| A székesegyház helye. | TARTALOM | A székesegyház oltárai. |
{22.} A székesegyház épülete.
Történelmi s régészeti nyomok. – Szent-László ős egyháza, terjedelme s felosztása. – Első átalakítás. – A Báthori-féle székesegyház. – Tornyok s kapuk. – Csarnokegyház. – Körút. Kápolna-koszoru. – Méretek. – Fal- és üvegfestészet.
Legrégibb irónk, ki a székesegyházról puszta nevénél többet mond, Rogerius váradi kanonok; de terjedelmét, felosztását, szóval épületét ő sem írja le, csak sejtenünk engedi előadása, hogy szilárd, s ama kor szokása szerint erődszerű épület volt, mely azoknak, kik a tatárok elől falai közé menekültek, legalább egy időre védelmet nyujthatott.* A váradi káptalani Chartularium már bővebben foglalkozik a székesegyházzal, de az egyház, mint maga leírja, nem az első, a Szent-László emeltette, hanem egy későbbi, XIV-ik századi épület; az elsőről csupán annyi feljegyzése van, hogy az «eléggé ékes volt».* Kimerítőbb tudósítást várhatnánk a bécsi krónikától, mely a XIV-ik század közepén készült, s mely műnek fényoldala, hogy előadása tárgyait gyönyörü, színgazdag képekben is bemutatja. Így tesz Szent-László király halálának leirásánál is, mellékelvén hozzája egy képet, mely négy tornyos, három hajós egyházat tüntet fel, keleti végén félkörü apsissal, nyugati ajtaja előtt pedig egy szekérrel, melyen feje körül szentfényü s kezeiben királyi jelvényeket tartó halott fekszik. E halott kétségkívül Szent-László király azon alkalommal, midőn holttestével a szekér, a krónika kisérő szövege szerént, temetőhelyére, a váradi székesegyház elé érkezik.* E képnek tehát {23.} székesegyházunkat alapítója, Szent-László korából kellene feltüntetnie, de, sajnos, nem ugy van; e kép, ha figyelmesebben megtekintjük, láthatjuk, hogy határozottan csúcsíves idomokat mutat, ilyenekkel pedig a Szent-László építette egyház semmi esetre sem bírhatott. És itt végére jutottunk azon, eddigelé ismeretes irott emlékeknek, melyek Várad első székesegyházával komolyan összeköttetésbe hozhatók, és így le kell tennünk a reményről, hogy Szent-László váradi egyházát legalább közel koru adatok nyomán teljes eredetiségében megismerhessük.
De az irott emlékeken kívül a régi épületeknek romja vagy széthullott köve is egy-egy betű, mely multjokat gyakran egész teljességében megvilágítja. A váradi várban, az annyiszor említett 1881-ki építkezések alkalmával is kerültek elő oly mérműves, faragott kövek, több mint száz darab, minőket csak középkori egyházak falaiban találunk, s köztök olyanok is, miknek stylje s durva kidolgozása Szent-László korára vall. E kövek azonban Szent-László egyházának múltja érdekében biztosan nem értékesíthetők, mert legnagyobb részök, s épen a legrégibb koruak nem a székesegyház hajdani helyén, hanem attól többé-kevésbbé távolabb, s már ujabb épületek falaiból kerültek elő. A várban pedig több egyház s kápolna emelkedett, s ezek egyikét, mint egy 1600-ik évi leltár említi, Szent-László király egykori kedves imahelyének tartá a hagyomány, hol gyakran szokott egyedül ájtatoskodni.* A kérdéses kövek tehát ép ugy lehetnek ez egyházak, mint a székesegyház kövei. Annál kivánatosabbnak, sőt szükségesnek tünt fel tehát egy rendszeres ásatás a székesegyház hajdani helyén, hol, mint reméltük, a Szent-László építette ős székesegyháznak legalább alapzata, ha nemis teljesen, de részben még megvan, s az egyház hajdani alakja s arányainak egyedüli s legbiztosabb adatait rejtegeti. Az ásatás 1883 őszén ép oly nagy anyagi áldozattal, mint szakértelem és lelkesedéssel ment végbe,* és habár csak töredékes, szétszórt nyomokat szolgáltatott, de mégis elegendőket a végre, hogy a szakférfiu gyakorlott szeme s még élesebb elméje felismerje, és mint látni fogjuk, körvonalazni is tudja általok Szent-László annyira elfeledett egyházát.
