Az iparosok

Az alábbiakban néhány falusi iparágról említést teszünk (ács [130], kovács [188], molnár [213], takács [295], gubacsapó [297], tímár [298], gombkötő [310], szűrszabó [310], szűcs [317], csizmadia [318], bábos [354], asztalos [369], fazekas [390] stb.) ugyan, de külön is kell szólanunk szervezetükről, tekintve jelentőségüket, amit a magyar falvak, mezővárosok és általában a magyar parasztság életében betöltötték.

Az egyes területeken az ipari tevékenység házi keretek között maradt (pl. fonás-szövés, famegmunkálás – l. még 291., 354. l.), míg máshol párhuzamosan önálló foglalkozásként is előfordul (pl. takács, bőrmegmunkálás stb.), de szép számmal akadtak olyan ágak, melyeket a magyar középkortól kezdve specialisták műveltek (fazekas, kovács, molnár stb.). Természetszerűnek tekinthető a hivatásos iparosoknak az a törekvése, hogy szakmájukat, a termelés színvonalát, anyagi érdeküket meg akarták védeni azoktól, akik csak alkalomszerűen végeztek ilyen munkát, és kivonták magukat minden ellenőrzés, minden szolgáltatás és adózás alól. Ezért tömörültek a hivatásos mesterek céhekbe. Ezek szervezete az osztrák-bajor elnevezéssel együtt nyugatról, elsősorban német nyelvterületről került hozzánk (l. még 625. l.).

29. Fazekascégér
Nagyatád, Somogy m.

30. Céhláda teteje.
1800 Miskolc

31. Szabócéh-behívótáblája.
1645 Fertőszentmiklós, Győr-Sopron m.

32. Szabócéh-behívótábla hátoldala.
1645 Fertőszentmiklós, Győr-Sopron m.

Az első céheket a XIV–XV. századból említik, de ekkor még csak nagyobb városokban fogta össze az azonos vagy rokon területen dolgozó {H-84.} iparosokat. A céhek száma a törökök távozása után, különösen a XVIII. századtól kezdve szaporodott meg, amikor már a falusi mesterek is csatlakoztak valamelyik szomszédos város megfelelő céhéhez. 1872-ben ugyan egy rendelkezés megszüntette őket, és helyettük más szervezeti formát hozott létre, de a legtöbb helyen a régi megszokott formában tovább éltek a századfordulóig.

Az egyes céhek jogait és kötelességeit a privilégium, a céhlevél szabályozta, amit a szükségnek megfelelően időről időre kiegészítettek, megújítottak. Ezt a legfontosabb okmányt és annak változatait éppen úgy a céhládában tartották, mint a jegyzőkönyvet, a pecsétet, melyen a céh szerszámai jelképként szerepeltek, továbbá a gyűlésre hívó táblát és természetesen az adományokból, büntetésekből befolyt pénzt.

A céh tagjává való válás folyamatát szigorúan szabályozták, és az nemcsak országosan egyezett meg, hanem évszázadok alatt sem sokat változott. Már inasnak bejutni sem volt könnyű, mert a szülőkön kívül még két céhtagnak kellett jótállnia a gyerekért. A szegődés általában három évre történt, de ezt időnként és helyenként meghosszabbították. Az inas nem kapott semmiféle fizetést, sőt rendszerint szülei fizettek érte vagy a céhnek, vagy egyenesen a mesternek. Legfeljebb csak egy-egy ruhadarabot vetettek neki. Joga semmi sem volt, annál több a kötelessége. Hiszen azon kívül, hogy a szakmát elsajátította, még takarította a műhelyt, segédkezett a konyhán, a kertben, hordta a vizet, szállította a készárut, hozta a nyersanyagot. A sok munkáért nagyon szerény ellátást kapott és a testi fenyítés sem hiányzott a nevelés eszközei közül. Ha már ismerte a mesterséget, akkor felszabadult, segéd lett, és ebből az alkalomból a céh összes legényeit meghívta poharazásra, akik maguk közé fogadták.

Ettől kezdve már az inasokkal nem barátkozhatott, hanem a mesterlegények társaságába tartozott, akiknek atyamestere igyekezett megvédeni jogaikat a munkaadóval szemben. A legény az ellátáson kívül hetenként rendszeres fizetést kapott, de ezért kora reggeltől estig dolgozott, tartozott az okozott kárt megtéríteni és mesterének {H-85.} beszámolt minden cselekedetéről. A legényt arra kötelezték, hogy hosszabb-rövidebb időre vándoroljon, részben az országban, részben azon kívül. A fennmaradt vándorkönyvek pontosan mutatják, hogy a magyar legények sokszor eljutottak Nyugat-Európa kisebb-nagyobb városaiba. Ez lehetővé tette az új technikák, anyagok megismerését, az európai divat szemmel tartását, így a vándorlás a magyar népi ipar nagyon fontos tényezője volt, de azon belül többek között a ruházkodási ipar alakulására, a népviseletek formálódására hatott.

A legény, miután mesterénél és vándorlása ideje alatt a munka minden fortélyát elsajátította, jelentkezhetett remekelésre. Ilyenkor valami különlegesen szép, értékes darabot készített, amit a céh vezetői alaposan megvizsgáltak, és ha megfelelőnek találták, készítőjét, a meghatározott taxa lefizetése után, a mesterek közé fogadták. Ettől fogva már maga vállalhatott munkát, szegődtethetett inasokat, és tarthatott segédeket, vagyis a céh teljes jogú tagjává vált.

A céh vezetőjét, a céhmestert választották, az ő kezében futott össze minden ügy. Védte az érdekeket, őrizte a pénzt, az iratokat, a gyűléseken, lakomákon elnökölt, ellenőrizte a mesterek munkáját, megbüntette a céhszabályok megsértőit, a hatóságokkal és a vásárlókkal szemben egyaránt az egész céhet képviselte. Ebben helyettese, továbbá a céhjegyző segítette.

Időről időre gyűléseket tartottak, ezek a céhláda felnyitásával kezdődtek, míg azt be nem csukták, addig az ülés nem fejeződött be (l. 165–7. kép). Itt határoztak a pénzek felhasználásáról, a mesterek felvételéről, szolgáltatták az igazságot, kiszabták a büntetéseket. A belső céhszokások, szabályok a tagok sokirányú támogatását írták elő. így a beteg legény mellé nappalra és éjszakára ápolót rendeltek, az elszegényedetteket, öregeket pénzzel támogatták, testületileg vettek részt az elhalt tagok és hozzátartozóik temetésén. Farsang idején a legtöbb céh bált is tartott, mely egyben a fiatalság összeismerkedésére nyújtott lehetőséget.

A céhbe tömörült iparosok a város, a falu életében is jelentős szerepet játszottak. A mesterek helyet kaptak a vezetők között, a rendkívüli adózásban, közmunkában egységesen és együtt vettek részt. Kerített városok esetében egy-egy bástya, falszakasz karbantartását, védelmét látták el. Hasonlóképpen jelentős helyet töltöttek be az egyházi életben is. Zászlóikat többnyire a templomban őrizték, együtt vettek részt a körmeneteken. A céh minden tagját kötelezték a vasárnapi istentiszteleten való megjelenésre.