3. alcsalád: Kenguru-formák (Macropodinae)


FEJEZETEK

A kenguruformák alcsaládja óriásalkatú fajok mellett házinyúlnagyságúakat is rejteget, de valamennyiük fölötte feltűnő külsejű, bizarr teremtmény. A kenguru teste előlről hátrafelé terjedelemben egyre növekszik, mert a test legfejlettebb tájéka az ágyék, mégpedig a hátsó végtagok csodálatos mértékben való fejlettsége következtében. Ezzel szemben a fej és a mell tájéka rendkívűl visszaszorult. A törzs hátsó része szinte kizárólag a mozgást közvetíti, s ez eléggé megmagyarázza fejlettségét. A kenguru elülső lábai csak nagyon alárendelt szerepet játszanak mozgás alkalmával és akkor, amikor velük a táplálékot megragadják, mivel a meghosszabbodott hátsó végtagjaival és hatalmas farkával ugrálva juthat előre. A kenguru e szerint a két lábon való (biped) járáshoz alkalmazkodott. Nyugvó helyzetben a kenguru talpával egészen éri a földet, s Abel megjegyzi, hogy ez a sajátság némely kihalt ősreptiliára, nevezetesen a Gompsognathus-ra is jellemző. A kenguru végtagjának alakulására vonatkozólag pedig Abel azt mondja, hogy ezek a fán lakó életmóddal szakító és a terrstrikus életre áttérő állatok ugrólába egyáltalában nem úgy alakult ki, mint más ugróállatoké. Az elcsenevészesedett második és harmadik ujj, amelyek például a forgóujjú erszényeseken (Tarsipes) szorosan egymás mellett fekszenek, itt szintén egymás közelségében maradnak ugyan, de működés tekintetében az ugróvégtag szélső ujjának felel meg, míg az ugrás szerepét a fán lakó (arboricol) életmód következtében meghosszabbodott negyedik ujj vette át.

Ilyen körülmények között a kengurú egész lényében a hátsó végtagnak és a farknak jutott a legfontosabb szerep. Az előbbieknek rendkívül erős combjuk, megnyúlt lábszárcsontjuk s ugyancsak hosszú lábtőcsontjuk van, hosszú és erős ujjakkal felfegyverkezve, amelyek közül a negyediken igen erős pataalakú körmöt visel. Az ujjak száma itt, a hüvelykujj hiánya következtében csak négy, a második és harmadik elcsenevészesedett és kettősujjá alakult, mely két körmöt visel. Egyúttal azonban sajátságosan specializálódott: tisztítóujjakká alakult, ahogy azt Brandes mondja. „Ha az ujjképződésnek ezt az érdekes esetét alaposan szemügyre vesszük, akkor feltűnik, hogy a karmok felfelé állanak, s hogy a kettősujj sem követi a többi ujj helyzetét, hanem szintén fölfelé irányul. A körmök alsó oldala sincs a földre irányítva, hanem inkább a középvonal felé hajlik, úgyhogy 90°-nyi elhajlás vehető rajtuk észre. Ha már most az állatot elég soká figyeljük, akkor alkalmunk lehet e kettős ujj működéséről is meggyőződni. A kenguruk kezükkel lábukat, hátukat és hasukat vakarják, fülükön ellenben hátsó lábukkal vakaródznak, mégpedig úgy, hogy azt felemelik, a kettősujjakat derékszögben elfordítják s szőreiket karmuk fésüs berendezésével simítják végig.”

Kenguru csontváza.

Kenguru csontváza.

A kenguru farka aránylag vastagabb és hosszabb, mint valamennyi más emlősé, s rendkívül izmos. Mindezekkel ellentétben elülső lábai szinte csökevényes forgószervekké alakulnak, noha mozgékonyságukat illetőleg egyáltalában nem fejlődtek vissza. A kenguru, elülső lábait, mely 5 egyforma és kerek körmöt visel, kézszerűen használja. A fej alakra nézve közbülső helyen áll a szarvas és a nyúl feje között. Az Ausztráliából beérkező kengurukra vonatkozólag Seitz professzor, a frankfurti állatkert előbbi vezetője, azt írja, hogy határozott összefüggést lehet felismerni a kenguruk színezete és annak a talajnak, tehát a környezetnek színe között, melyben ezek az állatok élnek. Sziklás talajon valamennyi faj feketés, sötétszürke vagy sötétbarna árnyalatot nyer, a homokos területek sárgásvörös vagy sárgásbarna színt kölcsönöznek az állatnak, míg a fekete termőföldön élők inkább élénk barnaszínűek, világosszürkéknek vagy tarkáknak bizonyultak.