{24.} Különben a feledés, mely az egyházat oly mélyen takarja, nem érthetetlen. Első keletkezésü egyházaink, mint a székesfejérvári, esztergomi, egri stb. az idők s körülmények szerént megváltoztatták eredeti, ős alakjokat, és megváltoztatta Szent-László váradi egyháza is, még pedig elég korán, alig egy század múlva keletkezése után. Ehhez járul még, hogy első fennállásának ezen aránylag rövid kora, a XII-ik század, különben is szegény történelmi emlékekben még országos érdekü dolgokat illetőleg is. De lássuk első átalakulásának történetét.
Az annyiszor említett 1881-ki, várbeli építkezések alkalmával, az udvar központjától nyugat felé, 2.60 méter mélységben egy középkori egyház nyugati oldalának maradványaira akadtak. E helyen állt, mint láttuk, Szent-László egyháza, és így a feltárult maradványok csakis ez egyház alkatrészeit képezhették egykoron. A maradványok a kapuzat s ikertorony aljából állottak, melyen az előbbeninek kőbéllete néhány deciméter magasságban, s a déli toronynak egyszerű kajácsból álló talppárkánya szintén fenmaradt. E torony építészeti jellegénél fogva nem illik sem Szent-László, sem Báthori András püspök (1329–1345) korába; keletkezése inkább a jelzett időköznek mintegy közepére, a XIII-ik század kezdetére esik.
Történeti emlékeink között egy sincs olyan, mint székesegyházunk XIII-dik századi újraépítéséről vagy átalakításáról értesítene; de ez egyház történetéből, épen a jelzett korban nem hiányoznak oly mozzanatok, melyek rendesen nagyobb mérvű építkezéseket vonnak magok után: ilyenek püspökségünk királyi alapítójának szentté avatása (1192) s egy félszázad mulva a tatárpusztítás. Ez utóbbi korba azonban az említett torony keletkezését s vele a székesegyház átalakítását helyeznünk nem lehet, mert a káptalani Chartularium a tatárjárás utáni eseményeket már jól ismeri, mert itt, mint maga megvallja, levéltári jegyzetek s az éltesebb kanonokok tudósításai állottak rendelkezésére; mindemellett, hogy a székesegyházat mindjárt a tatárjárás után ujra építették volna, szóval sem említi. Ellenben, midőn a Báthori püspök által átalakított egyházról azt írja, hogy az még az első, a Szent-László építette egyház volt:* ezzel egyenesen azt jelzi, {25.} hogy ujraépítéséről egyáltalában nincs tudomása, hogy tehát az nagyon régen, s oly korban történhetett, melyről megszakadt a hagyomány, s az irott emlékek is megsemmisültek, vagyis a tatárjárás előtt. Székesegyházunk átalakítását tehát akkor, Szent-László király szentté avattatásának korában kell keresnünk.
Ez az esemény, mint láttuk, püspökségünk történetére döntő befolyást gyakorolt;* a királytól kezdve az utolsó jobbágyig egész nemzetünk figyelme s léptei Várad felé irányultak, az első, a mindenesetre korlátolt terjedelmű székesegyház tehát nem lehetett többé sem elég tágas, sem elég fényes, minélfogva Várad intéző köreinek, s első sorban a püspöknek a székesegyház megújításáról kellett gondoskodniok. Várad püspöki székén ekkor Elvin ült, már származásánál fogva is előkelő, gazdag s mindennel megelégedni nem tudó férfiu, kiről legujabban ép oly érdekes, mint tárgyunkba vágó adatok merültek fel.
