| BECKENSCHLÄGER VIII. JÁNOS. 1465–1468. | TARTALOM | PRUISZ JÁNOS (IX.) 1476–1490. |
MÁTYÁS KIRÁLY S A MAGYAR PÜSPÖKI KAR. – STOLTZ MIKLÓS PÜSPÖKSÉGÉNEK ADATAI. – FŐPAPOK A KÜLFÖLD EGYETEMEIN. – A TÖRÖKÖK VÁRADON. – A VÁR MEGMENEKÜLÉSE S A SZENT KIRÁLYOK SZOBRAI.
Eger uj püspökének megerősitése korántsem ment oly gyorsan, mint kineveztetése s mint azt a király óhajtá vala. János a következő 1469. év utolsó negyedében is még mindig váradi püspök és csak „választott” egri.* Róma késedelmezett a megerősitéssel, mert ezáltal kényszeriteni akarta a királyt, hogy – mint a pápához küldött felterjesztésben maga is elismeré – oly nevezetes egyházat, mint a váradi, ne hagyjon főpásztor nélkül.*
De Mátyás épen e követelménynek nem tudott hamarjában eleget tenni. Ő, ki szükségei vagy akár szeszélyei szerént is oly könnyen és annyiszor tul tevé magát a törvényes formákon, az ország jogai és szokásaihoz a makacsságig ragaszkodó főpapokban komoly ellenzékre talála mindig. Már ez érzékenyen bántá a királyt, másrészt oly éles tekintet, mint az övé, előre láthatá, hogy hová fog jutni ez ellenzék? hogy az végre kész lesz trónjának alapjait is megtámadni.
Igyekezett tehát biztositani magát jóelőre. És ez adja kezünkbe {302.} kulcsát ama politikájának, hogy, mellőzve a hazafiakat, az ország legbefolyásosabb állomásaira; a püspökségekre idegeneket helyeze, oly férfiakat, kik előtt mindig elegendő jog és törvény: a király akarata.*
Igy történt, hogy midőn végre a király hosszas habozás után Váradnak uj püspököt szemelt ki, választása ismét idegenre esett. E püspök egyházmegyénk történetének egyik legtalányosabb alakja. Mindössze két adatunk van róla s e kettőt is messze, idegen országból hozta egyenként, egy évszázad időközben történelmünknek két, épen oly szorgalmas, mint szerencsés munkása.*
Az egyik, a száz év előtt hozott adat az uj püspöknek még csak keresztnevét és püspöksége korát derité fel, eszerént neve Miklós s Mátyás király által valószinüleg 1470-ben kinevezve, ugyanazon év september 19-én megnyeré római megerősittetését is.*
A másik. a legujabb adat kiegésziti az előbbenit s megismertet a püspök családi neve és származása helyével, sőt egyéb körülményeiről is emlit nem sokat, de annál érdekesebbet.
Eszerént püspökünk egész neve: Stoltz de Slantz Miklós, szileziai származásu s 1471-ben mint már váradi püspök heted magával a bolognai egyetemen tartózkodott kétségkivül tanulmányok végett.*
A középkorban ugyanis nem tartozott a ritka esetek közé, hogy magas állásu egyházi férfiak valamely egyetemen éveken át tanulmányaiknak éltek. Ezért az olasz főiskolák anyakönyveiben {303.} számos magyar kanonok, apát és prépost nevével találkozunk.
Igy tanult e korban s épen a bolognai egyetemen Berendi Bak Gáspár szepesi prépost (1464–1493);* a külföld valamelyik egyetemére szándékozott, mint láttuk, Vitéz János is.
A római udvar az ily egyetemi látogatások utjába nem görditett akadályokat; feltéve, hogy az illető hivatalának teendőiről vagy egyházmegyéje kormányzatáról kellőleg gondoskodott.
Nincs tehát szokatlan benne, hogy Miklós püspököt is a bolognai egyetemen látjuk, hol mondhatni, egész udvartartása volt rangjához illőleg. Igy vele volt testvére vagy rokona: Stoltz de Slantz János; nevelője: Kassai János egyházi jogtudor; mintegy oldal-kanonokja: Nencke(?) Gergely egri kanonok; udvari káplánja: Slaboni(?) Miklós s még hárman, kik belső emberei lehettek.*
És ezzel megszakadnak a róla szóló tudósitások. Kik vagy mely körülmények befolyásával nyerte el épen Szent-László városának püspökségét? azt még sejteni is alig lehet.
Mátyás sokat tartózkodék ez időtájt Boroszlóban . . . de Beckenschläger János is szileziai volt, s az egri kanonok jelenléte Miklós püspök udvarában mintha az egri püspök kezeire utalna.
Későbbi történeteiből csak annyi bizonyos, hogy mint váradi püspök halt meg,* de hogy hol, mikor? az eddig teljesen ismeretlen. 1471. {304.} február 28-ától kezdve 1476-nak csaknem végeig okleveleink a váradi püspöki széket „üres”-nek mondják.*
Miklós püspök nem látta székvárosát. Távollétében és azután még jó ideig általános helynökök kormányozók a megyét, előbb Sarlai János, majd Bogyoszlai András, mindketten egyházi jogtudorok s tagjai a váradi káptalannak. Mert Mátyás király Miklós püspök halála után még kevésbbé sietett atyát és főpásztort adni Váradnak nem csupán fentebb érintett aggályai miatt, hanem mert kincstárának a püspökség jövedelmeire szüksége vala. E jövedelmek administratora s Biharmegye főispánjául Egervári Lászlót küldé Váradra, ki azután e kettős tisztséget viselte 1475. szeptember 8-áig.*
Eszerént épen akkor nem vala püspöke Váradnak, mikor arra legnagyobb szüksége lett volna, t. i. 1474-ben.
