Immáran lássok meg, miképpen támada dicsőséges Szent Erzsébet asszony.
Az időben, mikoron Krisztus úrfiú sziletetnek utána írának ezerkétszáztíz – avagy közel hozzá – esztendőben, adaték ez szent mennyei magzat magyarországbeli András királnak, az ő jámborságának érdemes voltáért. Kinek anyja vala Gertrudis, morvai herceg leánya. És mikoron ez leánzó ötesztendős volna, és esze kezdött neveködni, oly nagy szent malasztot ada őnéki Úristen, hogy mindenek csodálkoznak vala rajta. Mert látják vala, miképpen gyorsan fut, siet az szentegyházhoz, mily ájtatoson hall misét, mily nagy gondot visel az szegényekről, mily nagy tisztösséggel üli az szent innepöket, minden hévalkodás és játék nélkül. Ha mikoron leánytársitul történt táncba vitetni avagy játékban, mind hamarabb végét szakasztotta Úristenért és szentegyházban avagy kápolnában futott be, ő mennyei Atyjának házában, és ott avagy imádságra adta magát, avagy könyvet ragadott kezében, és tettette magát, ha mint írást olvasna, hogy csak kivonhatná magát ez világi hévalkodásból.
Történék egy napon, mikoron nagy hideg volna, hogy úgy, mint senki ne láthatná, vinne apró maradékokat az vár kapuja elében az szegényeknek. És íme, elöl találá az ő atyja, csodálkozván rajta ennenmaga, mit járna és hová sietne, megszólítá őtet: Fiam, Erzséböt, hova mégy, mit vissz? Az nemes király leánya, miért felette szemérmes vala, nagyon megszégyenlé magát és megijede, és nem tuda félelmében egyebet mit felelni: Ím, rózsát viszök. Az ő atyja kedég mint eszös ember meggondolá, hogy nem volna rózsavirágnak ideje, hozzá hívá, és meglátá kebelét, hát mind szép rózsavirág az aszjú apró portéka.
Oh nagy ártatlanság, oh szeplőtelenségnek halhatatlan malasztja, íme, az áldott mennyei királ nem hagyá az ő szerelmes szolgálóleánya beszédét hamisságában, hogy szemérmöt ne vallana, de inkább szentséges voltát isteni irgalmasság követné. Azt látván, az ő atyja elcsodálkozék rajta. Ez leánzó, ha élhetend, valami naggyá lészen!
1527