Belgiumban a namuri Szent-Alban egyházának krónikája említi, hogy, szerénte, a XI-ik században Leuduinus bihari püspök Magyarországból Lotharingiába ment atyafi-látogatni, mely alkalommal Namurban is megfordult s az említett egyháznak ereklyéket ajándékozott.* E bihari püspök kétségkívül váradi volt; biharinak nevezi püspökünket egy másik, 1184-ki szintén idegen forrás,* s a namuri krónika előadása is, mely nem egykoru, hanem XV-ik századi, szintén az idézett forrás korába, a XII. század végére teendő. Ezt javasolja nemcsak püspökségünk keletkezésének története, hanem magának e krónikának a régibb eseményekre vonatkozó előadása, mely nem mindig biztos, így midőn a namuri egyházat Szent-Kornél pápa által (251) szentelteti fel, vagy midőn hazánk s Konstantinápoly érintkezéseiről s az ereklyék említett kiviteléről szól, a mik határozottan nem Szent-István, hanem III-ik Béla királyunk korába illenek. Ezekhez járult még a püspök neve, mely ugyanazon krónika másolataiban is különböző változatokban fordul elő,* s mely sokkal ritkább, hogy sem ugyanazon püspöki névsorban egy század elforgása közben kétszer is előforduljon. Semmi kétség ugyanis, hogy Leuduinus vagy Liedvinus nem egyéb, mint külföldi alakja ama püspökünk nevének, kit hazai forrásaink Elvinnek s egy hozzánk beköltözött család ivadékának neveznek.* Ez Elvin püspök tehát székesegyházunk első átalakításával méltán összeköttetésbe hozható, s minthogy az említett torony alappárkányzata kiválólag franczia alakításnak bizonyul, a kapuzat pedig már határozottan csúcsíves idomokat mutat: ugyancsak Elvin püspök lehetett az, ki az ikertorony építőmesterét lotharingiai utjából hazánkba hozta. Ama nyugati tájakon, nevezetesen Francziaországban már a XII-ik század folyamán, s a következő század elején hazánkban is feltünnek a csúcsíves építészet első alkotásai.*
És itt előadásunk igazolására jön Miskolczy István 1204. évszáma is, melyet a székesegyház belső oszlopainak egyikén bevésve látott.* Ez évszámban lehet alaki hiba, de lehetetlen, hogy lényegében igaz ne legyen. Miskolczy ép oly tudvágyó, mint figyelmes szemlélő, ki {27.} még a harangok feliratai iránt is érdeklődik s feljegyzéseiben egyaránt ügyesnek s megbizhatónak bizonyul. Ezenkívül följegyzett évszáma mellett szól a Szent-László sírjának felvételét követő építészeti szükség s az ikertorony alakzata. Mily arányokban történt székesegyházunk ez első átalakítása, melyet Elvin püspök megkezdett, utódja Simon pedig mindjárt püspöksége elején, 1204-ben befejezett? arról még lesz szó alább.
Székesegyházunk történetének harmadik s már nem annyira hézagos korszaka a XIV-ik században, történeti emlékeink szaporodtával s az egyház nagyobb mérvü s fényesebb kifejlődésével veszi kezdetét. A mint Róbert-Károly király uralkodásának második felében hazánk belviszonyai megszilárdulnak, az emelkedő jóléttel a tudományok s művészetek ápolása is lendületet nyer. Az uj korszakot, mely után, Nagy-Lajos uralkodása idejében, hazánk fénykora következett, Telegdi Csanád érsek nyitotta meg esztergomi nagyszerű építkezéseivel.* Rajta függött az ország szeme, de kivált Váradé, mely városnak, mondhatni, szülötte volt: itt kezdette fényes pályáját s itt volt egykor kanonoktársa Báthori Andrásnak is, ki vele egykorulag Szent-László egyházmegyéjének kormányán ült.
Báthori András püspök nyomába lépett Csanád érseknek, s egyéb alkotásai között hozzá fogott székesegyháza megújításához. A csúcsíves építészet, melynek alkotásai, mint egy kőbe öntött ragyogó költemény, szemet, szivet bájolnak el most is, akkor (1342) már közeledett teljes kifejlődése fénykorához, s kivált az Ur szent testének sátorai, a szentélyek valának azok, melyeken leginkább ragyogtatta teremtő erejét. Báthori is, mint Csanád érsek, először a szentélyt alakította át, s korának szokása szerént, a régi, félkörű apsissal záródó s ép oly szük, mint homályos szentélyt magas, világos s nem kevésbbé tágas, mint fényes hossz-szentélylyel váltotta fel. Valószínűleg már akkor készen volt tervével, hogy az egész székesegyházat átépíti, csakhogy tervét fokozatosan kivánta megvalósítani. Építkezéseiről nem maradt ránk részletes tudósítás, de egyes elejtett szavak is elegendő tájékozást nyujtanak felőlök.
{28.} A Chartularium ama megjegyzése, hogy a Báthori építette székesegyház a régit nagyságával körülfogta,* nyilván arra vall, hogy a régi, csak egy hajós egyház oldalfalai helyére egy-egy oszlopsort emeltetett, az oldalfalakat azután az oszlopsorokon kívül huzatta fel, a mi által az egyház két mellékhajót nyert, s így három hajós dómmá alakult át. És mégis itt sem állapodott meg.