A kenguruk hazája Ausztrálias és az azt környékező szigetvilág. A földrész szívében a végtelen messzeségbe elnyúló füves steppék alkotják kedven tartózkodási helyeiket. Egyes fajaik a bozótos helyeket kedvelik, mások ellenben a sziklás környéket, s ezt jobb szeretik, mint az olyasféle gyepszőnyegeket, melyeket parkokban látunk; vannak olyanok is, melyek átjárhatatlan sűrűségeket hódítottak meg, e ezekben először az ágakat és gallyakat le kell tördelniök, hogy utat törjenek, s végül akadnak kenguruk, melyek – bármily hihetetlenül hangzik is ez – sziklákon és fákon ütik fel tanyájukat. A legtöbb fajuk nappal szaporodik; a kisebbek ellenben éjjeli állatok, s nappal a föld sekély mélyedésiben rejtőznek és ezekbe mindig vissza is térnek. Egyesek sziklaüregekben is tanyáznak, s ezekbe visszatalálnak, ha azokat táplálékszerzés végett időnként elhagyták.

A kengurukat Ausztráliában legtöbb helyütt, ahol európai ember megvetette a lábát, visszaszorították.

A kenguruk kétségtelenül azok közé az emlősök közé tartoznak, melyek különösebb figyelmet érdemelnek. Tulajdonképpen minden egyes vonásuk érdekes: mozgásuk és pihenésük, táplálkozásuk módja, szaporodásuk, fejlődésük és értelmiségük. Járásukat evés közben figyelhetjük meg legjobban, s esetlen, egyetlen sántikáló ugrásnak mondhatjuk. Az állat elülső lábait kifeszíti, nekitámasztja a földnek, miközben hátsó lábait amazok közé húzza előrefelé. E mellett azonban hátul farkára támaszkodik, mert különben nem tudná a hosszú hátsó lábait oly magasra emelni, mely ilyen mozgást lehetővé tenne. De a kenguru nem marad sohasem tovább ebben az ugyancsak kényelmetlen helyzetben, mint ameddig ez feltétlenül szükséges. Még akkor is farkán és hátsó lábain ül, amikor legelészik, s közben elülső lábait lomhán lógatja lefelé. Amikor valami kedvenc növényére talált, tüstént feláll, hogy azt a megszokott helyzetében elfogyassza. E közben testével a talpára és ugyanakkor hátrafelé a földnek nekifeszített farkára támaszkodik, s ezáltal teste, mint valami háromlábú szék, biztonságban nyugszik. Ritkábban áll három lábon és farkára támaszkodva, csak akkor, ha valami „kezeügyébe” kerül. Ha félig jóllakott, akkor hátsó lábait jól kinyujtva, messze elterül a földön. S ha eszébe jut, hogy ilyen helyzetben legeljen, akkor hátsó testével kényelmesen fekve marad s csak elülső lábaira támaszkodik. Alvás közben a kisebb fajok olyanformán helyezkednek el, mint a nyúl a búvóhelyén: szorosan a földre lapulva; mind a négy lábon, s farkukon is ülnek, melyet hosszában testük alá s lábaik közé hajtanak. Ez a helyzet rájuk rendkívül előnyös, mert így minden pillanatban készek a szökésre. A legkisebb zajra is azonnal felriad a nyugvó kenguru, s ilyenkor különösen a vén hímek ugranak fel magasra, amennyire csak tudnak, hogy körültekintsenek, úgyhogy lábujjhegyre állanak s inkább farkuk végére támaszkodnak.

