{H-92.} A falu önigazgatási szervei

A magyar falu belső szerkezetének kisebb részei után szóljunk annak egészét érintő és lényegében mindenkire kiterjedő összefogásáról is. Ebbe természetesen sok elem kívülről, felülről került be, de olyanokat is találunk, amelyeket a település lakói maguk hoztak létre, illetve az országosan elterjedt intézményeket helyi vonásokkal színezték.

11. ábra Falupecsétek.
1. Tápé, Csongrád m. 1641. 2. Kislőd, Veszprém m. 1841. 3. Magyaralmás, Fejér m. 1788.

A falu vezetője, a bíró különböző korokban más és más jogkörrel, feladattal rendelkezett. Amint neve is mutatja, eredeti jelentése „hatalommal bíró”, de ebben az igazságszolgáltatás játszotta a legfontosabb szerepet. A magyar falvak kialakulásával egy időben már a XI. századtól kezdve találkozunk a tisztség elődjével. E korban a bíró feladata a falu rendjének fenntartása, az adó beszedése, illetve ennek elősegítése, továbbá a kisebb bíráskodás. A középkor végétől kezdve a helyi követelményeknek megfelelően falutörvényekben rögzítették az egyes települések jogszokásait, melyek megtartásáért a bíró kezeskedett.

A múlt században a bíróválasztás a falu egyik legnagyobb eseményének számított, hiszen sok függött attól, hogy melyik család, nemzetség tagja szerzi meg e fontos tisztséget. A dobos már kora reggel kidobolta a választás helyét, a jelöltek nevét. A lelépő bíró bocsánatot kért azoktól, akiket hivatalába lépésétől kezdve valamilyen módon megbántott, és egyben javaslatot tett utódjára nézve. A bírót csak az elöljáróság, a tanács tagjai választották, vagy közfelkiáltással, vagy név szerinti szavazással. Az új bírónak a régi átadta a bírópálcát, a falu ládájának kulcsát és a falu pecsétjét. Ezután került sor a kisebb tisztségviselők megválasztására. Végül ünnepélyesen hazakísérték az új bírót, aki a tanács tagjait és a tehetősebb, hangadó gazdákat áldomásra hívta. Néhol a választás emlékére háza elé fát ültettek, ekkor vitték át a kalodát a régi bíró házától, ezzel jelképezvén, hogy az igazságszolgáltatás most már az ő kezébe került.

A múlt század második felében országosan szabályozták a bíróválasztás menetét és a bíró jogkörét. Háromévenként választottak bírót, ekkor a járás főszolgabírája három embert jelölt. Ebből a választópolgárok a nekik legjobban megfelelőre szavazhattak. Természetesen a jelöltek a legtehetősebb gazdákból és egyben olyanokból kerültek ki, akikről a járás, a megye vezetői tudták, hogy az államhatalom érdekeit képviselik. Feladata három területre terjedt ki. A község autonóm igazgatását irányította, és végrehajtotta a tanács, az elöljáróság határozatait. Másodszor a megyei, az országos rendelkezéseknek, törvényeknek a faluban érvényt szerzett, végül egy viszonylag szűk körben bíráskodott is, mely nagyobbrészt mezei tolvajlásokra, békítő eljárásokra, kisebb birtokperek eligazítására, a rendetlenkedők meg-szabályozására terjedt ki.

A bíró mellett a részfeladatok elvégzésére még más bírák is működtek, akik a kisebb kihágásokban intézkedtek, így a törvénybíró, a mezőbíró és más megbízatásokkal is gyakran találkozunk az emlékekben {H-93.} és feljegyzésekben. Ezenkívül már a középkortól kezdve a bíró közvetlen segítségeként a település nagyságának megfelelően 2–10 esküdtet választottak, akik közül a későbbi bírók kikerültek, hiszen már jól ismerték a falu minden ügyét-baját. Általában egynek közülük mindig a községházán kellett tartózkodnia, felvette a panaszokat, értesítette a bírót, ha annak hatáskörébe eső kérdés merült fel. Részt vett a végrehajtásokon, a szegények ügyében, segélyezésében javaslatot tett.

A kisbíró a község állandó alkalmazottja, aki egész nap a községháza szolgálatára állt, ezért meghatározott konvenciót, ruházatot kapott, amit a múlt század végétől egyre több helyen pénzfizetés váltott fel. Vele hívatták a feleket a községházára, kézbesítették a végzéseket. Legfontosabb feladata a dobolás, amikor a közérdekű híreket, vásárlási felhívásokat olvasta fel a falu különböző pontjain.