«Czellákat emeltetett a szentély körül» folytatja a Chartularium,* s az egyszerű szavaknak alig sejtett fényes értelme van. Franczia építészek már a XIII-ik században egy uj s meglepően szép alakítással nevelték a csúcsíves építészet különben is becses s annyira változatos idomait. A mellékhajókat ugyanis nem hagyták a szentély kezdeténél, mint rendesen bezáródni, hanem folytatták tovább az egész szentély körül, mi által egy körutat nyertek, mely az egyik oldalhajót a másikkal összekötötte, és így lehetővé tette, hogy nagyobb ünnepek alkalmával körüljárhatták proczesszióval az egész egyházat, magát a szentélyt is, a nélkül, hogy ki a szabadba kellett volna lépniök. Ily körutat látunk ma is a budapesti belvárosi plébánia-egyházban, itt azonban a körut külső falain kívül semmi sincs egyéb, mint a szabad tér, de némely egyházaknál, ha azokat még fényesebben akarták előállítani, a külső falaknál sem állapodott meg az építészek alkotó ereje. Kapuszerű nagy réseket törtek rajtok, s e réseken tul egy-egy sokszögü kápolnát emeltek, melyekbe a bejárás a szentélyt övező körutról nyílt. Így az egész szentélyt apró kápolnákból álló koszoruval, az ugynevezett kápolnakörrel vették körül, milyet hozzánk legközelebb a krakkai székesegyházban ma is láthatunk. Ez alakítás valóban még változatosabbá tette csúcsíves egyházainkat s fokozta azok megragadó hatását a látogatókra, de épen ezért, bár létesítése nagy áldozatokba került, nem maradt műpártolók nélkül.
Ily fényes alakításu, kápolnakörös egyház jelenleg egy sincs hazánkban, {29.} de hajdan, eddigi adataink szerént, kettő létezett: Egerben és Szent-László városában, de itt jóval előbb, még Báthori András alkotásából. Valóban e főpap fenkölt szellemét, valamint áldozatkészsége nagyságát s anyagi eszközeinek bőségét mi sem igazolja inkább, mint épen az a körülmény, hogy székesegyházát eme legdíszesebb, de egyszersmind legköltségesebb terv szerént emeltette fel.
A kápolnakörben legtöbbnyire öt vagy hét kápolna szokott állani; a páros szám ritka. A legnagyobb szabású egyházaknál, mint az öt hajós kölni dóm, hét kápolna van; a három hajós egyházaknál rendesen öt. Ugyanannyit kereshetnénk adatok hiányában székesegyházunk mellett is, de a Chartularium, mely Báthori András püspök második utódjának életében készült, legalább is öt kápolnát említ,* a minthogy ugyanazon Chartularium szerint Báthori egész kápolnakört épített: nem alaptalanul hihetjük, hogy e kört szintén öt kápolna képezé. Az öt kápolna feltünése pedig nyilván arra mutat, hogy ennyi kápolnával szemben székesegyházunk szentélye is öt oldallal volt alakítva.
Így alakult át harmadszor és utoljára Szent-László székesegyháza, mert ezentúl már csak részleges építkezésekről, vagy helyesebben javításokról értesülünk, mint midőn 1443-ban egyik tornya ledől vagy midőn temetőhelyül újabb kápolnákat emelnek melléje, mint Thurzó Zsigmond püspök is. De bár az épület, melyet az alapító szent király Isten- és hazaszeretete emelt Váradnak, már a XIV-ik században teljesen átváltozott, sőt elenyészett, nemzetünk mégis a kegyeletet, melylyel a szent király alkotása iránt viseltetett, átvitte az uj székesegyházra is, s azt, mivel a szent király sírja benne pihent, híven és mindig Szent-László egyházának tartotta s nevezte.*
{30.} És most fordítsuk figyelmünket a mellékelt alaprajzra (I. tábla a kötet végén), melyet Henszlmann Imre, kinek a műépítészet terén negyven éves multja van, az általam vele közlött történeti adatok s az 1881. és 1883-ki ásatások feljegyzései után ép oly szakértelemmel, mint bámulatos szorgalommal alkotott meg, s melylyel Szent-László ős egyházát, valamint későbbi megujulásait mintegy szemünk előtt felépíti. Ez alaprajz magyarázó szövegét, mely a szakférfiakat kiválólag érdekelni fogja, alább egész terjedelmében adjuk, itt csupán elbeszélő részeit közöljük.
