresztő tavasztól kezdve három-négy órakor munkára szólította a cselédeket. A béres, a kocsis először ellátta a jószágot, majd rövid időre visszamehetett reggelizni, és utána a fogatok együtt hajtottak ki a mezőre. Mindig pontosan meghatározták az elvégzendő feladatot, amit délben ebédszünet szakított meg, majd késő délutánig folyt tovább a munka. A hazatérés után a jószágot meg kellett tisztítani, élelemmel, vízzel ellátni. Mindez azt jelentette, hogy a cseléd úgy nyolc óra tájban vetődött haza, amikor az otthoni munkában már alig tudott valamit segíteni.

10. ábra Cselédlakások alaprajza.
Általános. XX. század eleje

Télen későbben hangzott fel az ébresztő cselédharang vagy kolomp, de ekkor is gondoskodtak valamiféle munkáról. Ekkor fuvarozták {H-80.} a terményt a vásárba, állomásra, régebben nagyobb távolságokra. Ilyenkor javították ki a szekereket, a gazdasági szerszámokat, forgatták a búzát a magtárban, morzsolták a kukoricát, vágták és szállították a fát az erdőről. Mégis több idő maradt a beszélgetésre, amikor is az istállóban a férfiak szívesen meséltek igaz történeteket, tündérmeséket egyaránt.

A vasárnap sem mentesítette teljesen a cselédet a munkától, hiszen ilyenkor is el kellett látni reggel és este a jószágot. Napközben igyekezett segíteni a földjárandóság megművelésében, betakarításában. De a legtöbb helyen az uraság kikötötte a cselédei számára, a templomba járást, amit szigorúan ellenőriztek. Mindezzel együtt a vasárnap mégis valamelyes könnyebbedést jelentett. A fiatalok ilyenkor jöttek össze beszélgetésre, dalolásra, néha egy kis táncra is. A tanyák, majorok rendszerint a faluktól távol terültek el, úgyhogy sok kapcsolatuk nem is lehetett azokkal. De meg a cselédeket nem szívesen fogadták be, mert lenézték őket, így egy jelentős részük egész életét a falutól távol töltötte. Ennek következményeként az analfabéták száma köztük lényegesen magasabb volt, mint a községekben, bár helyenként az uradalom, különösen a XX. században, már iskolát létesített.

A cselédek hagyományos kultúrája jórészt megegyezett a környékével, mint annak színtelenebb változata. A lakásberendezés ugyanolyan bútordarabokból állt, de többnyire csak egyszínűre telt nekik. A hagyományos elrendezési elvet a könyörtelen szűkösség bontotta meg. A népviseletet legelőbb hagyták el, az étkezésük a falusinak szerényebb változata. Rendszerint egymás között házasodtak, és a lakodalmat igyekeztek a lehető legünnepélyesebben megülni. A hagyományokhoz erősen ragaszkodtak, sok régi hiedelmet a legtovább megőriztek. Talán ezzel magyarázható, hogy a XX. században a különböző vallási szekták erősen hódítottak közöttük, ugyanakkor, amikor érdekeik megvédésére való szervezkedésnek kiszolgáltatottságuk és szétszóródottságuk miatt csak ritkán találjuk nyomát.

Az uradalmi cselédek között különleges hely illette meg a parádéskocsist, aki az uraságot vagy az intézőt kocsin szállította. Az uradalom pásztorai is a cselédekhez tartoztak ugyan, de magasabb fizetésük, nagyobb hatáskörük miatt nemigen keveredtek amazokkal. Legnagyobb rang többnyire a gulyásnak járt ki, aki sok esetben a többi pásztor munkáját ellenőrizte és irányította. A vadász, erdész ugyancsak konvenciót kapott, de feladata egészen elkülönítette az előbbiektől.

A múlt század utolsó negyedétől kezdve a magyar uradalmak is különböző erőgépeket kezdtek alkalmazni, így a korábbi mesteremberek: kovács, bognár stb. mellett megjelent a gépész, lakatos is. A mesterek valamennyi cselédnél magasabb fizetést és konvenciót kaptak, a többiek „úr”-nak szólították, önálló lakásukban senkivel sem közösködtek. Pénzért mások számára is dolgoztak, és mindez a béresekhez, kocsisokhoz viszonyítva anyagi jólétet biztosított számukra. A legtöbbjüknek már kevés köze volt a hagyományos műveltséghez.