Nicols azt mondja, hogy „valamennyi kengurunak megvan az a szokása, mellyel a nyulaknál is találkozunk, hogy tudniillik hátsó lábukkal erősen a földre dobbantanak, s ezzel vészjelt adnak le, minthogy nekik nincsen semmiféle hangjuk. Jómagam legalább is sohasem győződtem meg arról, hogy hangjuk lett volna, még akkor sem, ha haláltusájukat vívják. Csak egyetlen alkalomkor, amikor egy súlyosan megsebesített wallabyt megragadtam, hallatott olyan hangot, amely egy kis foxterrier morgásához volt hasonló, s aztán jól a lábamba harapott és nadrágomat eltépte. Az önvédelemnek ezzel az egyetlen példájával szolgáltak a kenguruk, amelyek valaha megfigyeltem.

„A kenguru lábának dobbantása, amely tompa hangot ad, csöndes éjtszakákon messzire elhallatszik. Három-négyszer ismétlődik ez meg és ha egy ilyen horda közé lopództunk, sziklákkal, páfrányokkal és másféle fedezékkel körülvéve, nagyon mulatságos végighallgatni, amint a kengurúk ilyen módon adják egymásnak tudtára az ellenség jelenlétét, habár annak állása bizonytalan és ezért is nem tudhatják, milyen irányba a legjobb menekülniök.”

Ha a kenguru valami gyanúsat vesz észre, legelőször is menekülésre gondol. Ilyenkor mutatja aztán be igazi fürgeségét. Mint mindig, ha gyorsan akar előrejutni, hátsó lábait használja kizárólag, de ezekkel olyan ugrásokat végez, hogy ebben felülmúlja az összes állatokat. Elülső lábait erősen mellére szorítja, farkát egyenesen hátrafelé nyujtja, hatalmas combizmai segítségével teljes erővel a földnek szegezi hosszú, karcsú hátsó lábait, felrúgja magát és aztán alacsony ívalakban, nyílsebesen szeli a levegőt. Egyes fajok ugráskor vízszintesen tartják testüket, mások inkább függőlegesen, vagy lejtősen, úgyhogy fülük egy síkba esik marjukkal, míg nyugodt futásukkor sokkal merevebben tartják testüket. Ha nem ijesztik meg a kengurut, rendesen csak 3 m hosszút ugrik, azonban, ha igazán megfélemlítettük, akkor megkétszerezi és megháromszorozza ezeket az arányokat. Jobblábával valamicskével hamarabb rugaszkodik el a földről, mint a ballal, s ennek megfelelően az előbbivel kissé jobban előre is lép. Mindegyik ugrásánál a farok hatalmasan fel- és lefelé lendül, mégpedig annál hevesebben, minél nagyobbak az ugrások. Semon különösen hangsúlyozza, hogy a kenguru kizárólag hátsó lábaival pattan el a földről, s nem veszi segítségül egyúttal farkát is, mint azt sokan gondolnák. Erről különben könnyű meggyőződni, ha az állatoknak a földön hátrahagyott nyomait vizsgáljuk. Heck úgy látja, hogy az úriáskenguru rendkívül súlyos és izmos farkát egyensúlyozó rúd gyanánt használja, amikor előre irányított testtel ugrik s ez egyúttal az ugrás erejét is fokozza. Mindenféle fordulatot a kengurú 2–3 ugrással intéz el, s közben farkával alig kormányoz. Mindig csak az ujjaira lép és sohasem esik le elülső lábaira. Ezeket a különböző fajok különbözőképpen hordozzák. Egyesek előre nyujtják, mások inkább a mellükhöz tartják, vagy keresztbe teszik. Egyik ugrás közvetlenül követi a másikat, és mindegyik legalább 3 méteres, de a nagyobb fajok 6–10 méteres ugrásokkal is jutnak előre, s közben 2–3 méter magasságba emelkednek. Még a fogságban tartott példányokon is megfigyelhetjük, hogy 8 m hosszút ugranak, ha nagyobb zárt térségben kergetjük őket. Érthető, hogy nagyon kiváló kutyának kell lenni, amelyik a kengurut eredménnyel üldözőbe veheti, s valóban nagyon kevés vadászkutya van, amely erre vállalkozik. Bozótos helyeken hamarosan félbe kell szakítani az üldözést, mert a menekülő kenguru könnyen átugrik minden útjába eső bokron, míg a kutya kénytelen ezeket megkerülni. Ha azonban a talaj hepe-hupás, akkor már lassabban mozog, nevezetesen nehezére esik, hogy a lejtőn leszaladjon, mert itt heves ugrásával könnyen bukfencet vethet. Egyébként azonban a kenguru órákhosszat is szalad a nélkül, hogy kifáradna.