Az alaprajz közepén hosszan végig futó 
vonal, mely az egész rajzot két egyenlő részre osztja, az egyház tengelyét jelöli. Így nevezik az építészek azt az egyenes vonalat, mely az egyház nyugati ajtaja küszöbének központját a legkeletibb oldal központjával köti össze. E tengely mellett, a rajz felső részén 3 jegy a kutat jelöli, mely a vár udvarának közepét foglalja el, s ugy az alaprajzon, mint a vár udvarában a székesegyház hajdani helyzete felől legbiztosabb tájékozást nyujt. A kut felett, tehát kelet felé, 
kettős vonallal jelzett félkör a Szent-László építette székesegyház apsisának fala; ettől jobbra és balra az egyszerű 
vonal kifut, s mindkét helyen egy-egy négyszöget, mint valamely kereszt két karját képezve, a keleti két torony helyét s alakját jelöli: ugyanazon egyszerű vonal e tornyok nyugati oldaláról párhuzamosan tovább nyugat felé tart, s az egyház hajójának déli s éjszaki oldalfalait mutatja; végre az egyenes vonal jobbról is balról is újra megtörik, s mint fentebb az apsisnál, itt szintén két egyenlő négyszöget képez, melyekkel a nyugati ikertorony helyét jelöli meg.
Eszerént a Szent-László építette egyház, mint a XI-ik századi többi székesegyházak, a székesfejérvári, esztergomi, pécsi stb. szintén négy tornyos volt, de nyugati ikertornyát, hogy az egyház egyetlen bejárásának, mely köztök nyilt, védelmet nyujthasson, erősebbre építék, épen úgy, mint Kalocsán. Hajója csak egy volt kereszthajó nélkül, mint egyházainknál rendszerént; de a kereszthajó hiányát mintegy {31.} pótolták a keleti tornyok, melyek a székesegyháznak mégis kereszt-, sőt a nyugati ikertorony hozzájárulásával magyar apostoli keresztalakot adtak. Szent-László székesegyháza tehát fővonásaiban hasonlított a pécsi, ma is meglevő, négy tornyos egyházhoz, csakhogy annál egyszerűbb és kisebb volt: egész hossza nem tehetett többet harminczhét méternél.
Épen e korlátolt terjedelem okozta később, hogy az alapító királynak szentté avatása után az egyházat nagyobbítani kellett. A nagyobbítás a nyugati oldalon történt, hol a tornyoktól öt méter távolságra új ikertornyot emeltek, a hajót is idáig mozdíták elő, és így az egyház, mely többi részeiben érintetlen maradt, már mintegy ötvenhárom méter hosszuságot nyert. Az uj tornyok az alaprajz legalján 
vonallal jelölvék. Ellenben Báthori András építkezése csak az új tornyokat hagyta meg; az egyház egyéb részeit egészen átalakította. És most lássuk az egyházat, sajnos, nem a valóságban, hanem csak a hézagos történeti adatok gyenge mécsvilágánál.
Szent-László székesegyháza Báthori püspök átalakításában is, ős keresztény szokás szerént, keletelve állt, azaz hosszabb oldalaival nyugatról kelet felé vonult. Falait négyszögü faragottkövek képezték, csak boltozatánál használtak téglákat a kőgerinczek üres közeinek betöltésére.
Az egyház négy sarkán ugyanannyi torony emelkedett, mert Báthori leszedette ugyan a régi, keleti tornyokat, de közvetlenűl eredeti helyök keleti oldalánál ismét felépíté.* E tornyok helyeit jelölik az alaprajz felső részének két oldalán kiálló négyszögű vonalak. A keleti tornyok magasságáról nincs tudósításunk, de a nyugatiak magasságát Miskolczy I. után, ki a torony lépcsőinek számát feljegyezte, mintegy harmincz méterre tehetjük,* a mi, ha csak a toronyfalak emelkedését jelzi is, még mindig csekély magasság, s egyenesen arra vall, hogy e tornyok a XIV-ik századnál régibbek voltak, mert {32.} Báthori püspök korában a már virágzó csúcsíves építészet magas és karcsu tornyokat emelt. A tornyokat gulaalaku sisak fedte veres, sárga és zöld mázos cserepekkel, s hegyökben aranyos gombokból kereszt emelkedett; hasonló színes cserepek takarták az egyház hajóját is, s ragyogó színjátékukkal az épület előkelőségét már messzire hirdették.*
Feltünő építészeti sajátsága volt, hogy oldalfalait, a csúcsíves ízlés szokása ellenére, külső támok nem erősíték, a miből ismét az következtethető, hogy három hajós, de ugynevezett csarnokegyház volt, azaz, hogy főhajója nem emelkedett tul a két oldalhajón, mert támok nem lévén, ívek sem emelkedhettek az oldalhajók felett a főhajó falainak támogatására.