Ali bég, más néven Bali Oghli Malkovich, szendrei basa, látván, hogy Mátyás hadainak nagy része távol a hazától Morvában, Csehországban kalandoz, 1474. elején seregével átkel a Dunán, majd a Maroson s február 7-én hétfőn hajnalban Váradra tör.
A meglepett város csakhamar hatalmába került, de jövetelének czélja nem annyira a város, mint inkább a vár s ebben a székesegyház vala. Az idegen ellenség előtt sem volt titok, hogy a „kincses” Várad elnevezés tulajdonképen honnat ered?
Ali bég tehát egyenesen a vár ellen vezette seregét. Nehezebb ostromszereket nem hozott ugyan magával, de bizott emberei ügyességében, s égő nyilakat kezde lövöldöztetni a vár épületeinek fedelére.
Ki vezette a vár védelmét? nem emlitik történeti forrásaink. Egervári László aligha; legalább jelenlétének semmi nyoma s hihetőbb {305.} is, hogy a bihari zászlóaljjal kinn volt a király táborában, különben alig mondhatná a krónikás, hogy a betörő ellennek senki sem állta utját.
Lehet, hogy épen maga a káptalan prépostja: Vitéz János állott a védelem élére vagy kanonoktársainak valamelyike. Ama kor papjainak érteniök kelle a kardforgatáshoz is; a püspökök mellett a prépostok, sőt a nevezetesebb javadalommal biró plebánosok is kötelesek valának a személyes „felkelés”-re, mint akkor a hadjáratot nevezék. Különben a káptalan tagjai között e korban olyanokat találunk, mint Anarcsi Tegzes, Parlaghi, Bajoni, Petneházi stb. kik nemzeti hőseink családjaiból vették eredetöket.
De bárki volt ez alkalommal a váradi vár védője, feladatának magaslatán állt. Amint észrevette, hogy az ostromlók tüzes nyilakkal közelitenek, azonnal parancsot ada az épületek fedelének lebontására. A nép, mely az 1241-iki tatárdulás emlékének hatása alatt a rémület első pillanatában tehetetlenül omlott az oltárok s a szent királyok szobrainak lábaihoz, az emlitett parancsszóra, mintha Szent-László szavát hallotta volna, neki bátorodva rohant a székesegyház s a többi épűletek tetőire, s az ezernyi kéz mig egyrészt oltott, másrészt menten leszedte az éghető fedeleket. Ezzel meg valának mentve.
A török egész nap s a következő éjszakán hasztalan törekedett, hogy a várba jusson.
Másnap, miután fáradsága sikertelenségéről meggyőződött, felhagyott az ostrommal, de csalódásában annál keservesebb boszut állt a városon és vidékén. Ami kincs vagy csak valamennyire értékes tárgy vala a házak s templomokban, rájok tette kezét, de ez még mind türhető lett volna; hanem – legyilkolta az öregeket, kihányta a hóra a gyermekeket, az ifjabb nemzedéket, nőket, férfiakat rabszijjra füzé, végre pedig lángba boritá a várost minden oldalán.
Hasonlóképen cselekedék – mondja a krónikás – a város vidékén is, a nemesek kastélyaiban épen ugy, mint a polgárok s földmüvelők szerény hajlékában.* Mi sors érte a Szent-Pál-rendüek {306.} fudii, s a premontreiek szent-istvánhegyi monostorát? adatok hiányában határozottan meg nem mondható; de alig lehet kétség benne, hogy ezek is osztozának a szintén Várad melléki kápolnai klastrom sorsában. Ezt, mint szerzetesrendjének, a pálosoknak reánk maradt iratai elbeszélik, a törökök szintén megrohanták. Szent-Pál remetéi itt is, mint mindenütt egyszerü életmódjuk mellett jó gazdák valának, ezenkivül egyházuk, hol a vidék nemessége szintén örömest választá temetőhelyét, gazdag vala, hirében még gazdagabb: a rabolni jött ellen figyelmét tehát ki nem kerülheté.
De a szerzetesek klastromuk falai között, ugy látszik, hogy védték magukat s a hozzájuk menekülteket. Erre mutat azon körülmény, hogy a törökök Antal szerzetest megölék s a házfőnököt husz társával rabul vivék. Boszujokat tölték még az épületeken is miután mindent feldultak s kirablának, elhamvaszták az egész klastromot.*
Egyedül a várbeliek menekülének meg, ezek is csak Istennek s Istennél Szent-László érdemeinek tulajdoniták megmenekülésöket. Hálaadólag s a réginél még fokozottabb tisztelettel borultak azért a szent {307.} király szobraihoz mindnyájan. Megmenekülésök története Szent-László segedelmének emlékezetével átszállt fiuról-fiura, gyönyörködék benne minden jövő nemzedék, s eközben megszületett ama jámbor néphit, mely később, annyi kegyeletes érzés kipusztitása után is fentartá magát és hirdeté, hogy mig a szent királyok szobrai állanak, a török be nem veheti Váradot.*
| BECKENSCHLÄGER VIII. JÁNOS. 1465–1468. | TARTALOM | PRUISZ JÁNOS (IX.) 1476–1490. |