(Jegyzeteinek idézett soraiban egyszerre vannak jelen a súlyos zempléni próbatételeken átesett keserűségének és önvigasztalásának jelei.)
„Ha másokat az értelmiségben s jólétben szerencsés lépéssel előbbrehaladni látunk, elmaradásunk felett pirulva, nemhogy kettőztetett erővel sietnénk a haladókat elérni, hanem kevélységünket érezvén, idegen elsőbbség által megsértetve, még makacsabban ragaszkodunk álladalmunkhoz, s gúnykacajt ordítunk a haladóknak utánna. Ha valaki elég bátor a porban csúszók alacsony seregéből kilépni, feltűzni merészen az égő szövétneket, hogy világot hintsen a köz jobbléthez vezető töretlen ösvényre, ha elég vakmerő erős karral emelni fel az önisméret varázstükrét, s kíméletlenül félrereppenteni a burkoló lepelt, hogy ocsmány mesztelenségben tűnön elő minden hiba, magasra fuvalkodik a megsértetett kevélység,… „Feszítsd meg'-et kiált, hogy mást is elrettentsen követni azon világot, mellyet nem ő gyújta, – s a sokaság, minthogy könnyebb s kényelmesebb veszteg maradni, mint előretörni, siket hangon ordíttya vissza: „Feszítsd meg!' Az embertársait előbbrevinni törekvő bátornak siker nélkül hangzik el tanácsa, mint a pusztában kiáltó vándornak szava, s több, mint emberi elszántsággal, több mint emberi állhatatossággal kell bírnia, ha a megsértetett kevélység mardosása felett a boldogítani akarást nem unja el. – Nemzetem! édes Nemzetem! be sokszor valál hajdan, és fájdalom, ma is, a kevélység ezen undok harcának szerencsétlen tanúja!”
KÖM. VI. 353.