Az egyház belsejébe két kapu nyilt: az egyik a nyugati ikertorony között, a másik a déli oldalhajó közepén. Az első, melynek feltalált alsó részét a mellékelt rajzban közöljük (1. szám), mint látjuk, eléggé csinos, sőt díszes volt, az egykoru feljegyzés mégis csak egyszerünek nevezi, a mi nyilván annak jele, hogy a másik kapu volt a fő, az igazán díszes.* A főkapu és csarnoka a középkori egyházak nevezetes részét képezte: itt tartották az istenitéleti, majd szentszéki gyűléseket, itt hirdették ki az itéleteket, a pápák búcsu-leveleit, itt kötötték a házasságokat s eskették meg a perlekedőket; azonfelül a főkaput mindig ugy tekintették, mint az ur Jézus jelképét, a ki magát kapunak nevezte, {33.} melyen az égbe juthatunk. Ez okból a főkapu kidiszítésére mindig nagy gondot fordítottak, kivált a csúcsíves építészet virágzása korában. A főkapuk kőbélleteiről méltán el lehet mondani a költővel, hogy ott «vésü hegye által virágzik a holt (kő) s hajt levelet, lombot».*
Ezenfelűl a kapuzat horonyaiban, mint a kassai dóm déli s éjszaki kapuin ma is láthatjuk, gyámköveket alkalmaztak, azok mindenikére apró szobrokat helyeztek, leginkább szent királyaink s hazai védszentjeink szobrait, melyek felett ismét díszfedélkék vagy leveles s keresztvirágos {34.} toronyfiak emelkedtek. De még ennyivel sem elégedtek meg: a kapu felett rendszeresen díszormózatot is alakítottak, a melyet ismét szobrokkal s domborművekkel népesítettek meg, s általok gyakran egész történetsorozatot tettek szemlélhetővé, vagy hazafias feliratokkal igyekeztek a szíveket megragadni.* Így jöttek létre nagyobb egyházainknál, mint Esztergomban, Szent-Mártonhegyén stb. ama kapuk, melyeket «porta speciosa» néven emlegetnek történeti hagyományaink, s nyelvünkön talán a «himes egyház» vagy «himes udvar» példájára himes kapuknak neveztek.
Székesegyházunk főkapuja a déli mellékhajó oldalfalának közepén nyílt, szemközt Szűz-Mária kisebb egyházával, mely épen ezért a székesegyház főkapujának csarnokától «kapucsarnok melletti egyház»-nak is neveztetett.* E főkapu kétségkívül eléggé fényes volt arra, hogy méltó társa legyen hazai székesegyházaink e nemű alkotásainak, de hogy fényessége miben s mily elemekből állt? azt ma már meghatároznunk nem lehet, mert történeti emlékeink hallgatnak róla azon egy, sovány adaton kívül, hogy szárnyas ajtaja volt,* s az 1883-ki ásatás is már egészen lerombolva találta; de a széles alapfalak, melyeket bal kapufelének helyén felfedezett (i és p betűk az alaprajzon), nyilván tekintélyes voltára vallanak. Az 1881-ki építkezés alkalmával felszínre kerűlt ugyan egy ív-tagozat is, mely festés nyomait viselte magán;* de hogy kapu s épen a székesegyház főkapujának ívezetéhez tartozott-e? eldöntenünk nem lehet. Végül, minthogy itt, a déli kapunál volt a székesegyház főbejárása s ennélfogva dísztere: valószínű, hogy a szent királyok álló szobrai is, nem mint eddig hittük a székesegyház éjszaki oldalán,* hanem Szent-László-lovagszobrával együtt itt a főkapu előtt állottak.