A kenguru érzékei között talán hallása a legfejlettebb. Legalább is fogságba ejtetteken azt látjuk, hogy állandóan fülelnek, mint nemes vadjaink az erdőben. Látása már gyöngébb és a szaglása pedig minden valószínűség szerint még fejletlenebb. Egyik-másik megfigyelő mégis azt állítja, hogy ezek az állatok kitűnően látnak, hallanak és szimatolnak. Egyébként nagymértékben oktalan lények. Értelem tekintetében még a juh mögött is messze elmaradnak. Minden szokatlan dolog kihozza őket sodrukból, mert nem tudnak számolni a viszonyok gyors változásával. Agyvelejük felfogóképessége fölötte lassú, s minden külső benyomást, mely reájuk hat, csak egészen lassan dolgoznak fel agyvelejükkel, s jóideig tart, amíg azt meg tudják érteni. A vadon élő kenguru veszély esetén, akár komoly az, akár annak látja, vaktában eszeveszetten rohan előre. Szinte megfékezhetetlen ilyenkor és néha olyanokat ugrik, hogy összetörnek lábszárának erős csontjai; a fogságbaejtett kenguru számára tehát új otthona mindig veszedelmet jelent. Megtörténhetik, hogy az állat fogságban, rácsos ketrecben nevelkedik, s nő nagyra, s ha más helyre visszük, mégis szétzúzhatja rajta a fejét, ha ápolója nem elég óvatos, s nem zárja előzőleg naphosszat istállóba, ahol nem mehet neki fejjel a rácsnak. Lassanként megszokik, belenyugszik sorsába és kitapossa útját a fogságban. Közben talán más kengurukat is zártak melléje, de ezek a vendégek kezdetben megvadulnak a többiektől, s emezekkel is ugyanez történik. Később természetesen a kenguruk, akár az egy fajhoz tartozók, akár a különböző fajúak, a rácsozaton keresztül is hevesen összekapnak, mert az alsóbbrendű szenvedélyeket, minők az irígység, a féltékenység, beveszi a kenguru agyveleje is. Az embert ugyan megtanulja ismerni ez a fogságba ejtett állat, de azért mégis kétséges, hogy az ápolóját meg tudná különböztetni a többi embertől. Az emberrel a kenguru általában bizonyos érintkezési viszonyba lép, a nélkül azonban, hogy az egyes emberek között különbséget tenne. Ez abban áll, hogy lassanként elveszti azt a félelmet, mellyel az emberrel szemben kezdetben viseltetett, de odáig nem jut, hogy igazi barátságot kössön vele.

A félelem a kengurunak különben is legszembeszökőbb vonása, s ennek nem ritkán áldozatul is esik. A fogságba jutott ugróerszényesek nemcsak azáltal pusztulnak el, hogy nekiszaladnak a rácsnak: a szó szoros értelmében sokkal inkább abba halnak bele, hogy túlságosan félnek. Félelmüket legelőször is erős tajtékzásukkal árulják el. Elülső és hátsó lábaikat ilyenkor lenyalják, s ezzel még jobban rontanak helyzetükön. E mellett eszeveszetten nyargalásznak idestova, majd leülnek, reszketnek és rángatják fejüket, fülüket mozgatják, aztán megint tajtékzanak s ez így megy tovább. Így viselkednek addig, míg félelmük el nem múlik. Az egyik kenguru, melyet megfigyeltem, röviddel egy erős égiháború után, félelmében pusztult el. Halálos félelmét egy villámcsapás idézte elő.

Örömtől felizgatva azonban a kenguru egészen máskép viselkedik. Igaz, hogy akkor is rázza a fejét, akkor is tajtékzik, de füleit fölfelé hegyezi és bizonytalan érzéseit elülső lábainak mindenféle mozdulatával, továbbá rekedt mekegéssel iparkodik kifejezni. Örömében izgatottság vesz rajta erőt, ha annak a tudatára ébred, hogy más nembelijével találja magát szemben.

