{H-244.} Takarmányozás

A jószágot a Kárpát-medence természeti adottságai között, csak legelésre számítva, nem minden esetben sikerül kiteleltetni, így már a honfoglalás táján is bizonyos mennyiségű takarmányt összegyűjthettek, amiről egy-két, még a honfoglalás előtti időkből származó szavunk árulkodik. Lényegében azonban a szénával történő munkát a Kárpát-medencében sajátította el a magyarság, mégpedig feltehetően több szláv forrásból. Ilyen szavaink szép számmal találhatók: kasza, villa, pázsit, perje, széna, kazal stb., ugyanakkor a belső fejlődésű szavak azt bizonyítják, hogy a magyarság bizonyos meglevő ismereteit maga is továbbfejlesztette.

132. Kaszálás
Szék, egykori Szolnok-Doboka m., Románia

133. Szénagyűjtés
Maconka, Heves m.

A szénakaszálók nagyon sokáig a falu gazdáinak közös birtoklásában maradtak, és minden évben sorsolással, nyílvetéssel osztották fel egymás között. Az ilyen sorshúzás valamikor feltehetően nyílvesszővel történt, és ezért az így kiosztott kaszálót nyilasnak nevezik, amit {H-245.} számos földrajzi név napjainkig megőrzött. Az első széna levágására (agg-, anyaszéna) június első felében, még az aratás előtt kerül sor (l. 33. kép). Ezt a munkát mindig kaszával végzik, és ha elég vastag a fű, akkor vesszőből csapót vagy fából készült gereblyét erősítenek rá, hogy a rendet szépen lefektesse.

A levágott szénarend további kezelése körül országrészenként, az éghajlat szabta követelményeknek megfelelően eltérések mutatkoznak. Az Alföldön és a Dunántúl száraz részein a rendeket az anyaszéna esetében megforgatják ugyan, de a második, esetleg harmadik kaszáláskor (sarjú) erre már nincs szükség. A hegyes és többnyire csapadékban bőségesebb területeken a rendeket rögtön villával széthányják, hogy jobban száradjon (l. VI. kép). Az összegyűjtött szénát egy- vagy háromlábú karókra rakják úgy, hogy az aljuk ne érje a földet, és így könnyebben száradhatnak.

Az összegyűjtést villával vagy gereblyével végzik. A villák fából készültek, és többnyire háromágúak, ezekkel kis csomókba, esetleg hosszanti irányú nagyobb hurkákba tolják össze a megszáradt szénát. Gereblyével három-négy rendet húznak össze, mindezekből előbb kisebb, majd nagyobb egységeket hoznak létre. Ez idő alatt a félig megszáradt széna szellőzik, és tovább szikkad. Végül a réten boglyákba rakják össze, és itt tartják, amíg végleges helyére nem szállítják. A csűrben, a pajtában, a szénatartóban vagy esetleg a szabadban tárolják boglyákban, kariakban. Ezekbe 20–30 szekér szénát is raktak, és egész télen át fogyaszthatta a jószág.

134. Szénahordás
Vista, egykori Kolozs m., Románia

{H-246.} A XVIII. század végétől kezdve megjelenik a termesztett takarmányok egész sora: a lóhere (Trifolium L), a lucerna (Medicago satia), majd a XIX. században a takarmánynak sűrűn vetett kukorica (csalamádé, misling) és még sok más növény. Mindez szorosan összefügg azzal, hogy a parasztoktól a nagybirtok kisajátította a legelőt, és így egyre inkább istállóban voltak kénytelenek tartani jószágaikat.

A szántóföldi gabonatermelés is többféle takarmányt nyújtott a jószágnak. Ezek között a legjobb az árpaszalma, de szükségből a töreket is megetették éppen úgy, mint a megszáradt kukoricaszárat.

Egyes régi takarmányozási formák a múlt században is csak akkor kerültek elő, ha a nagy szárazság miatt ezek segítségével lehetett üggyel-bajjal átteleltetni a jószágot. Ezek között elsősorban a lombot emlegetik, melyet ősszel gondosan összegyűjtöttek, és földbe ásott gödörbe tapostak, ahol az tavaszig is elállt. Sok esetben leveles, tavasz felé pedig rügyező ágakat vágtak a jószágnak, addig is, míg a legelőre hajthatták.