Belépve a székesegyház akár fő-, akár mellékkapuján, elénk tárult az egyház belvilága, melyet két sor oszlop, hat-hat egy sorban, {35.} három hajóra osztott.* Az oszlopok helyeit az alaprajzon 
kettős körök jelölik. A hajó hat oszloppárján tul, kelet felé, egyenes vonalban két oldalt még három-három oszlop következett, melyek már a szentély oldalait, a végső s már kisebb öt oszlop pedig annak sokszögű záródását képezte. A hajó két oszlopsorának külső oldalainál vonultak a mellékhajók, melyek a szentélynél a körutba folytak össze, s a köruton tul a kápolna-koszoru foglalt helyet.
A mellékhajók aránylag keskenyek valának, egy-egy csak 3.915 méter széles, de a főhajó már 10.440, és így az egyház a hajóknál 18.270 méter szélességre terjedett; a tornyoknál azonban még szélesebb vala, mert ezek, kivált a keletiek, hatalmasan kiszöktek az egyház testéből. Magassága, mint csarnokegyháznak, 20.880 méterre tehető; egész testének hossza pedig 65.785 méter, mely terjedelem székesegyházunkat hazánk leghosszabb egyházai közé helyezi.
A talaj sárga, zöld és kékszinü márványkoczkákkal volt kirakva,* tehát hiven a középkor szokásához, mely a sokszín alkalmazását nemcsak a festészetben kedvelte, hanem különféle színü kövekből vagy téglákból, azok rendszeres összeillesztésével egész egyházakat is emelt.* Midőn pedig tapasztaljuk, hogy Szent-László székesegyházánál még a talaj s a héjazat felületének is változatos szint kölcsönöztek: hihetnők-e, hogy csupán a belső faltereket hagyták volna meg fejér egyhanguságukban, az annyira kedvelt sokszinü diszítés nélkül? E czélra kétségkívül felhasználták ama bársony szőnyegeket, melyekről már a Chartularium említi, hogy nagy ünnepek vagy fejedelmi temetkezések alkalmával, mint ajándékok, jutottak a székesegyház birtokába,* s melyek között bizonynyal voltak ugynevezett gobelinek is, minők például a krakkai székesegyház oldalain, mint megannyi falfestmények, ma is függenek, s míg roppant arányaikkal meglepik a szemlélőt, színpompájokkal elbájolják. De másrészt, minthogy a műtörténelem adatai szerént nem létezett egy basilika vagy dóm sem, mely ha nem egészen, legalább részben kifestve ne lett volna:* történeti nyomok nélkül is {36.} biztosra vehetnők, hogy amint Várad püspöki palotájának, ugy székesegyházának feldiszítésére is meghivták a festőművészetet. E feltevés történeti nyoma s indoka a mellékelt festmény. (II. tábla.) Ki egyházaink középkori falfestményeit hacsak hű másolatban látta is, azonnal felismeri, hogy itt egy ilyen falfestmény töredéke áll szemei előtt, mely ép állapotában a csúcsíves kor annyira kedvelt műidomát, a négylevelü rózsát tüntette fel, legfelső levelén egy mellképpel. Ily mellképek a középkori egyházakban nem ritkán egész sorozatot képeztek, s kétségkivül a mellékelt kép sem állt egyedül, de társai már elenyésztek nyomtalanul. A mellképen látható alak jobbjában könyvet tart, a tudomány jelvényét, fején püspöki föveg ül, de melynek felső része hiányzik, testét főpapi jelmez takarja; mindez arra utal, hogy az alakban a négy szentatya egyikének, Szent-Ágostonnak képét keressük.