Azonban másképpen áll a dolog, ha több szerelmes hím akar egy nőstényt meghódítani. Akkor természetesen harc és civakodás támad. Ezek a párviadalok nem is olyan ártalmatlanok, mert hiszen rendkívüli erő lakozik ezeknek az állatoknak hátsó lábaikban s erős körmeikkel is mély sebeket ejtenek egymáson.

A kenguruk általában nem szapora állatok. A nagyobb fajok ritkán hoznak egynél több kölyköt a világra. Egynémely fajok jelentős nagyága dacára a kenguruk nőstényei feltűnő rövid ideig, pl. az óriás kenguruk csak 39 napig vemhesek. Csak ennek az időnek elteltével születik meg a szó szoros értelmében fiatal kenguru. 12 óra mulva a születés után a fiatal kenguru 3 cm hosszúságot ér el. Csakis más állatok embrióival lehet ilyenkor összehasonlítani, mert teljesen éretlen, féregalakú, átlátszó és puha; szemei be vannak csukva, orrának és orrlyukainak csak nyoma van meg, s végtagjai sincsenek kifejlődve. Közötte és anyja között nincs a legcsekélyebb hasonlóság sem. Nem a hátsó lábai hosszabbak, hanem ellenkezőleg az elülsők, mégpedig egy harmaddal. Amennyire eddig tudjuk, a fiatal kenguru egyáltalában nem szopik, hanem anyja minden erőltetése nélkül közvetlenül látja el tejjel, mégpedig úgy, hogy azt emlőiből egyenesen szájába fecskendezi. Kb. 8 hónapig a fiatal kenguru kizárólag anyja erszényében táplálkozik, de már valamivel korábban is kidugja itt-ott fejét, de még akkor sem tud önállóan mozogni.

Ausztráliai utazók mesélik, hogy a kenguruanyák nagyobb veszély esetén, különösen, ha megsebesítve érzik magukat, milyen sajátságos módon szabadulnak meg kölykeiktől. Abban az esetben, amikor látják, hogy már nem tudnak menekülni kölykeikkel, kiveszik erszényükből, a földre teszik, otthagyják és folytonosan visszafordulva üldözőjük után, menekülnek addig, ameddig csak bírják. Tehát szívesen föláldozzák kölyküket saját életük megmentésére, de csak ritkán érik el céljukat, mert a lázba jött üldözők többnyire csak az öregeket szemelik ki és apró kölykeik mellett észrevétlenül elrohannak.

A kenguruk vegyes táplálékon élnek. Fű és falevél marad a legkedveltebb táplálékuk, de azonkívül ezek az állatok gyökereket, fakérget, rügyeket, gyümölcsöket és különféle fűszeres növényeket is elfogyasztanak. Kedvenc táplálékukat bizonyos fűnemű növény adja, melyet kenguru-fűnek is neveznek. Ennek az elterjedéséhez van kötve a kenguruk tartózkodása is. Ezeken kívül azonban elrágódnak mindenféle bokrok hajtásain, levelein és rügyein. Ezzel kapcsolatban megemlíthetjük, hogy egynémely természetbúvár azt hitte, hogy a kenguruk kérődznek, de ezt már Brehm is megcáfolja, amikor hangsúlyozza, hogy kérődzést, dacára annak, hogy bizonyos növényeket sokáig rágnak, sohasem figyelt meg ezeken az állatokon.