Minden faluban alkalmaztak éjjeliőröket, más néven bakterokat, akik ezért meghatározott konvenciót és ruhát, csizmát kaptak. Számuk legalább kettő, de nagyobb településeken több is lehetett. Szolgálatuk este lámpagyújtással kezdődött, és virradatkor ért véget. Egy közülük mindig a községházán tartózkodott, míg a többi kerülte a falut, és annak jeléül, hogy jól látja el szolgálatát, óránként kürtöt fújt meg, és verseket dalolt, illetve recitált. Feladatai közé tartozott a későn jövők, idegenek megszólítása, a kocsmák ellenőrzése, a tolvajlások megakadályozása. Az elfogottakat a községházára kísérte, és a börtönhelyiségbe zárta. Munkájával közvetlenül a bírónak tartozott elszámolni. A tűzőrök a templom tornyában éjjel-nappal vigyázták a falut, nyáron a határt is. Ha valahol tüzet észleltek, félreverték a harangot, zászlóval vagy lámpással jelezték annak irányát.

37. Dobolás
Szentistván, Borsod-Abaúj-Zemplén m.

12. ábra A bűnösök megfenyítésére szolgáló kaloda.
Nagyszalonta, Bihar m. XIX. század második fele

A bíró, az esküdtek és az elöljáróság tagjai képviselték állami vonatkozásban {H-94.} befele és kifele egyaránt a községet. Megkülönböztetett hely illette meg őket a templomban, lakodalmakban és mindenféle más összejövetelen. Több falut, esetleg az egész járást érintő kérdésekben képviselték a község érdekeit.

A falu gazdái között fel nem osztott különböző rendeltetésű földeket a közbirtokosság kezelte. Ezek közül különös jelentőségű volt a legelőtársulat, mellyel csaknem minden magyar faluban találkozhattunk. Amikor ugyanis a jobbágyfelszabadítás megtörtént, akkor a földesúr a legelőt – már ahol adott – egy tagban szakította ki a földdel rendelkező jobbágyok számára. Ezt nem osztották fel, hanem az egykori jobbágyteleknek megfelelően legelőrészeket állapítottak meg belőle. Ebből mindenki szántóföldje nagysága szerint részesült, és ennek megfelelő mennyiségű állatot hajthatott ki legeltetni. Az egykori zsellérek, a későbbi szegényparasztok és agrárproletárok így elestek a legeltetés lehetőségétől, illetve helyenként magas bért kellett azért fizetniök. A társulat tagjai a legelő fenntartására, a kutak tisztítására, különösen pedig a pásztorok bérére bizonyos évenkénti pénzösszeget adtak össze. Ebből fizették az öreggazdát, akit később elnöknek mondtak, továbbá a legelő-, illetve pusztagazdákat, akik a legeltetés rendjére közvetlenül felügyeltek. Emellett még pénztárost és a legelő nagyságának megfelelően háromévenként több bizottsági tagot választottak. A legelőtársulat az év végén a legalkalmasabbnak ígérkező jelentkezőkből választotta ki a pásztorokat, akik fizetésükön kívül minden jószág után meghatározott természetbeni járandóságot kaptak a tulajdonosoktól.

Az erdőbirtokosság végső formája ugyancsak a jobbágyfelszabadítás után alakult ki, amikor a földesúri és a paraszti erdőket elkülönítették egymástól. Az utóbbiakat is egyben tartották, mert ezt az állam is szorgalmazta, hiszen ahol szétosztásuk megtörtént, az csakhamar az erdők teljes pusztulásához vezetett. A részesedés arányát a földbirtoknak megfelelően osztották fel, amit később attól függetlenül is lehetett adni-venni. Az ilyen erdőjog a kitermelés hasznában való részesedést, illetve ennek megfelelő természetbeni juttatást biztosított a tulajdonosnak. Az erdőbirtokosság élén az elnök, korábban erdőbíró állott, aki a gazdák segítségével, de mindig a többség határozata alapján döntött a kitermelésről, az újratelepítésről, a különböző hozzájárulások mennyiségéről. Munkájukat az állam, az erdőigazgatási szervek ellenőrizték és irányították, de ennek ellenére ezek az erdők nemigen érték el az államiak és földesúriak szintjét.