A festmény érdemleges méltatása a magyar műtörténelem feladata lesz, melynek anyaga, ha már össze leend hordva, talán az is kiderül, hogy festményünk melyik mesternek műve? Itt csupán annyit akarunk még említeni, hogy e kép, melyet a művész al fresco festett a falra, s mely rajzának szépségével s színhangulata bájával egyaránt meglep, e nemü hazai képeink legszebbike, XIV-ik századi mű, s olasz mesterre vall. Feltünők rajta a fejér pettyek, melyek a bajuszt és szakált tarkázzák, s az őszülést jelzik. Kár, hogy szinei, kivált a kék, már meghalaványodtak s a szemek is nagy sérülést szenvedtek; de még csoda, hogy ily állapotban is megmaradt. Midőn 1881-ben azon épületet, mely a székesegyház délnyugati tornya felett vonult keresztül, lebontották, a falak mészrétege alatt török irásokat s a falakban számos, csúcsives izlésben faragott köveket találtak. E fal tehát kétségkivül még a törökvilág előtt keletkezett, s egyik alkatrészét képezte azon épületeknek, melyeket Bethlen Gábor fejedelem a székesegyház köveiből emeltetett. Ugyanazon falból bontották ki ama faragottkövet is, mely egyik oldalán e szép falfestmény-töredéket viselte: minélfogva alig kételkedhetünk, hogy e kő székesegyházunk egyik letört tagja, s a rajta volt festmény ez egyház falfestményeinek maradványa. De ha talán a vár kevésbbé jelentékeny egyházaihoz tartozott is egykor, még ez esetben is jogosult marad a feltevés, hogy ha ezek ki voltak festve, annál inkább a püspökség főegyháza. Sőt midőn látjuk, hogy hazánk legkülönbözőbb vidékein a középkori egyházak {37.} falfestményei leggyakrabban Szent-László életének főbb mozzanatait tüntetik fel, még pedig ugyanazon felfogással a Dunántul, mint a Szepességen vagy Erdélyben: nem térhetünk ki a gondolat elől, hogy ez nem puszta véletlenségből történt így, hanem egy országosan elfogadott előkép nyomán.* S ez előkép lételét hol kereshetnők több jogosultsággal, mint épen a szent király sirja közelében, az ő alkotásának, a váradi székesegyháznak falain?
Nehezebben tájékozhatjuk magunkat a székesegyház üvegfestészete felől. A csúcsives építészet az ablakokra kiváló gondot fordított, s alkalmazza is oly sürün, hogy az egyház éjszaki falát néha kivéve, a többi oldalfalakat mindenütt áttörte, s az aránylag keskeny, de annál hosszabb ablakokkal könnyedekké s átlátszókká tette. És nem elégedett meg azzal, hogy ablakainak belvilágát különféle, kőből faragott mértani művekkel, néha rózsa, majd lóhere vagy halhólyag idomokkal töltötte ki, hanem még az ablakok üvegkarikáira is szokott szingazdagságával képeket festett, melyeknek tárgyait, mint a falfestményeknél, a szentirás vagy a szentek életének történeteiből merítette. Szépek, megragadók voltak az igy festett ablakok; mintha tündöklő angyalok jelentek volna meg bennök az egyház földjén térdelő s fohászkodó hiveknek!
Az ilyen üvegre festett képekből alapjoknak nagy törékenysége miatt általában kevés maradt reánk; hazánkban és igy püspöki székhelyünkön is épen semmi. De midőn azt látjuk, hogy a nyugati műveltségnek nem volt egy eszméje, nem egy ténye, melyet nemzetünk magáévá ne igyekezett volna tenni: bizvást hihetjük, hogy az üvegfestészet hazai székesegyházaink ablakairól sem hiányzott, s legkevésbbé Szent-László váradi székesegyházából, melynek oly főpapjai valának, mint Vitéz, Kálmáncsehi, Perényi, kik még könyveik lapjait is ragyogó szépségü festményekkel ékesítették fel.
De Szent-László székesegyházának felékesítésénél a képzőművészet másik ikertestvére, a szobrászat, szintén nem maradhatott el; ez már a csúcsives építészet oly gazdag ornamentikájával együtt járt, s az 1881-ki építkezés alkalmával felszinre is került egy szobor feje és bal keze, mely egykor a Bold. Szüzet, mint fájdalmas Anyát állította {38.} elő. E töredékek maguk is sokat szenvedtek, de, kivált a fej, roncsolt állapotjában is oly szép, oly kifejezéssel teljes, hogy lehetetlen fel nem ismernünk rajta a művészi kezet, s legfeljebb azt sajnálhatjuk, hogy csak egyszerü homokkőből s nem nemesebb anyagból alkották.
És igy székesegyházunk akár arányainak nagyságát, akár egyes részeinek fényét tekintve, hazánk nemcsak legnagyobb, hanem egyszersmind legpompásabb egyházai között foglalt helyet, melyet mig a Chartularium irója a tulajdonosok szokott szerénységével szépségesnek mond,* Zsigmond király már tündöklőnek s elbájolónak nevez,* s nevezhetett méltán.
| A székesegyház helye. | TARTALOM | A székesegyház oltárai. |