Hazájukban a kenguruk a legfontosabb vadak. Mint ilyeneket szenvedélyesen üldözik is nemcsak a ragadozók, de maguk az emberek is, a bennszülöttek és fehérek egyaránt. A feketék, amennyire csak tehetik, lehetőleg észrevétlenül iparkodnak a kenguru-nyáj közelségébe férkőzni, s nagy művészettel kerítik be azokat úgy, hogy a csapatból legalább egynéhány áldozatul essék. Nagy vadászatok alkalmával a vadászok egy része lesbe áll, a többiek pedig feléjük terelik az állatot, úgyhogy lehetőleg a legelésző kenguru-nyáj közelébe lopódznak, hason csúszva, de aztán hirtelen nagy ordítozás közben felugrálnak. Az állatok rémülten rohannak szét mindenfelé, amerre csak szabadnak látják az utat, de éppen ezáltal esnek az elrejtőzött vadászoknak biztos áldozatául. Azonkívül az ausztráliaiak ahhoz is értenek, hogyan kell különféle hurkokat és hálókat készíteni és ügyesen felállítani. De nagyobb mértékben tizedeli a kengurut a fehér ember. Minden lehetőt elkövet, hogy kiirtsa. Hurokkal fogja, vagy lelövi, kutyákkal halálra üldözi, mégpedig pusztán élvezetből, hogy megölje s aztán hulláik ott rothadnak az erdőben. A „squakerek” – így hívják ott a gyarmatosokat – egyszerűen lóra pattannak, s a kengurukutyák – vad, kitartó és nagy agarak ezek, melyeket erre a célra használnak – segítségével veszik üldözőbe az erszényes vadat. Eltekintve attól – mondja egyik utazónk –, hogy ez meglehetősen nyaktörő mulatság, különben sem egészen veszélytelen. Ha egy vén kengurubak látja, hogy nincs számára menekvés, akkor támadásba megy át. Ez nem olyan egyszerű dolog, mert a vadásznak ilyenkor le kell szállnia lováról. 7–8 láb hosszú állattal találja magát ilyenkor szemben, amelynek ölelése mindenesetre halálos, s ha sikerül az állatnak ellenségét két elülső lába közé kapni, akkor az veszve van, mert rettentő erejű hátsó lábaival a vadásznak hasát játszva felmetszi.

„Mindeme vadászatoknak aztán az a következményük, mondja egy magát megnevezni nem akaró egyén, hogy nagyobb városok és gyarmat közelében a kengurukat szinte egészen kiirtották. És ha ez a kegyetlen pusztítás így tovább tart, akkor nemsokára eljön az idő is, amikor majd állataink már a kontinens belsejében is a ritkaságok közé tartoznak. Úgy látom, hogy mindazok, akik a kengurukat ilyen kíméletlenül üldözik, egyáltalában nem értékelik ezeket az állatokat. Én azonban saját tapasztalatomból mondhatom, hogy a kenguruk húsa nem élvezhetetlen, s hogy bőre legalább is olyan jó, ha nem jobb, mint a borjúbőr.

A kenguruvadászat nem mindig megy olyan símán végbe, mint azt gondolnók. Mert ez az állat is védekezik. Fiatal kutyák, ha megtámadják az állatot, többnyire hátsó lábuk karmainak közelségébe jutnak, de ha néhány nagyobb sebet ejt rajtuk az állat, vagy jó alapos rúgást osztogat, akkor már elővigyázatosabbakká lesznek. Végső szükség esetén a kenguru harapással is védekezik: magam is láttam, amint egy vén hím egy kutyát karjaival átölelt, s azt próbálta megharapni. Az embernek is vigyáznia kell, nehogy önmagán tapasztalja ki a karmok hatását. Jómagam kétszer forogtam közvetlen veszélyben, s ha a kenguru nem is sebesített meg, de olyan erővel csapott a földhöz, hogy egy pillanatig sem nem láttam, sem nem hallottam. Szerencsémre az állat olyan közel volt hozzám, hogy csak a talpával mért rám ütéseket, a körmeivel nem ismerkedtem meg. Egy más alkalommal egy vén hím támadott meg és szívből örültem, midőn az állat kimerülten összeesett, mielőtt kipróbálhatta volna rajtam erejét.”

Palmer a kenguru-vadászokkal kapcsolatos saját megfigyelésére is felhívja figyelmünket. „Néhány évvel ezelőtt, mondja ő, már úgy látták, hogy a kenguru Ausztráliában halálra van ítélve. Sok fiatalabb egyén ugyanis egészen a kenguru-vadászatnak szentelte minden idejét, a kenguruprém óriási ára ösztönözte őket folytonosan erre. A bőrök ára ugyanis 4 shillingtől 1 angol fontig emelkedett, úgyhogy ez a prémvadászat csakugyan jövedelmező foglalkozássá lett.”

Ilyen körülmények között már hosszabb idő óta nem volt alaptalan ezeknek az állatoknak teljes pusztulása miatti aggodalom, hiszen már az ausztráliai állatvilág klasszikus írójának, Gould-nak lelkét is emésztette nem kevesebb, mint ötven évvel ezelőtt! Arról azonban sokáig nem hallottunk semmit, hogy ezeknek az állatoknak szaporodását törvénnyel védjék, míg aztán nemrégen valamelyik újság azt a hírt hozta, hogy egyes területeken a kenguru vadászatát 10 évre betiltották. Erre vonatkozólag közelebbi értesítéssel a Field szolgált 1908-ban, amely egy tervbe vett védelemről („Reserve on Kangarro island”) számolt be. E szerint a tengeröbölnek Adelaide-del átellenes szigetén egyelőre 67, később 313 négyszögmértföldnyi területet különítenek el azoknak az ausztráliai növényeknek és állatoknak védelmére és megóvására, melyeket a kihalás veszélye fenyeget. S itt természetesen a kenguruk és megtalálnák biztos menedékhelyüket.

A fogságba valamennyi kenguru aránylag könnyen beletörődik, s azokat szénával, zöldtakarmánnyal, falevelekkel, különböző répákkal, magvakkal, kenyérrel és egyéb hasonlóval könnyen eltarthatjuk, annyival is inkább, mert télen nem kívánják meg a túlságosan fűtött istállót, s kellő ápolás mellett szaporodnak is. Noha szeretik a meleget és szívesen sütkéreznek a nap meleg sugarain, a keményebb hideg és a hó sem árt nekik, csak legyen valami száraz és szélmentes kis vackuk, ahova visszahúzódhatnak. Minthogy ily kevéssel is beérik s az időjárás viszontagságai iránt ennyire érzéketlenek, szinte valamennyi állatkertben mindennapi jelenség számba mennek.

Néhány évvel ezelőtt Böselager báró Bennett kenguru-jának Németországban való meghonosítását kísérelte meg, mégpedig a rajnai tartományban, Heimerzheim melletti nagy, 500 hektárnyi területű erdőségben. Itt 1887-ben a legelső alkalommal 5 kengurut, mégpedig 2 hímet és 3 nőstényt bocsátottak szabadon. Dacára a 22°-os hidegnek és a magas hónak valamennyien jó egészségben teletek át a szabadban, s eleinte azzal a táplálékkal éltek, melyet az erdő nyujtott számukra, minthogy a takarmányozó-, etetőhelyeket csak későbben találták meg. Itt legszívesebben a répát ették, de mohón fogyasztották el a zabkalászt is s később mindennél jobban megszerették a gesztenyét. „S ez alkalommal bebizonyult, mondja Böselager, hogy ezek az állatok sokkal óvatosabbak voltak az őzeknél és finomabb érzékük volt azokénál. Ha ugyanis a kenguruk az őzekkel ugyanabban a vágásban vagy tisztáson legelésztek, s ha itt azokat lőtávolságra megközelítettük, akkor a kenguruk már régesrégen eltűntek, amikor az őzek még egészen zavartalanul legelésztek.”

Annak a kenguru-koloniának további sorsáról, mely teljesen az európai mérsékelt égövünknek megfelelő helyen akklimatizálódott, Schuster Wilhelm Böselager megfigyeléseiről szóló kéziratok alapján ezeket mondja: „Még 1890-ben nagyon bíztatónak látszott a kenguruk szaporodása. Miután 1890 nyarán a heimherzheimi területen négy helyen láttak kengurut, az egyiken négyet, két másikon kettőt-kettőt, s a negyediken egy darabot, összesen tehát 9 példányt, s minthogy ezek ugyanazon év nyarán megkétszereződtek, 1890 őszén ezen a területen, beleszámítva a szomszédos területeket is, kb. 20–30-ra lehetett becsülni a kenguruk számát.

Ekkor következett be a katasztrófa. Novemberben halva találták az egyik nőstényt, erszényében kölykeivel. Valószínűleg agyonverték. Vadorzók lehettek a tettesek, akik az állatok etetőhelyeihez férkőztek, amelyeket oly féltve ápoltunk. Természetesen el nem adhatták őket, s így kénytelenek voltak azokat megenni, s így is történt. Néhány hímet és nőstényt azonkívül a vadászkutyák kergettek szét; egy menekülő nőstényt azonban mégis sikerült kézrekeríteni és egyik istállóban teleltették át. Több más hímet agyonlőttek, s az egész kenguru-állományt az mentette meg a végleges pusztulástól, hogy lassan elszéledt. Egy-két állat 1890–91 telén egyik erdészházban telelt át s itt bőséges bükkmagon hízlalták fel. A szomszédos területeken is még egynéhány állítólag felütötte tanyáját.”

A Bennett-kengurunak Németországban való meghonosítását másodszor Witzleben gróf kísérelte meg, mégpedig sikeresen.

A kengurut is meghonosította a többi között Rothschild Walter Tringben, akinek ottani múzeuma egyébként értékes ritkaságokat rejteget. A szakkörökben jól ismert tenyésztők: Blaauw Hollandiában, Gooilustban és Falz-Fein, Ascania Nova-ban, Dél-Oroszországban szintén már évek óta nevelnek állatkertjeikben kengurukat, mégpedig egészen szabadon és 1910-ben a nagyszerűen sikerült vadászati kiállításon, Bécsben a vörösnyakú kengurunak 30 példányát mutatták be „próbaképpen”, amelyet Hohenlohe-Schillingsfürst 800 holdas hatalmas vadaskertjében, a csehországi birtokán, Podjebrad mellett meghonosított.

Annak ellenére, hogy a kengurut fokozatosan kiirtják, az állatkereskedelemben nem érezzük ennek hiányát. Igaz, hogy kevés kivétellel mindig ugyanazon fajokkal találkoztunk.

Természetes, hogy a kenguru prémjét és bőrét is felhasználják. Ez már ez állatok tömeges írtásából is következik. Brasz szerint ezidőszerint az óriási kengurufajoknak mintegy 200.000 példánya jön a kereskedelembe, a kisebb fajok, a wallabyk közül átlag legalább félmillió, s azonkívül Ausztráliában nem csekélyszámú kenguruprém kerül feldolgozásra. Az óriáskenguru bőre rendkívül tartós és erős, s azért is ezek a bőrök különösen alkalmasak cserzőmunkálatokra. Csak a fiatalabb állatoknak van vékonyabb bőrük és ritkább szőrzetük, mért is ezeket használják fel prémek készítéséhez. A prémkereskedő és szakértő szempontjából Brasz a szürke óriáskenguru és rokonainak prémjét divatszürkének nevezi, kissé szürke árnyalattal, hasát pedig, ahol szőre valamivel hosszabb, világos színűnek, fehérnek. A vörös óriáskenguru szőrözetét a prémszakértő nagyon helyesen durvábbnak találja, s azt mondja, hogy éppen ezért kevesebb keletje van a kereskedelemben. Legjobb a kék kenguru gereznája, s ez sárgáskékes árnyalatú, különösen a nőstényen és rendkívül puha. Ennek bőre is vékonyabb, mint más fajoké, például az úriás kenguruké. Még elterjedtebb a prémkereskedelemben a wallaby, amely néven különben egész sereg fajt foglalunk össze, amelyek egyáltalában nem tartoznak össze egymással. Ezeknek a fajoknak értéke különösen újabban rendkívül emelkedett. Míg 20 évvel ezelőtt még csak legfeljebb 3–4 pencet fizettek egy jó wallabyért, addig most ugyanannyi schillingbe kerül annak bőre. A bojtosfarkú hegyi kenguru (Petrogale penicillata) vörösesszürke, puha és sűrű gyapjut visel, amely kíválóan alkalmas prémek készítésére. A legértékesebb prémek Új-Dél-Walesből valók. A mocsári vagy feketefarkú wallaby prémje még elterjedtebb (M.ualabatus). Barnásvörös, gyűrűs szőrei, melyek végükön feketék, még keményebbek, de egyúttal hosszabbak is, mint a hegyi kengurun. Ezért is ennek a fajnak gereznája szolgáltatja igen gyakran a szkunksz-utánzatokat. Bennett erdei kenguruja szürke, vékony és merev szőrözetű, de gyakran takarók készítésére is használják.